A magyar kifejezés hidegnek mondja a tût, a vésõt, amivel ezek a grafikai lapok készültek. Van e szavakban valami szigor meg keménység. Más nyelveken e grafikai technika neve a szárazat és vele a szikkadást hozza elõ (dry point, pointe seche). Aligha állhatok egyedül azzal a véleménnyel, hogy Károlyi Zsuzsanna hidegtû metszetein a vésetek közé kerülõ festék mély, különös melegáramlatokat hoz fel a nyomatokra. Bennem, a nézõben ehhez hasonlóan fordul visszájára a szárazságra utaló képzettársítás is.
Olyanok a mûvei, mintha enyhítõ kortyokat is kapnánk jutalmul valamely szomjazásért, a tikkadásért és a helytállásért. Akárha hosszan, csendben teáznánk – az enyhén csersavas, sötét italtól és az illatos párától érzékeink kifeszülnek, szellemünk viszont megoldódik. Ilyenkor azonban egy kanál csörrenése is izgató lehet.
Az effajta mûvészi paradoxon létrejöttéhez persze sok drámai erõ és mély érzékenység, finomság kívántatik. Az elõbbit többnyire képszerkezeteinek merész, sarkított egyensúlyos egyensúlytalansága – e sajátos anti-equilibrium – revelálja számomra. A lágy, a fátyolos viszony, az a mindig enigmatikus és visszafogott líraiság, mely e mûvész sajátja, leginkább ott jelentkezik, ahol a sötétség és világosság érzékeny, rejtélyes határa húzódik. Amikor a tömbszerû, sötét alakzatokon, a sûrû hálón, a vonalak, foltok cella-rácsozatán vagy a szürke felületen áttûnnek az alapfények. Ha az ember egy ideig ezekre az övezetekre, sávokra mereszti a szemét, igen mélyre képes tekinteni – a nyomatok fiktív tere ilyenkor megnyílik, befelé.
Aligha lehet e halk és komoly mûvészet sugallata elõl kitérni. Ahány lap, annyi érett és letisztult vizuális megoldását adja a konstrukció egészének, miközben az apró, szöszös, morzsányi vésetek és hajszálvékony árokvonalak finom, eleven jelzései révén – egy-egy apró karcolásból, a maratás adta leheletszerû faktúrákból, foltokból, a peremvidékek derengéseibõl – egy tartózkodó lélek és bensõséges szellem személyes titkairól kapunk különös híreket.
A karcolásokkal borzolt szürkés felületek – az õszi esõk szálas hullása ilyen. A szériákban, a sorozattá épülõ lapokon az elmozdulások, az újrakezdések útjai, nyomvonalai. És e felületre nem nagyméretû grafikák gyakran teszik fel a nagy kérdést, az egyik örök rejtvényt: a statikáét, a borulás és a talpon maradás felé egyaránt ható erõk bonyolultságát prezentálva. Úgy tûnik, nála jobbról balra húznak, fordulnak többnyire a képi erõvonalak és konstrukciója így lesz stabil és mégis lebegtetett. Károlyi Zsuzsanna a dekonstrukció permanenciája közepette egyéni módon nyeri meg a „statika angyalának” kegyét.
Azt gondolom, hogy alkotásainak világa felõl nézve – bár itt a mûvészettörténeti spekulációnál talán fontosabb e grafikai munkák kvalitásainak felismerése – nem csak az „új érzékenység” prizmáin átszûrt klasszikus modernség, az absztrakció (kiváltképpen Klee) tradíciójára is vissza lehet tekinteni, de úgy érzem, hogy az õ munkái még az õsi, távol-keleti kalligráfiákkal is szegrõl-végrõl rokonok.
Jelbeszédük, a puha és mégis erõteljes papírfelületre nyomtatott közlendõjük végül is úgy evidens, hogy közben titkos maradhat a képírás (e bevezetõ sem egyéb, mint ajánlat a desifrírozás kulcsához). Az egyik lapja suttog, egy másik felsikolt, akad, mely rettentõ hidegekrõl tud (Kaltnadel), megint mások olykor valami megnevezhetetlen, sötét, tapasztalatról és szomjúságról beszélnek (dry point), vagyis a szorongatás, a vágyakozás fájdalmáról hoznak gondos, szûkszavú értesítést. Ám én még ilyenkor is ott érzek valami mást, egy-egy mosolyt – készülõben, valami könnyet – megfakadóban.
Persze, hogy elálmélkodunk mindezen. Gondoljunk ismét arra, hogy már egy csésze tea kortyolgatása közben is sok minden történik (velünk).
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu