Bevezetés

Több mint tíz éven keresztül a Church and Peace hálózat tagjainak voltak partnerei a Balkán régió különböző, válsághelyzetben levő országaiban. Azok a szolgálatok, amiket ezek a tagok és partnereik nyújtottak, egy sor, menekültsegély közvetítésére nyújtott humanitárius segítségből, munkahelyek létesítéséből, erőszakmentes konfliktuskezelésre való oktatásból, traumák utáni tanácsadásból és újjáépítésből állt. Ezek az éveken keresztül működő kapcsolatok és barátságok fennmaradtak, tekintet nélkül a határokra, amelyeket a közvélemény vagy kormányok alkottak.

Több mint tíz év után ésszerűnek tűnt újból megerősíteni ezeket a kapcsolatokat egy összejövetel formájában, azzal a szándékkal, hogy alkalmat adjunk a találkozásra, eltöltsünk egy pár napot együtt, a többieket napra kész információkkal lássuk el és képet alkossunk a jövőbeni közös munkánkról a békéért. Ez a találkozó zajlott Elspeetben, Hollandiában, közel egy héten keresztül (április 24-29-ig). A találkozó két felvonásos volt: egy háromnapos meghívásos szemináriummal kezdődött, amit egy nemzetközi konferencia követett, hogy összegyűjtse a hálózat tagjait és barátait szerte Európából. Ez a rövid értekezés arra tesz kísérletet, hogy számot adjon az első találkozóról, és közölje a visszajelzéseket, amit mind Elspeetben, mind a szemináriumot követő hetekben kaptunk.

Tizennégy résztvevő tett eleget a Church and Peace meghívásának - Horvárországból, Boszniából, Szerbiából, Vojvodinából, Koszovóból és Macedóniából, különféle egyházi felekezetekhez tartozó, és különböző foglalkozási háttérrel rendelkező személyek. Franciaországból, Németországból, Svájcból és Hollandiából azonos számú résztvevő érkezett - a Church and Peace hálózat személyzete és tagjai. Az ottlévők némelyikének ez volt az első alkalom tíz éve, hogy szembenézhettek az "ellenséggel", következésképpen a párbeszéd nem vette azonnal kezdetét. Mind a szemináriumi ülések alatt, mind a hivatalos programon kívül, egy kis időbe beletelt, míg a feszült légkör feloldódott.

Ez a rövid értekezés tartalmazza a szeminárium különböző szakaszait:

• Első szakasz: A jugoszláviai konfliktus történeti analízise Aleksandar Birvis, a belgrádi baptista lelkész előadásában. Az elemzést évte néhány kritika. Az egyetlen orthodox résztvevő az analízist egyháza elleni támadásként értékelte, és úgy vélte, az elemzés semmibe veszi egyházának szenvedéseit. A United Methodist Church egy boszniai hívője úgy érezte, hogy az analízis az Iszlámtól való indokolatlan félelmet tanusít, és a jugoszláv krízist inkább belső konfliktusnak tekinti, mint az agresszió háborújának független országokkal szemben. A Szarajevóban és Mostarban szerzett tapasztalatainak köszönhetően ez a résztvevőnem osztotta Birvis professzor véleményét a szeparatizmusról, és visszautasította azt az ötletet, miszerint a Balkán lakossága mindig kész volt arra, hogy ellenséget találjon magának. A nyugati résztvevőkmegkérdőjelezték azt az állítást, hogy amit Birvis professzor "bizánci mentalitásnak" hív, az arra a területre jellemző sajátosság volna, mivel igen erőteljesen hasonlít a nyugati demokráciák számos politikai vezetőjének mentalitására. Ezekről a kérdésekről folyó viták nagyon élénkek, néha viharosak is voltak, és kiemelték a küszöbön álló problémák összetettségét, heves érzelmeket hozva felszínre. Olykor bizonyos láncreakciókat lehetett megfigyelni: a hivatalos egyház bírálata felkeltette az orthodox résztvevők tiltakozását, akik azután részletesen beszámoltak a szerb orthodox emberek történetéről, hangsúlyozva a szenvedéseiket, és veszteségeiket országszerte; erre válaszképpen a koszovói albán résztvevő felidézte az ő népének szenvedéseit.

Az Egyházat illető vita sem volt kevésbé érzelmi töltetű. A központi téma az evangéliumi egyházak által a Balkánon elfoglalt hely volt. Valóban az egység forrásai - hiszen különböző háttérrel rendelkező embereket fogadnak be, és szervezeteik segítenek mindenkin, tekintet nélkül vallásra vagy nemzetiségre? Vagy ők is többek között a megosztottság forrásai egy, a pluralizmussal szemben bizalmatlan társadalomban? Ebben a kérdésben is megoszlottak a vélemények: egy szerb baptista és egy macedon pünkösdista beszélt arról az elutasításról és kiközösítésről, amit a protestáns egyházak az orthodox tradíciók nagyrészénél tapasztaltak. A boszniai metodista biztos volt abban a meggyőződésében, miszerint a protestáns egyházak meg tudják találni, és meg is kell, hogy találják helyüket a Balkán társadalmában. A vitának nyitottnak kell maradni, és folytatni kell. Akárhogy is, az Elspeet-i megbeszélés szemlélteti, hogy ez egy kényes kérdés, és mint olyan, nagy érzékenységgel kell kezelni.

Második szakasz: Joe Campbell, észak-írországi mediátor, hallgatóságát sürgette, hogy újból vizsgálják meg a vallások és etnikumok közti konfliktusokat. Utalt azokra a lépésekre, amiket országában tettek, az összehangolási munka szükséges feltételeire és az egyházak békefolyamatokban való részesedédére.

Nem minden, amit előadott vihető át közvetlenül a balkáni helyzetre, de az ő közreműködése ébresztette a rézstvevőket alapvető igazságok és sokéves tapasztalat gyümölcsének tudatára, ami reményt és erőt ad más helyzetekhez. Mr Campbell előadása kihívás, mindenek előtt az egyházak számára, hogy nézzenek előre, legyenek kreatívak és folyjanak bele a munkákba. Az a kérése, hogy küzdjenek a közömbösség, a rutin, az apátia és az önsajnálat ellen, eljutott hallgatóságához, és megérintette őket. A példák, amiket nyújt, harminc év béke- és összehangolási munkákban szerzett tapasztalatáról tanúskodnek, olyan tapasztalatról, ami közreműködését nagyon meggyőzővé teszi.

Az imádságok minden reggel és este biztosították a találkozó a szellemi alapját, és arra ösztönözték a résztvevőket, hogy mindig újból felfedezzék a forrást, ami egybegyűjtötte őket. Ebben a rövid értekezésben megpróbáltuk visszaadni ezeknek az imádságoknal a lelkületét azzal, hogy bemutatunk szemelvényeket Sr. Irmtraud, a Communauté de Grandchamp egy tagjának vallásos könyvecskéjéből.

Lehetséges felbecsülni egy ilyen szeminárium hatását? Néhány balkáni résztvevő közzétette a találkozon szerzett benyomásait:

"Azt tapasztaltam a találkozó alatt, hogy nem igazán ismerjük egymást - amit csinálunk vagy amiben hiszünk, teljesen idegen a többiek számára. Ezért vagyunk ellenségek. Készen kellen hogy álljunk arra, hogy egymással beszéljünk, hogy egymásban bízzunk, értékeljük és szeressük egymást, mielőtt konfliktus fejlődhetne ki... Támogatnunk kell az embereket, és bátorítanunk kell őket abban, hogy merjenek közeledni azokhoz, akik különböznek tőlük, merjenek nagyobb egyetérétsben dolgozni, és a különbségekkel együttélni."

"A szeminárium és konferencia Elspeetben lehetővé tette számomra, hogy pár napra kiszakadjak a saját konfúziómból, hogy újfajta békéltetési tevékenységekről tanuljak, és új emberekkel találkozzam. A találkozó megerősítette bennem azt az érzést, hogy olyan emberek nagy hálózatához tartozom, akik a béke építéséért dolgoznak."

"Egy dolog nyilvánvaló volt: Isten Lelke vezetett minket. Képesek voltunk meghallani egymást, és kifejezni a gondolatainkat. Egymás életének részévé váltunk ezen élmény kapcsán. Bár mi, mint keresztények kemény munkával és sok kihívással nézünk szembe a kortárs társadalomban, az azonban tisztán látszik, hogy még mindig sok lehetőséget nyújt az a munka, amit végzünk arra, hogy bevezessük Krisztus értékeit abba a világba, amelyben élünk. (...) Mi, mint a Balkánról érkezett résztvevők nagyon élveztük, hogy együtt lehettünk a nyugati résztvevőkkel, de mindenek fölött képesek voltunk interakcióra magunk között. Sokat profitáltunk az együtt töltött időből azon a kereten és környezeten belül, amit biztosítottak számunkra. Ez az amiben szükségünk van a nyugati keresztények segítségére: az interakci útjának, képeswégének és lehetőségének biztosítása. Boldoggá tett minket alázatos és őszinte lelkületük, valamint vágyakozásuk egyházaik lelki megújulására. Hiszem, hogy ezután a konferencia után tisztább elképzelésünk lesz a jövőben munkánk céljáról, és az Egyháznak a Balkán békéjében és összhangbahozásában betöltött szerepéről. A mag a szívünkbe hullott."

A szeminárium szervezői és néhány nyugati résztvevő némileg eltérő nézőpontból szemlélik a találkozót. Néhány résztvevő helytelenítette azt a tényt, hogy az 1999-es NATO hadjárat kérdését nem vitatták meg alaposan, bár azt több ízben megemlítették. "Mi, nyugat-európaiak megbeszélésre bocsáthattuk volna a témát. Néhány szerb résztvevő azzal kezdte, hogy nem akar róla beszélni. Azonban a NATO hadjáratról mindig újra említést tett mindegyik jelentés, amit Szerbiából kaptam. Úgy érzem, elveszítettünk egy lehetőséget. Már csak megbékélésről beszélhetünk, ha a konfliktust meghatározták és elismerték."

Azt a tényt is fájlalhatják, hogy a teológiai kihívások, amelyek számunkra a balkáni konfliktust jelentetté, nem voltak alaposan megvizsgálva. Ezen a területen is sok munka maradt még elvégzetlen.

Végül a szeminárium a zárás valódi érzése nélkül fejeződött be, vagy a csoportnak volt olyan érzése, hogy teljes kört írt le, és ez csalódást okozott néhány résztvevőnek.

Akárhogy, egészében véve mély hálát éreztek az ottlevők. Örültünk és hálásak voltunk, hogy lehetséges volt összehozni az elmúlt tíz év konfliktusa által érintett minden régióból valakit, és mindenféle keresztény felekezetű embert - még akkor is, ha csak egy orthodox és egy koszovói albán tudott eljönni.

Azért is öröm töltött el minket, hogy tanúi lehettünk a nehéz, de gyümölcsöző társalgási folyamatnak, ami a Balkánról érkezett vendégek között zajlott. És reményíkedhetünk ennek a folyamatnak a folytatásában, ami már az Elspeet-i találkozón kézzelfogható eredményeket hozott: például amit Az élet kenyere (Bread of Life, Belgrád) nevű humanitárius segélyszervezet babtista képviselői és az orthodox pap közti kapcsolat eredményezhet a határozott humanitárius segítségnyújtási projektben, valamint Az élet kenyere logisztikai tapasztalatait is felajánlotta a macedón résztvevőknek.

Végül öröm volt hallani a szeminárium és konferencia alatt Bukurije, egy koszovói albán lelkésznő csendes hangját. 1999-ben ő úgy érezte, hogy Isten azt akarja tőle, hogy maradjon a helyén, és imádsággal járjon közbe addig, amíg mindenki más elmenekült arról a területről. Kicsin, és láthatóan gyenge fizikai állapotban érkezett meg fáradtan és kimerülten Elspeetbe. Nehezen beszélt angolul, küzdeni kelett azért, hogy megértse az előadásokat és a vitákat. Ennek ellenére teljes egészében részt vett a találkozón, és néhány szót szólt az összehangolásról - mind nyilvánosan, mind négyszemközt - a döntő pillanatokban: miután hallotta az orthodox résztvevőket beszélni népük szenvedéséről, ő is elmondta saját népének szenvedését, de ugyanazzal a lélgzettel hozzátette, hogy Isten segít neki megbocsátani. A Quaker találkozón a nemzetközi konferencia alatt szomszédja fülébe súgta, hogy arra akarja kérni a szerb résztvevőket, hogy bocsássák meg azokat a szenvedéseket, amit népe okozott nekik. A záró istentiszteleten az áldozás alatt, ahol több szerb résztvevő közt ült, egy német résztvevő megkérdezte tőle, "hogyan érzi magát ebben a társaságban". Azt felelte: "Krisztus teste nem megosztott."

Ha ezt a felfogást osztja a szeminárium többi résztvevője is, a találkozót sikeresnek tekinthetjük...

Marie-Noëlle von der Recke

Franciából fordította: Terri Miller

*******

Bűnbánat

Urunk Istenünk, ó Irgalmas, te kívántad a népek és kultúrák megosztottságát. A hit és igazság nevében helyeseltük az intoleranciát és erőszakot évszázadokon át azáltal, hogy ráerőszakoltuk másokra azt a módot, ahogy mi hiszünk, és ahogy mi kifejezzük a hitünket. Megbocsátásodat kérjük minden sebért, amit a keresztes hadjáratokkal, vallásháborúkkal, gyarmatosítással... okoztunk. Megsértettük egyének, egész fajok és népek méltóságát azzal, hogy megvetettük kultúrájukat és vallási hagyományaikat, és hogy engedtük, sőt résztvettünk a színesbőrű emberek leigázásában, és ezzel megszegtük a legfőbb szeretet-parancsot.

Urunk, tegyél minket békéd eszközévé!

Ahol gyűlölet van, ott engedd, hogy szeretetet vessünk,

ahol sérelem, ott megbocsátást,

ahol viszály, ott egységet,

ahol kétség, ott hitet,

ahol kétségbeesés, ott reményt,

ahol sötétség, ott világosságot,

ahol szomorúság, ott örömet.

Add, hogy ne a saját vigasztalódásunkra törekedjünk, hanem arra, hogy mi vigasztaljunk,

ne arra, hogy minket megérétsenek, hanem hogy mi megértsünk másokat,

ne arra, hogy minket szeressenek, hanem hogy mi szeressünk.

Ezáltal ha adunk, akkor kapunk,

ha megbocsátunk, nekünk is megbocsátanak,

ha meghalunk, az örök életre születünk.

Imádkozzunk Istenhez, hogy béke legyen a világban és egység a keresztények között, hogy az Egyház a közösség helye lehessen!

*******

Egy nézet a jugoszláv viszályról

Aleksandar Birvis

Szabad akaratomból élek a Balkánon. Bár itt születtem, használhattam volna német nevemet, hogy bármikor elmenjek, akár fiatalkorolmban is (1955), amikor én kaptam útlevelet, míg mások nem kaphattak, és a kérésre a Nyugat menedékjogot is ajánlott.

Amikor később megházasodtam, a feleségem, aki egyik ágról német volt, szintén kapott útlevelet, sőt állást ajánlottak neki Ausztriában. Rokonokkal együtt élhettünk volna Gratzban vagy Stájerországban, Jugoszláviát kívülről figyelve. A 20. század második felének nagy részében megismerhettük volna az életet Tito, Milosevics és az összes ismert és ismeretlen diktátor és tanácsadóik nélkül.

Mi volt az oka annak, hogy a maradást választottuk? Biztosan nem hazafiasság. Nagyon korán megértettem, hogy a Balkán kormányai sem nem megfelelőek, sem közigazgatásilag nem arra tervezettek, hogy megvédjék és támogassák polgáraikat. Inkább kialakítottak egy olajozott gépezetet saját önző használatukra, minden nap nehézségeket okozva népüknek, és jövőjükről sivár kilátásokat festve.

A közgazdaságtan nem játszott komoly szerepet abban a döntésemben, hogy Jugoszláviában maradtam. Miután Nis városában születtem és ott is nőttem fel, aránylag könyű volt az életem, még munkát is találtam, amíg befejeztem a középiskolát. Tolerancia uralkodott mindenütt, senki nem kérdezte meg a másiktól, hogy mi a vallása vagy milyen nemzetiségű. Nem tűnt úgy, hogy ezek a dolgok bárkit is akadályoznának a tanulmányaiban, a szakmájában vagy a társadalmi lehetőségeiben. Mindenki a saját képessége és lehetőségei szerint tudott fejlődni.

A szüleim vagy rokonaim sem tartottak vissza. A munka és az iskola lefoglalt, és amíg otthon laktam, addig is független voltam. A szüleim megértették, hogy az elképzeléseim és döntéseim tőlük függetlenül születtek, mialatt megpróbáltam kijönni velük. Biztos vagyok benne, hogy ők nem voltak olyan nyugodtak mindazzal kapcsolatban, amit$csináltam, de az a sztalinizmus és titoizmus kora volt, amikor a többi gyerek szülei kívánságaival direkt ellenkező módon viselkedett. A szüleim boldogok voltak, hogy én legalább dedikált személy voltam.

Mi fogott meg és tartott engem a Balkán félszigeten és mi az itteni bajok okozója?

A balkáni konfliktus okai

• Az evangélium hiánya

Az a tény, hogy a Balkán alapvetően nélkülözi evangéliumot, az első és legfontosabb oka annak, hogy én még mindig itt vagyok Jugoszláviában. Ezen a környéken csak egy "hivatalos" egyház van, és ez önmagát a nemzet - a nemzeti identitás, a területi és etnikai integritás, a hagyomány (történelem, kultúra és régészet) és a katonai erő - megőrzésére szolgáló eszköznek tekinti. Minden, ami ezen az egyházon belül, és ezen egyház által történik, alá kell hogy legyen vetve ezeknek a feladatoknak.Nem csak arra mutatnak hajlandóságot, hogy valaki feláldozza az életét a nemzet megőrzéséért, hanem a nemzetért elszenvedett szenvedés és halál a hitért való szenvedésnek vált szinonímájává.

Ez már akkor kihívást jelentett nekem, amikor még nem voltam keresztény. A tizedik születésnapom alkalmával kerültem kapcsolatba az Újszövetséggel és a Zsoltárokkal. Annak ellenére, hogy két évig az ateizmus és agnoszticizmus berkeiben kóboroltam, Isten megőrizte bennem az evangéliumi fény szikráját; üzenetet éreztem, hogy a Balkán népének szüksége van az Örömhírre, és én lehetek annak eszköze, hogy ez az Örömhír eljusson hozzájuk. Megbizonyosodtam erről 1947-es megtérésemet követően.

• A lelki reform hiánya:

Maradásom második oka az elsőből következik: soha nem volt semmilyen lelki reform a Balkánon. Még ennyire sem lehet beszélni bármiféle megújulásról. A reformáció hatását itt nem lehetett érezni. Sőt, a keleti egyházak Wycliff, Ian Hus, Luther, Zwingli, Calvin és mások mozgalmait a nyugati kereszténység romlásának jeleiként értelmezték. A Keleti Egyház úgy gondolja, hogy szellemi előnye abban rejlik, hogy benne a IX. század óta semmi nem változott, a külső körülményektől kikényszerített változások kivételével.

Ez a fajta érvelés nagyon speciális igényeket támaszt a protestáns közösséggel szemben. Mi protestánsok nem tudjuk megváltoztatni a törvényhozást. Kevesen vagyunk, és nem lehetünk nagy befolyással a politikára vagy más társadlmi irányzatokra.

Tehát valójában mit tehetünk? Megváltoztathatjuk az embereket; ami annyit tesz, hogy elvezethetjük őket Istenhez, aki megváltoztatja őket. A hivatalos egyház nem foglalkozik ezzel. Inkább ebben a vonatkozásban azt tekinti a legnagyobb teljesítménynek, ha valaki szerzetes vagy apáca lesz. Még ekkor is egy ilyen férfinak vagy nőnek a nemzet és a politika érdekeinek alá kell vetnie magát, készen kell állnia arra, hogy megvédje ezeket az érdekeket, sőt még arra is, hogy háborúba menjen.Ezen egyház számára a megváltozott ember olyan személy, aki meghal, mint individuális lény megadva magát a szervezetnek, nem lesznek a döntéseket illetően saját jogai, nem kérdezhet rá javainak az egyházra való átruházására, sőt még saját cselekedeteire sem.

Mi erre a kihívásra az Úr egyházán keresztül válaszolunk: evangelizációval, prédikációval, tanítással és leggyakrabban személyes tanúságtétellel.

• Történelmi mítoszok

A régió problémáinak van egy harmadik oka is, és ez a történelmi mítoszok jelentős száma. Nagy különbség van a történelmi valóság és mítosz között. Bizonyos esetekben a múltat olyan esetekkel mérik, amelyek sohasem történtek meg. És ez az eset nem csak a középkori történelmünkre vonatkozik. Még 1941 és 1950 között történt eseményeket is olyan kitalált formában adnak elő nekünk, hogy nehéz eldönteni, mi is történt valójában. (Az első, jugoszláv középiskolásoknak íródott nem marxista szociológia tankönyvet 2001 márciusában adták ki.)

A tények elfedésére történő mítosz-alkotás nagy kihívást jelent számunkra. Azért küzdünk, hogy megvédjük az ifjúságot attól, hogy a mitológia és a "mítosz mánia" befolyása alá kerüljenek. Ez különösen fontos azon hívők esetében, akik társadalomtudományt tanulnak. Megpróbáljuk bemutatni, mennyire fontos, hogy a történelmet alaposan átvizsgálják és keressék az igazságot társadalomtudományi tanulmányaik során. Összefglalva: három okot hoztam fel arra vonatkozóan, hogy miért maradtam a Balkánon, és hogy miben gyökerezik az az állapot, amely múltbéli és jelen problémáinkat létrehozza. Ezek: az evangélim, valamint a reformáció értékeinek hiánya és a történelmi mítoszok. Ez már elég ok arra, hogy bemutassuk, hogy a Balkánon mennyire a hagyománynak megfelelően áll fenn nem csak a történelem, hanem az egész társadalmi tudat, többé-kevésbé a felszínre hozva a megtorlás rejtett hívó jelét. Ezért van az, hogy itt akkor kezdődnek felkelések és háborúk, amikor a legkevésbé lehet rájuk számítani.

Az Iszlám jelenléte

Ahhoz, hogy megértsünk egy ilyen szituációt, alapvetően fontos, hogy megvizsgáljuk az új mítoszok egy másik forrását, a gyűlöletet: az Iszlám jelenlétét a Balkánon.

Az iszlám nemzetközi törvény szerint a világ országait két kategóriába sorolják: dar-ul-islam (olyan ország, ahol a muszlimok tartják a kezükben a hatalmat, bár nem szükségszerű, hogy ők legyenek többségben) és dar-ul-harb (olyan ország, ahol nem a muszlimoké a hatalom, következésképp olyan hely, ahol elvárható, hogy erőszakot alkalmazzanak egy iszlám kormányzat létrejöttéért). Ottoman Turks hasonló okok miatt jött a Balkánra. A helyiek felkelésének, valamint Oroszország és Nagy-Britannia közbelépésének köszönhetően Ottoman Turks fel kellett hogy adja a területet Isztanbulnak. Az Ottoman Birodalom az I. Világháború után felbomlott. 1928 óta ez egy nem-teoretikus köztársaság, azonban a pán-iszlám és pán-török pozíciókat nem hagyták még el. Annak vágya, hogy újból megalapítsák fennhatóságukat és uralmukat (vagy legalábbis ellenőrzésük alá vonják a területet) még mindig jelen van a balkáni muszlimok gondolataiban. A világban manapság az Iszlámról gyakran feltételezik, hogy terrorizmust és felkelést szít. A demokratikus országokban a muszlimok előnyükre fordítják számukat és hátterüket; diktatóriumban a széthúzást alkalmazzák. A muszlimok között mindenfajta nemzetiség alá kell hogy legyen rendelve az Iszlámnak, amíg a keresztény Európa elpuszítja magát azzal, hogy mindig új nemzetiségeket talál ki. Ez különösen igaz a Balkán-félszigetre.

Bizánci mentalitás

Napjaink véleményei és cselekedetei a történelmi mítoszokból és a történelemből magából erednek. Mind a politikusokra, mind az értelmiségiekre, valamint a köznépre is jellemző magatartás a bizánci mentalitás: nincs tolerancia az ellenzékkel szemben, a kormány határozza meg, hogy mit gondoljunk és mit higgyünk, és nem fogadják el a szemrehányást.

Sem az Orthodox Egyház, sem az iszlám, sem a Katolikus Egyház nem tolerálja az ellenzéket. Hasonló a helyzet a világi politikában. Még 1941 előtt sem voltak szervezett szövetségek; a politikai pártokat 1990-től engedélyezték, de ezek valójában csak a sokféle képességgel megáldott Tito árnyékában léteztek. Egy egyesült demokratikus ellenzék 2000 októbere óta van hatalmon Jugoszláviában, ez azonban csak a régi rezsim (Milosevics és társainak) megdöntésekor kovácsolódott össze. Minden egyéb cselekedet vagy szomorú, vagy nevetséges véget ért, és a komoly változásokra vonatkozó javaslatok nem mindig olyan határozottak, mint ahogy azt a többi ország elvárná.

A montenegroi helyzet irónikusan hasonlít ehhez. A szeparatizmus mindig jelen volt a Balkánon. Bizánc elszakadt a nagy Római Birodalomtól. Balkáni szlávok kis törzsi területei elszakadtak Bizánctól. A görögök is megosztottak lettek. Albán törzsek váltak ki Bizáncból, majd később a Szerb Királyságból is (annak 1371-es felbomlását követően). A XIX. és XX. Század folyamán a szerbek, horvátok, bulgárok, görögök, magyarok, albánok és Bosznia - Hercegovina területe kivált az Ottomán Birodalomból és az Osztrák-Magyar Monarchiából. Tito kitalálta, hogy legyenek macedónok, bosnyákok, valamint külön Koszovó és Vojvodina is.

A szeparatizmusnak, mint gondolkodásmódnak a védőbástyája a hivatalos egyház. Ez ellene van az egyetemességnek, a nemzethez kötött és a másoktól való, állami és etnikai osztályozáson alapuló elkülönülést követeli meg. Ez az oka annak, hogy miért alapították meg a Macedón Egyházat a Szerb Orthodox Egyházzal szemben. És amiért hasonló okokból napjaink politikusai Montenegróban létrehozták a Montenegrói Orthodox Egyházat. A szeparatizmusra való hajlam olyan erős, hogy a boszniai, hercegovinai és részben Szerbia nyugati részéből származó muszlimok nem akarnak együttműködni a világ többi muszlimjával a brüsszeli Iszlám központban, hanem ragaszkodnak saját külön imaházukhoz.

A korábri Jugoszlávia országaiban és Albániában a népesség nagy része nem hiszi azt, hogy a hatóság Istentől van; ellenkezőleg, legalábbis tudat alatt úgy tekintik, hogy "hatóságaik" Isten helyett vannak. A mindennapi életben ez azt jelenti, hogy a kormánypárt határozza meg, hogy az egyén mit higgyen, mit gondoljon, hogyan viselkedjen és hogy feleljen meg.

Az ellenség észlelése

A balkáni kormányoknak megvan a maguk sajátos képe a volágról. Tekintet nélkül a valóságra vagy az igazságra, saját nézeteiket a médián és az oktatási rendszeren keresztül ráerőszakolják az emberekre. Világról alkotott képükben minden politikai ügy és minden megosztott - mások vagy mellettük vannak vagy ellenük. Ezért gondolják mindig azt, hogy létezik egy ellenség: ellenség lehet akárki, aki nem úgy gondolkozik és nem azt hiszi, amit ők A Balkán régióiban minden evangéliumikeresztényt ilyen indokkal üldöznek már évek óta. A "hivatalos" egyház szektáknak vagy kultuszoknak tekinti őket. A "hivatalos" teológusok például tudják, kik baptisták (néhány püspökük kollégám a teológia tanszékről), de azért mégis szektásoknak tartanak minket. Bármit csinálunk, rossz: ha nem szolgálunk a katonaságnál, aláássuk a katonai szolgálatot, de ha szolgálunk, akkor "beépített kémek" vagyunk, belső fenyegetés vagy "rejtett ellenség" stb.

A Balkánon az emberek sok időt és energiát fektetnek abba, hogy ellenségeket találjanak vagy találjanak ki. Ezt nem csak a történelemre és amítoszokra való utalásként mondom, amikről már beszéltem. Értek ez alatt egyéneket, intézményeket és közösségeket is. Ennélfogva egy időben Szerbiában a Tudományos és Művészeti Akadémia hivatalos ellenség volt. Sokak számára "az ellenség" a Francuska utca 7. alatt lakott (a Szerb Írók Egyesülete). Montenegróban sokan tekintették a Fővárosi Egyházmegyét ellenségnek, Macedoniában pedig a tetovói illegális Albán Egyetemet.

Nem csoda, különösen Szerbiában, Boszniában és Horvátországban, hogy az olyan szervezetek, mint az Európai Unió, a Nemzeközi Pénzügyi Alap, a UN Biztonsági Bizottság, a Soros Alapítvány Nyílt Egyesülete és mások, beleértve a Nemzetközi Biblia Társaságot és a mi humanitárius egyesületeinket, "Az élet kenyeré"-t, a "Tabita"-t és a "Szeresd a szomszédod"-at ellenségnek számítanak.

A jővőre nézve:

Először is, hiszek Isten ígéreteiben. Két dolgot idéznék, egyet az Ó- és egyet az Újszövetségből:

- "Ha tengereken kelsz át, veled leszek; és ha folyókon, nem borítanak el, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg." (Izajás 43,2)

- "S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." (Máté 18,20)

Hitünk elválaszt minket a többségtől, akik elfelejtették Isten ígéreteit. A hit által befolyásoljuk a körülöttünk levőket, megszabadítva magunkat a pesszimizmustól, a hamis optimizmustól és az emberi erőbe vagy képességekbe vetett bizalomtól. Hasonlóképpen, hitünk által leromboljuk az ellenségeskedést és véget vetünk a mítoszoknak.

Másodszor, segítenünk kell mindenkinek, aki a Szentírás terjesztésével foglalkozik. Nem szükséges új szervezetet vagy programot létrehozni; elég, ha belefolyunk olyan létező csoportok munkájába, mint a Biblia Társaság, a Szentírás Egyesület és a "Bibliát minden otthonba". Az egyházak és keresztény egyesületek itt szemben fognak állni a "hivatalos" egyházzal, de ez nem jelenti azt, hogy az átlagpolgár ne akarna kapni Bibliát.

Harmadszor, imádkoznunk kell:

- a konfliktusok legyőzéséért, mihelyt kirobbannak, bárhol is jelenjenek meg;

- Isten akaratának teljesítéséért a békétlenség és vitatkozás körülményei között ugyanúgy, mint a mindennapi életben;

- az olyan cselekedetekért, amik jellemzőek kellene, hogy legyenek minden evangéliumi keresztényre;

- a Szentírás jobb és idevágóbb megértéséért, egyetértésben Isten akaratával;

- a vezetőkért és fontos személyekért, hogy becsületesen, szeretettel és hozzáértéssel vezessék a népet;

- és az előítéletek, mítoszok, hazugságok, negatív érzelmek és az önző érdekek lerombolásáért és eltüntetéséért.

Negyedszer, le a mértékletes, "biztonságos" vagy közvetett prédikálással. A hangunknak őszintének kell lennie. Az igazság sokféle különböző színt tartalmaz, de soha nem szürke. A szürke a kétértelműség színe, és a határozatlanságban nincs sem igazság, sem hazugság. A Balkánon az élet ellentmondásokkal teljes. Bár az Orthodox Egyház titokzatosssá, sőt homályossá próbálja tenni, az életünk tényleg bonyolult. Lehet, hogy az a mi feladatunk, hogy egyszerűsítsük, de úgy kell átadnunk, ahogy kaptuk, sokszínűen. Talán ez azt jelenti, hogy nem lesz mindig kellemes nyilvánosság előtt beszélni, de gyógyító hatású lesz. Egészségesnek kell lennie, különben nem volna szabad prédikálnunk.

Ötödször, az élet minden más szempontjábol az egyszerűséget kellene keresnünk. Ha két teológiai vélemény bibliai alapját tekintve egyforma, azt kellene választanunk, amelyik őszintébb, szókimondóbb. Ha két etikai helyzetnek egyenlő bibliai és filozófiai alapja van, azt kellene választanunk, amelyik kevésbé bonyolult. Ha két politikai megoldás kínálkozik, és mindkettőnek azonos etikai értéke van, az egyszerűbb megoldást kellene a jobbiknak tekintenünk.

Azonban meg kell még jegyeznem, hogy az egyszerűségről alkotott elképzelésünk személyes preferenciáktól és korábbi tapasztalatoktól függ. Ahogyan minden más is szubjektív, lehet, hogy csalatkozunk a logikánkban. Ennélfogva a közös élményekre kellene hagyatkoznunk, hogy elkerüljük a bántó és primitív végleteket.

Hatodszor, nem húnyhatunk szemet a muszlim világ felett. A Balkánon az orthodox és a muszlim emberek szenvedtek a legtöbbet, de a muszlimok szenvedésével kapcsolatban szörnyű hallgatás uralkodik. Politikai cselekedeteik gyakran teszik fel azt az igényt, hogy helyrehozzák az igazságtalanságokat, és bosszút álljanak. A muszlim gondolkodás megtagadhatja a vallási szabadság alapvetó emberi jogát. Akárhogy is, az iszlám meggyőződésnek komolyabb következményei is lehetnek - tudniillik, a Szária törvény szerint az iszlám elhagyásának büntetése halál. Ez azt jelenti, hogy valakinek keresnie kellene a lehetőséget, hogy minden iszlámból megtértnek helyet biztosítunk az iszlám kormányoktól és hatalmi szervktől való menekülésre.

Ez két feladatot állít az evangéliumi keresztények elé:

- hogy megértsük és megismerjük az iszlám embereket és

- elnyerjük a muszlimok kegyét. Ez biztosan félelmetes feladat. Bár nincsenek azonnali válaszok, arra kell törekednünk, hogy megoldást találjunk - az Evangélium érdekében.

Konklúzió

A Balkán-félsziget válságban van. Ennek sok oka van. A politikusok nagyhangúak, de sem ők, sem a papjaik - ó jaj! - nem értik meg (vagy nem akarják megérteni), hogy a problémáknak, amikkel szembesülünk, lelki okai vannak. A nem észlelt lelki tényezők képezik problémáink alapját, én pedig azt próbáltam meg bemutatni, hogy ez mennyire sajnálatra méltó.

A régió jelenlegi körülményeit itt nem tudom megvitatni. Ez azért nem lehetséges, mert minden olyan gyorsan változik és a helyzetet nem lehet ellenőrzés alatt tartani. Reménykedünk a stabilitásban, de az nem fog megtörténni mindaddig, amíg a konliktus minden oldaláról belátható, hogy az emberek és mindennapi életük azoktól függ, akik minden körülményt irányítanak.

Azt kívánom, hogy ahogyan az evangéliumi keresztények hozzájárultak az anyagi nehézségek leküzdéséhez, hozzájárulnak majd a lelki ínség könnyítéséhez is. "Az élet kenyere" egyben lehet "élet" és "kenyér".

Szerbből fordította Sladjana Duljic és Strahinja Lukic, a Holly Carden közreműödésével. TRM

*******

Gyógyítás

"Az Úr megjelent Ábrahámnak Mamre terbintjénél, amikor a meleg napszakban sátra bejáratánál ült. Fölemelte szemét és íme, három férfi állt előtte. Mihelyt meglátta őket, sátra bejáratától eléjük sietett, földig meghajolt és így szólt: 'Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt, ne kerüld el szolgádat.'" (Teremtés 18,1-3)

A Teremtés Könyve 18. fejezetének történetétől megihletve Andrei Rublev a XIV. század végi Oroszországhoz, a tatárjáráshoz hűen megfestette ikonját a Szentháromságról. Rublev saját szemével látta a háború által elpusztított falvakat, lerombolt házakat, a templomok romjait, halottakat, sebesülteket, a szenvedést, a rémült embereket, nőket és gyermekeket. Megtapasztalata az éhezést, a járványokat, a háború elől való menekülést és a belső viszálykodást.

Miután mindezt a szenvedést megtapasztalta, hogyan tudott mégis ilyen teljes harmóniát árasztó ikont festeni? Kezekkel, amik áldanak és adnak, és szemekkel, amik békét sugároznak?

A festő bizonyára maga is szárította a könnyeket és kötözte a sebeket. Ezekben a szenvedő arcokban meglátta az isteni Atya és Fiú ábrázatát; Isten gyermekében, akivel kapcsolatba került, találkozott Isten gyengéd szeretetével és szelíd együttérzésével.

Így Rublev képes volt oylan ikont festeni, ami közvetít valamit Isten békéjéből, vigaszából és gyógyító erejéből azoknak, akik nyitottak tudnak lenni az ikon üzenetére, és imádkozni tudnak előtte Istenhez az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez. Az ikon arra hív minket, hogy térdeljünk az oltár elé az üres térben, és az áldozati bárány jelenlétében, valamint Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek menedékében éljük újra át és lépjünk túl saját szenvedéseinken, és azokéin, akik megbíztak bennünk. Ezáltal, csatlakozva Jézus kéréséhez, hogy bocsássunk meg üldözőinknek, mi magunk békét nyerünk, egy gyógyulási folyamtba lépünk és visszanyerjük belső harmóniánkat.

*******

A szektásság és a békeépítés kihívásai

Joe Campbell

Bevezetés

Én nem vagyok akadémikus, professzor vagy tiszteletes. Azért jöttem, hogy tanuljak tőletek és veletek. Azt szoktuk mondani Észak-Írországban, hogy ha te érted az ír problémát, nem is ismered. Még egy könyv is megjelent "Probléma minden megoldásra" címmel. Vannak hasonlóságok és különbségek az észak-írországi és a balkáni konfliktus között. Észak-Írország sokkal kisebb (1,5 millió ember), azonban egy etnikai konfliktus minden lendületével bír.

1894-ben jött egy nő Hollywoodba, Belfast mellé, hogy munkát keressen. Megházasodott és született 11 gyereke. A pár, a nagyszüleim 6 lányukat protestánsnak - apjuk vallása szerint -, 5 fiukat pedig katolikusnak - anyjuk vallása szerint - nevelték. Ebben az ellentétes családban nőttem fel; ez volt Isten pecsétje és keze abban, amit most csinálok. Politikai és társadalmi közbenjáróként dolgozom. A munkámban ez segített abban, hogy "nagyobb" legyek, mint egy protestáns és befogadjam a katolikusokat a gondolataimba és a szívembe. Nagyszüleim tiszteletére végzem ezt a munkát, akiknek volt bátorsága összeházasodni a megosztottság ellenére a gyerekeikért és az én gyerekeimért. Számomra ez a munka hivatás és nem foglalkozás. Talán sokak számára ez a lényeg.

Az észak-írországi helyzet

Hiszek abban, hogy az emberek változnak - ezért vannak templomaink; ezért járunk iskolába. Nincs megoldhatatlan probléma. Észak-Írországban 26 évig volt erőszak, és most 6 éve béke. A béke még mindig törékeny; bármikor felbomolhat. Annyi ideig tart a békeépítés, mint ameddig a konfliktus tartott. Például ha 30 évig tartott a konfliktus, bele fog telni legalább 30 évbe a békeépítés is. A békeépítőknek képesnek kell lenni arra, hogy ha levertek és csüggedtek, akkor is folytassák.

Észak-Írországban a küzdelem tárgyát a zászlók, a nyelv, a terület és a kultúra képezi. Mostani kormányunk olyan emberekből épül fel, akik esküdt ellenségek voltak (például a korábbi IRA parancsnok most az oktatási osztályért felelős). A hároméves Good Friday megegyezés nem nevez meg sem győzteseket, sem veszteseket; nem fogadnak el felelőst azért, ami az elmúlt években történt. Sokan megizették a azárat a békéért. Olyanok is vannak, akiknek még sírjuk sincsen, amit meg lehetne látogatni. Az ország 1.5 milliós lakosságából 3300 embert öltek meg. Ez azt jelenti, hogy mindenki ismer valakit, akit meggyilkoltak, vagy súlyosan megsebesült. Az út a konfliktustól az összhangig sok évig fog tartani, és az ország kicsinysége még nehezebbé teszi a folyamatot (például kisvárosokban és falvakban élnek korábbi foglyok azoknak a rokonai és barátai között, akiknek a megöléséért elítélték őket).

A konliktus és a társadalom

Általában az etnikai konfliktusok a társadalom három területén fejeződnek ki: azok között, akik a biztonságot és a rendőrséget ellenőrzik; akik a nevelést; és akik a kultúrát - azaz, hogy milyen zászló lengjen, melyik zenét játsszák, és melyik sportot űzzék.

Az az elgondolás, amiről a politikusok és állampolgári vezetők megegyeztek, majd azután megmondták mindenkinek, hogyan kell élni, hogy ne etnikai konfliktusban dolgozzunk. A helyi tapazstalatok a békéről és az erőszakról kis helyeken sokkal nagyobb valószínűséggel határozzák meg a helyi valóságot. A békének el kell foglalnia a helyét a társadalom alján, közepén és tetején. Úgy tűnik nekem, hogy ezen a szeminárimon talán a legtöbb résztvevő tanult, aktív és társadalmunk középső társadalmi csoportjaiból való. A középső rétegből mindannyiunknak életfontosságú szerpet kell játszani, mert sajátos helyzetünkben hozzáférhetünk a felső és az alsó társadalmi csoportokhoz is.

Megfigyelést szeretnék készíteni a kisebbségekről és a többségekről a társadalomban. Ahogy már korábban említettem, Észak-Írországban a vallási megoszlás közel fele-fele: 50 % katolikus és 50 % protestáns. Sok más megosztott társadalom van a világon, de mivel a kisebbség olyan kicsi, nem szükséges figyelmet szentelni nekik. Például Kanadában az Első Nemzet népessége a teljes népességnek csak 2 %-a; olyan kevesen vannak, hogy éppen csak félretolják őket, és nem jelentenek fenyegetést. Új-Zélandon a maorik a társadalom olyan kis részét képezik - 3 vagy 4 % -, hogy nem szükséges még figyelembe se venni őket. Ausztráliában a nemzetiségieket - az aboriginalokat - félre lehet tolni. Ismételten tehát, nem jelentenek igazi fenygetést a társadalom stabilitására nézve. A csel az, hogy félre lehet tenni a kisebbségeket, de amikor a kisebbség a teljes népesség kb. 20 %-a fölé emelkedik, nem igazán lehet sokkal messzebb tolni őket. Ezért olyan nehéz a helyzet néhány Balkán államban és Észak-Írországban. A másik oldal nem tudja legyűrni őket anélkül, hogy magának túl nagy kárt ne okozna.

Békeépítés: egy rendkívüli - és költséges - cselekedet

A békeépítés egy megosztott társadalomban szokatlan cselekedet. Nem lenne szabad vádolnunk embereket, legyen az akár az egyház, vagy bárki más, aki nem folyott bele. Észak-Írországban a rettenetes idők alatt, a gondok csúcsán az egyik bámulatos dolog az volt, hogy a szabályosság folytatódott. Az asszonyok elvitték a gyerekeket az iskolába. A férfiak elmentek dolgozni. A korházak és templomok továbbra is működtek. Az élet ment tovább, és ebben volt valami nagyon fontos. Ezért nem vagyok soha kritikus azokkal szemben, akik nem vesznek részt a béke építésében, mert az átlagpolgár átlagember, aki mindennapos dolgokat tesz. A békeépítés rendkívüli erőfeszítéseket követel, és ez talán csak keveseknek adatik meg.

4 vagy 5 évvel ezelőtt közvetítettem egy nyilvános és potenciálisan erőszakos vitában, amiben néhány ezer ember vett részt. El tudtuk érni a szembenálló pártok közti megegyezést, és elkerültük az erőszakot. Ez a békefolyamat kritikus időszakában volt, amikor könnyen visszacsúszhattunk volna az erőszak körforgásába. A közbenjárók normális esetben megpróbálnak kimaradni a főcímekből, de valahogyan az egyik újság, ami tudósított a vitáról, megtudta, ki volt a közvetítő, és kinyomtatta a nevünket és a fotóinkat. Egész Írországból, Nagy-Britenniából és Európából kaptam kis szerepemért köszönetnyilvánító telefonhívásokat. Majdnem teljes volt a csend egyházi közösségem részéről. Ez azért volt így, mert 5 éve a békeépítés nem tűnt olyan fontosnak sok egyházban. Annak illusztrálására mondom el ezt a történetet, hogy a béke építése költséges üzlet a békeépítő számára. A békeépítők nem várhatják el másoktól, hogy veregessék őket vállon és köszönjék meg nekik, hogy jó munkát végeznek, mert a békeépítő esetleg aláássa azt a pozíciót, amit ők hosszú ideje betöltenek.

A békeépítés költséges munka. De Isten népének készen kellene állnia, hogy megfizesse az árat, mert a mi nemzetiségünk és a mi zászlónk nem e világból való. Isten gyermekeiként Isten királyságához tartozunk. Más lépésben járunk, különböző irányba és különböző dobszóra, ahogy Pál is megjegyzi az Efezusiakhoz írt levelében (2,14-18): "Ő, a mi békességünk a kettőt eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte, a törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel érvénytelenítette. Mint békeszerző a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megszüntette. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához."

Jézus adta nekünk az egybehangolás feladatát. Ki akarom deríteni, mit jelent ez egyházi kontextusban. Mit jelent Bibliát olvasni egy megosztott társadalomban? Mit jelent keresztényként élni egy megosztott társadalomban? Hogy válaszolni tudjak ezekre a kérdésekre, megvizsgálnék néhány tényt az észak-írországi erőszak hatásaiból.

Tények Észak-Írországban

Először is, Észak-Írországban a vallás és az egyházak is a nézeteltérések történelmi témája, és sokféle módon továbbra is a probléma része, de létfontosságú részese a megoldásnak is.

Másodszor, mind megelőzően, mind a konfliktusok 30 éve során voltak békeeredmények és összehangolási kezdeményezések, amelyek közül sokat olyan keresztények kezdtek el és tartottak fenn, akik keresték, hogyan lehetnek hűek a híváshoz, miszerint folyjanak bele az összehangolásba, központban az Evangélim megértésével. Akárhogy is, a tragédia nagyjából az, hogy saját egyházaikon kívül kellett alkalmas eszközöket keresniük és alkotniuk, hogy megtegyék azt, amiről azt gondolták, hű Jézus Krisztushoz ebben a helyzetben.

Harmadszor, egyre inkább vannak kezdeményezések az összehangolásra, és a békeépítés az egyházakban és az egyházak által is folyik. Valójában most sokkal több történik, mint valaha ezelőtt, sokkal változatosabb és fantáziadúsabb kezdeményezések, mint azt az emberek többsége felismeri.

Túl azon, hogy "a munka zavartalanul folyik"

Észak.Írországban (egy bombázás után) gyakran a következő napon lehet látni cédulát "a munka zavartalanul folyik" felirattal. Lehet, hogy üveg sincs az épületen, sem falak vagy ajtók, de a táblát kiteszik - "a munka zavartalanul folyik"

Az egyház számaára a bekeépítésben való együttműködés nem mindennapi munka. Szükséges is, hogy több legyen, mint mindennapi munka. Az a tapasztalatom mind a protestáns, mind a katolikus egyházról, hogy nagyon jók vagyunk a mindennapi munkában, de nem túl jók, amikor rendkívüli, bátor és merész dolgot kell csinálni, ami különbözik a mindennapi munkától.

Gyakran, amikor egy várost vagy egy falut bombáztak, a média megjelent a városban és megkérdezték az egyházi vezetőket, mit gondolnak, miért az ő városukban történt ez. Erre gyakran azt válaszolták, hogy nem tudják, miért; nagyon jó kapcsolataik vannak a városban, az emberek nagyon jól kijönnek egymással. Akármikor hallottam ezt, kiáltani akartam, hogy a vezetők hazudnak, mert én tudom és ők is tudják, hogy a városban az emberek két külön társadalmat alkotnak: külön járnak iskolába, külön járnak templomba, vannak katolikus pubok és protestáns pubok, vannak sportok, melyek katolikusak és vannak, amelyek protestánsok. Hogy nagyon jól kijönnek egymással egyszerűen azt jelentette, hogy elmentek egymás mellett nyilvános sértegetések nélkül; éppen csak egymástól elkülönülve éltek.

Az Egyház kezdeményezései a békéért

A következőkben néhány példát látunk arra, hogy az egyházak milyen kezdeményezésekbe fogtak bele ezekben az években azért, hogy elmozdulás történjen az erőszaktól a béke irányába.

1. Helyi templomon/parókián belül

- A helyi templomokban voltak imádságok a békéért a válságos pillanatokban, és mostanában még gyakrabban minden templom összegyűlik különleges imaalkalmakra

.

- Néha voltak speciális prédikációk a békéről, az ellenség szeretetéről, a megbocsátásról. Nem történik gyakran, hogy prédikációt hallunk a megbocsátásról; megbocsátani másnak, a másik orcát is odatartani. Bár ez központi gondolat a hitünkben, mégsem hallunk gyakran róla. Ezért annak még a ténye is, hogy egy lelkész vagy egy pap ezekről a témákról prédikál, előrelépésnek számít.

- Evangélikus Részesedés Észak-Írországban (ECONI: Evangelical Contribution On Northern Ireland) - Ez a csoport 1988-ban jött létre, hogy az evangélikus közösségen belül dolgozzon. Tagjai azt a kérdést tették fel: "Ha az evangélikusok bibliai emberek, akkor mit mond a Biblia az ellenség szeretetéről?" Ez az észrevétel egy egész sorozat prédikációt, kutatást, közleményt és konferenciát indított el, elsősorban az evangélikus közösségen belül (Észak-Írország lakosságának 11%-a). Az ECONI nagyon befolyásos és erős szervezetté vált, és alapvetőbb csoportok kritikáját is elnyerte. Hiszem azonban, hogy az Evangéliumhoz hűnek lenni azt jelenti, hogy el kell húzni a tüzet másoktól, még a saját népedtől is, ahol az a legfájdalmasabb.

2. "Ikerképzés"

- A helyi templom másik modellje a katolikus és a protestáns egyház "ikresítése" volt. Ez a cselekedet nem a teológiáról szólt, sokkal inkábba társadalmi valóságról, és lehetőséget biztosított arra, hogy ismerjünk meg embereket a másik oldalról. Sokféle példa adódott az ikerképzés modelljére: látogatások, alkalmanként közös istentiszteletek, családi piknikek, társadalmi megbeszélések. Ismételten, lehetőség arra, hogy megismerjük egymást, és szétoszlassuk a másik oldalról alkotott mítoszokat. Sokan gondolhatják, hogy egy olyan kis országban, mint Észak-Írország, már mindenki ismeri egymást. A valóság azonban az, hogy nem tudjuk, mi van a másik emberben; csak róluk és a kultúrájukról vannak ismereteink. Az ikerképzés modellje lehetővé teszi az embereknek, hogy megismerjenek másokat, és ez elsődleges kapcsolatként működjön.

- Az ikerképzési kapcsolatok következő fázisa az lenne, ha a katolikus és a presbiteriánus egyháznak nem csak találkozói és közös társadalmi beszélgetései lennének, hanem ha nehezebb vitapontokat is meg tudnának együtt tárgyalni: leülni, és beszélni az erőszakról és egymás félreértéséről, nyitottnak lenni, és őszintének a többiekkel, bevonni fiatalokat is a másiknak történő levélírásba.

- Az ikerképzés távolabbi példája, amikor egy határozottan középosztálybeli térségben levő templom megismer egy másik templomot egy nagyon nehéz és erőszakos területről, pl egy protestáns, középosztálybeli templom ikret alkot egy katolikus, munkásosztálybeli, nehéz körülmények közötti templommal. Ezáltal az ikerképzés földrajzilag nem korlátozott. Hasonló ikerképzési esetek nagyon hasznosak abban, hogy segítsenek a különböző embereknek megérteni, mivel szembesülnek mások a mindennapi életben.

- Előfordulnak példák a "hármasiker képzésre" is: pl. katolikus, presbiteriánus és metodista gyülekezetek, akik terveznek közösen túrákat, hogy megnézzék az erőszak sokféle helyszínét. Csoportként együtt állnak olyan helyen, ahol talán valakit meggyilkoltak az utcán vagy ahol egy bomba felrobbant és jónéhány ember meghalt. Ilyen túra történhet hónapokkal az esemény után. A csoport csendben áll, együtt imádkoznak és virágokat hagynak, valamilyen mértékben magára véve a felelősséget a történtekért.

- Az ikerképzés másik célja lehet, hogy a fiataloknak lehetőséget biztosítson arra, hogy egymást megismerjék. Ha a fiatalok külön iskolákba járnak, más sportokat űznek, külön szocializálódnak és különböző zenét hallgatnak, szükségét érzik annak, hogy egymás közelébe kerüljenek. Akárhogy is, a tapasztalat azt mutatta, hogy egyszerűen csak dolgozni a fiatalokkal önmagában jó, de nem hozza el a békét. Mert ezek a fiatalok hazamennek az otthonaikba és közösségeikbe, és mindannyian ismét túl gyakran hallják beszélni az öreg szektást a rokonokról és a barátokról.

- Nemrégiben egy katolikus és két protestáns egyház egy nagyon színes istentiszteleti estét tartott egy nagy nyilvános csarnokban a közösségi feszültségek idején. Az eseményt úgy tervezték, hogy tudták, hogy feszültség lesz az egyik oldal számára különleges ünnep környékén. Az egyházak magukkal vittek jólismert embereket, hogy támogassák őket, és ez a cselekedet elterelte a nyilvánosság figyelmét valami sokkal igazibbra és kreatívabbra. Azaz az egyház felhívta a szociális társadalmat, hogy ne az erőszakra koncentráljon, hanem Jézus Krisztusra.

3. Modellek a felekezeteken belül

- A presbiteriánus felekezeten belül minden templomi gyülekezet (közel 300 van) kijelölt egy béke közvetítőt. A közvetítő lehet nő vagy férfi, és általában laikus, nem a klérus tagja. Az ő feladatuk, hogy békével kapcsolatos kérdéseket hozzanak a templom életébe - a fiatalok, a nők tevékenységébe, a prédikációkba, a gyülekezet imádságos életébe. A Presbiteriánus Egyháznak van egy béke hírlevele, ami megosztja az ötleteket a többi gyülekezettel.

- Amikor 1994-ben bejelentették a tűzszünetet, a Presbiteriánus Egyház készített egy békefelhívást. Minden egyes tag kapott egy másolatot egy kis kártyáról, hogy betegye a Bibliájába. Ezen a békefelhíváson részben ez olvasható: "Megerősítjük, hogy ahhoz, hogy keresztény békítők lehessünk a mi helyzetünkben Írországban, el kell fogadnunk Istentől a kormánynak és mindazoknak adott felelősséget, akik a törvényt és a rendet szolgálják. Ezért ki kell vetnünk az erőszakot, keresnünk kell a módját, hogy felemeljük az igazságot és előmozdítsuk a szegények boldogulását. Megerősítjük, hogy ahhoz, hogy keresztény békítők lehessünk, kezdeményeznünk kell az olyan intézkedések programját, amik hozzásegítik országunkat a bekéhez..." Miközben a Presbiteriánus Egyház nem történelmi békeegyház, hiszem, hogy a legtöbb történelmi békeegyház boldog lenne, ha magáénak tudhatná ezt a felhívást. Egy ilyen békefelhívás mégegy lépés előre.

- A békemunkálatok másik példája az én közvetítő szervezetemtől való: minden presbiteriánus, metodista és írországi egyház klérustagjának képzésében van az oktatás részeként három nap közvetítési képzés. Ezzel a képzéssel próbáljuk meg elvetni a békében való gondolkodás magvait az új klérusba, amíg alakulnak.

