Mit áhítunk?
Karácsonyi kérdés

A vándorló ember, rendszerint közlekedés közben, elmereng errõl-arról, az észrevétlen vonulásáról, õszrõl, tavaszról és télrõl. Akárcsak arról, hogy találkozunk-e még néhanap a természet nevezetû tüneménnyel - mi, városi vadonlakók?
Az élet sávokra szabdalt színtereirõl növekvõ szökési sebességgel tûnik el a táj. Miként ez az éppen mögöttünk maradt villanásnyi õsz: elõbb a mindent elborító színek lobbanó élénksége. Afféle természetes, paradicsomi posztmodern. Majd a színtolulástól a szürkeségbe vivõ vágás; mintha a Földi Fõrendezõ, a játékot elunva, fordított volna egyet a kaleidoszkópon.
Ahogy a napok és a hónapok, úgy már az évszakok sem igazán érzõdnek: érzékeink ugyan veszik jeleiket, magasabb kéregkapcsolataink azonban más mûveletekre vannak tájolva. Az idõ követei általában a tudatküszöb alatt közlekednek.
Késõújkori kultúránkban szinte minden kiegyenesítésre került. A kor "kemény magvát" képezõ számmisztika, a digitalizáló dekonstrukció láncolatokká építi le a hatáskörébe kerülõ tényeket és lényeket. Ezért az idõnek sincsenek különösebb kiemelkedései, a rotáció gépi ritmusa szerint múlik: a percek peregnek, a folyadékkristályok számsorozatokba folynak.
Az idõ járása sebes: nyugat felõl, egymást szorosan követve, különféle hõ- és divathullámok érkeznek; hidegre meleg, zöldre lila, vagy sárgára kék. Front front hátán fakad. A mûholdak objektívszemein át planetárissá tágult pupillával tekintünk tájainkra. Telematikus tudatunk felettes énjénél fogva úgyszólván folyamatosan rálátunk magunkra: alföldjeinkre és felvidékeinkre.
Körös-körül csinos kis ciklonok örvénylenek. A Kárpátok tövében a káosztörvények uralta légköri helyzethez olykor helyi kezdeményezések keverednek: a kontinentális és atlantikus frontok közé helyi hisztériák hullámai vegyülnek, és új jégkorszakokkal fenyegetnek.
Nem mintha nem szeretnénk a telet, ezt a mérsékelt égövi mulandóságmutatót. Amikor túlhûtött környezeti tényezõként félreérthetetlenül tudtunkra adja beköszöntét. Eléggé átérezzük az év és az évszakok alkonyának érkeztét. Ha másként nem, a hó és az esõ képében arcunkba vágja névjegyét. Ilyenkor aztán a medveálmok is megindulnak, és tavaszig meg sem állnak.
A magunkfajta, másként fejlett fõemlõsök ilyenkor méz helyett a múló idõrõl merengenek. Esetleg elõdeikre gondolnak: elõzõ õszök és alkonyok elszenvedõire. Visszafelé vitorláznak az emlékezet és a képzelet klipperein; a Kelet és a Nyugat, sõt még a középkor alkonyánál is tovább. Ilyenkor jó okunk van eltûnõdni a korfordulókon. Karácsony táján pedig méginkább az elõzményeken, a kezdeten. Azon az aktuálisan jelenünkbe idézendõ ponton, ahol a Krisztus elõtti és a Krisztus utáni élesen elválik egymástól; a zérusponton - koordinátánk keresztjén és a crux koordinátáján. Azaz a téridõ szakadásán: ahol az Ige testté lett. Idõszámításunk ezt a pillanatot a téli napfordulóra teszi (ezt jelenti a szláv eredetû karácsony szó). Arra a napra, amikor a leghosszabb az éjszaka, legvigasztalanabb a sötét és leginkább áhítjuk a fényt.
Természetesen tudjuk, hogy ez is elmúlik; az õsz után tél, a tavaszra nyár következik: szinte minden egyvégtében jelen van ebben a valószínûségekkel bebiztosított valóságban. Az ellentétek egymásba érnek, és többé-kevésbé békésen egymás mellett élnek. Történetesen a tél hidegében is okkal tartunk a melegtõl: a Föld túlmelegedésétõl, az általunk gerjesztett entrópiától. Miközben - némileg képletesen - Nietzschével együtt méltán kérdezhetjük: Nem lett-e hûvösebb?
Rosszkedvünk éveken áthúzódó tele nem(csak) alkat és kedélyállapot kérdése. Mintha múlóban lenne az emberség melege. És egyre közvetettebbek lennének a kötõdések. Az élet pedig egyre áttételesebb és közvetettebb. Körös-körül különféle kínai falak alakultak ki. Küszöbök képzõdtek nemcsak kövekbõl, hanem különféle kulturális kövületekbõl, berendezésekbõl, ködös képzetekbõl. Tudományból, technikából, tényekbõl és hiszemekbõl.
Változatos védmûvekkel vesszük körül magunkat: tárgytorlaszokkal, informált anyaghalmokkal, kifinomult kódokkal. Kiköltözõben vagyunk önmagunkból. Kihelyezzük memóriánkat, képzeletünk vetítõvásznait, elmozdulásunk pótlékait. Elemeikre szeljük szét az egészeket, majd újakat konstruálunk belõlük. Összetettségük és bonyolultságuk aztán a beláthatatlanba növekszik és senki sem kezeskedik összhangjukért. Formatervezett tárgyhalmazok állnak vágyaink és vonatkoztatásaink végpontjain; tereinket az eszközök és protézisek erotikája járja át.
Karácsonykor újabb körbe kezdünk közös kerengõnkön, az ekliptikán, a Nap körüli körpálya újabb fordulóján. Úgyszólván egyhelyben is távolodunk. Közös kerengésünket kényszerû és szabad vándorlásokkal váltogatjuk. Kísérleti kirándulásokat teszünk; valós és képletes kilovaglásokon veszünk részt együtt vagy külön. Mit áhítunk, amikor más tájak felé vesszük az irányt? Amikor meghúzzuk a magaslati kormányt és különféle felhajtóerõk szárnyára kelünk? Amikor letompítjuk az éleket, avagy éppenséggel az élesedésig fokozzuk tompultságunkat?!
Nem kevesebbre törekszünk ekkor, mint hogy túllépjünk a tolakodó tényeken, a mindenkori tegnap felé tartó korcsmán; hogy távlatot teremtsünk, de közben helyreállítsuk a közelséget is; hogy felülemelkedjünk a részleteken és részlegességeken, és a lehetségesig menõen teljesek legyünk. Azazhogy más megvilágításban lássunk és létezzünk. Vagy egyszerûen csak legyünk. Esetleg ráébredjünk megint az élet rendkívüli voltára, együttállásaink egyszeriségére, a teremtett világ színeinek sokaságára, és más effélékre.