Csak a bölcsek tudnak megrendülés után boldogok lenni.
Rilke kései költészete – ez az e világi boldogságot hangoztató jó
hír – a kudarcok árán szerzett tökély, a tagadás tagadásának tanúsága. Felfogását ugyan azelõtt is jellemezte ez a reménység parancsát hirdetõ vonás, de korábbi mûveinek olvasója erõfeszítésre kényszerül, ha az elsõdleges negati-
vitás háttérhangjait is meg szeretné hallani. Pedig a költõ – fõleg a Malte-könyv kapcsán – több ízben hangsúlyozta: mûveit nem „szõrmentén”, hanem „az ár ellenében” kell olvasni – a nyers látvány mögött megbújik az eleven forrás, a pokolraszállás mögött a hiszekegy. „Pour trouver Dieu il faut être heureux” („Hogy megtaláljuk Istent, boldognak kell lennünk”) – mondja az egyik francia nyelvû költemény. A földi lét igenlése nélkül nem lehet megtalálni a szentséget – csak az tekinthet Istenre, aki megfogja egy ember kezét.
Rilke költészetében a mindenség mértékeibe ágyazott egyéni emberi boldogság gondolatát a húszas években több új vers-fogalom érzékelteti. Régi szavak megsûrûsödnek, újak bukkannak fel, szokatlanul tömény és fokozottan fogalmi légkör uralkodik el a versekben. „Haerte schwand. Auf einmal legt sich Schonung / an der Wiesen aufgedecktes Grau.” („Eltûnt a keménység. Hirtelen kímélet települ / mezõk kitárt szürkeségére.”) „Nein, dies blieb schön! Ihr blumiger Geruch / in diesem Gartensaal an jenem Tag. / Wie ist er heil. Nie kam ein Widerspruch. / Wie ist er mein. Unendlicher Ertrag.” („Nem, ez szép maradt! Virágos illata / e kerti teremben azon a napon, / mennyire üdvös volt az. Soha nem jött ellentmondás. / Mennyire az enyém. Végtelen nyereség.”)
Választott versünk 1924 február derekán keletkezett a muzoti vártoronyban. Már megszülettek a „csúcs-értékek”, az Elégiák és a Szonettek, de még nem mutatkozik a betegség: nyugalmasan, bibliai méretekben lélegzik a muzoti torony körül e svájci alpesi táj – és ekkor egyszer csak a mértéktartó és belátó öregkor nyelvén szólal meg a lidérces ifjúság. Rilke megtalálja szenvedéseinek kulcsszavait, azaz öregkori tapasztalatait törésvonal nélkül illesztheti immár az ifjúkoriakhoz.

A költemény elsõ két sora némileg lelegyinti az alkalmasint könnyedén szólaló, a kudarcot „szárnyaló elragadtatással” szépítgetõ költõi igyekezetet. De ez így túlzás – leszögeztünk valamit, amit a szöveg feltár s egyszersmind, egyazon lélegzettel, eltakar. Rilke beszédmódjában folyton érzékelhetõ ez a kétarcúság: a mondandót nem kívánja szavakkal elkeríteni – csak mintegy meglebbenti; mintha fordított távcsõvel venne szemügyre egy tapasztalatot. Ebben az összefüggésben – és Rilke költészete egyetlen nagy összefüggés-szõnyeg, több évtizedes mûvészi szinopszis eredménye – minden vers minden verset megvilágít –, ebben az összefüggésben hadd emlékeztessek arra a levélre, amelyet a költõ 1920-ban írt Caesar von Sedlakowitznak, egykori katonaiskolai némettanárának. A levél a traumatikus katonaiskola-élmény emlegetése mellett két fontos belátást fogalmaz meg.
Az egyik az elfojtás motívuma: „igen, mi mindent nem tettem én meg ennek az elfojtásnak érdekében!” – tudjuk, Rilke soha nem volt hajlandó pszichoanalitikus kezeléssel „tudatosítani” ezt a traumát.
A másik pedig a levél mérleg-hasonlata; itt a költõ, „bizonyos kíméletet” tanúsít a „korábbi sorscsapásokkal” szemben: „Mivel azok nem semmisítettek meg, valamikor – súlyként – szükségképp rá kellett tennem õket életem mérlegére –, és az ellensúlyokat, amelyek a másik serpenyõ egyensúlyát voltak hivatva elõidézni, egyedül az a legtisztább teljesítmény szolgáltathatta, amelyre aztán – oroszországi napjaim óta – el is szántam magam.” (A mi versünkben „világos, tisztán megadatott” teljesítményrõl van szó.) Tehát e korábbi, nem elmélyült költõi hanghordozással szemben itt most az a feladat: hallatlan hidakat, merészen kiszámítható ívû hidakat kell építeni… A hidak íve már a Solang du Sebstgewortenes… kezdetû költeményben is felbukkan – egy bensõ igény megtalálta itt a külsõ tükröt, „az erõk két végpontot tudnak egyesíteni”. Mondjuk így: megragadta azt a pillanatot, amelyben helyet talál mind hiszekegy, mind üdvözlégy. Gyönyörûen fejezi ki ezt az Oscar Kokoschkának írott 1916-os húsvéti költemény három kórusszerû szakasza:

Semmink nincs csak ami ott bent megáll,
mindenünk megvan ami ott bent megáll.
Hogy is érthetnénk mi ott bent megáll
hisz ami elszáll az is bent megáll.

Hisz olykor a szél is ott bent megáll
s ami hull, nem hull hanem bent megáll
s mégis lehull miközben bent megáll
elhullva hull miközben bent megáll.
Hisz ami eltûnt az ott bent megáll
s nem tûnik tovább bent végleg megáll.
Tûntében megáll mi ott bent megáll
Hogy értenénk ami tûntében áll?

Tehát: a szakadékoktól az ívekig. A kudarctól az elragadtatásig. Az elragadtatástól a harmóniáig.
A második szakasz – az elsõben felvázolt kereten belül – részletezi és tagolja a teljesedés stádiumát. Szembeötlik, hogy Rilke itt mintegy megidézi egyik régi híres mondatát („Wer spricht von Siegen? Überstehen ist alles” „Ki beszél gyõzelmekrõl? Minden a kibírás”). Csakhogy itt, a bensõ építkezés bábeli tornyának újabb fordulóján, már nem csupán a kibírás magasztalásáról van szó, hanem arról: a veszély kibírása közben (ami maga is csoda) létre kell hozni a teljesítményt, meg kell teremteni a csúcs-értékeket – csak akkor születik meg a csoda, ha idõközben végzett erõfeszítés igazolja. Ez az erõfeszítés nem csupán emberi indítékokra jön létre, hanem „megadatik” az embernek (vagy nem adatik meg). Rilke költõi szókincsének abc-jénél vagyunk: a vers mindegyik szava külön elemzést érdemelne. Ragadjuk ki most itt ezt a kettõt: Überstehen, Bezug (kibírás, vonatkozás). Az Überstehen (rokonai: Ertragen aushalten, bestehen) körülbelül a Neue Gedichte idején (1907–8) kapja meg azt a létérdekû árnyalatot, amely aztán a fogalmat jellemzi a késõbbi életmûben (bár elõfordul már a konfirmálókról szóló költeményben is, a Képek könyve-kötetben: Kibírták gyermekkorukat). Az Überstehen többnyire félelmek, veszélyek, szenvedések elviselését jelenti. Például az Egy szent életébõl címû költeményben: Er kannte Aengste, deren Eingang schon / wie Sterben war und nicht zu überstehen (Ismert félelmeket, amelyeknek már kezdete / olyan volt, mint a meghalás és nem kibírható). Aztán jelenti a kitartást, a maradást, olykor abszolút értelemben, konkrét tárgy megjelölése nélkül. A költõ egyik levelében azt írja Van Goghról: legrémesebb napjaiban: hogyan is tarthatott volna ki (ti. ha nem festhetett volna). Egy másik levelében azt mondja: Az Egyetlen, aki talán kitart: a Szent. Itt a szó jelentése közeledik a Bestehenhez (megállni egy erõpróbát, vagy egyszerûen csak megállni, tényleges erõpróba nélkül). Egy helyütt ezt halljuk: a házak, amelyekben lakunk, megállják (a létezést), miközben mi eltûnünk. A szó jelenti továbbá a követelményeknek való megfelelést. Az egyik Capriból származó levélben ez áll: meg kell állnunk a tengeri szelet. Ez az öntörvényû szóhasználat aztán, íme, a Maltéban: Hadd álljuk meg az éjszakát. És a betegséget. És a szerelmet. (Az éjszaka Rilkénél a borzalom helye, a legrettentõbb fenyegetés fészke, a tûzpróba ideje.) Látjuk hát, a költõ nemcsak az élet veszélyeire alkalmazza ezt a furcsa szót, hanem – meghökkentõ módon – az örömökre és szépségekre, a kecsegtetõ ígéretekre is – hangsúlyozva ezzel a meztelen Lét erõfeszítés- és teljesítmény-jellegét.
A Bezug Rilke elvont, formális, funkcionális kifejezéseinek egyike. Mint az iránytû rezgõ csúcsa, olyanok ezek a szavak: huzamosabb ismerkedés után tudjuk, milyen irányba mutatnak – habár örökké megõrzik tartalmi képlékenységüket. Furcsa közös élménye ez Rilke barátainak: mély megrendülés, hiányzó bizonyosság. Általános Rilke-olvasói tapasztalat: értünk valóvá válik a költemény, de nem fedi fel titkait. (A metafizikai terminusoknak ez a szûk-körûsége s egyúttal változatossága a Rilke-tolmácsolás és -értelmezés legkeservesebb keresztje.) Egyik versében (Emmaus) a költõ úgy emelgeti Krisztus cselekedetét, mint was jene… durchstürzte mit unendlichem Bezug (ami átitatta õket / a tanítványokat / … végtelen vonatkozással). Tehát arról lehet szó, hogy e tett révén a tanítványok valamilyen átfogó Egésznek váltak részesévé: az embert körébe vonta az isteni szféra. Egyik levelében azt írja Büchner „Woyzeck”-jérõl: amint ez a meggyalázott ember istállóbekecsében ott áll a világegyetemben, malgré lui, a csillagok végtelen láncolatában (Wie dieser missbrauchte Mensch in seiner Stalljacke im weltraum steht, malgré lui, im unendlichen Bezug). Tehát Woyzeck is hirtelen részesedik valami nagyobb, egyetemes rendben. Az 1926. augusztus 24-én keletkezett Mitterer-versben egyenesen az Einbezug („bevonás”, „részeltetés a vonatkozásban”) kifejezés fordul elõ. Hasonló alakzattal találkozunk az egyik kései költeményben:
 

Wann aber war ich jemals gross genug…
um aus dem unbeschreiblichen Bezug
herauszufallen wie ein Stein?
 

(De mikor voltam én valaha is elég nagy
ahhoz… / hogy a leírhatatlan vonatkozásból /
kiessem mint egy kõdarab?)
 

Gyakran olvasunk ilyen jelzõs szerkezeteket: leírhatatlan vonatkozás, végtelen vonatkozás, nagy vagy tervezett vonatkozás stb. Az egyik Orpheusz-szonettben ez áll:

Ohne unseren wahren Platz zu kennen,
handeln wir aus wirklichem Bezug

(anélkül hogy ismernénk igazi
helyünket, / valódi kapcsolatok alapján
cselekszünk)
A Kilencedik Elégiában ezzel a kérdéssel szembesülünk:

Ah, in den anderen Bezug, wehe, was nimmt man
hinüber?

(Ó, a másik vonatkozásban, jaj, mit
viszünk át?)

A Költemények az éjszakához címû ciklusban a költõ így fogalmaz: Überall Lust zu Bezug und nirgends Begehren (mindenütt kedv a vonatkozás iránt és sehol sóvárgás). Talán azt mondhatnánk: a birtoklási vágy, célratörés és önösség nélküli lelki-szellemi állapotban juthat túl az ember önmagán, kerülhet kapcsolatba azzal a tiszta (rein) szférával, amely megnyitja elõtte a tökéletesedés esélyeit. Rilke über-kezdetû szócsoportjának is (überstehen, überholen, überschreiten stb.) így kölcsönözhetünk értelmet: folyton túl kell lépni a szûkös jelenvilágon, hogy megpillanthassuk a távolban megígért üdvöt. Emlékezzünk a Spaziergang (Séta) címû versre: a költõ szeme vándorlás közben már a dombot pásztázza, a célt – megragadja a távol, noha nem a cél elérését tartja fontosnak, hanem azt, hogy a cél irányában vándoroljon. Pontosan mondja Montaigne: Boldog, aki érzelmeit az érzéketlen dolgokon tudja edzeni – boldog, aki saját halálából él. (Rilke, gondolom, egyetértett volna ezzel a gondolattal.)
Hol is tartunk tehát?
Kudarcok mögött harmónia. A veszély kibírása: csoda. Még nagyobb csoda: a veszélyben teremteni. Csak aki maga is dolgozik érte, az részesül a teremtés kegyelmében.
Ez a kegyelem ellentmondással, tiszta ellentmondással (Sírfelirat, tiszta ellentmondás) szembesíti az embert. Mi ez a (tiszta) ellentmondás? A kifejezés, nem meglepõ, Rilkénél gyakran elõfordul. Egyik 1913/14-es töredékében így: Ó Leben Leben, wunderliche Zeit / von Widerspruch zu Widerspruche reichend… (Ó élet, élet, csodálatos idõ, / ellentmondástól ellentmondásig érve…) Az élet egészében ellentmondásos – csakhogy Rilke a szót a véletlenektõl mentes, törvényszerûen tökéletes állapotokra alkalmazza: ezekben az ellentmondás a legtisztább alakjában jelenik meg, nem vár feloldást, hanem mintegy szimbólumként tükrözi a létezés alapszerkezetét és komorságból hirtelen felfénylõ ragyogását. Az Orpheusz-szonettekhez írott változatokban például:
 

Aus Scharen von Licht
war ihr Dunkel gemacht,
das sich rein widerspricht.
(Fényseregekbõl /
volt megalkotva sötétje, /
ami tisztán ellentmond önmagának.)

Az ellentétes természetû anyagok elegyedése az érdekes itt (csak emlékeztetek a rózsa-versekre: a rózsában nincs külön külsõ és belsõ, nyitott szirmai eltakarják és kitárják lényegét, forrongó százszirmú nyugalomban, nyugalmas szirom-apokalipszisben).
Meghökkentõ a befejezés: a vers a férfit rendeli isten mellé, s ezzel olyan záradékkal nyugtalanítja a Rilke-olvasót, amelyet eddig nem ismert. Csakugyan különös, hogy a nõi elv, a nõi szerelem és ismeretlen érzelmi kozmosz kutatója egyszer csak a férfit emlegeti az isten „tanácsadójaként” (inkább istenség, Rilke inkább istenekrõl beszél – semmiképp ne gondoljunk itt az újszövetségi keresztény Istenre). Minthogy a fordulat úgy is felfogható: „a férfi létében szeretne értelmet találni az isten”, tehát „a férfit isteni cél igazgatja”, hajlandó volnék a sort nem „férfi-fennhéjázásnak” tekinteni – mindössze arról lehet szó, hogy az isten az emberben keres tanácsot. Ez az értelmezés ugyan túl gyanakvó a sor végén feltoluló rímmel szemben (Manne), azonban illik Rilke alapfelfogásához. Hogyan is gondolkozzunk hát – e sor gõgjével szembe-
sülve – Gaspara Stampáról, Marianna Alcoforadóról vagy Bettináról? Különösen, ha élénken emlékszünk erre a szigorú levélrészletre: a férfi, mint szeretõ, lejáratta magát, el van intézve, ronggyá szerette magát – hogy ilyen kíméletesen fogalmazzak –, agyonviselte magát, mint ahogy agyonviselünk egy kesztyût (der Mann, als Geliebter, abgetan, erledigt, durchgeliebt – wenn man es sor rücksichtsvoll sagen soll – (war) durchgeliebt, wie ein Handschuh durchgetragen ist). Nem, nem valószínû, hogy Rilke felfogása ezen a ponton ilyen lényegesen megváltozott volna.
Mindössze a költemény egy pillanatra ellenszegült itt a költészetnek.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu

tartalomjegyzék | friss | keresõ | c3

http://www.c3.hu/scripta