Történelmi folyamatokról szólva minden dátum vitatható, valahol azonban a korszakok mégiscsak elkezdôdnek és befejezôdnek, s ennek érzékeltetésére még egy megközelítô dátum is jobb, mint a semmi.
Mikor rendült meg a Kádár-rendszer? Erre többféle válasz adható aszerint, hogy a gazdasági válságot, az értelmiségi-szellemi elégedetlenség felgyorsulását vagy a stabilitást aláásó tényezôknek valamilyen más csoportját tekintjük-e a folyamat szempontjából irányadónak. Az azonban aligha kétséges, hogy „a vég kezdete" 1988-ra datálható. Elegendô e vizsgálódáshoz Germuska Pál és Beck Tibor kronológiáját végigolvasni. Nemcsak azt tudni meg belôle, hogy ebben az évben bukott meg Kádár – vagyis lett belôle fôtitkárból címzetes pártelnök, miközben az „elsô ember" helyére egy bizonyos Grósz Károly ült be –, hanem azt is, hogy 1956 óta ebben az évben volt elôször nyilvános tömegtüntetés Budapesten, hivatalosan is elismert sztrájk az országban, s többé-kevésbé nyílt szembenézés a még egypárti hatalom fôbb emberei részérôl azzal a nyugtalanító ténnyel, hogy minden szakadozik, hogy semmi sem maradhat a régiben, de hogy – ó jaj! – a „javításhoz" nincsen használható recept, elôször is, mert most már azt sem tudni, hogy Moszkva pontosan mit akar, másodszor mert baj van a néppel, a fene tudja, hogy mi kell neki, de „dialógusba" kezdeni is aggályos volna vele (kivel igazában?), amikor mindenünnen felforgató eszmék törnek elô…
Csakugyan se szeri, se száma ezeknek a felforgató eszméknek, mozgásoknak és egyéb nyugtalanító dolgoknak. Próbáljuk ôket sorba rendezni.
Elôször is a politikai szervezkedések. A Magyar Demokrata Fórum, igaz, már 1987 ôszén jelentkezik, nem sokkal azután, hogy a Beszélô szerkesztôi meghirdették egy új „társadalmi szerzôdés" programját, s fôleg azt, hogy „Kádárnak mennie kell". (Ebben az értelemben a „vég kezdete" tehát már az elôzô évre datálható.) De 1988-ban alakul meg a Fidesz, ölt formát a Szabad Kezdeményezések Hálózata, bont zászlót az Új Márciusi Front, jelentkezik a Bajcsy-Zsilinszky Társaság, majd év végére maga a Független Kisgazdapárt is. Ez a felsorolás korántsem teljes, s az sem tûnik ki belôle, hogy a nevezett egyesületek nem mindegyike vallja magát felforgatónak (az egypártrendszer vonatkozásában): a Nyers Rezsô biztatására és közremûködésével létrejött Új Márciusi Front például konstruktív dialógust ajánlgat, az MDF pedig „se nem ellenzéki, se nem kormánypárti"-ként határozza meg önmagát. Meglehet, talán csak azért ilyen óvatosan, hogy „Hitel"-hez jusson, de bizonyára a mozgalmat támogató Pozsgay Imre személyére való tekintettel is, s talán még azért is, mert igazából ekkoriban az ellenzéki zászlóbontáshoz sincsen kialakult, vagyis precedenst felmutatni képes recept…
Másodszor a sajtó és a rádió, amely az országban és a világban érezhetô új szelek hatására fokozatosan távolodik attól a hivatalos pártvonaltól, amelyrôl egyébként nem lehet tudni, hogy pontosan hol áll vagy merre halad. Már 1987 nyarán, egyik elsô magyarországi látogatásomról azzal a furcsa élménnyel tértem vissza Párizsba, hogy a sajtó és a rádió egyfajta panaszirodává alakult át, amelynek tisztviselôi mintha abban versengenének egymással, melyikük tud nagyobb bajról, visszaélésrôl, elégedetlenségrôl hírt adni. (A televízió fölött ugyanebben az idôben még szilárdabban ôrködött a pártközpont.) 1988-ban viszont már a hivatalos közbeszéd is fôleg arról folyt, hogy „megújulás" kell, „merész kísérletezés", „új modellel" való próbálkozás, nemcsak a gazdaságban, hanem „a politikában is". Egészen természetes, hogy a sajtó érdemes dolgozói ezek után, már csak személyes ambícióból is mindent megtettek, hogy valahol valamiben egy lépéssel elôbbre legyenek, mint a hivatalos pártvonal. Aminek egyik útja az ellenzéki erôkhöz való közeledés volt.
