6. Vizsgáljuk most meg, ezen sugarak mindegyike milyen szerepet játszik a látásban. Elõször a külsõkrõl beszélünk majd, aztán a középsugarakról, és végül a vezérsugárról.⁵ A külsõ sugarakkal mérjük a kiterjedéseket. Kiterjedésnek ⁶ nevezzük a felületet határoló körvonal két végpontja közé esõ rész feletti teret, amelyet a szem a látósugarakkal mint egy pár körzõvel mér. Akkora kiterjedése van minden felületnek, amennyi tér található a körvonal ellentétes pontjai között. Ezeket a külsõ sugarakat arra használjuk, hogy látás útján felfogjuk a magasságot a csúcstól a mélységig, a szélességet a jobb széltõl a bal szélig, a távolságot a közelitõl a távolig, és bármilyen más dimenziót. Ezért azt szokták mondani, hogy a látás egy háromszög segítségével történik, amelynek alapja a látott nagyság, és oldalai azok a sugarak, amelyek a látott nagyság szélsõ pontjaiból a szembe tartanak. Teljesen bizonyos, hogy semmilyen kiterjedést sem lehet egy ilyen háromszög nélkül látni. ⁷ Ilyenek tehát a látógúla oldalai. A látóháromszög két elsõ csúcsa a látott tárgy két metszéspontjánál lesz; a harmadik, amely az alappal ellentétes oldalon van, a szemben található. Nincs helyünk itt megvitatni azt a nézetet, amely a látást magának a belsõ idegnek az összekapcsolódásaként fogja fel, vagy azt, amely szerint a képek úgy jelennek meg a szem felületén, mint egy élõ tükrön. Ugyancsak lehetetlen megemlíteni az összes funkciót, melyet a szem a látásban betölt. Elég lesz ezekben a tanulmányokban röviden bemutatni azt, ami szükséges témánk szempontjából.⁸ Itt a következõ szabályok vannak: minél hegyesebb a szemnél lévõ szög, a látott kiterjedés annál kisebbnek tûnik. Ebbõl meg lehet érteni annak az okát, hogy egy nagyon távoli kiterjedés miért nem látszik nagyobbnak egy pontnál. S habár így van, mégis van olyan mennyiség és felület, amelybõl, minél közelebb van, annál kevesebbet látni, és távolabbról sokkal több rész látszik belõle. Ennek próbáját a gömbölyû test esetében látjuk. A kiterjedések tehát olykor nagyobbnak, máskor kisebbnek tûnnek, aszerint, hogy mekkora a távolság. S aki helyesen érti az elmondottakat, azt hiszem, világosan fogja látni, hogy a távolság változásával a külsõ sugarak középsugarakká válnak, és ugyanígy a középsugarak külsõkké; és azt is azonnal felfogja, hogy ahol a középsugarakból külsõk lettek, az a kiterjedés rögtön kisebbnek fog látszani, és megfordítva, amikor a külsõ sugarak a körvonalon belülre esnek, amilyen távol lesznek a szegélytõl, a kiterjedés annál nagyobbnak fog tûnni.

7. Barátaimnak a következõ szabályt szoktam adni: minél több sugarat vesz igénybe a látásnál, annál nagyobbnak tûnik a látott kiterjedés, és minél kevesebb sugár van, annál kisebbnek. E külsõ sugarak továbbá úgy veszik körül a felületet, hogy egyik érinti a másikat, és körbezárják az egész felületet, mint egy ketrecet a rácsai, ily módon alkotva meg az úgynevezett látógúlát. Szükséges tehát, hogy megmagyarázzuk, mit értünk gúlán, és miként alakul ki a fenti sugarakból. Az alábbiakban a saját felfogásunk szerint írjuk le. A gúla egy olyan formájú test lesz, amelynek az alapjából kiinduló, felfelé húzott vonalai egyetlen pontban találkoznak. Az alapja ennek a gúlának a látott felület lesz, míg az oldalai azok a sugarak, amelyeket külsõknek neveztem. A gúla csúcspontja a szemben van, ahol a kiterjedések szöge található. Mindeddig a külsõ sugarakról beszéltünk, amelyekbõl a gúla kialakul; úgy vélem, nyilvánvalóvá vált, milyen fontos a szem és a látott dolog közötti távolság. A továbbiakban a középsugarakról kell szólnunk, amelyek a gúla belsejében sorakoznak, és amelyeket a külsõ sugarak határolnak. Ezek a sugarak úgy viselkednek, mint, mondják, a kaméleon, amely a közelében lévõ tárgyak színét felvevõ állat: mivel onnan, ahol a felületet érintik, egészen a szemig úgy szállítják a színeket és a fényt, hogy bárhol metszenék is el õket, ugyanazt a fényt és színt mutatnák, amelyet felvettek. Ebbõl az is következik, hogy nagy távolságban meggyengülnek. Ennek, úgy hiszem, az a magyarázata, hogy a fénnyel és színnel telített sugarak keresztülhatolnak a nedves és némiképp sûrû levegõn, és ezért veszítenek erejükbõl. Amibõl azt a szabályt vontuk le, hogy minél nagyobb lesz a távolság, annál sötétebbnek tûnik a látott felület.⁹

8. A vezérsugárról kell még beszélnünk. Azt az egyetlen sugarat fogjuk vezérsugárnak nevezni, amely oly módon érinti a felületet, hogy a beesési szögek mindegyike egyenlõ lesz. Olyan sugár ez, amely az összes többi között a legerõteljesebb és legélénkebb, és semmilyen kiterjedés nem tûnik nagyobbnak, mint amikor ez ráesik. Sok mindent lehetne elmondani errõl a sugárról, egyet azonban nem szabad említés nélkül hagyni, hogy lévén a többi sugártól körülvéve, utolsóként hagyja el a látott dolgot; amiért méltán lehet a sugarak vezérének nevezni. Más dolgokról most nem beszélünk, mivel azok inkább eszességünk mutogatására lennének jók, semmint arra, hogy tárgyalásunkat elõbbre vigyék. A maga helyén részletesebben beszélünk még a sugarakról. Úgy tûnik, sikerült bebizonyítani, hogy ha megváltoztatjuk a távolságot, valamint a vezérsugár helyzetét, a felület azonnal másnak látszik. Ezért kisebbnek, nagyobbnak vagy változatlannak fog látszani az egyenesek és a szögek közötti arányos elosztás szerint. A távolság és a vezérsugár helyzete tehát nagyon fontos szerepet játszik a látás meghatározásában. Van egy harmadik feltétel is, amely megszabja, miként változik a felület a szemlélõ számára. Ez a megvilágításból származik. A domború és homorú felületeken azt látjuk, hogy amennyiben egy forrásból vannak megvilágítva, egyik felük sötét, a másik világos; és maradjon ugyanaz a távolság, és a vezérsugárnak is ugyanaz a helyzete, ha a fényt máshonnan kapja, meglátod, hogy azok a részek, amelyek elõzõleg világosak voltak, most sötétek lesznek, és azok világosak lesznek, amelyek árnyékban voltak; és ahol körben számos fényforrás lesz, ott azok száma és erõssége szerint több fény- és árnyékfoltot fogsz látni. Ezt a kísérlet is igazolni tudja.

9. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a színekrõl és a fényekrõl kell szólni néhány szót. Számomra nyilvánvaló, hogy a színek a fény szerint váltakoznak, minthogy minden szín másnak látszik, ha árnyékban van, és másnak, ha fény esik rá. Az árnyék sötétebbé teszi a színt, míg a fény világosabbá és csillogóbbá. A filozófusok szerint semmi sem látható abból, ami nincs megvilágítva és színtelen. Ezért szoros kapcsolat van a színek és a fények között a láthatóság szempontjából, és hogy ez milyen szoros, az is mutatja, hogy amikor nincs fény, eltûnnek a színek, és a fény visszatértével újra megjelennek. Helyesnek látszik tehát elõször a színekrõl beszélni, majd ezután megvizsgáljuk, miként változnak a fény hatására. Hagyjuk a filozófusokra a színek eredetérõl való disputálást. A festõnek miért kellene tudnia, miként keverjen ki egy színt a ritka és a sûrû, a meleg és a száraz vagy a hideg és a nedves elemek vegyítésébõl? Azt sem hiszem, hogy szólnunk kellene arról, mint vitáznak a filozófusok a színekrõl, amint szám szerint hét színt állapítanak meg, a fehéret és a feketét téve a két szélre, aztán középre beiktatnak közéjük egy újabbat, aztán mind a két oldalra - e középsõ és mindkét szélsõ közé - egy pár továbbit, egyik nagyobb hatást gyakorolva a másiknál a szélsõ színre, mintha nem lenne biztos a határuk. Elegendõ, hogy a festõ jól tudja, melyek a színek, és miként kell használni õket a festményen. Nem szeretném, ha megcáfolnának azok, akik hozzáértõbbek nálam ezen a téren, és azt állítják, követve a filozófusok nézetét, miszerint a természetben mindössze két alapszín van, a fehér és a fekete, és az összes többi e kettõ vegyítésébõl származik.¹⁰ Beszéljünk festõként! Azt mondom, hogy a színek keverése révén végtelen sok további szín keletkezik, igazi szín azonban, amint az elemeknél is látjuk, négy van, amelyekbõl végtelen sok további árnyalat születik. Van a tûz színe, a vörös, a levegõé a kék, a vízé a zöld és a földé a szürke vagy hamuszín. A többi szín, mint a jáspisé és a porfiré, ezek keverésébõl jön létre. Így tehát, négy alapszín van, és aszerint, hogy mennyi sötét vagy világos, fekete vagy fehér színt keverünk hozzájuk, szinte végtelen árnyalatuk létezik. Nézzük a zöldes lombot, levelei mint veszítik el fokról-fokra zöld színüket, és válnak fakóvá, szinte fehérré; hasonlóképpen a levegõvel is tapasztaljuk ezt, amikor a látóhatár közelében fehéres pára vonja be, amelybe fokozatosan beleolvad. A rózsák némelyike élénk bíbor színû, másik hasonlít a lányok orcájához, ismét másik az elefántcsonthoz. S a földnek is megvan a maga színe, a fehér és a fekete változatos keveredésébõl.

10. A fehér hozzáadása tehát nem változtatja meg a színek fajtáját, hanem árnyalatokat eredményez. A feketének hasonló ereje van, e szín hozzáadásával a színek szinte végtelen sok árnyalata keletkezik. Ez mutatkozik meg ott is, ahol az árnyék megváltoztatja a színeket: amint erõsödik az árnyék, úgy sötétülnek a színek, és ahogy nõ a fény, azok úgy lesznek mind élénkebbek és világosabbak. Ennélfogva a festõnek semmi kétsége nem lehet afelõl, hogy a fehér és a fekete nem igazi színek, hanem csupán más színek megváltoztatói, mert a festõ a fény kivilágosodásának végsõ fokozatát nem tudja mással kifejezni, mint a fehérrel, mint ahogy csak a feketével tudja megjeleníteni a sötétséget. Megjegyzem, sohasem fogsz fehéret és feketét találni úgy, hogy az ne tartozna a négy szín valamelyikéhez.

⁵  Alberti a látósugarakat irányuk és rendeltetésük alapján hierarchikus rendszerbe foglalja. Vannak külsõ és belsõ sugarak, illetve van az úgynevezett vezérsugár. Külsõ sugaraknak nevezi a szem és a látott tárgy két széle közötti látósugarakat, amelyek rendeltetése a látott felület kiterjedésének „mérése". A külsõ sugarak alkotta gúlának csúcsa a szem, és a külsõ sugaraknak a szemnél alkotott szöge határozza meg a látott felület nagyságát: kis szög esetén kis felületet, nagy szög esetén nagy felületet látunk. Alberti azonban nem a látószög, hanem a távolság szerepét hangsúlyozza a tárgy mérete szempontjából. A gúla belsejében lévõk a középsugarak. Rendeltetésük a tárgy színének és megvilágításának közvetítése a szembe. Vezérsugárnak nevezi végül a szembõl a tárgy felületére merõlegesen érkezõ sugarat. Mivel a kép a látógúla függõleges elmetszése lesz, a vezérsugár szerepe roppant fontos, mivel ennek a döféspontja határozza meg a horizont magasságát a képen (1. ábra) .

⁸  Alberti ezt a részt kihagyja az olasz nyelvû változatból. Nem kívánja az emberi látás pszichofiziológiai mechanizmusát érinteni, mivel ez a látás geometriai-optikai értelmezésével való összehasonlítást igényelné. Anélkül tehát, hogy érintené a geometriai-optikai felfogás számára fontos elvi elõfeltételeket (csak egy pontszerû érzékelés van, ellentétben a két szemmel; az érzékelés során sík felületen jön létre a kép, holott a valóságban a retina homorú stb.), további fejtegetései során ezt az absztrakciót használja.

⁹  Ez a levegõperspektíva megfogalmazása. Alberti itt a levegõ színeket módosító, arisztotelészi elvét használja fel, amelynek lényege, hogy a távolság sötétíti a színeket. A középkorban Arisztotelész nyomán ismerték az elvet mind az optikával foglalkozók, például Witelo, Roger Bacon, mind az Arisztotelész-kommentátorok, például Averroës vagy Aquinói Tamás. A tárgyak térbeli helyzetének geometrikus szerkesztéssel való megrajzolása és a színeknek a távolság függvényében történõ módosulása tulajdonképpen két probléma, amelyet azonban Alberti megkísérel egyesíteni. Ez festészetelméletének kétségkívül egyik legmodernebb vívmánya (vö. Samuel Y. EDGERTON jr., Alberti's Colour Theory, Journal of the Warburg and Courtauld Institutes, XXXII[1969], 128-134). Hasonló módon Leonardo da VINCI is együtt szemléli a perspektíva e két vonatkozását; Trattatójában több helyen (magyar kiad. 6, 136, 489) ilyen értelemben foglalkozik vele.

¹⁰  Az olasz változatban nem szerepel ez a passzus. Amikor Alberti elutasítja a „filozófusok" álláspontját a hét alapszínrõl, akkor Arisztotelész színelméletére utal (De sensu et sensibili, IV, 442a), amelyet a bolognai egyetemen ismerhetett meg. A „szakértõk" alatt minden bizonnyal a középkori Arisztotelész-követõ optikusokat értette. Maga négy alapszínt említ, ezek a vörös, a kék, a zöld és a szürke, amelyek a négy elem, a tûz, a levegõ, a víz és a föld színei. Ennek az elvnek az eredete homályos. PLINIUS, aki szintén négy színt említ, a fehéret, a sárgát, a vöröset és a feketét (Historia naturalis, XXXV, 32, 50), nem hozza õket kapcsolatba a négy elemmel. Ebbõl a szempontból nem tekinthetõ forrásnak a festõmûhely hagyománya sem, amennyiben például Cennino CENNINI is hét természetes színt (ti. festéket) sorol fel (Libro dell'Arte, XXXVI. fej.). Samuel Y. EDGERTON (1969, 130) szerint a négy színrõl alkotott teória forrása valószínûleg Galénosz. GRAYSON (id. kiad. 1972, 109-110/9) ezzel szemben Alberti gyakorlatias szemléletét hangsúlyozza. Valóban, szerzõnk hivatkozásai rendre empirikus megfigyeléseire vonatkoznak, és ezekre a megfigyelésekre alapozza elméletét. Ehhez járul egy sajátosan egyéni terminológia megteremtése. A latin változatban a színelméleti filozófiai forrásokhoz kötõdik, és a színek elnevezésénél az elsõdlegesen középkori nevek közé klasszikus terminusokat vegyít (például caesius). Az olasz nyelvû változatban a festõk instruálását részesíti elõnyben, aminek következtében kerüli az elméleti problémákat és terminológiáját a korabeli (toszkán) beszélt nyelv alapján teremti meg (MARASCHIO, 1972, 210skk.).