|
T W E L V E
| Sőrés Zsolt, |
Kovács Zsolt, |
Tóth Gábor |
 |
1996. június 16.
 |
That's why we have to examine the objects: we have to release the
sensitive voice of their relations stuck inside them. We will achieve this through a
quiet, meditative approach; with a simple, contemplating touch; by more active movement;
with stronger collisions; and by completely dashing the works to pieces. If we react to
this sensible sound, then we will be able to create soundscapes representing one of the
possible structures of the human-object relationship.
Sympathy for simple, everyday objects creates simple everyday relationships with them. To
decode the essence of these relationships requires poetry, which needs the accuracy of an
engineer, the revealing scapel of a surgeon and the carving activity of a butcher.
|
|
 |
Twelve
What’s all this about a white coat, what is the essence
of music in a “medical sense”? There we are at Bartók 32 Gallery, having gathered at
this venue for a (musical) exhibition without a notion of what to expect. We gaze at the
wall, that long white one, at the shelves paced at an equal distance, with loads of junk
on them. A seemingly haphazard mess, it may well be lifelike, but one feels that urge to
tidy it all up. But before they begin to play, let’s venture to ask the question again:
so the doctor makes order, tidies up? So the musical exhibition requires music. The
shelves still hang, and dressed in white coats the three artists—Zsolt Kovács, Zsolt
Sőrés and Gábor Tóth—live up to our expectations and install sounds in the room, or
one might say that this sound-installation will leave a trace in the gallery’s space, on
the walls, the ceiling and the parquet floor. Plus whatever else. The shelves still hang
with the everyday objects (jam jars, balls, cans of cola, short coat, saucepan, etc.).
Tóth rises and greets us. Music is on the way, judging by the drums and the way doctor
Kovács arranges himself behind them. There’s also an electrically doctored violin and
an expensive-looking synthesiser and a guitar, so we can’t be quite off beam, really.
The ensemble Tales, etc. (Mesék stb.) have
enjoyed a career spanning a decade, in the course of which they’ve truly delved into the
nethermost regions of noise-composition. They’ve published three CD records, and have
given concerts, offering the audience a take-away imprint of compositions intended for a
single performance, leaving traces of this encounter on the gallery walls and floor only.
At the beginning of the present sound-exhibition the
uniqueness and permanence of improvised music seems like an interesting contradiction;
however, in a medical sense one cannot establish a musical connection between the given
jam session (operation) and the momentary effect (period of rehabilitation), that being a
common feature in all music. What we see and hear is more like the materialisation of
sounds, a sort of reversed sublimation.
Doctor Kovács works away at the drums, that is, he is
tidying up, making order; also large rubber mallets come forth. Forgetting the oath
associated with their white coats, Sőrés and Tóth have a go at the objects; there are
twelve shelves awaiting them, the number of pieces of music waiting to composed
(arranged), and the installation gains its final form in twenty-one minutes or so.
Kovács at the drums concentrates terribly on Sőrés et
al—this can be heard from the surges of sounds, the beats of the large mallets and the
groundwork of the smaller hammers.
Tales, etc. is supposed to be a percussion group,
which is why the use of the objects on the shelves seems rather meticulous, as does the
wispy or destructive power of the mallets. One feels that the rhythm of the drum mediates
between the many rattles and noises, and does more than keep them together: it actually
links them. By deliberate chance Tóth finds the toy recorder, as well as his own voice
and an old Hungarian rock melody; he rambles on while Kovács keeps him together. Sőrés
methodically sublimates, enjoying his power of creating-composing noises. He gets ready,
strikes down, gathers strength, strikes, gathers momentum and waits. Not to install that
silly sound when it wants to!
We’re inclined to ask, using a medical term: a concert?
But the answer is obviously impossible, because, surprising as it may seem, the emphasis
is not on the music. Sounds fill Bartók 32 Gallery for
three quarters of an hour. In the first part, which ended
by quite literally beating the drums to pieces, they established the final phase of the
exhibition entitled “TWELVE”, a sound-imprint of the noises smashed at the walls, the
floor and the space. The hanging or broken shelves and the everyday objects lost their
original function of shelf and object, became sound-images, and in a medical sense, the
operation was successful.