Harmadszor Ceausescu. Igen, igen, a „kondukátor" a maga begôzölt falurombolási programjával hatalmas lendületet adott Magyarországon, ha nem is a belsô ellenzékiségnek, de legalábbis annak az újfajta nemzeti felhorkanásnak, amelybe – egyebek között – „a rendszer" beleroppant. A kronológiából világosan kitûnik, mekkora szerepet játszott a falurombolás elleni tiltakozás, vagyis az erdélyi magyarsággal való szolidaritás kifejezésének eme váratlanul termett, majdnem legális lehetôsége a nem hivatalos Magyarország összetoborzásában és akciókra való felbátorításában. A dolgot persze az is elôsegítette, hogy ekkor már az MSZMP vezetésében is volt „nemzeti érzékenység", s hogy ennek képviselôi maguk is szorgalmazták ezt a tiltakozó mozgalmat. Ez az ügy már évek óta megosztotta a pártvezetést, de 1988-ban már nem volt elég beszélni róla, tenni is kellett valamit, már csak az Erdély felôl érkezô menekültek rendezetlen helyzetére való tekintettel is. A román diktátorocskával szembeni lanyhaság már Kádárnak is sokat ártott országlása utolsó éveiben. A lendületesen induló utód politikai pályaíve pedig, tudjuk, elôször Aradon törik meg 1988. augusztus végén, amikor Ceausescuval folytatott tárgyalásairól nemcsak „eredménytelenül" tér vissza (amint ez a kronológiában olvasható), hanem olyan ember hírében is, aki nem tudott elég keményen fellépni tárgyalópartnerével szemben, vagy talán nem is akart, s ezzel súlyosan ártott a magyarok ügyének. Még pontosabban szólva, Grósz az alkalmatlanság hírébe került, ami válsághelyzetben nem jelentéktelen handicap.
Ugyanebben az irányban hatott a dunai vízlépcsô ügye is, amely egyrészt szintén alkalmat adott nem pártpolitikai s ezért félig-meddig tolerált utcai tüntetésekre, másrészt Grósz és kormánya számára – amely máig is felfoghatatlan okokból a vonatkozó egyezmény parlamenti ratifikációját épp ebben a kritikus évben tartotta szükségesnek kierôltetni! – második Aradnak bizonyult.
S ezzel elérkeztünk az év legfontosabb eseménysorozatához, a Nagy Imre-ügy – helyesebben a temetetlenségi probléma – berobbanásához, amelyet az elôzô kettôvel fôleg váratlansága, érzelmi fûtöttsége s ebbôl fakadó láthatatlan feszítôereje rokonít. Hogy ez az ügy éppen 1988–89-ben fog robbanni, azt semmilyen látnok nem érzékelte, ez bizony – valahogyan úgy, mint Gorbacsov birodalomvesztô nagy-nagy naivitása – meglepetésszerûen jött. Egyidejûleg kezdôdött Budapesten, a Történelmi Igazságtételi Bizottság (egy szintén engedélyezetlen, de az elôbbieknél élesebben politikai irányultságú mozgalom) megalakulásával, s az emigrációban, elsôsorban Párizsban és Amerikában, azzal a kampánnyal, amely emberjogi egyezményekre és hasonlókra való hivatkozással elôször vetette fel a nyilvánosság elôtt azt a – tulajdonképpen megválaszolhatatlan – kérdést, hogy az 1956-os forradalom kivégzett áldozatai miért nincsenek rendesen eltemetve? A Grósz Károly-féle korlátolt belátású pártboncok fejében ez persze soha az idáig nem volt kérdés, sôt – a maguk észjárása szerint – azt sem gondolták, hogy ez valaha kérdés lehet. (Talán csak Kádár János sejtette ezt az ösztöneivel.) Viszont attól a pillanattól kezdve, hogy ezt a kérdést 1988-ban, a Nyugattal való kapcsolatok normalizálásának évében, a különféle emberjogi egyezményekhez való melldöngetô csatlakozás évében, valakik feltették, kikerülni azt többé nem lehetett. Még ha azok a valakik olyan hatalomnélküliek voltak is, mint a TIB alapító tagjai Budapesten, illetve az emigránsok Párizsban. („Párizs" itt az Irodalmi Újságot és az Emberi Jogok Magyar Ligáját jelenti. Mindkét helyen Méray Tibor volt a kampány kezdeményezôje és legaktívabb, ötletekben leggazdagabb és minden tekintetben legszívósabb kivitelezôje.) De még kevésbé lehetett kitérni a kérdés elôl azok után, hogy Amerikában Grósz Károly körútja során az ottani kormánytényezôk is felfigyeltek rá. Az amerikai magyar emigrációt ugyanis erôsebb szálak fûzték befogadó hazájuk kormányához, mint az európait.