Észak-Írországban az egyházak között nincs egy olyan modellje a békemunkálatoknak, ami minmdenkinek megfelelne. Helyileg kell kidolgozni, mi a legjobb az adott helyzetben.

Végezetül, amilyen bíztató, olyan sok ilyen modellünk van, azonban még a legeslegjobbhoz is nehéz megnyerni az emberek részvételét. Gyakran a helyi gyülekezetekben is csak egy kis mag érdeklődik a béke iránt, mert ott van a mindennapi munka - tervek, találkozók, istentiszteletek -; a békemunka különmunka, és sajnos a zsúfolt időbeosztásban nincs idő arra, hogy ezt is belevegyék. De hiszem, hogy konfliktushelyzetben kereszténynek lenni azt jelenti, hogy ez a mindennapi munka nem elegendő. Ha az ember egy megosztott társadalomban lakik, mint én, le kell térnie az útjáról, hogy találkozzon a másik oldallal; ez nem történik meg csak úgy. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy nincs olyan felekezet Észak-Írországban, aki teljes munkaidős állást jelölt volna ki béke és összehangolási munkára saját forrásaiból finanszírozva azt. Azok az egyházi békemunkások, akiket ismerek, a gyülekezetükön kívülről, sőt gyakran a félekezeten kívülről kapnak pénzt.

A keresztény békítési munka kihívása

Tehát, bár vannak történetek, aminek örülhetünk, és jó gyakorlati modellek, amiket megoszthatunk, hatalmas kihívások is vannak az egyházzal szemben. Meghatódni a békítéstől azok számára választható többlet, akiket érdekelnek az "olyanfajta dolgok", hogy megértsék, Isten Jézus Krisztusban mutatta meg az összhangot, hogy meglegyen az ő akarata és az ő útja; és hogy a békeépítés minden keresztény számára nélkülözhetetlen ahhoz, hogy tanítvánnyá váljon, s ehhez békeépítési teológiát igényel. Azt hiszem, csak most kezdjük megragadni, tanítani, vagy megélni. Azt is hiszem, épp ilyan megújulás fog megszabadítani, és alkalmassá tenni minket arra, hogy így tegyünk, és fog hozzásegíteni egyházaink teljes megújulásához.

Belfastban élek, nem Brisbane-ben, Ausztráliában, nem Barbadoson; belfasti keresztény vagyok és szükséges felfedeznem, mit jelent ez nekem itt és most. Nem az a kérdés, mit jelent ez számomra egy másik városban. A kérdés, amivel szembesülök az, mit jelent kereszténynek lenni az én helyzetemben. Hogyan olvassam a Bibliámat ebben$a helyzetben? Amikor a Biblia azt írja, "szeresd az ellenségeidet", nem azt jelenti, hogy szeretnem kell az amerikai ellenségeimet; arra az ellenségre utal lent az utcán, az utca másik oldalán. Ez a kihívás.

Dolgozni a közeli krízisen

Hiszem, hogy a keresztény emberek számára dolgozni a békéért annyit tesz, hogy szükséges dolgozni azon a krízisen, ami most történik, de szükséges, hogy figyeljenek a hosszútávú munkára is, aminek szintén mennie kell. Ennek egy példája lehet a fiatalok iskolán kívüli verekedése problémájának kezelése - egy egymáshoz közel fekvő protestáns és katolikus iskola esete kapcsán: amikor a fiatalok kiszabadulnak délután a suliból, az utcán verekednek. Lehetséges lenne rávenni az iskolákat, hogy változtassák meg az órarendet, hogy a gyerekek különböző időben fejezzék be a tanítást, és ne találkozzanak az utcán. De vannak más megoldások is.

Ha a keresztény csak a gyarekek közötti konfliktusra összpontosít, az önmagában elég jó? Ha a keresztény elkezd gondolkodni azon, mi is választja szét ezeket az iskolákat - a szülők, az iskola vezetői akarnak külön iskolát -, rá fog jönni, hogy annak a társadalomnak a megváltoztatásán kell dolgozni, amelyben az iskolák működnek. Ha a város akarja az iskola különválasztását, és maga a városi kormányzat is megosztott, akkor több a teendő. Ez nem csak közeli probléma; a legnagyobb alapossággal végzett munkának kell megtörténni. Néhány hetet dolgozni a fiatalokkal jó, de nem elég. Szükséges, hogy legyenek programok, amik segítenek ezeknek a fiataloknak találkozni, hogy megismerjék egymást egy többéves periódus során, hogy kezdjenek az iskolán kívül ifjúsági klubbokban együtt időt tölteni; ez sokkal hosszabb távú munkát igényel. A válságos helyzeten dolgozni egy dolog, de keresztény békeépítőknek a munka hosszabb távú kontextusán is kell dolgozni.

A végkövetkeztetés levonása előtt két további pontot említenék még

Árokparti munka

Magyarázatot fűznék az "árokparti munkához". Ahogy egyik kollégám magyarázza, keresztény közvetítőként egy konfliktusban a hagyományos munkamódszer az, amikor meghívunk embereket a szembenálló oldalakról, az "árokpartokról", hogy találkozzanak velünk a középvonalban. A kerezstény békítőnek be kell másznia a gödörbe. Meg kell értenie az embereket, ki kell építenie a bizalmat, nem lehet hátsó gondolata, csak hogy igazán megértse őket, és kapcsolatokat építsen. Természetesen, ha ő maga az árok egyik partján áll, az ellenség nézi a túlpartról. Az ellenség tudja, hogy a közvetítő odament, és valószínűleg arra fog gondolni, azért ment oda, hogy csatlakozzon ahhoz az oldalhoz. A közvetítőnek le kell jönnie az egyik partról, és át kell kelnie a másikhoz. A közvetítőnek képes kell lennie arra, hogy átkeljen és bízzanak benne. Közvetítőként először nem azért mész oda, hogy üzeneteket vigyél, hanem hogy megismerd az ottaniakat, megértsed őket, és kapcsolatokat létesítsél. Az emberek az ellenséges oldalon érdeklődni fognak irántad, közvetítő iránt, mert te a másik partról jössz, ruhádon azoknak az embereknek a szagával. Ilyen helyzetben a rajtad, közvetítőn keresztüli kapcsolat körülbelül olyan szoros, mintha az egyik oldal eljutott volna a másikhoz. Tudni akarják, milyenek az emberek a másik parton: mit mondanak rólunk? Mi lesz a következő lépésük?

A keresztény békítőnek képesnek kell lenni arra, hogy oda-vissza járjon. Ha ezt teszi, találni fog embereket mindkét oldalon, akik szintén békét akarnak. Nem mindenki, de itt is - ott is fogsz találni valakit. Ez az "árokparti munka" sokáig tart, nagyon sokáig. Nem találtam más megoldást helyette.

A másik oldal igényeinek megértése

Észak-Írországban a múltban az egyházak nagyon jók voltak abban, hogy világosan tudassák az oldaluk igényeit. De mindenek előtt az egyház az, akinek tudnia kell világosan mások értésére adni nem csak a saját, de a másik oldal igényeit is. Ha ezt egy kerezstény nem tudja megtenni, nem Jézus Krisztus követője.

Néhány éve, amikor szélsőséges protestánsok katolikus templomokat égettek le, szélsőséges katolikusok pedig protestáns templomokat, javasoltam néhány egyházi vezetőnek, hogy előre tudassák, hogy tűz esetén ki fogják fizetni a másik oldal templomának helyreállítását. Sosem került a nyilvánosság elé...de a gyújtogatásnak vége szakadt. Szerintem ezek azok a bátor, de néhány esetben szinte lehetetlen lépések, amiket az egyháznak meg kell tennie a békeépítésért.

Tíz lecke, amit a békeépítésről tanultam Észak-Írországban

1. A konfliktusokat emberek okozzák, és emberek is tudják megoldani.

2. Szükséges, hogy a közeledés változatos legyen. A békeépítés olyan, mint a házépítés: sok különböző dolog történik egyidőben. A különböző feladatok megoldására különböző emberekre van szükség.

3. A társadalom minden osztályának bele kell folyni: az egyháznak, az üzleti szférának, a kultúrának, az oktatásnak.

4. Akkor dolgozz, amikor tudsz. Lesznek jó és rossz napok.

5. Legyél kreatív! Tegyed képessé a helyieket a felelősségvállalásra! Ne becsüld le a nők szerepét és közreműködését!

6. Ez egy nagyon hosszú folyamat. A békeépítőknek meg kell találni a módját, hogyan bírják ki ezt a nehéz és hosszú munkát.

7. A területen kívül keress támogatást és tanácsot! Más konfliktuosk gyakran nehezebbek.

8. Vállalj kockázatot a békéért!

9. A békeépítés piszkos munka sok bizonytalansággal és befejezetlen részmunkával.

10. Imádkozz, szakíts időt a csendre, az istentiszteletre és az elmélkedésre! Csak azt teheted meg, amire képes vagy.

"Van egy álmom, hogy talán 20 év múlva lesz egy unokám, aki elmegy a parlamentbe, és meghallgatja a képviselőket, akik nem zászlókról, nyelvekről és területekről fognak beszélni és vitatkozni, hanem az oktatásról, az egészségről és a környezetről."

*******

Szolgálat

"A legnagyobb köztetek legyen a szolgátok. Aki fölmagasztalja magát, azt megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják." (Máté 23,12)

Talán a békesség Istene tökéletesít minket minden jóságban, hogy így megtehessük az ő akaratát, és talán olyanná tesz minket, ami tetszik neki Jézus Krisztus által, akié a dicsőség mindörökkön örökké.

Úr Jézus Krisztus, égő világosság sötétségünkben, kegyelmezz meg fáradt és kétkedő szívünknek. Újítsd meg bennünk a bátorságot, amire szükségünk van, hogy beteljesítsük a munkát, amit elkezdtél bennünk.

*******

Békehidak építése a korábbi Jugoszlávia utódállamaiban

Zvonimir Vojtulek

"Boldogok a békességesek: ők Isten fiai." (Máté 5,9)

Mit tehetnek a keresztények azért, hogy párbeszéd kezdődjön meg az összehangolásról és az igazságról a korábbi Jugoszlávia utódállamaiban? Mik a kilátások a jövőre?Tudnak a keresztények békehidakat építeni azokban az országokban? Meg szeretném osztani veletek néhány gondolatomat ezzel kapcsolatban.

Mind a három vallási közösségnek Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban és Szerbiában vannak tagjai, akik bűntetteket követtek el a háború alatt és után. Ők nem csak az országuk, hanem a hitük védelmezőinek is tekintik magukat. Azonban még kevés vallási vezető hajlandó elismerni, hogy saját vallási közösségük túl keveset tett, túl óvatos volt, vagy esetleg segített felkavarni a nemzeti indulatokat, ami a szomszédaik elleni bűncselekményekhez vezetett.

Mindannyian tudjuk, nincs olyan, hogy közös bűn; minden bűn személyes! A jugoszláv háború sokkal inkább vallási természetű volt, mint ahogy azt a vallási vezetők beismerik. Úgy gondolom, ha ezen országok vallási vezetői nem vezszik a fáradságot, hogy megbánást tanusítsanak a bűntények miatt, amit saját vallási közösségeik követtek el, az erőszak és a viszont-erőszak ördögi köre egyszerűen folytatódik.

Hogyan tudunk a békéért és az összehangolásért dolgozni?

Először is észre kell vennünk, hogy igazi összehangolás nem történhet meg az igazságtalansággal és az elnyomással való összeütközés nélkül. Ahogy mi mindannyian személyes tapasztalatból tudjuk, ha egy kapcsolat mély sebet szenved el, a kibékülés drága. Amikor megbocsátunk, bizonyos mértékben elszenvedjük a megbocsátás "bűnét". A kereszt jelzi nekünk, hogy a kibékítés Isten számára is drága. Ez nem azért van, mert Isten megköveteli, hogy valaki fizessen meg az elkövetett sérelmekért. Ellenkezőleg, Isten az, aki kiengesztelődést ajánl Krisztuson keresztül, és így megfizeti tagadásunk árát. Azonkívül Krisztus nem vonakodó áldozatként hal kereszthalált, hanem mélyen meghódolva Atyjának teljesen felajánlja magát, hogy kiengesztelje a világot.

Ugyanakkor vigyáznunk kell, nehogy az "olcsó" kibékülést gyakoroljuk! Igazság nélkül nincs kiengesztelődés, de a nacionalizmus következtében etnikai jogtalanságok történnek Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban és Szerbiában. A Kairos teológusai éppen most kritizálták az olcsó kiengesztelődést, mert a kiengesztelődés nem lehet teljes az elnyomottakkal szembeni igazságosság nélkül.

Három alapítvány a békéért

- Azonosulni az elnyomottakkal

Valószínűleg az egyik legsúlyosabb probléma, amivel az Egyház szembenéz az, hogy hogyan lehet segédkezni az új nemzet építésében anélkül, hogy cinkássá válna a destruktív nacionalizmusban, vagy elhallgatná a diszkriminációt, a korrupciót vagy a zsarnokoskodást.

Minden vallási vezetőnek és a vallási közösségek tagjainak támogatni kell mindazokat, akik az elnyomás ilyen vagy olyan formájában szenvednek (menekültek, akik nem térhetnek vissza otthonaikba, emberek, akik vallási diszkrimináció miatt vesztették el állásukat stb.) és el kell kísérniük őket folyamatos küzdelmükben az igazságért, az emberi méltóságért és a szabadságért. Az Egyháznak elkötelezettnek kell lenni abban, hogy segít létrehozni az új gazdasági rendet, ami képes jóvátenni a politikai vezetők igazságtalan gazdasági örökségét a volt Jugoszlávia országaiban.

- Az emberi jogok védelme

A második alapítvány minden ember, különösen a kisebbségi kultúrák és a vallási csoportok emberi jogainak védelmezője. Bár a "radikális keresztények" szemben fognak állni a "reakciós keresztényekkel" az egyházban és a társadalomban egyaránt, egy demokratikus közösségben minden embernek joga a létezés, a csoportosulás és véleménynyilvánítás amíg tetteik nem illegálisak vagy társadalomrombolók.

- Tetteink önkritikája

A harmadik alapítvány, ami az egyházi kritikai szolidaritás prófétikus tanúja, kritikus saját tetteivel és ötleteivel szemben. A próféták üzeneteinek mindenekelőtti alkalmazásával bizotsítható egy hitközösség egysége. A hibákat először saját egyházunkban kell keresnünk!

Igény az igazság keresésére

Úgy érzem, nekünk, itt Bosznia-Hercegovinában és talána volt Jugoszlávia minden országában szükségünk van arra, hogy kezelni tudjuk a múltat és javítsunk az emberi jogok durva megtiprásán, amit a szabdság, nemzetiesség és vallás nevében követnek el. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a kiengesztelődés nem maradhat fenn anélkül, hogy tudomásul vennénk az igazságot arról, ami történt, és olymódon kezelnénk a múltat, ami gyógyítja a nemzeteket.

Emiatt úgy gondolom, hogy a volt Jugoszlávia országainak szüksége van egy olyan bizottságra, mint a Dél-afrikai Igazság és Összehangolási Bizottság; egy bizottságra, ami kérdéseket vetne fel az igazságról, az összehangolásról és a békéről, és kezelni tudná a múltat, a jelent és a jövőt.

Ha a múltat nem helyesen és ügyesen kezeljük, visszatérhet, hogy háborgassa a jövőt. Hogy egy emberi jogokat tiszteletben taró kultúrát ápoljanak és az tiszteletben tartsa a jogerős törvényeket, a múltban történt bűncselekményeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Ezekkel a bűntényekkel szembe kell nézni, hogy megakadályozzuk, hogy a múlt megismétlődjön, és - még fontosabb -, hogy segíthessünk újjáépíteni az áldozatokat életét.

Bosznia-Hercegovinában végzett munkám során szerzett tapasztalataim szerint az áldozatok általában nem mutatnak bosszúvágyat - azt akarják, hogy kiderüljön az igazság, hogy igazán meg tudjanak bocsátani és, ahol lehet, kárpótlást kapjanak. Tehát, bár a múltra emlékezni drága lehet, drágább nem gondolni rá oly módon, ami elősegítheti a gyógyulást és a valódi kiengesztelődést.

A megbánásról és a megbocsátásról

A megbánás, megbocsátás és jóvátétel keresztény megértése alapvető fontosságú abban, hogy segítse formálni a nemzeti tudatot arról, hogy mi szükséges az ország meggyógyításához, a valódi kiengesztelődéshez és a lekiismeretes és demokratikus kultúra építéséhez. Az egyházaknak, valamint más vallási közösségeknek nélkülözhetetlen lelkipásztori szerepe van, olyan szerepe, ami lényeges lehet annak biztosításában, hogy az igazság és összehangolási bizottság munkája eléri célját, a nemzet meggyógyítását. Az egyházakat hívták, hogy segítsenek a tetteseknek meggyónni vétkeiket és erkölcsileg felelős polgárokká váljanak.

Azonkívül a egyházak speciális felelősséggel tartoznak az áldozatoknak, segíteniük kell nekik, hogy elmeséljék történeteiket, és ezzel kezelni tudják mély sebeiket és haragjukat. A szégyenérzet, valamint mind a közös, mind a személyes emlékek meggyógyítása nehéz feladat, de alapvető a volt Jugoszlávia országainak erkölcsi megújulásához, és központi az Evangélium üzenetében.

Az Újszövetségben két szót használnak a leggyakrabban a megbocsátásra: charidzomai, ami kegygyakorlás, és aphesis, a kötelezettség vagy adósság alól való felszabadítás. Mindkét szót arra használják, hogy leírják a kapcsolat helyreállását és a közösség helyreállítását, ami az Újszövetségben a megbocsátás alapja. A megbocsátás nem egy magánjellegű tett a megbocsájtó meggyógyítására vagy megváltására, hanem inkább olyan tranzakció, aminek célja a másik visszaszerzése. (ld. Mt 18,15)

Ez az új nézet, amit most közöltünk a megbocsátásról, sem nem vertikáli, sem nem horizontális modell, sokkal inkább a megbocsátás és a bocsánat nyerés körforgása. Pontosan azért körfolyamat, mert a kereszt körüli körben van - a megbocsátó Isten szimbóluma körül, ami emberi fájdalomban és szenvedésben testesült meg -, hogy mi megbocsássunk és bocsánatot nyerjünk.

Megbocsátás, béke, kiengesztelődés, igazság: olyan szavak, amiknek a jövőben központi szerepűnek kellene lenni a volt Jugoszlávia országaiban. A keresztényeknek azokban az országokban meg kell szabadulniuk a rasszista nacionalizmustól és a múlt hazugságaitól, és egy igazságos jövőért kell dolgozniuk a Béke Istenének segítségével!

*******

Remény

"Ezután láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem leszáll a mennyből, Istentől. Díszes volt, mint a vőlegénynek felékesített menyasszony. A trón felől harsány hangot hallottam: 'Nézd, ez Isten hajléka az emberek között! Ő velük fog lakni, azok pedig az ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom. Ami eddig volt, elmúlt.'" (Jelenések 21,2-4)

Újabb bibliamagyarázatok szerint, mint amilyen Pablo Richardé, az új Jeruzsálem leszállása a mennyből nem egy távoli esemény, aminek a világ vége után kell megtörténnie, ahogy mi tudjuk. Ez a vízió inkább azt illusztrálja, hogy amikor erőforrásaink kimerülőben vannak, Isten felajánl majd egy alternatív utat: a mennyből, tudniillik Istentől jön majd egy város, amely mindenki számára nyitva áll majd, és amelyben minden ember békében élhet. Így a Jelenések könyve számunkra ma az ellenállás és a remény könyve.

Ahol tudatlanság és apátia rombolta le a közösségi életet, áraszd ránk fényességedet, ó szeretet Istene.

Ahol igazságtalanság és elnyomás ásta alá az emberek bátorságát, áraszd ránk fényességedet, ó szabadító Isten.

Ahol gyanakvás és gyűlölet, konfliktus és háború tette kérdésessé jóságodat, áraszd ránk fényességedet, óbéke Istene.

Végtelen Isten, nyisd fel a nemzetek és a népek szemét, hogy beléphetnek szereteted fényébe; szabadítsd meg őket a tudatlanságtól és a konokságtól, jóságod forrásánál olthassák szomjukat.

A reménység Istene töltsön el minket örömmel és békével a hitben, hogy a Szentlélek erejével túlcsordolhassunk a reménységben.

*******

A szeminárium résztvevői

MARIJANA AJZENKOL a vallásközi központ titkára Belgrádban. A központ különböző hitközösségek vezetőit igyekszik összehozni párbeszéd és kapcsolat építés céljából. A Katolikus Egyház tagja.

MIRCO ANDREEV az Evangélikus (Pünkösdista) Egyház lelkipásztora Szkopjében. Az Agape segélyszervezetnek dolgozik 1990 óta, és a szegényeket szolgálja Koszovóban és Macedóniában.

ANTHEA BETHGE tanácsadó egyházi csoportok és intézmények erőszak elleni kezdeményezéseinek fejlesztésében. A Rajna-vidéki Egyesült Egyház tagja, aktív az erőszakmentes konfliktus nevelésben és a békeépítési munkálatokban Horvátországban és Boszniában.

ALEKSANDAR BIRVIS baptista lelkipásztor, az osijeki Evangélikus Teológia Kar és a belgrádi orthodox szeminárium korábbi docense. A Baptista Egyház elöljárója Jugoszláviában és a teológiai fakultás dékánja a szerbiai Novi Sadban. Aleksandar azonkívül az Élet Kenyere nevű humanitárius szervezet lelki tanácsadója és a jugoszláv Szövetség a Vallási Szabadságért alapítója.

DUSKA BOROVAC-KNABE szabadúszóként dolgozik: erőszakmentes tevékenységet oktat. Elsősorban fejlesztési munkások és civil békeszervezetek tagjainak tartott szemináriumokban vállal részt a Balkánon. Dolgozott a Deutsches Mennonitisches Friedenskomitee-nek (Német Menonita Békebizottság); a Balkan Peace Team-nek (Balkáni Békecsapat); a ; Arbeitsgemeinschaft für Entwicklungshilfe-nek (Szövetség a Fejlődési Segítségért), a Pax Christi német szekciójának, a bosznia-hercegovinai Zenicában; és a Forum Ziviler Friedensdienst-nek (Civil Békeszolgálat Fóruma).

JOE CAMPBELL a Közvetítő Hálózatnak dolgozik Észak-Írországban. A belfasti székhelyű szervezet sokféle, az észak-írországi békét elősegítő közvetítési törekvésben tevékeny, politikusokkal, közösségi ill. civil szervezetekkel, a rendőrséggel és az egyházzal is dolgozik. A szervezet hiszi, hogy a közvetítésnek három fő irányban kell kifejezésre jutni Észak-Írországban: mint a konfliktusmegelőzés módszere, mint a pozitív társadalmi változás eszköze és mint egy életmód minden polgárnak. Joe tagja a Presbiteriánus Egyháznak.

HANS JAKOB GALLE az Első Európai Békeegyház Gyűlés óta vesz részt aktívan a békemunkálatokban. (A gyűlést Churchand Peace szervezte 1986-ban.) A gyűlést követően folyott bele a Weierhof Menonita Egyház békecsoportjának munkájába, és tagja a Német Menonita Békebizottság (DMFK - Deutsches Mennonitisches Friedenskomitee) tervező bizottságának. Hans Jakob 1993 óta többször ellátogatott a Balkánra, mivel a DMFK támogatja a horvátországi és boszniai háború miatt szenvedőket.

SYLVIE GUDIN POUPAERT 1996 óta a Church and Peace frankofón régiójának koordinátora. Emellett a Mennonita Világkonferenciának is dolgozik mint fordító és újságíró. A Mennonita Központi Bizottság (Mennonite Central Committee - MCC) segítségével tapasztalatot szerzett az Áldozat Támadó Megbékéltető Program (Victim Offender Reconciliation Program - VORP) munkájában az USÁ-ban. Később adminisztratív asszisztensként dolgozott az MCC béke és egyházközi kapscolatok részlegénél, Strasbourgban, Franciaországban. Sylvie a Mennonita egyház tagja.

JANKO JEKIC a Bread of Life keresztény humanitárius szervezet egyik alapítója, most igazgatóként dolgozik a szervezetnél. A Bread of Life 1992-es alapítása óta segítséget nyújt a horvát, bosznia-hercegovinai és koszovói menekülteknek. Janko most Németorsazágban lakik és segélymunka szervezésével foglalkozik olyan emberek számára, akik visszatérnek Horvátországba. Reméli, hogy ezen munkával közre tud működni a szerbek és horvátok közötti kapcsolat kiépülésében Horvárországban. Janko belgrádi és baptista családból származik.

SISTER IRMTRAUD (KAMPFFMEYER) evangélikus vallású és a Grandchamp közösség tagja. Az ökumenikus közösség tagjai a reformáció különböző egyházaiból, sokféle országból és kultúrából érkeznek. Kolostori hagyományok inspirálta elmélkedő életet élnek, melyben központi szerepe van a vendégszeretetnek, a Világban jelenlétnek és az igazságért, békéért és a teremtés megőrzéséért való munkálkodásnak. Imádságaikkal és vendégszeretetükkel számos békéért dolgozót támogatnak. A közösség tagjai hisznek abban, hogy a kiengesztelődés magukkal és maguk között a közösség határain túllépő hatású.

HARKY KLINEFELTER erőszakmentességet oktat és szemináriumokat vezet különböző helyeken, úgymint Bosznia, Horvárország és Hollandia. Együtt dolgozott az ifj. Martin Luter Kinggel és a Déli Keresztény Vezetők Konferenciájával, mielőtt 1972-ben Hollandiába ment volna. Harky lelkipásztora volt a Zeist mennonita egyháznak 5 évig és a Balkán Békecsoport konzultánsa volt, annak 2001 eleji felbomlásáig.

WOLFGANG KRAUSS a Hausgemeinschaft Bammental közösség tagja és a DMFK-nek is dolgozik. 1992 és 1999 között a DMFK adminisztrálta a békeépítési és összehangolási programot Bosznia-Hercegovinában, valamint menekültekkel és kitelepített emberekkel dolgozott Bosznia-Hercegovinában és Horvátországban. A DMFK mostanában jobbára egyházakkal és békeprogramokkal tart kapcsolatot a Balkán régióban.

MERITA KULI egy összekötő tiszt a Katolikus Segélyszolgálattal (CRS) / Karitásszal Szkopjéban. A CRS hivatalos tengerentúli segély és fejlesztés ügynöksége az USA-beli keresztény közösségnek, elkötelezett a szükséget szenvedők segítése mellett, függetlenül etnikai és vallási hovatartozásuktól. A CRS célja a különböző vallási és etnikai csoportok tagjai közötti párbeszéd támogatása a civil oktatás kiterjesztésével, a gazdasági növekedés elősegítésével és a helyi civil szervezetek erősítésével. 2000-ben a CRS egy új program fejlesztésébe fogott. Az "Igazság és Béke" program célja a vallásközi kezdeményezések és etnikumok közti kooperáció segítése és lehetőségek felkutatása erőszakmentes konfliktuskezelés tréninghez.

VESNA LIERMANN a Központ a Békéért, Erőszakmentes Emberi Jogi szervezetnek dolgozik Osijekben. A központ kidolgozott egy "vallásközi együttműködés a békeépítésben" című programot, ami egyházakat és keresztényeket von be a békemunkálatokba. A program tevékenységei között szerepel erőszakmentes konfliktusmegoldási képzés, tanfolyam nőknek a keresztény erőszakmentességről, békeimák, találkozók, melyeknek témái békével és annak a különböző egyházi tradíciókban való alkalmazásával kapcsolatosak, és egyházzenei koncertek a "békefesztivál kultúrája" néven a hagyományos horvátországi fesztiválon.

GORDON MATTHEWS aktív tagja a Vallásos Baráti Közösségek Éves Találkozójának (Kvékerek) és annak Béke Bizottságának, a Laurentiuskonvent-nek, az Ökumenikus Szolgálatnak (Oekumenischer Dienst im Konzili-aren Prozess) és a Nemzetközi Közösségnek az Kiengesztelődésért. A Laurentiuskonvent Laufdorf csoportjához tartozik. Nemrégiben töltött egy hetet Boszniában, Jugoszláviában és Horvátországban, csoportokat és programokat látogatott a Quaker-Hilfe megbízásából, ami német és osztrák kvékerek béke és szolgálati ügynöksége.

ROEL MEIHUIZEN mennonita, a volt Jugoszláviáért dolgozó holland mennonita csoport igazgatója. A csoport, melyet a holland mennoniták béke, segély és misszió bizottsága alakított, közel egy évtizede aktív a balkáni humanitárius munkában. A csoport együtt dolgozott a Mi Za Mir szervezettel, amely száműzött Jugoszlávok társasága, a Mennonitisches Hilfswerk Deutschland-dal (német mennonita segélyszervezet) és a közelmúltben főleg Prijedorban, Boszniában az Élet Kenyere közösséggel.

BUKURIJE NIKQI a Jézus Közössége evangélikus egyház lelkipásztora a koszovói Pejában (Bashkesia E Jezusit, nem felekezeti). Az egyházat 7 éve alapították. Lelkipásztori tevékenységei közé tartozik: templomépítés más városban, ingyenes orvosi ellátás, árvaház és angoltanfolyamok. A gyülekezet egy keresztény rádióállomás létrehozásának kezdeti fázisánál tart. A Jézus Közössége békemunkájának alapja Jézus örömhírének megosztása az emberekkel.

STOJADIN PAVLOVIC atya a szerb ortodox egyház papja és a belgrádi vallásközi központ igazgatóságának tagja.

STOJAN PETROVSKI evangélikus lelkész Kumanovo-ban és az Evangélikus Pünkösdista Egyház titkára Makedóniában. Különböző etnikai hátterű emberek humanitárius segítségével foglalkozik.

MANDA PRISING 1996 óta vezeti a "Ravangrad" szervezetet Sombor-ban. Gyerekekkel, fiatalokkal és felnőttekkel foglalkozik, tanfolyamokkal, társadalmi és humanitárius projektekkel próbálja újjáépíteni a civil társadalmat. Találkozókat szervez az etnikai kapcsolatokról, liberalizációról és a múlttal kapcsolatos bűn és felelősség kérdéseivel is foglalkozik. 1992-ben, családjával és néhány barátjával megalapította a Sombori Békecsoportot (Somborska mirovna grupa). A csoport elsősorban arra összpontosít, hogy megkönnyítse a kommunikációt azok között, akiket a háború elválasztott egymástól, valamint erőszakmentes konfliktusmegoldási szemináriumokat szervez helyi, regionális és nemzeti csoportoknak.

MARIE-NOËLLE VON DER RECKE a Church and Peace titkára, korábban pedig a szervezet elnöke volt hat éven keresztül. Bibliát és etikát tanított nyolc évig a korábbi Európai Mennonita Bibliaiskolában. Marie-Noelle mennonita teológus a Laurentiuskonvent tagja.

OLAF RUHL a protestáns egyház papja Németországban. Imádságokat vezet és nemzetközi vallási konferenciáknak végez fordítási és kísérői munkát. Olaf tagja az Iona Közösségnek.

BRANKA SRNEC más baptistákkal együtt megalapította a TABITA társaságot 1992-ben. A szervezet lelki, pszichológiai és anyagi segítséget nyújt a menekülteknek. A Tabita munkásai humanitárius segélyen kívül segíteni próbálnak egyedülállóknak és családoknak is, hogy maradjon meg az életkedvük, beilleszkedjenek, túl tudjanak jutni a múlton és képesek legyenek a jövőbe nézni.

GUDRUN TAPPE-Freitag tagja a baptista békecsoportnak, a Schalom-nak. Első látogatása a Balkán régióban Osijekbe vezetett 1992-ben, egy a Oekumenischer Dienst-tel (ökumenikus szolgálat) kapcsolatban álló béke központba. Azóta a régió különböző területein épített ki kapcsolatokat. 1997-ben egy évet töltött Novi Sad-ban hogy a TABITA-val dolgozzon.

JASMINA TOSIC az Élet Kenyere társigazgatója Belgrádban és a baptista egyház tagja. Napjainkban az Élet Kenyere azzal kihívással néz szembe, hogy átmenetet hozzon létre a sürgősségi segély- és a túlélési programok, valamint azon programok között, melyek segítik a fejlődést és megadják az embereknek a lehetőséget, hogy megújítsák életüket és megoldást találjanak a jövőjükre.

TOM VINCENT a CRS program menedzsere Makedóniában. Az országban jelenleg krízishelyzetet a kitelepített emberek humanitárius segélyezése jelenti, ebben és közösségfejlesztésben segít a CRS. Tom eredetileg az USÁ-ból származik, és mielőtt a balkáni régióba érkezett volna, Indiában töltött némi időt fejlesztési munkákkal.

ZVONIMIR VOJTULEK metodista lelkipásztor, aki békeépítési, kiengesztelődési, humanitárius és hitterjesztési munkát végez az Egyesült Metodista Egyháznak Bosznia-Hercegovinában. Bár abban az időben Norvégiában élt és teológiát tanult, 34 segélyszállítmányt szervezett meg és küldött Mostarba a háború alatt.

*******

A Church and Peace köszöni minden egyénnek és társasági szponzornak a segítségét a szemináriumhoz:

Aktionsgemeinschaft Dienst für den Frieden, Deutsches Mennonitisches Friedenskomitee, Dutch Mennonite Working Group for the Former Yugoslavia, Evangelische Kirche in Deutschland, Evangelische Kirche im Rheinland, Historic Peace Churches/Fellowship of Reconciliation Consultative Committee, Initiative Schalom, Mennonite Central Committee Europe, Stichting Stuw-Kracht-10, The Threshold Foundation.