The second part is the conclusion. The three musicians do
not touch the ready work of art, they continue to play on the afore mentioned instruments
(guitar, violin, synthesiser) as if sitting at a funeral feast or celebrating the ready
work. The sound installation has recently come out on CD as an important reminder, and to
shed new light on the singleness of the exhibition. The video film made about and at the
event shows how it was all made, and the two twenty-minute tracks contain the entire music
of the installation; in other words, the sound-status preceding materialisation.
For purely medical reasons let us buy a CD, and read the
instructions carefully or consult our specialist for possible risks and side-effects. If
we have any further questions, do not let’s hesitate to call doctor Kovács, Sőrés and
Tóth!
Zsolt Székelyhidi
- Sound-space installation of Tales, etc. ensemble:
- Zsolt Kovács — electric guitar, percussion, objects
- Zsolt Sőrés — electric violin, synthesiser
- Gábor Tóth — cornet, synthesiser
TÓTH GÁBOR
- H-1033 Budapest, Kórház u. 7. III/13.
- 1950-ben született Budapesten.
- Költő.
- 1968 óta számos műfajban tevékenykedett, illetve
tevékenykedik.
- Az Experimental Art Publisher alternatív művészeti kiadó
alapítója. A LAZA LAPOK művészet-közérzeti lap kiadója. Sőrés Zsolttal és
Kovács Zsolttal a " tales co. " (" mesékstb ")
szabadimprovizációs jazzformáció létrehozója.
Munkái: tizenhárom könyv, nyolc
egyéni és több mint kétszáz csoportos kiállítás, performance-ok, akciók, videók
és kísérleti filmek, mail-art, fluxus-zene, stb.
|
 |
Ehetetlen jövő, babáknak
Egy ideje különösen megélénkült a több művészeti ágban is
aktív Tóth Gábor alkotótevékenysége. A Tamkó Sirató tanítványaként
induló művész önmaga változatos arcát a költőével határozta meg, noha munkája
alapvetően a vizualitáshoz kötődik. Vizuális művészetét egyrészt az irodalom és
szemiotika viszonya iránti kitüntetett érdeklődés, másrészt a költői alkatából
következő konceptuális-filozofikus alapállás jellemezte. A nyolcvanas években
publikált koncept-verseiben, Zen-költeményeiben mutatkozik ez meg jellegzetesen
(kötetben: I would like to be, Onga Press, 1983.; Végső hang, Buddhista
misszió, 1988. stb.). Fontosnak tekinthető hozzájárulása a hazai hangköltészet és
performanszművészet alakulásához is. Pályáján éppen az akcióművészet kínálja
egyre ezt a közeget, amelyben mindezen költői tulajdonságai és műfaji vonzódásai
együtt tudnak megmutatkozni.
A kilencvenes évek elején indítja meg a Laza Lapok című, exkluzív
assembling-folyóiratát, amelyben úgy kínál közös teret művésztársai számára,
hogy a végeredmény (a kész lap) saját művének is minősül.
A Laza mentén szervez fesztivált és klubot: koncerttel, filmekkel
performansszal a Tudósklub a Bercsényi Kollégiumban.
E megélénkült aktivitás legújabb jelei közé tartozik két
kiállítás-akciója: a Babastb című a Bartók 32, illetve az Ehető jövő
a Liget galériában. Utóbbi két gasztronómiai szlogen: a fölépített, jelképes
téglafal malterjául és az érkezőket fogadó jókora kenyérszelet pakolásául
egyaránt szolgáló körözött, illetve az ún. létező szocializmus legnagyobb
trouvaille-a, leleménye, a melegfagyi köré szerveződött; a sivár otthonosság
groteszk melegét adó conviviumként, közös lakomaként, életünk elmúlt kb. 40 éve
emlékére.
A Gólem-történetek, a kabbala, a vallásaink mögött meghúzódó
közös bálványaink, a mítoszainkban szereplő ősi magatartásformáink, rítusaink,
szent jelképeink egymást keresztül-kasul átszövő, folyamatos mozgásban lévő
kultúrtörténeti utalások idéződtek meg a Babastb nyitó-akciójában. A közönség
egy modern "kémiai mennyegzőnek" lehetett a részese: századvégi kultúránk
túltelített szimbólumai törtek darabjaira és épültek össze egy új rendszerré,
röpke fél óra alatt.
A mindvégig fehér ruhát viselő Tóth egy szivacsbabán mutatta be az
emberi kapcsolatok alapformáit. A nemi erőszak, a szeretkezés, a szeretet, a
gyűlölet, a közöny, a gondoskodás, a harag, az odaadás egymásnak feszülő,
szenvedélyességig felfokozott játéka a bennünk rejlő összes magatartásmintát
drámai erővel vette sorra, miközben az önmagában is repetatív szerkezetű baba szó
különböző hangsúlyú, monoton ismételgetése legprimitívebb kommunikációs
sémáink és vallásalkotó rítusaink metaforájává változott.
A baba maga az élettelen robotember, a Gólem-agyagfigura, a bábu, a
bálvány, tudatalattink, másik személyiségünk, embertestet öltött kollektív
tudattalanunk. A baba a mellettünk álló másik ember megtapasztalása után teremtődő
önazonosságunk hordozója is. Ez a másik (második) ember az akció két kitüntetett
pontján, az elején és a végén ismerhetett magára: az első pillanatokban a
közönség videofelvételen nézhette vissza megérkezését a kiállításra, az utolsó
percekben pedig a falon függő képek előtt elhelyezett, vízzel, jelképes tárgyakkal,
kis babafigurákkal teli fehér lavórokból halászhatta ki a vurstlikat idéző
fahorgászbotokkal saját, személyes totemeit.
Tíz képet láthattunk, mindegyiken három mozgásban lévő alakkal
és figuratív kontúrokkal, emblematikusan utalva így emberi működésünk három
tudatszintjére. A képek alatt, szintén a kabbala számmisztikája szerint elrendelve,
tíz lavór és tíz tárgy: az óra, a csizma, a könyv, a só, a kenyér, a jin és a
jang képe, a tojás, a tükör, a liszt, a pénz, tehát az idő, a mozgás, a tudás, az
élet sója a föld felsózása / , a világegész, a kóserétel és mások jelképei,
melyeket Tóth imádkozva - térden csúszva, a baba szót ismételgetve - a homlokán
széttört és a vízbe ejtett; jelezve ezzel, hogy szimbólumaink ma már annyi mindent
jelentenek, hogy önmagukon kívül lassan nem idéznek fel semmit sem. Tóth dadaista
törésgesztusai, a jelentés szűk körű tárgyazonosságának megmutatása ugyanazt
jelentik, mint a baba-akcióban felhasznált kóser kenyér. A nomád kultúrákban a
liszt megjelenésekor a vándorlásnak végeszakad, letelepedünk, civilizációt,
gondolkodásmódot, és paradigmát váltunk.
Sosem létezett, természetes állapotunkhoz való visszatalálásunk,
illetve a visszatalálás vágyának megjelenítése a modern művészet egyik legfőbb
esztétikai ismérve. Tóth vezeklő, tárgyainkat megsemmisítő áldozathozatalai
önmagunk feloldozását példázzák elidegenítő szimbólumaink és a szocializáció
során megrendszabályozott, kényszerű személyiségvonásaink alól. A félórás
ceremóniában, más értelmezésben alkímiai kotyvasztásban a két vendégszereplő Dr.
Máriás "Biztos baba..." kezdetű monológja és Bada Dada "Come on baby
light my fire" slágerszövege is a misztikus kultúrrétegek brutális felbontását
szolgálta.
Sőrés Zsolt
 
|