Nem lehet eléggé túlhangsúlyozni ennek a banánhéjnak a jelentôségét. Az év elsô hónapjaiban Grósz Károlyék még úgy gondolták, hogy csak bosszantó provokációval van dolguk, amelyre elég annyit válaszolni, hogy ’56 „ellenforradalom" volt, Nagy Imre és társai tehát megérdemelték sorsukat. Csak fokozatosan derengett fel nekik, hogy van azért itt egy kis bibi, mert egy normális országban (ami szerintük Magyarország akkor már lenni kezdett) mégsem lehet a hozzátartozóknak megtiltani, hogy virágot vigyenek halottaik sírjára, s egyáltalában, hogy legyenek sírok. Aztán – nagy meglepetésükre – a párizsi Pére Lachaise temetôben mintegy a világ színe elôtt díszsírhelyet kapott a Nagy Imre nevével fémjelzett mártírcsoport, s a június 16-i szimbolikus temetésen nemcsak az emigrációs provokátorok voltak jelen, hanem – legalábbis egy írásos üzenet erejéig – nyugati államférfiak (kezdve az Egyesült Államok elnökén), Nobel-díjasok és más neves szellemi emberek a világ négy sarkából, Párizs polgármestere, Jacques Chirac, vagy a politikai paletta másik oldaláról az Olasz Kommunista Párt hivatalos képviselôje… A magyarországi helyzet megingására jellemzô, hogy erre a párizsi szimbolikus aktusra már Magyarországról is jó néhányan ki merészeltek utazni, s magukat emigránsok társaságában láttatni. Csak ismerôs arcok közül is vagy húszat tudnék felidézni – ezek többnyire ellenzékiként számon tartott értelmiségiek voltak –, de bizonyára legalább ennyien voltak jelen olyanok, kiket nem ismerhettem, tehát elvegyültek az érdeklôdô helyi francia vagy a távolabbról (még Amerikából is) jött magyar közönségben. Mint ismeretes, a két fô ünnepi beszédet a Budapestrôl ez alkalomból kiutazott Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre-per egyik utolsó túlélôje, s Fejtô Ferenc, a párizsi magyar emberjogi liga akkori elnöke mondotta. A gyászünnepségen jelen voltak a kivégzettek özvegyei, illetve gyermekei; közülük Nagy Erzsébet beszédet is mondott, ha jól emlékszem, a temetés elôestéjén rendezett zártkörû magyar összejövetelen (de az is lehet, hogy a június 16-án este tartott nyilvános gyûlésen). Ugyanebben az idôben, sokkal kevésbé nyugodt körülmények között, Budapesten is voltak félig nyilvános megemlékezések: egyszóval történt valami, amit nem lehetett se tudomásul nem venni, se bagatellizálni.
A folytatás közismert. Hiába volt még október végén is rádióban-televízióban masszív „ellenforradalmazás", az év végére már el kellett fogadni, hogy a családoknak joguk van halottaikhoz – persze csak a magánügy szintjén –, a rákövetkezô év elejétôl pedig megkezdôdött a sírok azonosítása és a tetemek agnoszkálása, aztán ugyanaz a fôhatalom, amely egy évvel korábban még semmilyen adósságot el nem ismert, még kegyeletit sem, tárgyalásokba kezdett egy korlátozott, de azért mégsem egészen magánjellegû újratemetésrôl, s végül lett a Hôsök tere. Ez persze már az 1989-es év egyik kulcseseménye lesz.
