Más világokra szegezett szemünk.
A Hubble kozmosz-képei

1993 decembere óta (megint) másként látjuk a világot. Ekkor került az innen mintegy hatszáz kilométernyire kerengõ Hubble ûrtávcsõre az a javító optika, melynek köszönhetõen közös égi szemünk kiélesedett: általa a világtér mindeddig láthatatlan mélységeibe nyílik kilátásunk. A Hubble készítette rendkívül éles és részletgazdag képeken a különféle csillagrendszerek, a keletkezés és felbomlás különféle fázisaiban látható csillagködök és gömbhalmazok a formák és színek felülmúlhatatlan pompáját mutatják. A fényévek sokaságának felfoghatatlan távolában zajló történések gyakran mégis jólismert alakzatokká állnak össze: hol mezei növényekre emlékeztetnek, hol a víz alatti vegetáció burjánzását vagy éppen állatvilágát idézik meg. Az Eta Carinae például váltakozó fényével lüktetõ fénybogáncsot képez a távoli térben. Az NGC 6543 jelzetû planetáris köd pedig egy pipacs széthajló sziromleveleit rajzolja ki - kilométerek millióira kiterjedõ léptékben. (A lenyûgözõ látvány egyébként egy katasztrófa utójátéka: vörös kárpitját az az anyag alkotja, amely két csillag felrobbanása nyomán szóródott szerteszét.) Ám a csillagok keletkezésének és halálának kozmikus színjátékában változatok sokasága szerepel. Az 1987/A jelû szupernova sárgás magját vörös fátylak lengik körül, egy másik medúzaalakot mutat. A Cirrus nebula vöröstõl zöldig terjedõ színeiben egy szupernova robbanásának maradványai abban a fázisban látszanak, amikor összeütköznek a csillagközi gázzal.
A tér távoli tájain olykor mintha színes tinták áradtak volna szét. Kavargásukból néha rejtélyes árnyjátékok szereplõi rajzolódnak ki: a kozmikus köd két oszlopszerû képzõdménye mögül egy vállas emberalak magasodik föl a Sas csillagképben. Néha a galaxisok és a gravitációs lencsék mutatnak megdöbbentõ rendezõdést: az Einstein-kereszt nevet viselõ képzõdmény szabályos görög keresztet formáz, a kereszt metszéspontjában és végpontjain egy-egy azonos kiterjedésû, kör alakú csillaghalmazzal.
Az egyik képen egyetlen négyzetméteren spirálgalaxisok és csillagrendszerek százai látszanak - felülrõl, oldalról, szembõl, egy sötét, bársonyos háttér elõtt. Mintha egy mennyei marok galaxis-ékköveket szórt volna szerteszét. A képeket elnézve vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a kozmosz miért is volt ékes rend a görögök számára, és miért nevezték meg azzal a szóval, mint az ékszereket (amibõl egyébként mára már csak a "kozmetika" maradt...).
A világtér varázslatos képei varázstalanított világban mutatkoznak. A varázstalanítással (Entzauberung) írja le Max Weber a modern megismerés folyamatát, melynek során kiismertté váltak a világ erõi, intézményei, a származások és eredetek láncolatai, tárgyainak keletkezése, látszatainak elõállása. A jólismert világ varázstalanságával szemben a kozmikus külvilág ismeretlensége és kiismerhetetlensége áll. Ez az a régió, ami még mindannyiunk számára a varázs legnagyobb volumeneit rejti. Igaz, elég különféleképpen: másféle varázslat alatt állnak az ufók hívei, a kozmológia tudományának mûvelõi, a bölcsesség eget kémlelõ barátai és a tekintetüket az ég felfoghatatlan kékségében felejtõ költõk vagy festõk.
A világmindenség persze nem a Földön kívül kezdõdik, hanem a bõrünk alatt: a földi por és sár, amelybõl vétettünk, éppoly csillag(közi)por és forró plazmasár volt egykor, mint minden más. Erre sosem hiábavaló emlékez(tet)ni, hisz figyelmünk horizontján annyi minden más tolakszik elõ. Éppoly hajlamosak vagyunk megfeledkezni errõl, mint a genetika mûvelõi arról, hogy tudományuk nemcsak nevét, hanem eredetét is a Genezisbõl nyerte. Ahogy a "rekreáció" funkcionalista felfogását terjesztõ fejek sem gondolnak bele abba, mit is beszélnek; hogy újjáteremtés csak teremtés nyomán történhet.
