Ungváry Rudolf
SZÖVEGEK
Búcsúzás
Azt írod meg?
Az elsõ halál
Láthatatlanul
Hideg éjszakák
A szavak magyar értelme
Búcsúzás
[Vata fia, 1.2a változat]Emlékére.
Mikor már mindennek vége volt, megjelent a viharkabátos férfi. Hirtelen bukkant elõ az éjszakából, talán a közeli országút felöl jöhetett, megállt elõttem és fáradt hangon elkezdett beszélni. Mikor befejezte, nem maradt több tennivaló. Meglöktem az ásót és bepillantottam a sírba. Azon kívül, amit el kellett temetni, nem volt benne más. Ránéztem a férfira és megkérdeztem: — Egészen biztos ez? — Válaszát alig lehetett hallani: — Ki tudja... — A némán ragyogó Hold fennakadt a nádtetõ csúcsán és a kunyhó árnyéka ráborult a sírra. A parton egy csónak himbálódzott a vízen. — Ez rettenetes, — tettem hozzá késõbb. — Lehet, — mondta a férfi. Rágyújtottunk és a gyufát bedobtuk a gödörbe. Emlékeztem: arra, ami bekövetkezett és arra, ami megelõzte. Tudom, hogy nincs többé visszatérés. Hiába szaladnék utánuk, soha nem jutok el oda; õk már túlságosan messze járnak, ahol a Hold se úgy süt és a legnagyobb zaj is némán közeledik. Megszakadt minden összeköttetés és nem mondhattak el már semmit. Itt pedig imádkozott körülöttünk a szél és beteg kutyák vonítottak a távoli házak mögül az égre. Romantika.
VISSZA
— A szüleim is? — Az ember bólintott. — Mindenki? — Nem tudom, — válaszolta.
Az induláskor elbúcsúztak mindenkitõl. Felfújt szkafanderjeikben ormótlanoknak és esetleneknek látszottak, szemük helyén a két üveg sárga fényt szórt felénk, és lépéseik zajosan csikorogtak a betonon. Aztán elmentek. Mire egymásra néztünk, nem látszottak már sehol. Néhányan kézenfogták a gyerekeket, a motorok felbõgtek és visszafordultunk. Sokáig halottuk még a transzformátorok zúgását. — Vajon túl közel kerültek hozzá? — — Ki tudja, — mondta a férfi. Aztán fülelni kezdtünk.
Messzirõl motorzúgás hallatszott. Az országút felé pillantottunk. Jobbra, a város irányából reflektorkettõspont tûnt föl és egyre gyorsabban közeledett. Az erõsödõ zajból ítélve nagy sebességgel haladt, de tudtuk, hogy hiába menekül. Mikor a közelünkbe ért, világosan kivehettünk az üléseken hátradõlõ embereket, és elképzeltem a rettegéstõl görcsbe csavarodott arcokat, amint vibrál rajtuk a halálfélelem. Vártunk valamit, hogy a kanyarhoz érjen. A detonációt követõen még öblös dörrenések hallatszottak, szinte érzékeltük, ahogy a hatalmas jármûtest fémesen gurgulázva lebukfencezik a töltésrõl; lángok csaptak a magasba, majd minden újra elsötétült. Felmentünk az országútra.
A kékes holdfény megvilágította az aszfalt szélén heverõ tetemet; bizonyára menetközben bukhatott ki, mikor a jármû lefordult az útról. Technikolor. Az egyik karja a tarkójára csapódott, a ruha gyûrött és poros. Nem látszott rajta semmi különösebb, s egy idõ múlva visszafordultunk a kunyhó felé. Lemenve a töltésrõl, egy gép halk zümmögéssel átmászott egy másik bokorba. Gyakorlott léptekkel kerültük ki a feketéllõ mélyedéseket, és újra elõttünk volt a gödör. Egy ideig csendben vártam a szélén, majd meggondolatlanul az ásó mellé létem. Az ember alig tudott visszarántani a lábamnak ugró szerszám elõl, mely kielégítetlenül vágódott be a talajba és halkan pönögve megállt.
— És miután mindennek vége volt? — kérdeztem a férfit, egy ideig még szemmel tartva az ásót. A férfi hallgatott, eldobta a csikkét. A csónak egyet billent a vízen és egy béka élettelenül zuhant a fekete vízbe. — Egy! — mondtam.
— Óra van, — tettem hozzá.
— Talán. Egyszer, — felelte a férfi és megfordult. Megigazította a kabátját és nekiindult az útnak a sötétbe burkolódzó határföldeken át. Nem lehetett még messze tõlem, de már nem tudtam megakadályozni. Késõn kapott a fegyveréhez. A kilométerkõ, amely mellett elhaladt, utána billent és rázuhant a lábára. Felbukott és némán vergõdni kezdett. Odarohantam. Tekintete rám irányult, de látása elhomályosodott a könnytõl és fájdalomtól. Ugyanúgy nem tudta, akárcsak én. Óvatosan megkerültem a követ és a fejéhez álltam; vergõdött és továbbvonszolta magát, bizonyára a fájdalomtól, mert különben semmi értelme nem volt, soha se gyógyulna meg. Nem szólt semmit, mert nem volt mit mondani. Kérdõn néztem a szemébe, de nem adott választ. Leakasztottam a vállamról a fegyvert, fémesen kattant a biztosíték, és hangos csattanással fejbelõttem. Nem mozdult többé.
A holdat egy pillanatra felhõ takarta el, alig találtam vissza a sírhoz. A kunyhó falát az országútról jövõ, imbolygó rõt fény világította meg. A falon árnyak táncoltak szótlanul, integettek és hívogattak magukhoz. Megfordultam. Ott, ahol az elõbb álltunk, autó állt lángokban. A kibukó, menekülni próbálkozó alakok lobogó fáklyákként zuhantak az útszéli sötét árokba. Néhány golyó süvített el a fejem fölött, bizonyára a tûzben elsülõ fegyverekbõl. Valaki az aszfalton henteregve próbálta eloltani égõ ruháját. Percekig dobálta magát elkeseredetten, s csak amikor újabb nehézjármû gázolt át rajta, maradt mozdulatlan; pusztán lángoló folt jelezte, hogy ott valaha valaki mozogni akart. Odaléptem az ásóhoz és megsimogattam. A merev nyél néma engedelmességgel simult a tenyerembe. Leemeltem vállamról a fegyveremet, biztonság esetére a közelembe tettem és odaléptem a sírhoz.
Körülnéztem a holdfényben fürdõ vidéken és nem tudtam elhinni, hogy.
Majd befordítottam az elsõ rögöt a gödörbe, és temetni kezdtem a.
* * *
Azt írod meg?
Már késõ éjjel volt, lassan hajnal felé járt. 1956. november 2-a. A tanulmányi épület földszinti szárnyában, ahol a Diákparlament mûködött, csak a hírszolgálat ügyeletese volt ébren, meg egy lány.
VISSZA
Az írógépek mögött már nem ültek a tanszékekrõl toborzott gépírónõk, hogy apró cédulákra rögzítsék a percenként érkezõ híreket, csak ritkán szólalt meg valamelyik telefon. Az éjszakai idegennyelvû adást is befejezte az egyetem rövidhullámú adója. Fekete Simon, az elnök, és a két alelnök ilyenkor feküdtek le a tanszék belsõ szobájában, hogy néhány órát aludjanak. A közeli diákszállókban aludtak a hallgatók, a szobák sarkába odatámasztották a kézifegyvereket. A munkástanácsok tagjai meg a rokonaiknál bújkáló ávósok is lefeküdtek a gyárakban és otthonaikban.
Már lezajlott a múlt heti nagygyûlés az egyetem elõtt, ahol sikerült az tömeget eltéríteni attól, hogy elinduljon a város belseje felé (mindenki emlékezett még a tíz évvel azelõtti pogromra), de másnap mégse lehetett megakadályozni, hogy az emberek összegyûljenek az Államvédelmi Hatóság épülete elõtt. Megtörtént mégis, amitõl mindenki tartott: belelõttek a tömegbe, mire vidékrõl is bejött a nép, megostromolták az épületet, és sok ávóst meglincseltek.
Már helyreállt a rend, a város utcáin és a falvakban a hallgatók a rendõrökkel együtt járõröztek, lassan összeszedték a széthordott fegyvereket, a megyei munkástanácsnak sikerült megint feltöltetni a gyárak széntárolóit, néhány nap múlva elindulhatott a termelés és véget ért volna a sztrájk.
Gónusznak nem volt máskor ideje, most végre leülhetett. Lassan hozzákezdett.
Akkor még senki sem tudta, hogy két nap múlva, ugyanezekben a hajnali órákban a Diákparlament helyiségeiben kapkodva égetik az iratokat, az ezernyi napközben legépelt hírt, meg az ÁVH-tól elhozott magnetefonok dróttekercseit (s még napokkal késõbb is az operatív belsõ felderítõ osztály besúgóinak kartonjait), a fekete keleti égboltot a város felõl nyomjelzõ lövedékek villódzó csíkjai szabdalják szét, Kis Gábor felemelkedik ágyából, és keresztülmegy rajta egy rövidsorozat, az ablakokból viszonozni kezdik a tüzelést, a lapos tetõn felállított golyószóróállásból Mag Ferenc egy ideig feltartja a csatárláncot, az elsõ diákszálló ellen rohamra induló szovjet páncélos egység harckocsijaiból narancsszínû lángcsóvák csapnak ki, az épület néhány szobája lángragyullad, a második belövés után Csurák, az egyetemi tánczenekar klarinétosa ott hagyja az ablakot és a géppisztolyt, átmenekül a túloldalra a mosdóba, de nem tudja, hogy az épületet már körülvették, és az ablakon behajított kézigránát mind a két lábát szétroncsolja, a füstben néhányan oltani kezdik a tüzeket, a gyalogos roham eléri a második és harmadik diákszállót, megkezdõdik az épületek birtokbavétele, s miközben a hallgatókat feltartott kézzel kiterelik az épületek közé, Hideg a hatodik épület tetejérõl egy ideig még tüzel.
Akkor még nem tudták, hogy pár hónap múlva, 1957 februárjának délutánján rettegve kapaszkodnak föl az egymás után érkezõ teherautókra, fejük fölé tartott kézzel rohannak végig az egykori ÁVH épületének udvarán a gumibotos sorfal között, mialatt zuhognak rájuk az ütések és a rugások, hogy az épület folyósóin a falakkal szemben állva várakozzanak hajnalig tartó ütlegek között a kihallgatásokra, ahol minden újra elõlrõl elkezdõdik, hogy annyira elmerevedik a hátratett kéztartástól és az ütésektõl a karjuk, hogy a fiúk vizeléskor nem tudnak elõre nyúlni, hogy kigombolják a nadrágjukat.
Akkor még nem tudták, hogy hetekig nem tudnak majd vagy száznegyvenen a börtöncellákban a hátukra feküdni, hónapokig senki a hozzátartozók közül nem tudja, hol is vannak egyáltalán, és hogy a kirendelt ügyvédeket a tárgyalásokon látják elõször.
Akkor még nem tudták, hogy végül alig fognak valamire emlékezni, és arról, ami történt velük, az lesz a benyomásuk, hogy tévedés volt és jelentéktelen.
Most, ezen az éjszakán, Gónusz ott ül már az asztala elõtt, félretólja az utolsó jelentések kartondobozát, elõtte papír, ír, néha elgondolkodik, megint ír.
Amint ott ül, szinte mozdulatlan, csak olykor a keze, ahogy a sorokat...
Veréb Jutka meglátja, odamegy.
Megáll elõtte, egy ideig nézi, õ is gondolkodik, nem tudja, hogy nem is neki mondja, hanem valaki másnak, aki most alszik valamelyik szomszéd szobában, s akitõl majd WC-papírra írt leveleket kap a börtönbõl, amiket negyven évig fog õrizni.
Most végre megkérdi: — Mit írsz? A szüleidnek írsz? Azt írod meg, hogy csináltál egy forradalmat?
* * *
Az elsõ halál
A három gyerek az esti mesét nézte, én meg leültem velük szemben a padlóra. Hátamat a komódnak támasztottam, amelyen — épp a fejem fölött — a készülék állt, és átadtam magam a három arcnak. Hiába ismertem minden vonásukat, hiába alakult ki rajtuk minden a szemem láttára az eltelt évtizedben, most megint olyan volt minden rajtuk, mintha elõször látnám õket, mert a történet keltette érzelmek hullámzása percrõl–percre változtatta a kifejezésüket, néha alig láthatóan, néha feltûnõen, de mindez mégis olyan volt, akár a látott események tükörképe, szavak nélkül elbeszélt formája, de már nem a képernyõn látható történeté, hanem egy annál sokkal gazdagabbé, a bennük eközben lejátszódó ezerszerte összetettebb belsõõ történéseké, melyek töredékét se fejezhetik ki a szavak, nemhogy az õ szavaik. Ettõl megismételhetetlen volt minden újabb kifejezés az arcukon, de ez a számtalan egyre változó vonás összességében mégiscsak egyet eredményezett, egy–egy mély, leplezetlenné vált, átlátszó tavat, a megfogalmazatlan érzelmek közegét, melybe most nyitott szemmel bemerülhettem, akár egy több ezer oldalas könyvbe, csak éppen nem szavak voltak elõttem, melyeknek értelmét begyakorolhattam már, hanem maga az eredeti megnyilvánulás, s ennek a fogalom csupán a jele. Belemerülhettem ebbe a tükörbe, hová a genetikus kód diktálta fel szabályos alagoritmusokban, s mégis megfejthetetlenül az üzeneteit, és, mint ilyenkor mindig, újra megpróbáltam felismerni a kirajzolódó arckifejezésekbõl, azok pillanatról–pillanatra változó kisugárzásaiból lényük igazi valóját, és ezen keresztül — mint mindig, ha ezt csináltam — szorongó szívvel felfogni majdani sorsukat.
VISSZA
Míg a legkisebb arcán a történet megértését mindig megelõzi egy ösztönös elutasítás, az egészséges bizalmatlanság eme természetes gesztusa, mellyel minden külsõ hatást elõször gondosan immunizál, a létfenntartás szempontjai szerint mérlegre tesz, és csak utána engedi meg, hogy bent elvégezze visszhangot kiváltó munkáját, s míg a második a külsõ hatást valami jóindulatú, elsõsorban barátságos érdeklõdéssel fogadja, melyben éppen a bizalom az, amely semlegesíti az esetleg lehetséges veszélyeket, addig a fiú sokkal közelebb kerül a történet sugárforrásához, és se egy reflexszerû bizalmatlanság, se a derû, sem pedig a közöny nem utal immunreakció lejátszódására.
A fehér fiúarcon a sárgás szeplõk, a tetõszerûen ferdén álló szemöldök, a szépen ívelt piros száj, mely se nem durván vastag, se nem élettelenül szigorúan vékony, a magas homlok, az elõrefésült, rövid, szõke haj, az egészében inkább hosszúkás arc és a világoskék, még kisfiúsan nyílt tekintet látszólag nyugodt és jóindulatú, ahogy a történetet magába fogadja. Van ebben az arcban valami tartózkodó is, ahogy néha pillanatokon keresztül mozdulatlan, néha csodálkozó, de ez a tartózkodás nem a pillanatnyi hatásnak szól, nem miatta keletkezett, mintegy önvédelembõl, hogy csak megszûrve engedjen közelebb a lélek már érzékenyebb központjai felé mindent, ami kívülrõl jön, nehogy a sok idegen benyomás közül valamelyik, a durvábbja, véletlenül sebet ejthessen a finom, csak a jóra és még jobbra várakozó képzõdményeken; valójában teljesen független ez a tartózkodás minden külsõ hatástól, nem valami ellen vagy valami érdekében jött létre, nincs oka, hanem elõre adott — magát a tartást képviseli, mely egyszerûen jelen van, pusztán önmagáért talán, hogy színezzen, a személyiség belsõ fûszereként, mintegy azt mondva: ez vagyok és semmi más. Mert maga ez a tartózkodás is ugyanúgy ki van szolgáltatva a képernyõn látható történet hatásainak, akárcsak az arc egésze, s a történet szuggeszciójának jármára fûzve mindkettõ hullámzik: nemcsak az érzéki tapasztalás szervei az események okozta zsibongó kéjben, hanem a személyiség egészének öntudata és eszmélete is, az érzékeléstõl függetlenül.
Néha rápillant, ilyenkor szinte jóindulatú, mintegy nyugtázza, hogy én meg õt nézem, mialatt õ a képernyõt, s jóindulatával jelzi, nincs ellenére, amit csinálok; ez az egész csak egy villanás, aztán megint a teljes magaátadás. Hol vidámságot, hol figyelmet, hol feszültséget, hol sürgetést fejez ki, de többnyire inkább szomorú érdeklõdés, de olyan szomorúságét, amely nem rezignációból és nem is fájdalomból táplálkozik, nincsen eredendõen köze a bánathoz sem, hanem inkább valami szorongatásból ered, az ember hajlamos volna még arra is gondolni, hogy talán éppen abból, hogy nem szárnyalhat egész kisfiús lénye ugyanolyan mértékben a történettel együtt, ahogy maga a történet szárnyal önmagában.
A mese véget ér. A legkisebb tövig beszopott ujjal támadóan körülnéz, hogy elfoglaltságainak ezernyi lehetõségei közül melyikkel odázhatja el a lefekvés pillanatát? A középsõ szõkesége szinte fénylik az esti világításban, szemét az álmosságtól szelíden pillogtatja, olykor maga elé néz, olykor a világba, s jól megértett reflexsuggallatainak engedelmesen átadva magát, tudomásul veszi és megnyugszik benne, hogy fáradt, és látszik rajta, hogy szívesen várja az esti szertartást, mégha — különösen, ha anyja végzi — a mosdatáskor olykor éles, elutasító sivalkodást is csap.
A fiún elégedetlenség hullámzik végig, mint akit hirtelen felébresztettek. Nem használ semmit, hogy ezerszer tapasztalta, semmi sem tart örökké, s miközben tart még az átmenet az elégedetlenség és a feledés között, látszik arcán a feszültség, amint új tárgyat keres a gondolatainak, melyek elfoglalhatják, lekötik, következésképp élvezetet okozhatnak.
Én is felállok. Most már egyáltalán nem vesz észre. A másik kettõt már el is kapta a gépszíj, sivalkodnak a fürdõszobában. A fiú is megy, lépése megint peckesebb, bizonyára célhoz ért ott belül: gondolatait végre megint elfoglalja már valamivel.
A mai reggel is gondolattal kezdõdött. A késõtavaszi, már meleg, de friss délelõtt a Margitszigeten. A ragyogó napsütésben. A fák alatt kanyargó sétányokon még alig jártak. A gesztenyefák ezen a tavaszon — talán a sok esõtõl — óriási leveleket növesztettek. Egy–egy száron néha három–négyet is. A két kislány, kezében egy–egy lepedõnyi, lengõ levelû ágacskával, lobogtatva õket a levegõben, önfeledten kergette egymást a fák körül, a sugárzó fény és árnyékok között. A fiú áll elõttem az aszfaltozott sétányon, háttal a szökõkútnak, mögüle a fény, nézi a két kislányt, arca nyugodt, a benne zajló folyamatok finom feszültségétõl mozdulatlan, majd lehetne halvány felhõsödés, vagy leheletnyi mosoly, amikor megszólal:
— Én már nem tudok így játszani...
Csend. A szökõkút, a fénysugárzás, a szellõ, a kislányok: állnak.
Aztán — még folyik, még kimondható — a hangja, amint mondja, nekem, és magának, amint hozzáteszi:
— Emlékeket ébreszt bennem...
* * *
Láthatatlanul
A fekete pálya ebben az évben nem volt olyan jeges; dél felé alakult ki néhány szabálytalan, síkosra gyalult folt, melyen még nagyon élesre köszörült léc élével is csak nehezen lehetett fogást találni. Nemcsak a fordulatok közben éreztem a halálfélelmet, hanem akkor is, amikor a könnyebb végét fogva a dolognak, szorosan összezárt, sarkaimmal nyomott, a lejtõre merõlegesen tartott lécekkel rolóztam tíz–húsz métereket csúszva lefelé, mert akkor meg a vállammal, teljes mellszélességgel a mélység felé kellett fordulnom, szinte rá kellett hajolnom, hogy párhuzamosan együtt tarthassam a léceket.