A Nagy Imre-ügy annyiban példa értékû, hogy ekkoriban már majdnem minden politikai kérdés ugyanígy evoluál, ugyanilyen kényszeredett újrameggondolások abszurdnál abszurdabb stációin át zökken és csúszkál elôre. 1988. március 10-én a kormány hivatalosan leszögezi, hogy „nem vesz tudomást" a hónapokkal korábban s mellesleg Pozsgay bábáskodása mellett létrejött MDF-rôl. Szeptember 4-én Berecz János bejelenti, hogy az MSZMP kapcsolatokat alakít(ott) ki az MDF-fel. Március 23-án az állampárt központi bizottsága még saját „vezetô szerepének" jobb érvényesítésérôl tárgyal. Szeptemberben az Igazságügyi Minisztérium már olyan egyesülési és gyülekezési tervezeten dolgozik, amely valamiképpen összhangban van az ENSZ vonatkozó okmányainak elvárásaival, sôt az idôközben államelnöki tisztségbe emelt Straub Brúnó már úgy vélekedik, hogy „hosszú távon fontolóra kell venni" a többpártrendszer lehetôségét. Bôs–Nagymaros-ügyben fontolgatják, nem kellene-e népszavazásban kikérni az – ekkor még dolgozóknak nevezett – polgárok véleményét. És így tovább és így tovább.
Idôközben persze fordulat volt az állampárt élén. Azon a bizonyos májusi országos pártértekezleten nemcsak annyi történt, hogy Kádár helyébe Grósz lépett
– holott már ez sem kevés, hiszen egy majdnem 32 éves vezetô szerep ért ezzel
véget –, hanem egy kisebb palotaforradalom keretében kicserélôdött a legfelsô vezetés túlnyomó része, s az eredetileg rendpártinak számító Grósz kezdeményezésébôl bekerült oda (mármint a Politikai Bizottságba) Nyers és Pozsgay, azaz a két legfontosabb reformkommunista. Egy hónappal késôbb, tehát még Grósz miniszterelnöksége alatt egy csendes, de annál eltökéltebb jog- és alkotmányreformer, Kulcsár Kálmán veszi át az igazságügyi tárca vezetését, s ezzel kezdetét veszi a politikai rendszer átalakítására vonatkozó, nyelvezetileg óvatos, hatását illetôen inkább felforgató tervezgetés. Amikor november vége felé Grósz Károly átadja a kormányfôi tisztet az akkor még arctalan, legfeljebb gazdasági szakértôként ismert Németh Miklósnak, már elkészült és az elsô kormányvitán is átesett egy olyan egyesülési és gyülekezési törvénytervezet, amely politikai pártok alakítását is lehetôvé teszi. Errôl persze koránt sincs teljes egyetértés a csúcson; a rendpártiak szerint az MSZMP monopóliuma nem képezheti alku tárgyát, s legfeljebb olyan fából vaskarika pluralizmus vezethetô be, amely az egypártrendszer keretein belül marad. (Lásd errôl Fejti, Grósz és mások nyilatkozatait; Grósz fô argumentuma az egypártrendszer mellett az, hogy minek változtatni, ha egyszer ez „történelmileg" így alakult…)
Az „egypárt" azonban egyre bizonytalanabbul pislog jobbra és balra. Szeptember végén nyilvánosságra kerül az a sokatmondó információ, hogy az elôzô 12 hónapban – 1957 óta elôször – érzékenyen, pontosan 73 ezer fôvel csökkent az MSZMP taglétszáma.
Még több nyugtalanságra
ad okot a gazdaság, miután kiderül, hogy a nettó
külsô adósságállomány meghaladta
a 10 milliárd dollárt, s hogy az infláció 15-20
százalékos ütemet vett. Az adósságállomány
nettó értéke persze félrevezetô, mert
lehetséges követelésként tart számon olyan
tételeket, amelyekrôl már akkor is sejteni lehetett,
hogy behajthatatlanok (mint ahogy ez késôbb, 1989–90 táján
a katasztrófa erejével bizonyosodott be). Kormányzása
utolsó hónapjaiban Németh Miklós töredelmesen
be fogja vallani, hogy az adósságról közzétett
minden addigi számadat hamis volt. A különféle
gazdasági reformálmodozásokra még további
árnyékot vetett a költségvetési hiány
ugrásszerû növekedése, amelynek megszüntetésére,
úgy tûnik, semmiféle épkézláb
megoldás nem kínálkozott. Más szóval
minden hozzáértô szakember számára lassan
világossá vált, hogy az ország – gazdaságilag
– a szakadék felé közelít.
*
Most pedig, a „beszélô évek"
hagyományát követve, hadd kapcsoljak át egy személyesebb
regiszterre. 1988 az én emigrációs életemnek
is egyik legmozgalmasabb éve volt. Mint az Emberi Jogok Magyar Ligájának
– akkor már évek óta – ügyvezetô alelnöke,
szükségképpen részt vettem a Pére Lachaise
körüli akció elôkészítésében
és levezetésében. Mint Kasza László
állandó beszélgetôpartnere a Szabad Európa
Rádió A holnap hullámhosszán címû
mûsorában, ebben az évben legalább havonta látogattam
el az SZER párizsi stúdiójába, hogy válaszoljak
Kasza barátom mindig jól megfogalmazott, részben helyzetelemzô,
részben rendszerfejlôdési vagy politikaelméleti
problémákat felvetô kérdéseire. Természetesen
ebben az idôben is szoros kapcsolatban igyekeztem maradni a lengyel
és a cseh emigrációval, aminek egyik lecsapódása
volt részvételem a május elején a toscanai
Cortonában rendezett „normalizáció"-konferencián,
egy másik pedig egy Krakkóból jött meghívás,
amelynek eleget is tettem (errôl bôvebben alább). Politikatudományi
szakterületemnél fogva, vagyis mint Kelet-Európa-kutató,
az év folyamán rendszeresen eljártam azokra az összejövetelekre,
amelyeket Rocard akkori francia miniszterelnök egyik kabinetembere
kezdeményezett a folyamatban lévô változások
távlatainak feltérképezésére. De 1988-as
agendámat böngészve azt is felfedeztem – mert bizony
azóta, annyi minden mással együtt ez is kiment a fejembôl
–, hogy május 17-én meghívottja voltam az USA párizsi
nagykövetének, amikor a közép-európai körútra
készülô (vagy onnan éppen visszatérô?)
Whitehead helyettes külügyi államtitkárt fogadta,
s lehetôvé akarta tenni, hogy az benyomásait (vagy
elgondolásait?) párizsi szakértôkkel vesse össze.
S persze mûködött a Párizsban általam alapított
Magyar Demokrata Klub, amely ebben az évben egyebek között
Demszky Gábornak, Bába Ivánnak, Tamás Gáspár
Miklósnak adott alkalmat arra, hogy a párizsi magyar emigráció
demokratáival eszmét cseréljen.
E vázlatos – s rajtam kívül valószínûleg csak keveseket érdeklô – felsorolás végére hagytam azt, amit mind a mai napig emigrációs politikai tevékenységem legfontosabb fejezetének tartok, vagyis a Magyar Füzeteket. Ennek az 1978-ban útjára indított politikai sorozatnak ekkor már több mint 40 kötete látott napvilágot, ebbôl a tulajdonképpeni folyóirat maga a 18. számig jutott el 1987-ben, s 1989 elsô hónapjaiban már a 19. számot készítettük elô, amely végül is dupla számként (19–20.) egyszersmind az utolsó, még külföldön készült füzet lett. Ez a szám az Új Magyarország felé? címet kapta, s mintegy 240 oldalon igyekezett az országban megindult s minden jel szerint fölgyorsuló politikai változásokat áttekinteni. A kötet elemzô írásain a cím végére felrakott óvatos kérdôjel ellenére is átsüt a sorozat szerkesztôinek az a meggyôzôdése, hogy egy nagyobb szabású fordulat áll küszöbön, amely egyaránt érinti az intézményrendszert, a közszabadságokat, az ország nemzetiségi külpolitikáját s ezen túlmenôen Magyarország egész külpolitikai státusát.
E kötet alapállását nagyon jól szemlélteti Kemény István szerkesztôtársam írása, amely az elôzô évben közzétett ellenzéki vagy félellenzéki programokat elemzi. Ez a tárgyszerû, ugyanakkor kritikus hangú áttekintés, amely a Fordulat és reform, valamint a Társadalmi Szerzôdés mellett Pokol Béla és Bihari Mihály reformterveit is szemügyre veszi, egyrészt nyugtázza azt, ami e javaslatokban számottevô elôrelépés volna a fennálló állapotokhoz képest, másrészt kimutatja, hogy azok még így is elmaradnak az országban kialakult válsághelyzet követelményei mögött, s önellentmondók, mert mind a demokrácia, mind a gazdaság szempontjából elfogadhatatlan (ön)korlátozásokat tartalmaznak. A cikk hallgatólagos üzenete az, hogy a középutas képzelôdések (mint például önigazgató szocializmus, korlátozott piacgazdálkodás, érdekképviseleti demokrácia többpártrendszer nélkül) fölött eljárt az idô, s jövôje csak a teljes értékû demokráciának és az ideológiailag nem korlátozott kapitalista gazdálkodásnak van.
Ugyanezen kötet élén én magam „a szocialista államrend válságáról" értekeztem. Az írás alapja egy elôadás volt, amelyet 1988. április 22-én Zürichben tartottam egy ottani magyar kultúregyesületben. A történelem azonban annyira felgyorsult, hogy mire a kötet (szeptember elsején) nyomdába került, elemzésemet kétszer is módosítani kellett. A cikk alapgondolata az, hogy az országban a közismert gazdasági bajokon túl politikai, azaz bizalmi válság van, amelynek legáltalánosabb oka az, hogy a rendszer már nem nyújtja s mind kevésbé képes nyújtani azt, amit az elôzô évtizedekben kialakult várakozásoknak megfelelôen az ország lakói „már-már jussuknak tekintettek". A rendszerválság része az is, hogy ugyanezen évtizedekben fellazult az ideológia kemény magja, a hatalom gyakorlói mindinkább teljesítményekkel próbálták igazolni magukat, s fokozatosan lemondtak arról a szemléleti fôtételrôl, hogy a világban csak egyetlen igazságnak – az övéknek – van létjogosultsága. Így persze nehezükre esik arra válaszolni, hogy miért csak ez az egy igazság kormányoz, miért nincsenek politikai jogai a más véleményen lévôknek? E gondolatmenet folyományaként megállapítom azt is, hogy az utolsó évek fejleményei kikezdték a hatalmon lévôk politikai hivatástudatának belsô biztonságát. Ezt Gorbacsov fellépése még csak kiélezte. Az elemzés nyomdába került végsô változata ezzel kapcsolatban aláhúzza, hogy „eltolódott a szovjet tûréshatár", s ezért már számításba jöhet a közép-európai csatlósállamok vagy azok egy részének „finlandizációja" is, mint lehetséges perspektíva. Mindenesetre, írom, „sokkal nagyobb lehetôség van érdemleges politikai és intézményes változásokra, mint negyven év óta bármikor" (i. m. 20. o.). A cikk vége felé pedig annak a meggyôzôdésemnek adok kifejezést, hogy a fennálló hatalom politikai önkorlátozása már útban is van, s hogy ez – hatását illetôen – „forradalmi" változás kezdete.
Fogalmam sincs, hogy a Magyar Füzeteknek
ez a száma milyen hatással volt a magyarországi politikai
vezetôrétegre (ha ugyan egyáltalában volt hatása).
Az tény, hogy az MSZMP vezetôi olvasták a füzeteket,
nem szólva a belügyi hatóságokról, amelyeknek
tilalmi indexén évek óta elsô helyen állt
ez a sorozat. Hazautazó magyaroktól a lelkiismeretesebb határôrök
még ebben az évben is vidáman elkobozták az
effajta kiadványokat. De naptáramat böngészve
látok egy április 14-i bejegyzést az akkori párizsi
magyar követnél tett látogatásomról. Szokatlan
aktus: harminckét éven át magyar hivatalos személlyel
kapcsolatom nem volt. A nevezett „nagykövet", Palotás József
(nem tudom, miért hívják egy kis ország követeit
nagynak) is bizonyára meglepôdött, amikor telefonon arra
kértem, hogy fogadjon. De valószínûleg még
inkább meglepôdött, amikor a látogatás
során megtudta, hogy miért jöttem. Azért, hogy
a Magyar Füzetek ezentúl könyvárusi forgalomba
kerüljenek Magyarországon, mint szabályos importtermék.
Ehhez kértem szíves segítségét. Ezt
az epizódot azért említem, mert több szempontból
is megvilágító. Én leküzdöm a hivatalos
Magyarország képviselôivel szemben érzett többirányú
viszolygásomat. Ô (mármint a hivatalos Magyarország)
sietve fogad engem. Én könnyedén csak annyit kérek
tôle, hogy a proskribált Magyar Füzeteket ezentúl
nyilvánosan lehessen árusítani az országban.
