A távlat távolra váltása

A világ nem áttekinthetõ. Nincs olyan kilátója (magaslata, kitüntetett nézõpontjat, sat.) ahonnan széttekintve a való a maga teljességében mutatkozna meg. A valóság csak a változó perspektívák felvétele, a világban való elmozdulások során mutatkozik meg. Ezért nem lehetséges a valóság kutatói, az igazság szomjazói számára "világnézet" - a lecövekelés egy tetszetõs kiemelkedésnél, netán a korszerûség kimerevített keretrendszerében nyíló kilátásnál.
A perspektívákban adott valóságból a távlatváltás elkerülhetetlenül adódik. Ahhoz, hogy a valóságot éljük, folyvást távlatot kell váltani. A perspektívák közti közlekedés nem könnyû, az élet nehézkedése a változó helyett a változatlan felé vonz. A biztos támpontok és a bevált nézetek irányába. Az állandóan egyirányú tekintet azonban eltompul. Ezért kell távlatot váltani, távolságot teremteni - Distanzen aufreissen - ahogy Nietzsche mondja. Felszakítani a távolságot, a tapasztalat felületeit, hogy mindegyre megnyílhasson a távolok és távlatok sora - és átérezhetõ legyen a distancia pátosza.
A filozófia mellett hagyományosan a vallás és a mûvészet "váltja" a távlatot. A zsidó-keresztény kultúra alapvetõ perspektíva-váltása a megszentelt nap, a szombat. Errõl Wittgenstein azt írja, hogy "a sabbat nem csupán egyszerûen a pihenés, a kikapcsolódás ideje. Kívülrõl is szemügyre kell vennünk a munkánkat, nemcsak belülrõl."
A benti nézõpontot kintire változtatni nem kevés, különösen akkor, ha ez a "belsõ" és "külsõ" metaforikus. Azaz nem kevesebb, mint a profán és a theofán, a köznapi és az isteni közti perspektíva különbsége. És ekként nemcsak a munkánkat kell kívülrõl is szemügyre vennünk olykor, hanem kultúránkat is. Ehhez pedig más kultúrák - kivált kultuszhelyeik - kínálják a legkézenfekvõbb perspektívát.
Kelényi Béla ókori egyiptomi kultuszhelyekrõl készült képein is egy másik kultúra munkáit látjuk. Kétszeresen is kívülrõl vesszük szemügyre e kultuszhelyek képeit: másik kor és egy másik kultúra szemével nézünk. Az idõbeli távolság oly nagy, és a formák és méretek olyannyira különböznek a mieinktõl, hogy a távlatváltás elkerülhetetlen. A két nézet közt éppoly élesek a kontrasztok, mint a képek árnyékos és fénybe boruló felületei között.
Minden vallás, minden kultusz más vetületben észleli a világot, máshová helyezi a hangsúlyokat. És másfajta zsákutcákba téved bele - olykor végérvényesen. Nem kell az egyiptológiában különösebben elmélyülni ahhoz, hogy belátható legyen: ez a kultúra egyértelmûen a túlvilág felé vonzódott. A mindenható mysterium tremendum, a titokzatos borzadálya vetül rá szinte minden képzõdményére.
E monumentalitás fenséges komorsága mindazonáltal nemcsak a szentség hatalmáról, hanem a hatalom szakralizálásáról is szól. Arról, hogy a szakrális fenségessége milyen mértékben válhat a hatalmi díszletek részévé. Nemcsak ma, hanem négyezer évvel ennek elõtte is.
A zsidó(-keresztény) kultúra az egyiptomi kivonulással veszi kezdetét. Egyiptom ezért az az egyszerre konkrét és képletes hely, amitõl - mint tévúttól - eltávolodik. A bibliai héber nyelv Egyiptomról csak mint lentirõl, mint a metaforikus tér, az emberi létlehetõségek legalacsonyabb fokáról szól. Amiben nem egyszerûen az egykori fogvatartók iránti megvetés kifejezõdését kell látni, hanem inkább a mysterium tremendum fogságában élõket, a félelemben és borzadályban berendezkedett birodalmat megilletõ helyet. A legegyértelmûbben ez az evangéliumokban jelenik meg. Jóllehet Jézus nem szünteti meg az istenfélelmet, tovább radikalizálja ezt a belátást és a vallásfejlõdésben új távlatot nyit, mondván: "Ne féljetek!"