1990 kronológiája (keretes)
Amikor a Beszélô
szerkesztôségétôl megkaptam a megtisztelô
megbízást, hogy én írjam a nagyhírû
sorozatban az összefoglaló alapsztorit vagy micsodát
az 1990. esztendôrôl, gondolkodás nélkül
(s mint kiderült, dôrén és fölületesen)
elvállaltam.
De mint kiderült, fogalmam
se volt róla, mire vállalkoztam. A kanonizált legenda,
amelyet hosszú ideig magam se kérdôjeleztem meg, spontánul,
lassan, észrevétlenül alakult ki, és hagytuk,
hagytam, hogy porként lepje be valóságos emlékeinket.
A legenda azt mondja, hogy
mindenféle bajok ellenére az 1990. tavaszi választásokon
a plurális képviseleti demokrácia diadalmaskodott,
„akkor még volt, kérem, lelkesedés”, de késôbb,
mintha vackorba haraptunk volna.
Ám elôvettem
az akkori elôjegyzési naptáraimat, belelapoztam újságokba,
eszembe jutott a valódi 1990, és rájöttem, hogy
hiába árnyalnám és finomítanám
a kanonizált legendát, a kanonizált legenda mégis
hazugság maradna; a valóságos emlékeimet pedig
vagy nem értem, vagy nem merem érteni.
A négyigenes népszavazás
óta, majd amikor idôközi választáson januárban
képviselô lettem, száz és száz politikai
összejövetelen mondtam beszédet, idônként
hatalmas tömegek elôtt, és fölfedeztem, hogy tízezrekkel
gondolkozom együtt, megszûnt évtizedes magányom,
ezer szónoklat eredményeképpen majd rossz álomként
eltûnik a gyûlölt diktatúra, és
– milliomodmagammal – új,
szép, szabad hazára teszek szert.
1990. januári megválasztásomról
a Stern német magazin evvel a címmel számolt be: Gazsi,
wir lieben Dich – ezt egy transzparensrôl fordították
le, amellyel választóim ünnepélyesen bekísértek
az Országházba. Négy-öt hónappal késôbb
az általános választásokra készült
plakátjaim fényképe (fekete festékkel jelképesen
kiszúrt szem, horogkeresztek és Dávid-csillagok) a
The Economist címlapján jelent meg, hogy tudassa a világgal:
megvan még a régi jó Kelet-Európa, amelyet
a sablonos antifasiszta filmek hirtelen idôszerûvé vált
ósdi paneljaiból a matinék minden látogatója
ismert Dundee-tól Chichesterig, Tijuanától Anchorage-ig.
A halálos fenyegetések
miatt gyermekeimet rendôröknek kellett ôrizniük.
Én és barátaim
a bolsevik parancsuralom maradványai ellen véltünk harcolhatni,
amikor hátbatámadtak bennünket azok a vetélytársaink,
iménti szövetségeseink, akikrôl legföljebb
azt gondolhattuk korábban, hogy kicsit talán elôítéletesek,
kicsit talán simlisek (vö. Pozsgay–Szilvásy–Nemeskürty-féle
tévékuratórium), de azért alapvetôen
demokraták és a többi.
A jobboldal 1990-i választási
kampányának dermesztô, földolgozhatatlan emlékét
elfojtottuk magunkban, pedig effélével sem addig, sem azóta
nem találkoztam: az emberi lény bámulatos dolgokra
képes. A kampány egyébként aligha volt eredményes:
a magyar nép józan volt, mint általában mindig;
az SZDSZ és a Fidesz nem kapott sokkal kevesebb szavazatot, mint
amúgy is kapott volna. Az akkori nemzeties jobboldalról elterjedt
téves kép (mértéktartó, kompromisszumkész,
fontolva haladó) rövid idô alatt nem módosulhatott,
azt, ami történt, csak a politikailag tájékozott
kisebbség vette észre – a jobboldal ôrjöngései
az elsô szabadon választott parlamentben érezhetôen
meglepték a közvéleményt; nekünk, akik az
elsô vonalban kaptuk az érett illatú lövedékeket,
ez sajnos már nem volt újdonság.
Mindegy.
A szabadság pillanatában
valami történt, amirôl nem illik, nem merünk, nem
tudunk beszélni. Mint a horrorfilmekben, a járókelôk
derûsen csevegtek, az antediluviális fenevad morranása
belevegyült a gépkocsik monoton zajába, miközben
a csinos fiatalasszony a kontyát igazította, háta
mögött az ablakon benézett a Rém. Mire a fehércseléd
megfordult, Godzilla már tovahaladt. Minden rendben. (Ettôl
szokott bepisilni a nézôközönség.)
Minden rendben – a dolgot
elfelejtettük.
Amikor az általános
választások után a fölsôházi teremben
elôször összeült az SZDSZ képviselôcsoportja
(majdnem százan voltunk), rossz volt nézni a sápadt,
megviselt, karikás szemû embereket: gyötrelmeken estek
keresztül. Danis Gyuri, Petô Iván, Monostori Anikó
egy ideig gyûjtötték a rágalmazó, gyalázkodó,
gyûlölködô röpcédulákat, plakátokat,
leveleket, újságcikkeket – Danis kiállítást
akart belôlük rendezni (emlékszem egy hosszú,
gondosan kalligrafált levélre, színes kiemelésekkel
és aláhúzásokkal, amely azokat a kínzásokat
részletezte, amelyekben a levélíró és
elvbarátai kívánták részesíteni
Tölgyessy Pétert; ki is volt sikeres ellenjelöltje a IX.
kerületben?… hagyjuk), de az anyag olyan kétségbeejtô
volt, hogy letett róla.
Elfelejtettük a tragikus
katzenjammert 1990 nyarán; a kormányzás, a közélet
az istennek se akart beindulni; Sz. akadémikus elnökletével
a parlament tüstént bohócot csinált magából;
a reformok elakadtak; hiába mondtuk, voulez-vous donc en fin gouverner;
a jobboldal energiája kimerült a borzalmas választási
kampányban; pár hónap múlva az önkormányzati
választásokon totális vereséget szenvedett;
a taxisblokád végzetesen szembeállította a
plebejus rétegekkel – beindult ez a hogyishívják,
ami máig tart, Kalasnyikov-, ÁVÜ- és Szerencsejáték
Rt.-botrányokkal, címervitával, abszurd költségvetésekkel,
közundorral, bizalmi deficittel, masszív, kiheverhetetlen csalódással.
A liberálisok akkor
rémültek meg végképp attól (ezt az Új
Generáció nem értheti, s ez pompás), hogy a
nemzeties középosztály radikális része,
amely redukálhatatlan, s amely soha nem fog megváltozni,
valami lényegit, valami szubsztanciálisat képvisel,
ami a liberális politika híveinek örökkön-örökké
pokollá fogja tenni az életét (ez a rémület
alapvetô a Fidesz késôbbi fordulatában, „az agresszorral
való azonosulás” morbid pszichózisának ismert
logikája szerint, vö. jüdischer [jungdemokratischer] Selbsthass).
A liberális párt végképp elgyávult,
s ezt ugyan utálom, de sajnos értem.
De ezek részletek.
Szimptómák.
Az okok elemzésére
egyszerûen nem bírok gondolni.
A szív megszakad.
A rendes, becsületes,
mazochista pesti, pécsi, szombathelyi liberális ilyenkor
azt szokta mondani, hogy nézzük meg, mi milyen hibákat
követtünk el, sat.
Hibáink (s különösen:
hibáim) bôséggel voltak, de aligha, sôt biztosan
nem függenek össze avval a primordiális, felejthetetlen
(és fölidézhetetlen) borzalommal. Elménk épségét
csak úgy ôrizhetjük meg, ha mégis elfelejtjük
vagy letagadjuk.
Így viszont nem lehet
írni. 1989-rôl igen, 1991-rôl igen, amikor a dolog még,
ill. már nem volt nyilvánvaló; de 1990-rôl nem
lehet (szerényebben: nem tudok) tisztességesen beszélni.
Az elfojtás, az átvitel
sat. ôszinte és csaknem teljes; az igazság ôszinte
föltárása ellen becsületes, gondolkodó,
mély emberek tiltakoznának becsületesen és mélyen.
Nagyon nem szeretek, de olykor
kénytelen vagyok veszekedni; de nem vitázhatom avval, hogy
a visszaemlékezés fájdalmas volna. S ha valaki nem
a bûneit akarja letagadni, hanem a szenvedését, akkor
szerintem nincs mit tenni.
Különben is fáradt
vagyok: írja meg más. Majd.
Az olvasótól
bocsánatot kérek: nem teljesítettem föladatomat.
De gondolja meg az olvasó: ha képes volnék teljesíteni,
bizonyára azt mondaná, meg vagyok bántva. Ez Magyarországon
diszkvalifikálja az elemzôt. Az, ha bánt, az nem. A
sebzettség diszkreditálja az erkölcsi érzést.
A szenvedély az észt. Az ész a szenvedélyt.
Maradjunk abban, hogy nem
értem, mi történt. Azt mondtam: „Szabadság.”
Azt válaszolták: „Zsidó!” Lehet, hogy ezt megszoktuk
– a dolog elvégre nem új –, de lássuk be, nem értjük.
(Pláne, hogy ezt nem csak és nem is fôleg zsidóknak
mondják. Ez sem új, de ez is érthetetlen, ha jobban
meggondoljuk.) Mint a régi tréfában: magyarázni,
azt tudom, de nem értem, nem értem.
Ezek, sejtem, nem a „reális
problémák”, ez utóbbiakról írtam, írok,
írni fogok. Az könnyû. De megérteni a tapasztalataimat,
ezeket a tapasztalatokat, ehhöz még nem vagyok talán
elég idôs. Elég merész. Elég kegyetlen.
A szokásos („történelminek”
álcázott) válaszokat persze ismerem (beleértve
a sajátjaimat), de nem elégítenek ki. Korábbi
szabadságmozgalmakat nem tört így meg az efféle.
De Kelet-Európában (amirôl írok, nem kizárólag
magyar sajátság): fonff, csörr, platty.
Nem lehet elviselni. Nem
lehet megbeszélni. Nem lehet megbocsátani. Nem lehet megértetni.
Nem szégyellem. Nem
vagyok rá büszke. Nem vagyok képes megsiratni.
Ezért nem múlik
el, és ezért nincs semmi értelme.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta