Barna Róbert kollázsai

A képek kezdetben szigetek voltak. Képszigetek a képnélküliség tengerében. A tenger ma: képszigetek térben és idõben egymásba mosódó tengere.
E tengeráradat közepette felnõve az ember megannyi nyomra lel:
az avuló, foszló és fakuló képek vég nélküli sorozataira.
Az ábrázolások végeérhetetlen sora húzódik nyugatról keletre és északról délre. Ez a kiterjedõ pusztaság tüneményes és tarka, hovatovább háromdimenziós, illatosított, álhús- és álvér-állagú.
(Nomád legenda)

A talált képeket Barna Róbert úgy használja, mint egy kõfaragó a követ: anyagát alkalmazza, esetlegességeire tekintettel van, de eredeti formáját csak ott õrzi meg, ahol az túlmutat önmagán. A képek elemeit, formatöredékeit, színárnyalatait pedig a saját keze alatt keletkezõ képek részévé teszi. E képzõdményeket nem köti röghöz származási helyük, a tény- és fényképszerû realitás. Lobogó formáiknak felmenõi közé a színfoltok dinamikája éppúgy odatartozik, mint a metszés elkerülhetetlen esetlegessége, akárcsak az alkotó tudatossága és távolságtartása minden konvencionális képi formától. A távolság természetesen nem egyforma messzeséget jelent minden képszerûtõl. Ha közelebb esõ tájék után kutatunk, ezt nem a kollázs vidékein kell tennünk: Tanguy "víz alatti" világának lényei sokkal közelebb állnak hozzájuk, mint a kollázs bármelyik mesterének mûvei. A közelség kijelölése persze viszonylagos, és mindenkor az önkény elemeit rejti magában. Barna képei a hasonlítottnál sokkalta légiesebb, jóval éteribb tájakra nyílnak. Ezek a képek a romló, foszlékony és feledésbe oszló formák felõl indulva a felemelkedés felé vezetnek. Láttukon a lebegés világába nyert bevezetést a szem. Köztes térségekrõl és köztes lényekrõl lebbentik fel a fátylat: láthatatlant tesznek láthatóvá. Olyan láthatatlant, amelynek minden szeglete ismerõs, noha egészében mégis teljesen új és tökéletesen ismeretlen. Tereik a legtágasabb térségben, a képzelet terében nyílnak. Hátterükben a valószínûség ege és földje húzódik; horizontjaik a szabad szemmel láthatón túl vannak. A képek tömegébõl kimetszett lények fehér alapra kerültek. Végtagjaik nem érintenek földet; testüket nem szögezi földhöz semmiféle nehézkedés.
Azonosítható alakzataik között ismert és ismeretlen mitikus lények, kentaurok, clownok, különféle kezdemények ugyanúgy akadnak, mint mindenféle véglénymutációk. A képlevonatokról, az arc-skalpokról lemetszette a személyre utaló jegyeket: a szemeket, a szájakat, a személyekre utaló vonásokat. Így ébresztette rá a nézõket arra, hogy a sokszorosított képek arcai mögött valójában nincsen senki: csak üregek vannak; üres síkok és puszta felületek. Ahogy az ember is csak díszítmény a gépi képvilágában: lágy ornamentika. Az arcok, a testek hullámvonalai hivatottak megtörni a technikai formák uralmát, és elviselhetõvé tenni az általuk terjedõ unalmat.
Barna Róbert arc-alkotásai - melyek közé természetesen önnön arcképének vágott verziói is beletartoznak - kivezetnek az arcmások untig ismert képcsarnokából. "Az arcok elmozdulnak - írja -, elvirágoznak, osztódni kezdenek, keresztezõdnek és megsokszorozódnak, és semmivé válnak."
Legújabb képein már e semmiség túlpartja tárul fel: ezek anyaga gyakran az arany, alapszíne leginkább a fekete - szoros kötelékben a kép, az ikon ikonográfiai hagyományával. És képeinek alakjai is e hagyomány felé vezetnek. Többnyire abban a létszférában helyezkednek el, amit leginkább egy kései Klee-kép címével lehet leírni: Engel im Werden. Létrejövõben lévõ angyal. Küldött - keletkezés közben. Mintegy félúton.