A perspektíva elsõ alkalmazása óta folyamatosan születnek kísérletek, hogy a perspektivikus képet létrehozó hosszadalmas folyamatot megkönnyítsék.¹⁹ A XVI. és a XIX. század között számos perspektíva-szerszámot (pontosabban, perspektíva segédeszközt) találtak föl. Ezeknek az volt a célja, hogy segítségükkel különösen bonyolult perspektivikus képeket alkossanak, igazolják a perspektíva elvét, segítésék a diákokat a tanulásban, felkeltsék a mûvészek vevõinek érdeklõdését, vagy egyszerûen intellektuális játékot nyújtsanak. Dürer már a XVI. század elején több ilyen gépet leírt.²⁰ Az egyik eszköz derékszögû keretre szerelt háló, mely a mûvész és a tárgy között helyezkedik el. Egy másikon a tekintet vonalát egy húr képviseli. A húr egyik végét rögzítik, a másik folyamatosan mozgatható a tárgy legfontosabb pontjai között. Azt a pontot, ahol a húr a vetület fakerettel jelzett síkját metszi, két egymást keresztezõ húr mutatja. A keretre rácsukható táblát minden új pozíciónál odaillesztik, és a felületén megjelölik a metszéspontot. A késõbbi perspektíva-eszközök közé tartozott még a perspektográf, a pantográf, a fizikonotrace és az optigráf.

    De mért kellene kézzel mozgatni pontról pontra a fénysugarat képviselõ húrt? A perspektíva-eszközök mellett számos optikai szerkezet is forgalomban volt, különösen a domborzat vizsgálatában és a topográfiai felméréseknél. Ide tartozott a camera obscura néhány korai változata, az ormótlan sátraktól a könnyen hordozható dobozokig. 1800 után a mûvész felszereléséhez tartozott a camera lucida is, melyet 1806-ban szabadalmaztattak.²¹ A camera lucida prizmával mûködött, ennek két tükrözõ felülete 135 fokos szögben állt. A rajzoló addig igazgatta tekintetét, míg egyszerre nem látta a képet és a rajzolófelületet, ahol a kép körvonalát ceruzával kihúzhatta.

    A camera obscura és a camera lucida alkotta képek felületesek voltak, további munkába telt, míg rögzítették is e képeket. A rajzolónak aprólékosan követnie kellett a képet, hogy a rajz végsõ formáját rögzítse.

    Az igen idõigényes folyamatot a fényképezés számolta föl. A valóság képpé alakítása, a valódi tárgyak perspektivikus megfeleltetése mechanikussá vált. Ám ez a mechanizmus nem hatott a perspektíva további alkalmazásaira. Latour szerint a perspektíva „négysávos autópályát" jelent a valóság és leképzése között. Valóságos és képzeletbeli tárgyakat vegyíthetünk egyszerû geometriai modell segítségével, a valóság és a modell közötti út pedig oda-vissza járható. De a geometrikus modell megteremtése továbbra is manuális folyamat maradt, amelyhez a perspektivikus és az analitikus geometria módszereire, ceruzára, vonalzóra és radírra volt szükség. A modell perspektivikus vetületének megrajzolása itt is néhány órás rajzolást igényelt. A geometrikus modellálás és ennek ábrázolása még jó ideig nem vált mechanikussá és automatikussá.

    A gépesítést semmi sem képviseli talán olyan drasztikusan, mint a Henry Ford által 1913-ban felállított futószalag. A futószalag két alapelvre épült. Az egyik a részek standardizálása, melyet már a XIX. században alkalmaztak katonai egyenruhák készítésében. A másik, újabb elv a gyártási folyamat sorozatosan ismétlõdõ, egyszerû cselekvéselemekekre bontása volt, amit olyan munkások is végezhettek, akiknek nem kellett az egész folyamathoz érteniük, így könnyen helyettesíthetõkké váltak.

    Úgy tûnt, eljött a modern mechanika csúcsa. De a spanyol feltaláló, Leonardo Torres y Quevedo még ugyanebben az évben javaslatot tett programozott gépek ipari használatára.²² Kimutatta, hogy bár korábban is létezett automata, soha sem alkalmazták hasznosan:  
A régi korok automatái... az élõlények küllemét és mozgását utánozzák, de ennek kicsi a gyakorlati szerepe. Valójában olyan felszerelésre van szükség, amely a pusztán emberinek látszó mozdulatot kihagyja, és megkísérli az élõ ember teljesítményét elérni, hogy tehát az embert felválthassa a gép.²³

    A gépesítéskor a feladatot ember végzi, de a fizikai munkát átadja a gépnek. Az automatizálás továbbfejleszti a gépesítést, itt már az emberi szervek megfigyelõ, erõkifejtõ és döntésbeli szerepét is a programozott gép veszi át.

    Az „automatizálás" szó 1947-ben született meg, Ford 1949-ben megkezdte az elsõ automatizált gyár felépítését. Az automatizálást a második világháború során a digitális számítógép kifejlesztése tette lehetõvé - így a kompjuterizálás szinonímája lett. Egy évtizeddel késõbb már a létezõ és nemlétezõ tárgyak perspektivikus kivetítésének folyamata is elindult az automatizálás felé.²⁴ Az 1960-as évek elejére a Boeing tervezõi már a gép kifutópályán való landolásának és a pilóta mozgásának szimulálásában háromdimenziós számítógépes grafikára támaszkodhattak.²⁵ A perspektivikus kép automatizálásával a digitális számítógép a reneszánszban megkezdett folyamatot tetõzte be. Az automatizálást az tette lehetõvé, hogy a perspektivikus rajz készítése mindig is aprólékos folyamat volt, olyan algoritmus, amely kis lépések sorozatával egy térbeli tárgy háromdimenziós pontjainak koordinátáit egy adott síkra vetíti. A számítógép megjelenése elõtt az algoritmus lépéseit tervezõk és mûvészek hajtották végre. A kompjúter lehetõvé tette, hogy mindez automatikusan történjék, tehát hatékonyabban is.²⁶

    A perspektívát leíró, kompjúterrel végezhetõ algoritmus részleteit az 1960-as évek elején tette közzé Larry G. Roberts, aki akkor a MIT hallgatója volt.²⁷ A perspektívát leíró algoritmus a hagyományos perspektivikus technikákhoz igen hasonló módon alkot perspektivikus képet. Robertsnek a perspektivikus geometriát tárgyaló XIX. századi német szakkönyvekbõl kellett kiindulnia, hogy eljusson a perspektíva matematikájához.²⁸ Az algoritmus a valóságot szilárd tárgyakra bontja, a tárgyakat tovább egyszerûsíti egyenesek meghatározta síkokra. Az egyenesek végpontjainak koordinátáit a számítógép raktározza. Ugyancsak elraktározza a valódi kamera paramétereit, a nézõpont koordinátáit, a nézet irányát és a vetület síkjának helyzetét. Ezen információk birtokában az algoritmus pontról pontra haladva megteremti a tárgy perspektivikus képét.

    A perspektivikus szerkezet kompjuterizálása lehetõvé tette, hogy automatikusan jöjjön létre egy tetszõleges nézõpont által látott modell perspektivikus képe: a valódi kamera képe a valódi világról. E kép azonban durva és statikus. Hogy a szimulált landolást filmen mutassák be, a Boeing szakértõinek a számítógépes technológiát kézzel kellett pótolniuk. A hagyományos rajzfilmhez hasonlóan másodpercenként huszonnégy képre volt szükség. E képeket számítógép hozta létre, és egyszerû vonalakból álltak. A kockákat egy mûvész festette ki kézzel. A kész kockákat - szintén kézzel - animációs állványon vitték filmre.

    Az 1970-es és 1980-as években fokozatosan a színezést is gépesítették. Számos algoritmus készült, hogy a szintetikus képhez megalkossák a mélység jeleit: ilyen volt a rejtett vonal, a rejtett felület eltávolítása, az árnyalás, az anyag, az atmoszferikus perspektíva, az árnyékok, a tükrözõdés és a többi.²⁹

    1962-ben Ivan Sutherland megtervezte legendás Sketchpad (Vázlattömb)-programját. A Sketchpad segítségével a kezelõ egyenesen a számítógép képernyõjére tud rajzolni, miközben az ernyõt könnyû tollal érinti. Ugyanebben az évben az ITEK forgalmazni kezdte a Sketchpad-hez hasonló Elektromos Rajzológépét.³⁰

    Amikor az interaktív szerkesztés új paradigmáját a háromdimenziós rajzolás algoritmusával összesítették, alapvetõen új módja született meg a perspektivikus kép használatának. Ez forradalmibb fejlemény volt, mint a perspektivikus szerkesztés automatizálása maga. Hiszen hagyományos tervezõk is megtehették volna, amit a Boeing - hogy a háromdimenziós adatok felhasználásával perspektivikus filmkockákat gyártsanak -, legfeljebb lassabban ment volna a dolog. De most az vált lehetõvé, hogy a valódi kamera nézõpontját változtatva a perspektivikus vetület megfelelõ változásait azonnal lehessen látni. Arra is lehetõség nyílt, hogy interaktív módon háromdimenziós modelleket építsenek és mûködtessenek, és a változásokat kövessék a képernyõn.

    Az interaktív háromdimenziós számítógép-grafika megjelenése meggyorsította azt a folyamatot, amely célul tûzte, hogy az operátor tevékenysége és a bemutatott eredmények közötti fáziskésést kiküszöbölje. A sebességért való hajszában - amely az 1970-es években felgyorsult, mikor a szintetikus képeket a repülés szimulálásában kezdték alkalmazni - a háromdimenziós grafika algoritmusa a software-rõl fokozatosan átkerült a hardware-be, és minden egyes algoritmus külön kompjúter chip lett. A Silicon Graphics, a számítógépes grafika hardware-változatának egyik legfontosabb gyártója az ilyen rendszert „geometria-gépnek" nevezte el.

    A kifejezés pontosan írja le a perspektivikus ábrázolás automatizálásának második szakaszát. Az elsõ szakasz, azaz a fényképezõgép kamerája, amelynek lencséjébe fizikailag bele van építve a perspektíva, a létezõ tárgy perspektivikus képének létrejöttét gépesítette. Most, amikor a perspektíva algoritmusa és más szükséges geometriai eljárások szilikonba vannak foglalva, lehetségessé vált, hogy nemlétezõ tárgyak modelljeit is be lehessen mutatni és interaktívan változtatni.

    A jelen esszé kijelentette, hogy a XX. században a látás nominalizmusának automatizálása új korszakba lépett. Az automatizmus jele az új technológiák tömege, melyek a háromdimenziós valóságot rögzítik és mutatják meg képen, ezek mind a XX. század közepe óta jelentek meg, ilyen a radar, az infravörös képalkotás, a lézeres érzékelés, a CAT scan, a mágneses visszaverésre épülõ képalkotás, a háromdimenziós számítógép-grafika, és a kompjúter-holográfia. Az 1960-as évek elejétõl a látás teljes automatizálása is folyamatban van, azzal a céllal, hogy megteremtse a látás kompjúteres rendszerét, amely automatikusan felismerné a tárgyakat és értelmezné a helyzeteket.

    E technológiák kifejlesztését jelentõs kutatómunka kíséri, mely a látás nominalizmusának általános problémáit vizsgálja a számítástechnika, a kísérleti pszichológia és az idegkutatás terén. Új formális matematikai módszereket dolgoztak ki, hogy a képet mint a mélységrõl való információt értelmezzék, és megfordítva, hogy ezen információt valós képekké alakítsák. A látás nominalizálásának automatizálását vizsgáló kutatás felhívta a figyelmet az emberi látás bizonyos vonatkozásaira is. Az emberi látás vizsgálatának új paradigmája voltaképp az 1970-es évek során merült föl a MIT-en. E paradigma az emberi látás célját a formák felismerésében fogalmazza meg, ez a kutatókat annak tanulmányozására sarkallja, hogy az agy milyen algoritmusok alapján „kompútálja" a tárgyak alakját a retinán megjelenõ képtõl kezdve - abban a reményben, hogy ezeket az algoritmusokat késõbb a kompjúteres látás rendszerében fel tudják használni. ³² E paradigma megjelenése, amely az emberi látást annak egyetlen szerepére egyszerûsíti, továbbá a kísérõ kutatási beruházások jól mutatják a látás e szerepének gazdasági fontosságát a modern társadalomban.

²¹ Ibid., 200.

²² Charles Eames and Ray Eames, A Computer Perspective. Background to the Computer Age, (Kompjúter-perspektíva. A számítógép korának háttere)