A De pictura mint humanista traktátus. A Della pittura

    A traktátus humanista jellegét meghatározza az a körülmény, hogy latin nyelven íródott. A történelmi, irodalmi és morális témák kifejtésére alkalmassá tett retorikai nyelv nehéz feladat elé állította Albertit, mivel a festészet terén nem támaszkodhatott klasszikus elôzményekre. Bonyolította a helyzetet, hogy olyan témákat kellett leírnia, mint például a perspektíva-szerkesztés, amelyre az euklidészi terminusok csak egy bizonyos határig voltak használhatók, és a középkori perspektívával foglalkozó mûvek (Alhazen, Alkindi, Witelo mûvei) fogalmi apparátusa sem volt teljesen alkalmazható. Albertinak meg kellett teremtenie egy latin szakterminológiát a szabatos tárgyalás sikere érdekében. A mûvet az a körülmény is humanista jellegûvé teszi, hogy tárgyalási módszerében humanisták által használt technikákat alkalmaz. Áll ez például a kompozícióra, amelyet a retorikából kölcsönzött rendszerezô módszerrel ír le, sôt az egész traktátus három részre osztása (latinul Rudimenta, Pictura, Pictor) is valószínûleg Quintilianus De Institutione oratoria címû mûvének beosztására vezethetô vissza.¹²
    Megváltozik a traktátus jellege a Della pittura, azaz az olasz nyelvû verzió esetében. A két szövegváltozat megléte sok fejtörést okozott a késôbbi kiadóknak és a mûvel foglalkozó szakembereknek. Mindenekelôtt arra volt nehéz magyarázatot találni, Alberti vajon miért készítette el mûvét két verzióban, valamint azt, hogy melyik volt az elsô, a latin vagy az olasz. Kezdettôl fogva nem volt kétséges, hogy mind a két változat a szerzô saját mûve, hiszen az olasz nyelvû változat élén álló, Brunelleschinek szóló ajánlás egyértelmû ebben kérdésben: „(…) ha néhány szabad órád akadna, nagy örömöt szereznél, ha e kis mûvemet a festészetrôl átnéznéd, amelyet neked ajánlva tettem át toszkán nyelvre."¹³ Látnivaló, hogy ez a kijelentés világosan utal a szerzô személyére, azt azonban a szövegben szereplô feci ige alapján nem lehet megállapítani, hogy vajon ez fordítást jelent-e (latinról), vagy eredeti nyelven való megfogalmazást.¹⁴ A „voluntas auctoris"-ra mindazonáltal lehet következtetni, ha ezzel az elsôség kérdése még megoldatlan marad is. Ugyanebben az ajánlásban Alberti felsorolta azokat a (firenzei) mûvészeket, akik, nézete szerint, kiválóságuk miatt az antikokhoz hasonlíthatók: Brunelleschi mellett Donatellót, Ghibertit, Luca della Robbiát és Masacciót. Az egy építész és a három szobrász között csak egy festô van, együttes említésüket tehát nem az általuk gyakorolt mûvészeti ág, hanem minden bizonnyal az indokolja, hogy mûvészi elképzeléseikben és törekvéseikben egymáshoz közel álltak. A szövegbôl nyilvánvaló, hogy Alberti ôket tartotta a kor legjobbjainak. Valószínûnek látszik, hogy a festészetrôl írt értekezését, amelynek legfôbb inspirálóit ebben a firenzei környezetben kell keressük, igyekezett eljuttatni a mûvészekhez, akik számára a latin szöveg kevéssé lett volna érthetô. A Della pitturában megfigyelhetô a szerzônek az a szándéka, hogy a festészetrôl új elméletet adjon közre, s ennek érdekében - mint írja - szeretné magát érthetôen kifejezni.¹⁵ Figyelembe kell vennünk a latin és a vulgáris nyelv körül folyó vitát is, amelyre fentebb már utaltunk. Alberti nyilván bizonyítani akarta, hogy nem csupán latinul lehet a témáról értekezni.
    Itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol a két változat alapvetô különbsége megmutatkozik, ugyanis - minden bizonnyal a könnyebb megértés kedvéért - az olasz szövegbôl számos passzust elhagy. A szövegváltozatok filológiai összevetése közelebb visz az alapvetô kérdések megoldásához: segít megfigyelni a mûfajbeli különbségeket, meglátni az eltérést a kétféle olvasóközönség között, és végül eldönteni az elsôbbség kérdését. Többen vállalkoztak már ennek a munkának az elvégzésére, és, bár több ponton (például éppen a latin és az olasz verzió keletkezésének kérdésében) nem volt egyetértés a kutatók között, azt lehet mondani, hogy mára a leglényegesebb filológiai problémák tisztázódtak.¹⁶
    Míg a De pictura klasszikus hivatkozásaival (explicite Quintilianusra), retorikából merített szókincsével, továbbá a már megfigyelt, szintén retorikából származó rendszerezô technikájával, mûfajilag szinte egy szónoklathoz hasonlít (Maraschio), a Della pittura, a klasszikus példák csökkentésével, a retorikai hivatkozások elhagyásával, egy autonóm, olasz festôi szakterminológia kialakítására való egyértelmû törekvéssel (amely nem a latin és a matematikai terminusok egyszerû átírása) önálló mûvészetelméleti traktátusnak tekinthetô.
    Ami a két mû olvasóit illeti, Baxandall feltételezése szerint ¹⁷ a De pictura olvasói a festészet iránt fogékony, a matematikában jártas, sôt a képzômûvészeti problémák iránt fogékony, a retorikai fordulatokban otthonos humanisták lehettek, akik értékelni tudták humanista társuk szellemi teljesítményét. Más a helyzet a Della pitturával, amely ugyan megtartja a latin verzióban megalkotott és a retorikai modellbôl kölcsönzött szerkezetet, de átalakítja a traktátust egy újabb célnak megfelelôen. Mindenekelôtt a latin nyelv helyett a vulgáris nyelvet használja, olasz terminológiát igyekszik teremteni, szándékoltan mérsékeli a tárgyalási stílus emelkedettségét, és törekszik a használhatóságra. Azoknak szól, akik „nem literátusok", vagyis nem jártasak a latinban, de jártasak a mûvészetben, esetleg amatôrök, akiket a mûvészet szeretete vonz - ahogy a traktátus szövegét tartalmazó párizsi kézirat jegyzetében olvasható.¹⁸ Arra gondolhatunk tehát, hogy Alberti ezt a változatot a festôknek, illetve a mûvészet iránt lelkesedô laikusoknak szánta. Mindezek alapján logikusnak tarthatjuk azt a következtetést, miszerint szerzônk a latin változatot készítette el elôször, és azt fordította le, helyesebben tette használhatóvá az olasz nyelvû változatban.
     A traktátusnak e mûfajbeli kettôssége fejezôdik ki abban is, ahogy Alberti a latin és az olasz nyelvû változat elé két külön ajánlást iktatott: az egyik Giovan Francesco Gonzagának, a mecénásnak szól, jellegzetes humanista modorban, a másik Filippo Brunelleschinek, a félig mesternek, félig barátnak, a közeli viszony személyes hangján.