Töredezett teljességben, avagy a nomád élet fragmentalitása

Colligite quae superaverunt fragmenta. (Jn 6,12)

Úton vagyunk. Valós idõben zajló szakadatlan vonulásunk a sebességgel szembesít: haladásunk éles vágásai mentén arcok és hangok, fények és formák váltakoznak. Mintegy szaggatott, stroboszkópikus megvilágításban látszanak: fény és fényhiány szabályos váltakozásában, a nappalok és éjszakák láncolatában. Egy különös, kétértékû idõben, a hol volt, hol már nincs válaszvonalai között.
Ahogy útjaink átmetszik a tájakat, úgy vonul el szemünk elõtt egy-egy pillanat. Ezt nevezhetjük akár az élet áttûnési sebességének, mellyel valaha volt és egykor leendõ élettereinkben megyünk.
Mérhetetlen sebességgel haladunk. Ugyanilyen mérhetetlen az a sebesség is, amivel a világ lényei és képei átvonulnak a látómezõnkön.
Gyorsuló pályán távolodunk. A messzi, közös múlttól éppúgy, mint a személyes közelitõl. Utunk szaggatott, többszörösen megtört, egyenes vonalú pályán vezet: a kezdettõl a vég felé. A végeken túl pedig - hitünk és reményeink szerint - új kezdetben folytatódik.
A változások sûrûsödése olykor örvényt támaszt, és az annak nyomán idõrõl idõre bekövetkezõ hajótörés partra vet. Oly partokra, ahonnan jó kilátás nyílik napjaink szétszórt szigetvilágára. E szigetekrõl széttekintve azt látjuk: szaggatott nyomokat hagyunk hátra - a saját szaggatottságunkat. Térbeli töredezettségünk így jelenik meg az idõben: hol itt, hol pedig másutt vagyunk távol.
A változások mértéke és érkezésünk üteme korhoz kötött. Elõbb-utóbb észrevétlen hozzászokunk gyorsaságukhoz. Aztán már kívánjuk õket. Így lesz úrrá rajtunk a dolgok eluralkodási sebessége: a puszta változás. A változékonyság pusztasága.
Az élet sebességkényszerének elszenvedése közben a valóság viszonylagossá válik. Bizonyos sebesség felett súlyukat vesztik a dolgok. És velük vész a mélységi kiterjedés is. Jóllehet a súly és a mélység mutatja - minden képszerûvel ellentétben - a dolgok nehézkedését. Az élet összetartó erejét.
Az egyre sebesebben áthasított élettérben a tájék képként tûnik el. A gyorsasághoz szokott tekintet úgy siklik tova, mint egy pengeél. Ennek metszetei mentén mozdul el belátásunk.
A megismerésvágy mindig résekben és hasítékokban hatol elõre: rétegrõl rétegre feszíti szét a meglevõ teljességet, hogy azt majdan elemeibõl újra felépítse.
A részletekben gazdag tudományos világképben minden jelen van - az esetleges egymásmellettiség és egymásutániság állapotában. Ahogy legelterjedtebb formájában, a képernyõn nap mint nap megmutatkozik.
Annyi máshoz hasonlóan a teljességre törekvés is egyre inkább technikai jellegû. A technikai eszközrendszer teszi lehetõvé távoli tájak és történések közvetítését, láthatóvá a tér kiterjedésének nagyságrendjét: a térbeli teljesség felmérését. Térhódításával egyszerre jár együtt az összetorlódás és a szétszóródás; a homogenizálódással egyidejûleg belsõ elkülönülés és szakosodás is zajlik. Ennek során a leváló régiók saját fejlesztésû istenségeik szempontjai szerint szabnak mértéket maguknak - és másoknak is.
A véglegesség - az ember visszavonhatatlan tetteit kivéve - az egyetemes változás idézõjelei között jelenik meg. A lezártság, a befejezettség és a tökéletesség az ember alkotásai esetében legfeljebb csak ironikus zöngéjû igazságként lehet érvényes.
Amit egykor egyként láttak, azt mi már többnyire töredezetten tapasztaljuk meg. Miközben szem elõl vesztettük, megsápadt fénye esetleges tárgyakra és véletlenszerû térségekre vetült. Azóta titkos-tudatlan erõtereiben téblábolunk. (Ezért is lehet hatása olykor a tudottaknál jóval hathatósabb.)