A világmindenség olyannyira felfoghatatlan, hogy még a kozmológiát mûvelõ fizikusok is költõi képekre váltanak át, amikor a minden képzeletet felülmúló Kezdethez közelítenek. (Ez egyébként elkerülhetetlen, minthogy a kezdeti idõk és állapotok minémûségérõl legföljebb halovány hipotézisek lehetségesek, hiszen akkor nem az általunk ismert fizika volt érvényben...) Ezért is lehet például a Teremtés címû tudományfilozófiai szakkönyvben arról olvasni, hogy "a téridõ metrikája elfajul, s a skalár görbület, csakúgy, mint a sûrûség, végtelenné válik..."
A könyvben nemcsak sûrû teóriával, hanem meglepõ történetekkel is lehet találkozni: így például azzal, hogy Leibniz "lehetséges világok"-elméletét megzenésítették és zenekar, kórus, valamint szólista közremûködésével elõadták... Szóba kerül továbbá Stephen Hawking beszámolója arról, hogy egy vatikáni kozmológiai konferencia alkalmából a Pápa audiencián fogadta a résztvevõket: "Azt mondta nekünk - írja -, hogy az rendjén való, ha az univerzumnak az Õsrobbanás utáni fejlõdését tanulmányozzuk, hagyjunk azonban fel magának az Õsrobbanásnak a kutatásával, minthogy az a Teremtés mozzanata és így Isten aktusa volt. Örültem - fûzi hozzá Hawking -, hogy a Pápa nem ismerte a konferencián tartott elõadásomat, amelyben arról a lehetõségrõl beszéltem, hogy a téridõ véges, de határtalan, ami azt jelenti, hogy nincs kezdete, nem volt teremtés."
A mai kozmológia "evangelistájának" utóbbi mondatában is megmutatkozik az, amirõl Székely László kitûnõ kötetzáró tanulmánya szól: miként lesz egy puszta lehetõség felvetésébõl fennen hirdett igazság. Dolgozatában Székely kimutatja az archaikus és mai világkeletkezés-modellek mélységes párhuzamát, s egyben megvilágítja a modern matematikai formában megfogalmazott kozmológiai mitológia titkát. E mitológia a kalkulatív racionalitás által dominált modern európai szellem kozmológiája, melynek igaz istene a matematikai-kalkulatív rendszer. Ez nem kevésbé érvényes Az idõ rövid története címû könyve révén elhíresült szerzõ munkásságára: e fantasztikus hawkingi világ is párhuzamba állítható a kozmogóniai mítoszok õsállapotával és teremtõ elveivel, hiszen lényegét tekintve itt is ugyanarról van szó: (ti. hogy világunkat) egy soha nem tapasztalt, pusztán posztulált kezdõállapotból és hasonlóan posztulált elvekbõl magyarázzuk és származtassuk.
Itt derül ki leginkább a természettudomány mindenkori állításainak viszonylagossága és ambivalens volta, amelyrõl másutt Hannes Böhringer beszél: "A természettudomány ambivalens. Létezik egy szókratikus magva, kötelezettsége önnön feltevései cáfolatára, a falszifikálásra. A természettudomány sejtéseket formál és más, jobb sejtésekkel cáfolja meg azokat, és így tovább. A természettudomány számára tulajdonképpen csak az számít ismeretnek, ami megújítja és elmélyíti tudatát arról, hogy milyen keveset is tud mindannak révén, amit ismer. A csodálkozó nemtudás fokozása, állandó megújítása: ez szókratikus. Egyúttal azonban a természettudósokat mindig az veszélyezteti, hogy töredékes tudásukból egészet költenek, világnézetté, vallássá változtatják azt; például materializmussá, darwinizmussá, monizmussá, holizmussá." Vagy éppen - tehetjük hozzá - a teremtés és az idõ tetszõleges rövid történetévé.
A Hubble nemcsak új kilátást nyitott a kozmosz távoli tájékaira, hanem lehetõvé tette a világ felfoghatatlan rejtélyének újólagos belátását. A bizonyára fontos asztrofizikai felismerések mellett újabb hathatós érvekkel támasztotta alá a látás relativitás-elméletét. Azt a kevéssé ismert teóriát, amelynek rövid formuláját Paul Klee fogalmazta meg Alkotói vallomásában: "Most nyilvánvalóvá válik a látható dolgok relativitása, és eközben kifejezésre jut a hit, hogy a látható a világegészhez vetve csak elszigetelt példa, és hogy más igazságok vannak látens többségben."
Ennek belátásához persze akkor sem kellett, miként ma sem kell feltétlenül kihelyezett szemünk nagyított felvételeit nézni. Néha elég egyetlen pillantást vetni a csillagos égre, máris messzi távolba vész a mindenkori mainstream. De még az elmélyültebb kontemplációhoz sem elengedhetetlen a távcsõ: a festõ Veszelszky Béla beérte egy maga ásta jókora gödörrel, ahonnan zavartalanul szemlélhette tiszta estéken az eget. (Pedig a sötét ötvenes években kezdett hozzá ehhez...)