Képzőművészetalapozás
A filozófikusságiskola felfogásában a képzőművészet
a szinek, a formák titokzatos kapcsolatai, és egyál
talán a létezők megismerésére irányuló, soha
be nem fejezhető kisérletsorozat.Mint a szóban is
benne van:képezni, teremteni (de nem le) és nem
másolni a valóságot,azt a valóságot, mely min
denütt jelen van,ám az ember számára megfogha
tatlan. A művészet igy egyfelől Tükör, másfelől
Hid. Tükör, mely az egyén pillanatnyi s az embe
riség evolucióitól terhelt határosságát nemcsak
fölfedi, hanem új aspektusból is mutatja;
Hid, mely paradox módon pont a teremtés aktusával ebből kiutat kinál egy
villanásnyi időre, hogy aztán Alkotó-Mű-Befogadó szublimált egysége újra
darabjaira hullva törve várja a rájuk szabott történelem babiloniai sors
játékát. Mi valósulhat hát meg a részek - az egyed mint alkotóerő és az
anyag mint annak ágyazata - kapcsolatából? A mű születése pillanatában
kudarcra van itélve, a kibontakozó konkrétság megnyirbálja (hogy ne mondjuk
megerőszakolja) a lehetőségek deltáját, mohó kisgyermekként ösztönözve a mű
vészt az elúszott lehetőségek egy későbbi műben való tökéletesebb megragadá
sára. Ez azonban permanens áldozathozatalvállallásra késztet a világ,s igy
saját sejtjeim felé is, melyben tehát Játék-Kisérlet-Áldozathozatal fókusz
háromasa.Játék azért, mert a mindenség összefüggő jelenségei,az élet maga
is játék, amennyiben esztétikai izét megérezzük, hiszen pont ettől válik já
tékká. Kisérlet azért mert semmilyen módszert, technikát nem utasitunk el,
sőt megprobálunk beépiteni, fölhasználni, összehangolni a látszólag egymástól
távol eső dolgokat.És végül áldozat,mert a tökéletesedéshez vezető grádics
fokain csak az előbb emlitett belső áldozathozatallal lehet följebb jutni; ha
kellvért izzadva, fizikai és lelki erőnlétününk határaira jutva. Ennek az erő
feszitésnek a belső sugárzását veszi át s adja tovább a létrehozott mű.
A kiindulópont az az archaikus szimbólumrendszer, mely a történelem az egyén
számára fortélyos és kiszámithatatlan játékai ellenére töretlenül öröklődik
tovább, s - szunnyadva alkotóban és befogadóban egyaránt - csak egy jelre vár
egy impulzusra ( ami lehet egy mozdulat,egy szin, egy tavaszi illat ), hogy
föltörve immár a harmónia kulcsává váljon.
|
|