Ô némi homlokráncolás után kijelenti,
hogy továbbítani fogja kérésemet az illetékeseknek.
S ezzel az ügy még nincs is befejezve, mert – minden várakozással
ellentétben (például szerkesztôtársaim
is csak kuncogtak, amikor elmondtam, mire készülök) –
Budapestrôl pozitív válasz érkezett. „Vegye
fel a kapcsolatot a Kultúra import-export vállalattal." S
csodák csodája, a kapcsolat eredményes; igaz, idôközben
a rendszer is omladozik. De a nevezett 19–20. számra ténylegesen
jött megrendelés a „Kultúrától" (s magáninformációim
szerint szép számmal vásárolt belôle
a párizsi magyar követség is). Amikor decemberben megismerkedtem
Pozsgayval – errôl is alább –, ô elismerôen nyugtázta
a Magyar Füzetek válságszámát.
*
Az említett krakkói meghívás a Solidarnosc´ nemzetközi emberjogi konferenciájára szólt. Érdekessége az volt, hogy egy illegalitásban lévô szervezet részérôl jött, s hogy az elôkészítés is titkosan folyt. Hozzám egy párizsi lengyel nyomdászcsapat közvetítésével jutott el a meghívás, azzal, hogy menjek, ahogy tudok, lakóhelyet már biztosítottak számomra a Solidarnosc egy helyi szimpatizánsánál. Úgy határoztunk Hannával (feleségemmel), hogy elmegyünk, mégpedig kocsival. Ehhez a lengyel turistavízumon kívül csehszlovák átutazó vízumot is kellett szerezni. Megtörtént. Útirányunk Bécs–Pozsony–Poprád volt. Bécsben a Füzetek ügyében is volt tennivaló. A véletlen úgy hozta, hogy amikor terjesztési részletek tisztázása végett benéztem a galériatulajdonos és könyvkereskedô Kovács Kálmánhoz, éppen nála volt egy Orbán Viktor nevû budapesti fiatalember, akinek személyében örömmel ismerkedtem meg a Fidesszel. Szép augusztusi nap volt, egy teraszon ebédeltünk hármasban (Hanna volt a harmadik, Kovács nem ért rá), s abból, ahogyan 25 éves új ismerôsöm beszélt, mindjárt megértettem, hogy vele már egy más, új nemzedék lépett színre, nem egészen az, amellyel egy évtizeddel korábban a Magyar Füzeteket elindítottuk. Pozsonyban Püspöki Nagy Péter vendégei voltunk, elôtte mellbevágó élmény volt, ahogyan autómat a csehszlovák határôrök átvizsgálták. (Elsô ilyen élményem volt.) Két-három napi szlovákiai barangolásunk elszomorító képet adott errôl a morcos, álmos, barátságtalan országról, a maga vasecht szocialista viszonyaival. Ehhez képest Lengyelország felüdülés volt, ámbár fizikailag nem kevésbé lehangoló, mint Szlovákia. Krakkóban a Solidarnosc´ és a hatóságok között macska-egér játék folyt, de Walt Disney stílusában, vagyis az egerek állandó gyôzelmével. A kongresszus egyházi védnökség alatt, egyházi épületekben folyt. Nagy örömünkre a magyarországi ellenzék is szép számmal képviseltette magát, hamarjában Magyar Bálint, Bába Iván, Szilágyi Sándor, Buda Géza, Szelényi Zsuzsa képe ötlik fel bennem. Augusztus utolsó hetében vagyunk. Feltûnik, hogy itt mindenki a szabadság egyszerû nyelvét beszéli, kivéve a budapestiek, akik valahogyan körmönfontabban fejezik ki magukat.