VISSZA
A legrosszabb a felsõ katlan összeszûkülõ végében; itt az addig 45 fokos terep hirtelen a mélybe zuhan. Amikor ehhez a ponthoz közeledtem, a torkomból kiindulva szinte összenyomta a tüdõmet a szorongás. Ha az alattam kitárulkozó, 20–25 méter széles, minden eddiginél meredekebb szakaszon elestem, két–háromszáz méteren keresztül nem volt megállás: az egyik léc többnyire levált, én pedig a hátamon vagy az oldalamon forogva csúsztam le a meredélyen. Lejjebb, ahol már nem volt akkora a pálya dõlésszöge, az elém szúrt bottal meg tudtam már állítani magamat.
Reggel óta minden óvatos lemenetel közben elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó, de csak délben jutottam el lelkileg oda, hogy a fekete pályáról elmenjek. Akkor, amikor a kialakult jeges helyek egyikén megcsúsztam és a rettenettõl egy pillanatra úgy éreztem, kiszakad belõlem valamelyik szervem. Bizonyára a fáradtságtól nem tudtam már eléggé összpontosítani. Sikerült még helyreállítanom az egyensúlyomat, lehetetlen, megszégyenítõen pocsék testtartásban, széttett lécekkel valahogy fogást találtam a meredek szélén és percekig lihegtem az erõfeszítéstõl. Ekkor határoztam el, hogy ebédelni megyek. Levente még a pályán maradt. A lent összefutó számtalan felvonó aljában váltunk el.
Napok óta derült volt az ég a Hochkarr fölött. A szállodák elõtt, a hóba kitett asztalok mellett ebédeltek a síelõk, vagy csak sütették magukat a tûzõ napon. Bakancsaikat kicsatolták, lehúzták mellükön a puffadt egyenöltözetek húzózárait. Aki jobban akart barnulni, a széles síszemüvegét is levette vagy feltolta a sapkájára. Valamelyik pincér olykor kiállt az étterem ajtajába, kezében néhány tányérral elkiáltotta a megrendelt ételek nevét, majd kiszolgálta a jelentkezõket. A nehéz faasztalok fél egy felé már tele voltak maradékokkal.
A letaposott havon heverõ lécek és botok között, az öntött mûanyag síbakancsban nehézkesen lépdelve közelítettem meg a zsibongó gyülekezetet. A szkafanderszerû síöltözékben mindenki kissé dülöngélve emelgette a lábát. A szokásosnál is lassabban, idõnként meg–meg állva és látszólag távolra nézegetve haladtam az asztalok között. Mint aki még vár valakikre, akik még nem érkeztek le a pályákról. De majd megjönnek õk is, mert itt mindenki többnyire valakikkel van. Ez egy osztrák síparadicsom. A felvonók felõl idehallatszott a pályákról érkezõk surrogó fékezése, amint nagy ívben beállnak a jegykezelõ automatákhoz. Kerültem, hogy valakire jobban ránézzek, netán összeakadjon a tekintetünk. Arcom egy az elmosódó sok arc közül, és aki véletlenül észrevesz, csak annyit láthat, hogy valaki megint üres helyet keres az asztalok és az elhagyott tányérok mellett.
A lehetõségek változatosak. Egyrészt ital, a poharakban maradt sör vagy a számtalan üdítõk valamelyike, de elõfordult már majdnem egész csészényi még meleg forralt bor is. Másrészt étel. Általában mindig a köretbõl, a salátákból, amit amúgy is jobban szeretek, mint a húst. Elõfordul kupacnyi hasábburgonya kecsöppel is, ez a legjobb. Az étel többnyire kihûlt, a levegõ hõmérséklete mínusz 5–8 fok. De ettem már féltányér még langyos vaníliapudingot is.
Azok a helyek jók, ahol úgy ülnek, hogy nem közvetlenül elõttük állnak a tányérok a maradékkal. A legjobb, ha már nincs senki az asztalnál, vagy csak az egyik szélén ülnek. Ilyenkor az ember egyszerûen odaül. Egy ideig még néz, valahova el, a napfényben fürdõ, vastag hóval borított, fehéren szikrázó vagy feketezöld fenyõkkel borított hegyoldalak felé, esetleg a folyton járó síliftekre. A szálloda elõtt elhelyezett elsõ asztalsor mentén ülõ emberek nekitámasztották a hátukat a falnak, levették vastag sísapkájukat és fölfelé tartott arccal sütkéreztek. Idõnként felnyitották a szemüket, körbebámultak, ránéztek valamire, ami éppen fölkeltette a figyelmüket, aztán megint a falhoz támasztották a tarkójukat és behunyták a szemüket. Akár a strandon. Elõttük is voltak tányérok meg poharak. A benti étteremben, melynek ablakai a fejük felett nyíltak, ilyen napfényes idõben csak kevesen ebédeltek, s ezért a felhozatal is sokkal kisebb volt.
Szerencsés pillanatban érkeztem. Elég sok helyütt sárgállott kevéske sör az otthagyott poharakban, de ami a fontosabb, két helyen is volt tányér bõséges köretmaradékkal. Elég messze estek egymástól. Lassan lépegettem a közelebbihez, amely a sok tányér között a beszélgetõktõl kissé oldal feküdt. Lehet, hogy az õ tányérjaik voltak, de az is lehet, hogy azok ettek belõlük, akik korábban mellettük ültek, de már elmentek. A legelsõ szakaszban, amikor fel kellett mérni a terepet, meg–megálltam; akár tétovának is tûnhetett a mozgásom. Most, ebben a második fázisban éppen az ellenkezõjét tettem: se nem gyorsan, se nem lassan, teljesen beleolvadva a környezet különféle mozgásaiba közelítettem a tányérhoz, úgy kiszámítva az érkezést, hogy a közelében ülõ éppen — mégha csak egész enyhén is, de — az ellenkezõ irányba fordítja a testét a beszélgetés hevében. Mint ami a legtermészetesebb, fogtam meg a tányért, rajta vegyes köretmaradék, bõven zöldborsó, bab, karfiol tejfölben. Úgy kellett fölemelni, hogy ne érjen a másik tányérhoz és ne is csússzék meg az asztallapon, koccanó hangot adva emelés közben. Az arcom az égvilágon semmit se fejezett ki. Még közönyt sem. Mintha láthatatlan, valójában nem is létezõ lény mozogna. Elmosódó körvonal, amint egy másik kontúrhoz képest kissé elválik.
Elindultam a tányérral a két asztalnyira levõ másik tányér felé. Most láttam csak, hogy mellette más tányéron is van valami. Annak az asztalnak a végében ketten ültek, házaspár (vagy mi), nemrég telepedhettek le. A köszönést nem kerülhettem el. A gesztust egész enyhén, szürkén, mégsem barátságtalanul hajtottam végre, megnyugtató, bevált módon, rögtön másfelé nézve, hogy nyoma se maradjon a rövidtávú emlékezetükben. A magammal hozott tányért letettem a többi mellé. Ez természetes. Leülés után kicsit hátradõõltem, elnéztem a hegyek felé, majd az ellenkezõ irányba, mint aki ráér, nem sürgõs, kezem teljesen véletlennek látszó mozdulattal fogta meg azt a tányért, melyen a legtöbb hasábburgonya volt. De aztán elengedtem, mert nem volt elég hely elõttem két tányérnak, másrészt volt egy salátás szilke is, majdnem érintetlenül a közelben. Helyet kellett csinálni. A házaspár készségesen segített, tolták õk is a tányérokat; magától értetõdik, hogy rendezkedni kell. Ez nem feltûnõ. Kicsit kivártam, míg a két osztrák megint bámulni kezd valamerre. Amikor a legkevésbé néztek az irányomban, nyugodtan, magától értetõdõen, ugyanúgy, ahogy a másik asztalnál az elsõ tányért elvettem, magamhoz emeltem a kiszemelt tányért meg a salátásat is. Valószínûleg tekintetük láthatárán belül volt, amit csinálok, de mozdulataim annyira közönségesek voltak, beleolvadva másokéba, annyira hasonlítottak más, itt szokásos mozdulatokhoz, hogy teljesen észrevétlen maradhattak. Mintegy az arcfelületemmel, a fülemmel, meg a szemem sarkából érzékeltem, hogy mozgásom nem állt össze semmiféle ténnyé mások tudatában. Triviális voltam, s ezért láthatatlan.
Az egyik villát megfogva, beleszúrtam a legnagyobb karfioldarabba és enni kezdtem. Néhány perc múlva, a negyedik–ötödik falat után már megfoghattam a másik tányért, és átcsúsztattam róla a maradékot az elsõre. Ettõl kezdve már nyitottabbak, feltûnõbbek is lehettek a mozdulataim — hiszen úgy eszem, mint akárki más. Nem léteztem.
Sör több asztalnál is maradt. Azt választottam, amelyiknek a házaspár háttal volt, így nem reagálhatta le a történteket. Két pohárban is sárgállott egy–egy harmadnyi, összeöntöttem egy pohárba, áthoztam, leültem vele. Hideg volt, de jól esett. Akkor is ugyanígy viselkednék, ha valaki felismerné azt, amit teszek.
Közben Levente is megérkezett. Nem volt értelme, hogy hozzám üljön, mert körülöttem már nem volt semmi ehetõ. Az asztalon, melyet kiválasztott, lekváros fánk tarkállott tányéron. Vastagon behintették porcukorral. Csak egy harapásnyi hiányzott belõle. Kissé messzebb feküdt tõle, mintegy félúton közte és az asztal túlsó sarkán ülõ fiatal pár között. Levente egy ideig az asztalra könyökölve ült, összekulcsolt keze eltakarta arcának egy részét. Lehet, hogy a mozdulat volt túl hirtelen, de az is lehet, hogy annyira végig kellett hajolnia a fánkért az asztalon, hogy az már elütött a szokásos, értelmezhetõ és ezért észrevétlenül maradó mozdulatoktól. Olyan volt az egész, mint aki a pályán váratlanul megcsúszik egy jeges folton. Az asztal végében a seszínû lány felfigyelt rá. Az a fajta volt, amelyiknek vastag, húsos a szája, és olyan az arca, hogy nincsen rajta semmi, csak a szürkés, macskaszerû, kifejezéstelen szeme; osztrákban sok az ilyen. Gyári munkás, bolti eladó vagy hivatalnok lehet; ha léteznének még cselédlányok, hát a leginkább annak nézném. A szeme kerekre tágult, arca, talán még a síruhás teste is, amelyben kétszer akkorának látszott, mint amilyen a valóságban volt, megmerevedett. Lehet, hogy még életében nem látott ilyet. Ha kevésbé lett volna domesztikálva, talán fel is sikít. Ehelyett másodpercekig mozdulatlanul nézett Leventére. De szemmel láthatóan ügyelt arra, hogy ezt valahogy rejtegesse.
Levente észlelte, hogy észrevették, ujjával közömbösen ütögette a maga elé húzott fánkostányér szélét, egy ideig különféle irányokba bámészkodott. A lány egész lassan, teljesen úgy, ahogy mi szoktuk, szinte alig mozdítva a fejét a fiú felé fordult, aki eddig mindebbõl semmit sem vett észre, a vasúti várótermekben ülõk unalmával bámult maga elé. Lassan mondott valamit a fiúnak, aki fölemelte a fejét, láthatóvá vált a puffadt öltözékbõl kinyúló hosszú nyaka az erõsen elõrenyúló ádámcsutkával. Elõször még nézett Leventére, csak hosszabb idõ múlva fordította feléje a fejét. Ettõl kezdve a feltûnést kerülve figyelték. Egy idegen, aki mit se tud a történtekrõl, talán továbbra is csak az észlelte volna, hogy belebámulnak a semmibe. Tekintetük akkor élénkül csak meg, amikor Levente felállt és a sílécekhez ment, hogy a botjára tûzött kesztyûjét, amely a hóra esett, fölvegye és visszatûzze. Arcukra kiült a gyanakvást. Talán azt hitték, lopni fog. Mikor Levente visszaült, feszülten figyeltek.
Odaimbolyogtam Leventéhez és a magammal hozott söröspoharat letéve mellé ültem. Mondom neki a helyzetet, kényszeredetten vigyorgunk, nem nézünk a macskaszemû nõ és az ádámcsutkás férfi irányába. Elõveszem az anorákom belsõ zsebébõl a turista térképet, kiterítem és tanulmányozzuk. Õsz hajam, barátságos beszélgetésünk a térkép fölött maga a színtiszta konszolidáltság. Itt nincs semmi, amire figyelni kellene. Késõbb még szereztünk egy tányérnyi maradék sült krumplit kecsöppel és eszegettük. Evés közben egyszer–kétszer teljes közönnyel ránéztem a nõre, aki elkapta rólam a tekintetét.
Távolabb magyarokat is hallottunk beszélgetni. Velük nem törõdtünk. Az ilyenek keveset költenek, alig marad utánuk valami.
A nap már lebukott a fölöttünk magasodó sziklás hegycsúcs mögött. Hirtelen lett hideg, s hamarosan kiürült körülöttünk a tér. Levente elcsúszott a lift felé. Néhány fekete rigó kezdett ugrándozni az asztalok alatti letaposott, piszkos havon. A megmaradt krumpliból dobálgattam nekik. Aztán elindultam a könnyebb, piros pályák felé. Még volt másfél óra a liftek leállásáig.
* * *
Hideg éjszakák
Hiába tudom, hogy az „Ostromnapok” címû televíziós filmsorozat miatt, melynek a forgatókönyvét írtam, nincs okom bûntudatra. Nem követtem el semmit. Mégis bûntudatot érzek. Ráadásul félek is.
Bûntudatot azokkal szemben érzek, akik üldözöttként élték át azokat a szörnyû hónapokat; akik alig várták, hogy eltakarodjanak a németek meg a nyilasok, s jöjjenek végre az oroszok.
Bûntudatom velük szemben azért van, mert én nem féltem a németektõl, és ma is szeretem õket. Ma sem tudok szánalom nélkül gondolni a sorsukra, ahogy páriaként végezték az életüket az akkori Budapesten, azokon az utcákon, ahol nap mint nap közlekedem.
Félni meg azoktól félek, akik már a mûsor elsõ néhány napja után követelték, hogy tiltsák be a filmet, mert nem helyesen ábrázolja a történelmet.
De tartok azoktól is, akik ma, velem együtt, inkább rokonszenveznek a németekkel. Mert nem mindig világos számomra, hogy a lelkük mélyén milyen következtetéseket vonnak le ebbõl a rokonszenvbõl. Valósággal megmerevedek belül, ha dicsérni kezdik a filmet, s eltart néha egy ideig, míg megállapítom, kéretlen szövetségesrõl van-e szó vagy lelkem másik felérõl.
Nehéz megtalálni Magyarország 1945-ös politikai megszabadulásával kapcsolatban a gondolatoknak és az ábrázolásnak azt a keskeny ösvényét, amelyen végig lehet menni úgy, hogy az megfeleljen a teljes igazságnak. Igaz legyen annak a németnek a sorsával szemben, akit megadáskor agyonlõttek, igaznak tartsa egy nõ, akit a „felszabadításkor” megerõszakoltak, és igaznak tartsa az is, akit az antiszemitizmus emberi méltóságában aláz meg nap–nap után.
Ha nem találom meg ezt a keskeny ösvényt, akkor vagy a németeket hagyom cserben magányukban és kiszolgáltatottságukban, amikor sebesültként kidobálták õket a Vas utcai kórház emeleti ablakaiból, vagy azokat hagyom cserben, akik félõrült állapotban állhattak a pesti alsó rakparton a Dunával szemben, a hátuk mögött a levetett ruháikkal és a nyilasok fekete géppisztolyaival, és ha gondoltak még egyáltalán valamire, akkor talán csak arra, hogy ami történik, az nem lehet igaz. Hisz néhány méternyire addigi életük meghitt helyszínétõl lehetetlen ilyesmi (mint ahogy ma hasonlót lehetetlennek tartanánk...) Nem politikai cserbenhagyásra gondolok, hanem arra, hogy az a vád érhet: az általuk megélt szenvedéssel nem törõdöm annyira. De szenvedés és szenvedés között akkor sem vagyok hajlandó különbséget tenni, ha ezt a szenvedést homlokegyenes ellentétes okok idézték elõ.
Talán a legrosszabb a bûntudatom az oroszokkal szemben. Nem azokkal szemben, akik fogságba hurcoltak boldog–boldogtalant, vagy aki a lovával a többi fogoly szemeláttára taposott agyon egy németet a Budakeszi felé vezetõ havas országúton. Hanem azoktól, akik kenyeret adtak nekem a Lehel téri ütegek mellett felállított tábori konyhájukon, s akik között volt olyan, aki megállt a pincelépcsõ tetején, a szorongó lakók arca fölött, és csak annyit mondott franciául: „Itt vannak a barbárok.”
Azért érzek bûntudatot, mert egészében, különösen pedig akkori élményeim alapján civilizálatlanabbnak érzem õket a németeknél. És ezen éppen az nem változtat, hogy nincs egyenlõség a német fasizmus és a szovjet bolsevizmus között: az elsõ ugyanis magasabbról zuhant a mélybe, és ezért morálisan nagyobb bukás. Nyomaszt, hogy e különbség kimondásával talán nemcsak azokat bántom meg, akik úgy érzik, az életüket köszönhetik nekik, hanem azokat is, akik az oroszok között kultúráltak voltak. És ezen nem változtatna, ha állandóan azt emlegetném, a németek a támadók.
Arról van szó, hogy van-e különbség és ha van, miben van és milyen a különbség az oroszok és a németek között? Meg az oroszok, a magyarok, és a németek között?
Korrekt vagyok-e politikai értelemben, ha különbséget látok a németek és az oroszok civilizációjában a németek javára? A szóhasználatom perdöntõ: civilizációról meg civilizációs értékekrõl beszélek és nem kultúráról meg kulturális értékekrõl. Mert a kultúrák között — úgy, ahogy én értelmezem a kultúrát, leszûkítve arra, ami lelki és szellemi — senki javára nem látok különbséget. Egy orosz, egy német és egy magyar vers más, de egyik se több. Abban viszont, hogy milyenek a WC-k, hogyan fegyelmeznek egy hadsereget, és a milyen a társadalmi munkamegosztás, különbség lehet. Ezt értem civilizációs különbségen. Ezt a különbséget meg lehet bocsájtani az oroszoknak, ha felszabadítanak. De nehezen felejthetõ, ha csak a németektõl és a nyilasoktól szabadítanak meg, de saját maguktól és elnyomó politikai rendszerüktõl nem.
Goethe gyûlölte a napóleoni politikai hatalmat, amiért a német államokból engedelmes vazallusokat csinált. Amikor a francia hadakat üldözve az orosz hadsereg elérte a Rajnát, kétségbeesetten állapította meg, hogy hiába adták vissza Franciaország legyõzésével a németeknek az állami függetlenséget, lelke mélyén mégis a franciákat szereti jobban az oroszoknál.
Szeretnék olyan méltányos lenni, akár a kés, amikor végighalad a rákos és az egészséges szövet határán. Éppen ilyennek nem szabad akarnom lenni, mert nem vagyok Isten. Ha meg azt állítom, hogy szeretnék eszköz lenni valami magasabbrendû kezében, valószínûleg hazudok, vagy legalábbis igazi meggyõzõdés nélkül ismételgetem katolikus mûveltségem kora gyerekkoromban elsajátított alapmondatait. Mert semmi kedvem eszköznek lenni.
A legközelebb az igazsághoz mintha az lenne, hogy hajt a vérem. Nem bírom ki, hogy ne szeressem a németeket, és ezt ne mondjam meg, és nem bírom ki, hogy ne emlegessem, amit szovjet katonák elkövettek. És ugyanakkor attól félek, hogy emiatt elfogultnak tartanak. Attól félek, hogy lesz (van), aki a lelke legmélyén úgy érzi, ellene foglalok állást azzal, hogy mindezt kimondom. Attól a szégyentõl félek, hogy egy kalap alá vesznek a gyilkosokkal és fajvédõkkel. Pedig csak különbséget teszek a civilizációk — de nem a kultúrák — között, mert e különbséget tapasztalom.
Valójában persze a saját lelkiismeretemtõl félek, ez tart sakkban. Lehet, hogy így van jól, mert különben én is csak magyarkodással, zsidózással és SZDSZ elleni indulatokkal könnyítenék talán a lelkemen. De a lelkiismeretem nem észlény, nem segít abban, hogy érthetõen megfogalmazzam, mit is gondolok pontosan.
Egyszerre próbálok védekezni a bûntudatom ellen is meg az ellen is, hogy gyilkosok szövetségesének tekintsenek. Csak úgy tudok védekezni mindkettõ ellen, hogy még jobban leleplezem magam. Nincs túl nagy leleplezni valóm ahhoz képest, ami lehetséges. Nekem a késõbb születettek látszólagos ártatlansága jutott. Talán, mert túl olcsó elõnynek tartom, a leleplezésemmel ezt az elõnyt akarom kihasználhatatlanná tenni a magam számára.
Szolzsenyicin 1945-ben szovjet katonaként lépett Németország földjére. Az õ félelmetes szembenézését én csak képzeletben élhetem át: az erõszak irtózatos gyöyörûségét. Olyat, mint õ(k) német- és magyarföldön, nem csinálhattam soha. Egyik versét idézem a „Poroszországi éjszakákból" a magam nyers fordításában:
„Élve találom még az anyát.
Sokan elõztek már meg az ágyon?
Egész szakasz? Vagy egy század? Számít is!
Lánya, gyerek még, halott..."
„Megtört kék szeméhez szokatlanul közel
késõi szégyen mondatja velem:
,Aljasság volt’.
És ugyanabban a pillanatban,
homlokával az ágyra préselõdve,
Anna holttá vált hangon esdekel:
,Csak ne lõjön agyon!’
Ne félj semmit, a lelkiismeretem
nekem is nyomja a lelkemet."
VISSZA
* * *
A szavak magyar értelme
A Fidesz által kiadott ellenzéki nyilatkozat több, mint pártdokumentum. Nem csak azért, mert a párt egyik legmagasabb rangú vezetõje így jellemezte. Sokkal inkább azért, mert magát szabadelvûnek nevezõ jobboldali párt képviselõi olyan jelzõ használatát emelték a legmagasabb politika szintjére, mely politikai ellenfeleikre mérhetetlenül dehonesztáló, és amely évtizedek óta a rasszista és populista mozgalmak szótárába való.
VISSZA
A nyilatkozat Magyarország demokratikusan megválasztott kormányát „idegenszerûnek és nem nemzeti befolyás alatt állónak" nevezte. Én most ennek a nyelvi fordulatnak a magyar jelentésével szeretnék foglalkozni. Nem valamilyen formális, történelemtõl és nemzettõl független jelentéssel, hanem azzal, amelynek érdekében valójában felhasználták. Ezt a jelentést mindenki érti, aki magyar és ismeri a nemzet elsõ világháború utáni történelmét; ez a jelentés mégsincs nyíltan kifejtve, mivel mindaz, ami az elmúlt közel száz évben lejátszódott, erkölcsileg lehetetlenné teszi a megfogalmazását. Az a „korszellem”, melyben a nemzet tagjait idegenekre és nemzetiekre osztják, ma a demokratikus „nyugati" közéletben a politikai lepratelep karanténjába van zárva.
Elsõsorban azt a kérdést kell föltenni, hogyan lehetséges egyáltalán az „idegent” és az „idegenszerût” a magyar belpolitikában jelzõként használni? Mit jelent ez a jelzõ? Etnikumok képviselõi állnának egymással szemben a magyar parlamentben?
Az antiszemiták számára mindenképpen, mivel az õ szemükben az SZDSZ „zsidópárt”. De a nyilasok kivételével nincs ma Magyarországon olyan politikai irányzat, amelyik nyíltan vallaná, hogy az idegeneken a zsidókat kell érteni.
Angolokat, amerikaiakat, németeket kell az idegeneken érteni? Az õ nemzeti érdekeiket szolgálná a kormány? Ha ez a jelentése, akkor ezt nyíltan kimondani legalább annyira kártékony a magyar nemzet számára, mintha zsidóznának. Nemcsak azért, mert szemenszedett hazugság volna, hanem azért is, mert homlokegyenest ellentétes Magyarország euro–atlanti integrációjával. Még valami miatt elfogadhatatlan érzelmileg ez a jelentés: velem együtt nagyon sokan, akik lélekben nem azonosultak a kommunista diktatúra világával, az elmúlt évtizedekben az amerikai és európai demokráciákba és polgáraikba vetettük a bizalmunkat és a reményünket. Akik életüket ennek a reménynek a jegyében élték le, azoknak egy angol, egy amerikai vagy egy német polgár nem idegen, hanem egy meghitt kulturális közösség, egy az ország politikai határain eleve túlnyúló magyar hazát is magába foglaló tágabb demokratikus „haza" tagjai.
Akkor milyen más nemzet érdekeit szolgálná az „idegenszerû” kormány?
Orbán Viktor szerint, akinek a Fidesz vezetõjeként az ellenzéki nyilatkozat kiadásáért a leginkább felelnie kell, az „idegenszerûség” bizonyítéka, hogy külföldieknek adták el a magyar energiaszektort, a Mol Rt. jelentõs részét, hogy a Budapest Bank adásvételi szerzõdésérõl nem is készült magyar változat, és a kormány földtörvénytervezete következtében külföldiek is termõföldhöz juthatnának.
Felvetõdik a kérdés, hogy ha mindez igaz (márpedig igaz lehet), ettõl miért nem teljes mértékben magyarok, hanem „idegenszerûek” azok, akik ilyen politikát folytattak? Aki teljes mértékben magyar, nem adhatta volna el külföldinek az energiaszektort, és ragaszkodott volna hozzá, hogy a szóbanforgó banki adásvétel szerzõdése magyarul is elkészüljön? Lehet mindez kritériuma annak, hogy valaki nem teljesen magyar, hanem „idegenszerû”? Ha én egyetértenék (mint ahogy nem értek egyet) mindazzal, amit a kormány a felsorolt ügyekben tett, én is „idegenszerû” vagyok, Orbán Viktor viszont nem „idegenszerû”? Nem lehet, hogy esetleg fordítva áll a dolog? Ugyan ki dönti el?
Mi az „idegenszerûség”? A földtörvény tervezete „idegenszerû”? Nem magyarok csinálták? Miért nem elég kimondani, hogy a földtörvény tervezete rossz, mert tõkeerõs külföldiek földet vásárolhatnak? Hogy lehet egy rossz törvénytervezet alapján nyomban azt a vádat hangoztatni, hogy a kormány és mindazok a szakemberek, akik ezt a földtörvény tervezetet kidolgozták, „idegen” érdekeket tartottak szem elõtt, nem pedig magyar érdekeket? Mitõl ennyire „idegenszerû”, ami önmagában csak rossz? A rossz törvény talán nem magyar, hanem „idegenszerû”? Magyar törvény csak jó lehet, rossz nem? Mi szükség van itt ilyen szörnyû emlékû jelzõkre?
Miért nem elég a kormány hibáit konkrétan megnevezni, rámutatni, hogy mindennek mi a káros következménye (melyrõl feltehetõen más politikai erõknek más a véleménye), miért kell mindezt az „idegenszerûség” jelzõjével és azzal az inszinuációval összefogni, hogy ez a kormány nincs „nemzeti befolyás alatt"?
Nem tudom a „nemzeti befolyást" másként felfogni, mint magyar befolyásnak. Magyar befolyás viszont minden, ami egy magyartól ered. Lévén, hogy magyarnak lenni nem politikai, hanem kulturális és érzelmi kérdés. Következésképp magyar befolyás érvényesült Tisza Istvánban, Horthy Miklósban, Szálasi Ferencben és Rákosi Mátyásban ugyanúgy, mint Ady Endrében, József Attilában, továbbá abban a zsidóban, akit ugyancsak magyar befolyás alatt álló keretlegények hajszoltak a halálba a Budapest–Bécsi országúton, és Bíbó Istvánban. Függetlenül attól, hogy adott esetben melyik ország javára cselekedtek. Se a földtörvény tervezetébe, se a zsidók nyilasok általi meggyilkolásában nincs semmiféle „idegenszerû”. Az egyik egy szakmailag vitatható minõségû jogi termék, a másik meg évezredekre kiható gyalázat. De mindegyik magyar.
Magyar befolyás eredménye, hogy valaki nem tartotta szükségesnek a Budapest Bank adásvételi szerzõdését az anyanyelvén is megfogalmazni, mert egy magyar is lehet primitív monetarista menedzser-idióta. Ettõl még nem „idegenszerû” — sõt: nyomasztóan ismerõsen magyar.
Hogy Orbán és az ellenzéki nyilatkozat szerzõi hogyan értelmezik a jelzõiket, arra a Fidesz vezetõjének egyik nyilatkozata világít rá. Véleménye szerint Magyarország ezeregyszáz éves fennállásának megünneplésével kapcsolatban a hatalmon levõk „nem rendelkeznek azzal a közösségtudattal, mely megsúghatná nekik, hogy mit kíván egy ilyen ünnep méltósága".
Ha valaki ezzel az ünnepléssel kapcsolatban netán olyasféle verset írna, mint annak idején születésnapjára József Attila („nincsen apám, se anyám, se Istenem, se Hazám”), azaz fütyülne az egészre, akkor rá is vonatkoznék, hogy „idegenszerû”, mert nem rendelkezik „azzal a közösségtudattal”, melyrõl Orbán beszél? Mely szükségképpen magyar, miközben azoké, akik vele szemben állnak, nem ilyen közösségtudat? Feltehetõen a húszadik század teljes magyar mûvészeti avantgárdja, kezdve Kassák Lajostól ki lenne rekesztve azok közül, akiknek millecentenáriumi közösségtudata ugyanazt súgná, mint amit Orbán Viktor tart helyesnek és „magyarnak".
Az ellenérv minderre talán úgy hangzik, hogy vegyem tudomásul: egy politikusnak igenis figyelnie kell arra, hogy mit kíván a nemzeti méltóság? Hogy igenis vannak speciális magyar jellemvonások, melyek letagadhatatlanok?
Kérem, sorolják fel konkrétan, de valóban nagyon pontosan megnevezve, mit kíván a nemzeti méltóság? És mondják ki, hogy akik nem ezt a fajta méltóságot kívánják, azok „idegenszerûek”. Lehetõleg törvényben fogalmazzák meg, mert különben se vége, se hossza a becsületsértési pereknek. És hogy mik az igazi, speciális magyar jellemvonások, melyek mindenkin, aki politikus, számon kérhetõk? Kíváncsian várom a felsorolást. És azt is, hogy akkor ki mindenkit kell kizárni „idegenszerûség” alapján a magyarságból?
Hogy merészeli valaki a magyar demokratikus közélet bármely szereplõjét azzal megrágalmazni, hogy nem rendelkezik megfelelõ — magyar — közösségtudattal? Hátha neki mást súg a közösségtudata? De ettõl miért ne lenne magyar közösségtudata?
Továbbra is az tehát a probléma, hogy mi szükség van az ellenzéki nyilatkozatban a kormányra „idegenszerûség” gyalázatát kenni? Minek kell hazám ezeregyszáz éves fennállásának megünneplésérõl alkotott különféle politikai véleményekkel kapcsolatban egyetlen közösségtudatot megkövetelni, amelyen kívül minden más közösségtudat „idegenszerû”, tehát nem elég magyar?
Miért nem elég konkrétan kifejteni, hogy mi az a konkrét kár, amely abból következett, hogy a kormány nem megfelelõen oldotta meg az évforduló megünneplését? Miért az eltérõ „közösségtudattal” kell ezt magyarázni? Mitõl is tér el ez a tudat? Vagy Orbán nem úgy érti mégsem, hogy a „magyar" közösségtudattól tér el? Nem úgy érti, hogy a kormány nem elég magyar? Ha nem úgy érti, akkor meg vajon minek emlegeti?
Lehetetlen, hogy az ellenzéki nyilatkozat szerzõi ne tudnák, mit jelentett a magyar politika elmúlt évszázados történelmében az „idegen” jelzõ használata.
Lehetetlen, hogy az ellenzéki nyilatkozat szerzõi valóban azt vallanák, hogy megállapítható, mi az igazán magyar és mi nem.
Lehetetlen, hogy az ellenzéki nyilatkozat szerzõi ugyanakkor ne tudnák, hogy vannak olyan magyarok, akik valóban hiszik, hogy az „idegenek”, az „idegenszerûség” és a megfelelõ magyar gondolkodást sugalmazó „közösségtudat" hiánya az oka minden bajunknak.
Egy dolog viszont fájdalmasan lehetséges. Az, hogy ezzel a nyilatkozatukkal rövid távú politikai céljaik érdekében jelentõs mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy hazám politikai életében megint törvényesítsenek egy olyan szóhasználatot, melyhez az elmúlt évszázad legnagyobb történelmi gyalázata tapad.