Velünk ellentétben az archaikus népek a természet képei között éltek. Tapasztalataik eltérõ volta miatt a mieinktõl eltérõ létterületeket kötöttek össze. Így például étkezés közben képeket kontempláltak. Elég, ha a különbözõ kultúrák kerámiáira gondolunk; akár a görög, akár a magyar díszítõmûvészetre. Mi a képet a sebességgel kötjük össze; kinematografikus folyamatok és digitalizált adatok lefolyásával.
A világ viszonylagos kiismertsége és képi közvetítettsége miatt az elbeszélõ képzelet is korlátok közé szorult; kibontakozás helyett tömérdek tényen törik meg. Képzeletünkben a jelennek nincs túlontúl nagy helye. Ezért válhatott a vágyak kifutópályájává a jövõ, ennek fakulásával pedig a fantasztikus múlt. A jelen különféle tájékai és területei egyenes adásban kínálkoznak és nincs különösebben regényes vonzatuk: többször ugyanaz, különféleképpen lakkozott és fényezett kiadásban, a folklór, a flóra és a fauna helyi változatai szerint.
Történeteink szálai túlontúl gyakran megszakadnak, és más irányt vesznek, semhogy utólagos elmemûveletekkel szép, szabályos szálakká rendezhetnénk õket. Arra sem igazán indítanak, hogy a képzelet kitartó munkájával regényes láncolatokká, ábrándos kalandokká akarnánk fejleszteni õket. A nagy elbeszélések nem mûködnek. A mikroelbeszélés, a töredék mûvészetének korában élünk. (Virilio)
A töredékekben egyszerre lehet zavartalanul jelen távol esõ területek sokasága; lehetnek egymás mellett mélységek és magaslatok százai és ezrei, akárcsak a köztük húzódó hasadékok. A töredékességben az elmúlással való számvetés és az ehhez kellõ alázat is megvan: a lemondás a teljesség teljesíthetetlen igényérõl, a végérvényességrõl, az "ércnél is maradandóbb" mítoszáról.
A töredék olyan, mint az élet: valahol kezdetét veszi, és egyszer csak megszakad.
Az eleve töredékes tárgyakban és mûvekben a részlegesség belátása munkál. Az ilyen fragmentumokban a teljességre vetett tekintet is megfér - mint megvalósíthatatlan és mégis elérendõ lehetõség. A töredékek törésvonalai ezért mutatnak a teljesség felé. Ezért jelenhet meg benne úgy a teljesség, mint a töredékesség reménybeli vetülete.
A töredékek horizontja szaggatott szemhatár. Egy-egy látvány részletei a belátás különbözõ pillanataiban derengenek fel. Az ilyen, idõbeli szakadások a térbeli különnemûségeket teszik nyilvánvalóvá. Az egynemûsítés mindenkor önkényes aktusa helyett a töredékek közt meghagyott hasadékok más terek és vonatkozások lehetõségére figyelmeztetnek.
A töredékek horizontjának nézõje nem csak megalkotott képeket lát. A közbensõ résekben e szemhatár a szemlélõ legsajátabb képeivel egészül ki. Az ember szeme pontról pontra vándorol - bár pont helyett mondhatnánk metszetet, avagy akár töredéket is. Hol az egyik, hol a másik részlet kerül különös megvilágításba. Ezt éppúgy tulajdoníthatjuk szétszórtságunknak, ahogy az esetlegesség sajátos erejének is. De vélhetjük a felvillanó fény felhõjének is, mely a pusztaságban - a dolgok pusztaságában - az egyik belátás helyérõl a másikra vezet át.
A történések száma, akárcsak a töredékeké, beláthatatlan. És mégis: minden történet része ugyanannak az egy történetnek. Így a töredékrõl töredékre történõ szaggatott vonalú haladás is elérheti célját. Különösen élesen érzékeljük életünk teljesedetlenségét, töredékességét. Ám éppen a töredék az, ami rámutathat egy emberileg már nem teljesíthetõ magasabb teljességre. (Bonhoeffer)