Októberben megint Bécsbe kell utaznom, hogy az éppen ott idôzô Király Bélával találkozzam. Pár nappal késôbb Párizsban a Stockholmból érkezô Bölcsföldi Andorral beszélgetünk a Szociáldemokrata Párt magyarországi esélyeirôl. November 15-én tüntetés a párizsi román követség elôtt a „faluszisztematizálás" ügyében: ez itt nem magyar ügy, hanem elsôsorban román. 23-án Solt Ottiliával vacsorázom: pár napra utazott ide. December elsô napjaiban a Rajna-vidéki Arnoldheimben veszek részt egy evangélikus rendezésû magyar politikai konferencián, ahol az emigránsokon kívül több magyarországi magyar is jelen van, köztük nem kisebb ember, mint Pozsgay. Én az „Ostpolitik" és a Közép-Európa-gondolat kapcsolatáról tartok német nyelvû elôadást (ennek magyar fordítása pár hónappal késôbb már Budapesten, a Világosságban jelenik majd meg). Pozsgay „látni szeretne" engem, s minthogy karácsonykor Budapestre készülök, abban maradunk, hogy ott felkeresem.
A karácsony elôtti napokat azonban megint Bécsben töltöm, ezúttal Kemény István és Faragó Béla párizsi szerkesztôtársaimmal együtt. A Magyar Füzetek munkaközössége zártkörû konferenciára hívta meg az új magyar ellenzéki csoportosulások néhány nevesebb képviselôjét, például Csengey Dénest, Magyar Bálintot, Szabó Miklóst, Ruszt Lászlót és még többeket. A meghívásokat Litván György barátom eszközölte Budapesten, s persze ô maga is jelen van, de sajnos nemcsak a konferencia miatt, hanem családi gyász okából is: váratlanul e napokban halt meg Bécsben élô édesapja. A szombat-vasárnapra idôzített kétnapos eszmecsere máig is érdekes tanúsága annak, hogy már akkor is milyen mélyen gyökerezô szemléleti különbségek osztották meg a készülôdô politikai erôk két fô táborát. Ránk, párizsiakra a moderátor szerepe jutott, s persze publikálni is szerettük volna az elhangzottakat, de a fölgyorsuló események igen hamar túlhaladták a beszélgetést, értelmetlenné tették a közlést. Hétfôn, 19-én délután Litvánék autóján utazom tovább Budapestre. Reggel magam is leróttam a bécsi temetôben a Litván Józsefnek, atyai jó barátomnak kijáró végtisztességet, s elbúsultam azon, hogy ennek a nemzedéknek, amelybe apám is tartozott még, nem adatott meg kivárni azt, amit mi talán most megérünk: a kommunizmus végét.
Budapesten úgyszólván mindenkit viszontlátok, aki az évek folyamán a Füzeteknek dolgozott: Kis Jánost, Kenedit, TGM-et, Rajk Lászlót, Konrád Gyurit, sôt még Kiss Gy. Csabát is, aki már a Hitel szerkesztôségében fogad engem. Csoóri Sándornál is töltünk egy délutánt, nagyon örül látogatásomnak, csak azt sajnálja, hogy nem vagyok többet otthon, mert akkor eggyel több hídember volna a mindinkább távolodó két tábor között. Pozsgayhoz december 20-án jutok el; a parlament épületében, államminiszteri hivatalában fogad egy délután végén. Éppen Horn Gyulát bocsátja el, amikor megérkezem. Rám ez az egész épületszárny a maga elhagyatottságában, a rengeteg marcona kormányôrrel nagyon nyomasztó benyomást tesz. Pozsgayval mindenben egyetértünk, de amikor elbúcsúzom tôle, azt gondolom magamban, hogy ha ezt az embert most a kormányôrök szépen eltuszkolnák a legközelebbi tömlöcbe, napokig tartana, amíg ezt egyáltalában észrevenné valaki.
Németh Miklóst csak a televízióban
láttam, amint az új esztendô alkalmából
válaszolt az igen rokonszenves és választékosan
beszélô Vitray kérdéseire. Válaszaiban
semmi megragadó nem volt, s még a stílusa is elmaradt
a kérdezôé mögött. Ez a kis csalódás
azonban nem változtatott azon az összbenyomáson, amelyet
az út során szereztem, s amelyet még az új
év elsô napjaiban Kaszának, s általa a szélesebb
magyar közönségnek, ezekkel a szavakkal tolmácsoltam
(az idézet persze nem szó szerinti, nincsen birtokomban a
hangszalag): „Ebben az évben eldôl Magyarország sorsa,
s a jelek szerint sorsdöntô eseményeket fogunk megélni."
A jóslat szándékosan volt kétértelmû,
de köztudomású, hogy csak az ilyen jóslatok teljesülnek.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu