A humanista, a teoretikus és az építész
Alberti festészetrôl írt traktátusa
tehát nem festô mûve. Ellentétben a
korábban mûködött Cenninivel vagy a
késôbbi Piero della Francescával és
Leonardóval, Alberti nem a mûhelyben,
valamely mester környezetében
nevelkedett, hanem klasszikus
nyelveket tanult és egyetemre járt,
ahol kánonjogi tanulmányokat folytatott.
Ilyen képzettséggel igencsak meglepô,
hogy egy festészetrôl szóló elméleti mû
megírására vállalkozott, ami csak akkor
válik érthetôvé, ha ismerjük sokoldalú
tehetségét, szerteágazó érdeklôdését
és kapcsolatát kora képzômûvészetével
és mûvészeivel.
Az Alberti család egyike
volt Firenze tekintélyes és gazdag dinasztiáinak,
vagyonuk gyapjú- és szövetkereskedésbôl származott.
A családot 1387-ben számûzték a városból, ahova
csak 1428 után térhetett vissza (a Brunelleschinek
írt Prológusban szerzônk keserûen emlékezik
meg a „lungo essilio"-ról, amelyben az Albertik
„megöregedtek", mire visszajutottak „ornatissima
patriá"-jukba). Battista (a Leone név késôbbi)
1404-ben született Genovában, apja, Lorenzo di
Benedetto Alberti és egy genovai nemes hölgy,
Bianca Fieschi kapcsolatából, másodszülöttként.
7
Tanulmányait valószínûleg Velencében kezdte
meg, ahova apja üzleti megfontolásból költözött,
majd Gasparino Barzizza humanista iskolájában
folytatta Padovában. Ezt követôen beiratkozott
a bolognai egyetemre. Kánonjogi tanulmányait
azonban 1421-ben félbe kellett hagynia, amikor
elvesztette apját. Életének ekkor igen nehéz
korszaka kezdôdött, mivel rokonaival folytatott
sikertelen vagyonjogi vitája (akik származása
miatt kizárták az örökségbôl), majd betegsége
keserves megpróbáltatásokat rótt rá. Innen
származik a több mûvében (Intercenales, Momus)
megnyilvánuló keserûsége és pesszimizmusa,
amely a késôbbiek során is megfigyelhetô,
de amely nem válik uralkodó motívummá.8
A bolognai években írt fôbb mûvei: egy
latin nyelvû komédia (Philodoxeos), valamint
egy értekezés a bölcsészeti tudományokkal foglalkozó
tudós szerény, de dicsôséges életérôl
(De commodis litterarum atque incommodis).
Ezekben az években matematikai, fizikai és optikai
tanulmányokat is folytatott, amelyeket késôbb a
perspektíva-elmélet terén, valamint az építészetben
gyümölcsöztetett. Kánonjogi tanulmányait végül 1428-ban fejezte be.
Lehetséges,
hogy már ebben az évben ellátogatott
Firenzébe (ekkor oldották fel a családot sújtó
ítéletet), és ismeretséget kötött az ottani
mûvészekkel, elsôsorban Brunelleschivel és
Masaccióval. Errôl az idôszakról szinte
semmilyen adatunk sincs, így nem tudni, vajon a
Prológusban említett mûvészekkel már
ekkor találkozott-e. Ha ugyanis Masaccio
említése személyes ismeretségen alapult,
akkor a találkozás legkésôbb ebben az évben
kellett hogy megtörténjen, mivel ez a festô
halálának az éve. Az ajánlásban Alberti
visszaemlékszik a korábbi évekre, és felidézi a
halott Masaccio emlékét is.9
Alberti valószínûleg 1431-ben lett
Biagio Molin gradói pátriárka titkára,
akivel Rómába költözött. Pártfogója
ajánlására pápai hivatalt kapott, mint
„abbreviatore apostolico", és elnyerte
a gangalandii (helység Firenze közelében)
San Martino priorátusát. E tisztség és
javadalom megfelelô anyagi feltételeket
biztosított számára, és úgy tûnik, életének
nyugodt, termékeny periódusa következett.
Kapcsolatba került a pápai udvarban mûködô
humanistákkal (Poggio Bracciolinival,
Flavio Biondóval), és megírta, olasz nyelven,
a Della Famiglia elsô három könyvét.
Ebben a derûs, bölcs könyvben a házasság,
a családi élet, a gyermeknevelés máig szólóan
alapvetô tárgyalását adta, amelyet késôbb
kiegészített egy negyedik könyvvel a
barátságról. Valószínûleg erre az elsô
római korszakára esnek azok az optikai
kísérletek, amelyekrôl a traktátus elsô
könyvében írt (I. 19.). A festészetnek
ezeket a „csodáit" (amelyekrôl csak az
olasz nyelvû változatban tesz említést)
a barátainak mutatta meg, akiken talán a
Rómába látogató Brunelleschit és Ghibertit
is érti. A római építészet iránt megnyilvánuló
érdeklôdése olyan nagy volt, hogy tanulmányozni
kezdte, sôt egy általa kigondolt „mûszerrel" fel
is mérte az antik épületeket. Eredményeit a
Descriptio urbis Romae címû mûvében gyûjtötte össze.
Rövid, pár évnyi római
tartózkodás után 1434-ben a pápai udvarral Firenzébe
ment, ahol kisebb (ferrarai, bolognai, perugiai)
megszakításokkal egészen 1442-ig maradt. Ekkor
teljesedett ki kapcsolata a város
mûvésztársadalmával, és ezzel függ
össze a festészetrôl szóló traktátusának
megírása 1435-ben. A De pictura eredeti
latin változatának a következô évben
készíttette el a vulgáris nyelvû, vagyis
olasz változatát: a Della pitturát.
Az olasz változat megszületése a firenzei
légkör terméke, amelynek Alberti egyik
meghatározó egyéniségévé vált. A mûvészekhez
fûzôdô kapcsolata mellett nem kevésbé volt
fontos a latin és a vulgáris nyelv elsôbbségérôl
folyó vita: Alberti nemcsak vitatkozott,
hanem mûveivel érvelt. Bizonyítani akarta,
hogy a latin mellett a vulgáris nyelv is
alkalmas az elvont, tudományos témák
tárgyalására. Megírta az elsô olasz nyelvtant,
megszervezte - Pietro de'Medici támogatásával -
a „Certame coronario" költôi versenyt, amelyen
maga is részt vett olasz nyelvû, hexameterekben
írt mûvével.
A pápai udvar 1443-ban visszatért Rómába.
Ettôl kezdve Alberti is itt élt (1472-ben
bekövetkezett haláláig), és csak rövid
idôszakokra távozott el. Tevékenységében
az építészet mind nagyobb szerepet kapott,
fôként 1447 után, amikor barátja, Tommaso
Parentucelli da Sarzana lett a pápa, V. Miklós
néven. Az ô tanácsadója lett építészeti
kérdésekben, elkészített egy város-topográfiát
(nem maradt fenn), és ekkor fejezte be
a Descriptiót. Intenzívebbé vált
Vitruvius-tanulmánya is. E klasszikus építészeti
mûvet már a De pictura írásakor is használta,
a 40-es évek elején pedig felmerült egy
Vitruvius-kommentár készítésének terve is,
Leonello d'Este számára,10
ekkor azonban fôként a gyakorlati építészeti
kérdések kerültek elôtérbe. Alberti tanulmányai
és építészi mûködése eredményeként írta meg
nagyszabású építészeti traktátusát, a De re aedificatoriát,
amelyet 1452-ben mutatott be a pápának,
ténylegesen azonban élete végéig alakítgatott.
A traktátus Vitruviushoz fûzôdô ambivalens
viszonyának jegyeit mutatja; egyfelôl mûve szerkezetében,
elvi és szakmai kérdésekben forrásként használta az
ókori szerzô munkáját, másfelôl kritizálta és meghaladni igyekezett.11
Közben jelentôs
építészi feladatokat oldott meg: megtervezte
az ún. Tempio Maltestiano átépítését Riminiben
Sigismondo Malatestának, majd homlokzatot
tervezett a firenzei Santa Maria Novella
számára és tervet készített a firenzei Palazzo
Rucellaihoz, mindkettôt Giovanni Rucellai
firenzei patrícius kívánságára. Ludovico
Gonzagához fûzôdô kapcsolata 1459-ben kezdôdött,
amikor a pápát a mantovai zsinatra kísérte. Két
nagyszabású mûvet tervezett a fejedelem
megbízásából Mantovában: a San
Sebastiano- és a Sant'Andrea-templomot,
és dolgozott a firenzei Santissima Annunziata szentélyén is.
Egyik firenzei látogatása
során (1468) részt vett Lorenzo de'Medici
udvarában egy tudós összejövetelen: Cristoforo Landino
a Disputationes camaldulensesben erre utalva
szerepelteti ôt. Ez azonban nem jelentett részérôl
közeledést a neoplatonikus eszmékhez, amint ezt utolsó
mûve is tanúsítja. Az olasz nyelven írt De iciarchia
moralizáló értekezés a jó fejedelemrôl és a jó
állampolgárról, akiknek békés viszonyát azonos
erkölcsi és intellektuális tulajdonságok alapján
képzeli el. Alberti itt visszatért a Della famigliában már megfogalmazott erkölcsi nézeteihez.
A De pictura mint humanista traktátus. A Della pittura
7 Alberti legfontosabb életrajzi dokumentuma az ún. Vita anonima, amelyet ma már önéletírásának tekintünk. Klasszikus elôképeket követve egyes szám harmadik személyben írja le az eseményeket, egészen 1438-ig. Kiadva: Anicio BONUCCI, Vita (anonima), in Opere volgari di Leon Battista Alberti, I. köt., Firenze, 1843, XC-XCVIII; újabban: Riccardo FUBINI e Anna MENCI GALLORINI, L'autobiografia di Leon Battista Alberti. Studio e edizione, Rinascimento, XII(1972), 21-78; Girolamo MANCINI, Vita di Leon Battista Alberti, 2a kiad., Firenze, 1911, 4-16; Cecil GRAYSON, Introduzione, in De pictura, Laterza, Roma-Bari, 1980, V-XI; uö., Leon Battista Alberti: vita e opere, in Leon Battista Alberti, katalógus, a cura di Joseph RYKWERT e Anne ENGEL, Olivetti/Electa, Milano, 1994, 28-38; DESWARTE-ROSA, 1993, 23-29.
8 Lásd errôl EUGENIO GARIN, Intercenali inediti, Firenze, Sansoni, 1965; uö., Il pensiero di Leon Battista Alberti: caratteri e contrasti, Rinascimento, XII(1972), 3-20; Mark JARZOMBEK, On Leon Battista Alberti: His Literary and Aesthetic Theories, Cambridge, Mass. and London, 1989.
9 Ismeretes olyan nézet is, amely Alberti 1428 körüli firenzei tartózkodását olyannyira bizonyosnak veszi - éppen Masaccio említése okán -, hogy magának a traktátusnak a keletkezését is erre a korai idôszakra teszi: Maria PICCHIO SIMONELLI, On Alberti's Treatise on Art, Yearbook of Italian Studies, 1971, 75-102. Ennek kritikáját lásd Cecil GRAYSON, La presente edizione, Leon Battista ALBERTI, Opere volgari, III. köt., Bari, Laterza & Figli, 1973, 304-305.
10 Lásd errôl Richard KRAUTHEIMER, Alberti and Vitruvius, in The Renaissance and Mannerism - Studies in Western Art, Acts of the Twentieth International Congress of the History of Art, II. köt., Princeton, New Jersey, Princeton University Press, 1963, 49.
11 A kérdésrôl újabban: Hans-Karl LÜCKE, Alberti, Vitruvius e Cicerone, in RYKWERT, i. m., 70-95.
|