HÁY JÁNOS

A NAP

Nem betegség az - mondta a haverom -, hogy a lányoknak van az a nagy barna karika a mellükön, azzal a kiálló izével - mutatta az ujjával -, hanem az a rendes. Mondta és próbált életet verni belém, mert a bőr meg a lány melle együtt annyira rosszul hatott, hogy ott görnyedtem a zongora lába mellett, a homlokomat odaszorítva a hideg politúrhoz. Most láttam először, mert az anyám nem mutatta meg az övét, ez nem volt nálunk szokás, ez a mutogatás, és fényképen se láttam. Vidéken még fekete-fehérben se jött le, nemhogy színesben.

HÁY János (1960 - ) költõ, próza – és drámaíró. 1982- ben jelentek meg elsõ versei. Számos kötet szerzõje. Elsõ nagy sikerét Géza gyerek címû darabjának köszönhette, amely 2002-ben a pécsi Országos Színházi Fesztiválon (POSZT) megkapta az év leg-jobb színmûvének járó díjat.

Homlokkal neki a zongoralábnak görnyedtem, mert azt hittem, ez a mellrák. Hogy van ez a lány, akit különben egyáltalán nem szerettem, csak ki lehetett próbálni, milyen meztelenül, legalább képre, szemre, hogy ez a lány már ennyire fiatalon megkapta, vagy örökölte az anyjától. Hogy bejött neki a rossz gén a szüloktol vagy a körülményektol, mert rémesen éltek. Egy szobában Vácon. A falon a Demjén képével és az Abbával. Bent lavór, kint kút. A lány ágya mellett egy kisebb. A testvéremé - mondta, s hogy azért vannak az autós képek kiragasztva. A faterja a cementgyárba jár, meg a muterja is, abba, amirol tanultunk a suliban. Hajnalban mennek - mondta -, fölkeltik oket, az anyja lökdö-si meg, a testvérét is, és hat, mikor hazaérnek, akkor szokott az anyja fozni, az apja meg inni. Beláttam a konyhába. Az asztal körül vasrudakból piros mubor fedéllel négy ho-kedli. Azt mondja, hogy a faterjáék csinálták a gyárban, jó olcsón kijöttek, tulajdonkép-pen csak leitták magukat a hegesztovel, annyi volt az ára.

Néztem a lányt, ez a lakás van a szemében, a ragasztócsíkok, a kapcsoló körüli fol-tok, a raszteres fényképek, s a mellén meg ott hordja a rákot, amit megmutatott nekem, ahogyan a lopott ékszert, ahogyan az emlékkönyvek titoksarkát a kislányok. Kigombol-tam a blúzát, nézett a kezemre, aztán az arcomra: ezt csinálhatom, mert o beteg. Aztán kortyoltam a borból, és újra rá a nyitott titokra. Félve köröztem a hason a tekintetemmel, s csak lassan érkeztem a mellhez. Próbáltam hozzászokni a rákhoz, de amikor elértem a barna foltot, megint begörcsölt a gyomrom. Menjen el ez a lány - ezt gondoltam, és fél-ve, hogy ne lássam többet azt a helyet, visszazártam a beteg testen a blúzt. O pedig meg-nyugodott, hogy nincsen tovább, hogy nem folytatódik, mert nem tudott annyira beszél-ni, hogy megmondja: nem akarom. Minden végigszalad, akadálytalanul - azt hitte, aho-gyan az utcából a fiúkkal, mert nem tud olyat mondani, hogy ne bánts, még gyerek va-gyok. Egy csomó szót nem ismert, ha olyanokat kellett mondani, akkor hallgatott és né-zett a számra, ahogyan a némák.

Így szerettem meg az Annát, hogy már láttam nõi mellet.

Szerelmesnek lenni az Annába ez tulajdonképpen közösségi ügy volt. Aki nem volt az Annába szerelmes, valójában nem is létezett, úgyhogy mindenki szerelmes volt az Annába. Persze amikor este behunyta az ember a szemét és erre a szerelemre gondolt, egyáltalán nem tunt úgy, hogy ott áll sorban az egész osztály, meg az iskolaválogatott, meg a színjátszókörös fiúk, amikor így megjelent a lány, nem volt ott más, csak egyetlen fiú. A többiek nem is látszódhattak abban a hatalmas fényességben, amit ez a lány árasztott. Még fekete üvegen át is alig lehetett ránézni, annyira fényes volt. Akár a Nap. És a Nap élt, mint egy igazi lány, tündöklo karjaival kirajzolta a bolygók pályáját, olyan tökéletesen, hogy ne lehessen karambol a galaxis útjain. Ez lett volna a kozmosz rendje, ha mindenki helyesen mérte volna be a távolságát, ám örökös huzavona volt, ki melyik pályát foghatja be, s összevesztek a távoli égitestek a közeliekkel, elojogokat követelve maguknak. Ejnye-ejnye, ugyan-ugyan - mondta ilyenkor a tündökletes égitest, s min-denkinek megnevezte a feladatát, hogy ez a kicsiny birodalom megmeneküljön az össze-omlástól, káosztól, forradalmaktól.

Egy tavaszi délelott éreztem ott az osztályban, hogy rám veti sugarait a Nap: éppen rám. Néztem jobbra, aztán balra, és nem volt ott más. Lesütöttem a szememet - nem volt nálam a sötét szemüvegem, amit álmaimban hordtam. Akkor mondott valamit, mondjuk, hogy szia, vagy hogy vagy - ilyesmit, de az úgy volt megformálva dallammal, szóval abban minden benne volt, hogy lehetek például a szolgája, hogy cipelhetem a táskáját, elmehetek vele a fogorvoshoz, meg haza is kísérhetem. És ettol a naptól kezdve, mint egy csatolt küldemény ott lihegtem reggeltol estig az Anna oldalán. Szinte röpködtem, ha valami nehezebb feladattal sújtott, mondjuk, cipeljem haza a bevásárlótáskát, teli egész hétre mindenféle szar szódákkal meg üdítokkel. Az aviatika törvényeit megkérdojelezve, én csak súlyokkal megpakolva tudtam repülni. Ha nem volt nálam semmi plusz, szabályszeruen a földbe cövekeltem, mint egy közönséges lámpaoszlop, amirol nem a repülést, de a legegyszerubb gyalogmenetet sem lehetett elképzelni. És a Nap megcirógatott fényes karjaival, és mondott mindig nekem egy olyat például, mikor elváltunk, hogy szia, amikor meg találkoztunk, akkor meg egy olyat, hogy Szia. És annyi minden benne volt ebben a szóban. Mintha azt mondta volna, hogy csinálj már valamit, aztán megfoghatod a kezemet, meg tisztára meg is csókolhatsz - teljesen úgy hangzott, hogy hívjál el valahová és csókolj meg.

Az alagsori zongoratermet néztem ki. Másnap - a tervnek megfeleloen - odamentem a Naphoz és lehívtam suli után a zongoraterembe. Úgy tudok zongorázni - mondtam neki -, mint a Bartók, olyan állati moderneket. Tényleg - mondta, vagy azt, hogy szia, már nem tudom, de levittem a zongoraterembe és felcsaptam a zongora fedelét, magabiztosan, ahogy elozo délután begyakoroltam, és belevágtam a billentyukbe: tajng-pájng, bajng, csak úgy bogött a hangszer. Foleg a fekete billentyuket ütlegeltem, mert azok voltak a félhangok, s valahogy azt képzeltem, csak a félhangok modernek, az egészek azok konzervatívak, akadémikusak, s egy igazi korszeru zenész tudomást sem vesz a fehér billentyukrol. Majd kiszakadtak a falak, amikor belépett a haverom. Mi a faszt csináltok itt a zongorával - kiabált. Kiszakadnak az ablakok. Kit érdekel - mondtam vissza, és még egy utolsót belecsaptam a hangszerbe. A haverom meg, hogy te tudod, kinek a zongoráját vered szét? Tudod te, kiét. Mondom, a gimiét. Mire a haverom, hogy nem úgy, hanem hogy ki gyakorol rajta. Ja - mondom, arra a nyomott feju gyerekre gondolsz? Az tudod te, kicsoda? Bámultam rá, nem is értettem, mért érdekes, hogy kicsoda. Na bökjed már ki? Az - kis szünetet tartott -, az a Schiff András. Mér, ki az a Schiff András - kérdeztem -, meg mér kell ezt úgy mondani, mintha o lenne a Sztravinszkij, mondjuk? Tudod te, ki a Schiff András - nyomta tovább a kvízt. Ki az? - kérdeztem kicsit közömbösen. A Schiff András - mondta a haverom, rápislantva közben az Annára -, az a Kocsis Zoltán testvére. Tényleg - mondtam csodálkozva, pedig egyáltalán nem zavart, hogy más nevük van és testvérek. Budapesten minden lehet, nem úgy, mint vidéken, ahol semmi. Csak az zavart, hogy most én ezekkel a testvérekkel itt ki lettem rekesztve az egész zenei világból. S ezt tovább erosítette, amikor a haverom leült, és lazán lenyomott egy zongoraszonátát, mondjuk a Mozarttól. Az Anna álla úgy esett minden hangnál egyre lejjebb, mintha gumival lenne csak a fejhez fércelve, ami most kezd éppen lefáradni. A haverom meg leverte az utolsó hangot, aztán mintha rugó lett volna alatta, kilotte magát a zongoraszobából, hogy mennie kell. Nem mertem az Annára nézni, nem akartam látni azt a hülye áhítatot, ami a Mozartnak szólt és rajta keresztül a haveromnak. Sietnem kell - mondta váratlanul -, mert van még az a rohadt mosogatás, mielott hazaérnek a szüleim. Megmarkolta a válltáskáját és elindult, én utána, hogy elkísérjem, mint máskor. Föl a lépcson, át az udvaron, le a Sionnon és közben hangosan, szinte kiabálva magyaráztam, milyen szörnyu, hogy valaki tíz évig tanul zongorázni és csak egy szar Mozart-szonátáig jut el, mint a haverom. S hogy ez a zongoratanítás csodje, minden eredeti muvészi erot kinevelnek az emberbol, hogy ráállítsák valami unalmas szarra, mondjuk a Mozartra. Magyaráztam, hogy legalább néhány centit lefaragjak a haverom diadalából. Aztán megjött a busz, az Anna meg mondta, hogy ne menjek vele, mert úgyis annyira siet. Így maradtam a nyolcas megállójában, azzal a sok mindennel, amit a Mozartról, meg a zongoristákról mondtam az Annáért.

Másnap megint a zongorateremben tartózkodtam, újabb menet, Anna ledobott táská-val a padon, amikor bejött a haverom. Határozottan átvette a helyet a zongoránál, és el-kezdett Chopin-preludöket játszani, meg olyan hülyén dolöngélni, ahogyan csak a zon-goristák tudnak dolöngélni. Nekem ebbol tökre elegem van - mondtam pár futam után -, tiszta szirupos szar az egész, menjünk inkább. Egészen az Annához fordultam, és neki mondtam már bele a szemébe, hogy gyere te is. Nekem most nem kell annyira sietnem - mondta. A mosogatás szóba se jött, csak hogy milyen szép, nem hogy a haverom, hanem a Chopin. Én meg hogy kifordul a gyomrom ettol az émelyíto szartól, hogy lehet ezt még meghallgatni, Bartók után! Próbáltam mindent, de o csak csittegett.

Így mentem ki a zongoraterembol, ilyen hülye csittegések között, a haverom Chopin-je elol menekülve. Berántottam az ajtót, jó nagy hanggal. Álltam a folyosón a neonlám-pák alatt, vártam pár percet, hátha utánam jön, vagy kiszól legalább, hogy ne menj. Az-tán elmentem a lépcsoig, ott is álltam egy kicsit, úgy, ha kilép, azt lássa, én tulajdonkép-pen megyek, nem várok, a kezem a korlátra tettem, a testem eloredöntöttem fölfelé irányba. És megcsináltam ezt a kapuban is meg a busznál, hogy éppen várok egy buszt, persze már három elment, de úgy nézzen ki, mintha. Nyugtalanul nézem az órámat: hát nem jön ez a nyomorult járat, teljesen elkések... De Anna az ötödik busz után se tunt föl.

Milyen hülye is vagyok - mondták a többi bolygók -, milyen baromi hülyén tudok viselkedni meg bármit csinálni. És röhögtek rajtam. Én meg álltam ott a megállóban. Elvesztettem a Napot, amihez képest rajzolva volt a világ, s most nem tudtam, merre menjek, hogy ne törjek össze, ne morzsolódjak szét valahol messze a galaxis mélyén.