KOVÁCS katáng FERENC:

APÁK ÉS FIÚK

AZ APA

Apám falujában élt egy buta orvos. Nem is buta, inkább lassú gondolkodású. Azért, ha tanulmányaiban nem is remekelt, de hosszú és változatos praxisa alatt a legfontosabb gyakorlati tudnivalókat összeszedte, még többet is talán, mint egy városi körorvos. Buta is volt, meg nem is. Ha sokat beszélt, akkor még az egyszeru emberek is furcsállották, de jobbára hallgatott. Orzött egy titkot. Az apám, mondta különös hangsúllyal, az apám kötötte a lelkemre halálos ágyán, amikor kezdo orvosként kezeltem. Az orvostudományra fütyölt, az orvosságot ellökte magától, de a diagnózisomra büszke volt. O eroltette, hogy orvos legyek.

Apja amerikás volt. Falujukból sokan mentek el, s volt aki visszajött, a többség viszont nem. Akik letelepedtek, vagy kivitették családjukat, vagy itt hagyták. S akik itt maradtak, azok vagy kaptak támogatást odaátról, vagy nem. Ok szerencsések voltak, mert apjuk visszajött, hozott haza egy kis pénzt, meg valamiféle tudományt is. Így mondta mindenütt a faluban, hogy tudományt szerzett. Amibol másoknak nem sokat árult el. De aki figyelmes volt, s persze türelmes is, kifigyelte az öreget, rendre leutánozta szokásait, cselekedeteit. Idovel bebizonyosodott, hogy bizony nem járt rosszul. Kérdezgették ok is, na, milyen volt? Semmilyen. Ott sincs kolbászból a kerítés. Megfizettek? Nem. De hoztál egy zsák pénzt. Kevés az. Mire kevés? Hogy a tudományomat fiaztassam. Ennél többet soha nem mondott. Vagy ha igen, másképp, de sehogy se érthetobben.

A hazatértek gyakran tervezgettek, pusmogtak, foleg amerikás nyelven. De az öreg inkább csak hallgatott, aztán mindent másképp csinált, mint a többiek. Például mindössze pár hold földet vett, amit az asszonyával közösen muvelt. Néha napszámost fogadott, de fiát nem engedte a földre. Egy gyerek lett, arra is majdnem ráment az asszony, ez az egy tanuljon inkább, szabadkozott, ha szóba hozták a templom mögötti téren összetákolt kuglipályán. S valóban, a fiát városon taníttatta elébb tanítónak, azután meg orvosnak. Oda kellett az amerikás pénz. Lovai kiöregedtek, vakok, sánták lettek, házuk a nyomába sem lépett a többi amerikásénak, de azt a kevés földet szépen muvelték, lett, ami kellett a konyhára, az állatoknak. A többiek földszerzési, jószágvásárlási láza is alább hagyott. Vagy mert figyeltek az öreg óvatosságára, vagy mert nem bírták már a strapát a nyakukra nott földeken. A nagy portálokról elszivárogtak a fiatalok. A téeszbe elsonek jelentkezett, de méltatlankodva elutasították, apró parcellákkal, gebékkel, pár sovány tehénnel ne szégyenítse a közösséget. Ekkorra fia gyakorló orvosnak visszakerült a faluba, így hát beteljesedni látszott amerikás álma, s halni készült.

Ami még maradt a tudományából, azt apránként el kellet mesélnie fiának. Ideje boven volt, az ágyát szükség esetén sem tudta elhagyni. Volt a hajón, mondta fiának az elején kezdve, kifelé menet egy elrongyolódott, keszeg kis ember. Munkácsról Triesztbe gyalog, alkalmi jármuveken érkezett. Semmije sem maradt, mire befizette a hajójegyét. Bár azt sem egészen, így naphosszat takarítania kellet a fedélzeten, s csak esténként jött közénk magyar szót hallani, bámulni szalonnázásainkat. Egyszer ettünk naponta, lefekvés elott, hogy ne kelljen a magunk és a mások gyomorkorgását hallgatni. Engem kiszemelt magának, hogy kössünk egyezséget, kiokosít, ha nem hagyom éhen veszni a hajóúton. Meg nem mondom, mi vett rá, hogy belemenjek. A tanulással gyorsabban teltek az esték, s a tanulságot mindig másnapra hagyta a kis keszeg ember, hogy legyen kedvem a folytatáshoz. Lassan, de kifogyhatatlanul beszélt. Beosztotta, hogy a hajóút alatt kiteljen a tudományom. Mesélt a földrol, amirol azt hittem, hogy mindent kitapasztaltam nagyapád mellett, hajnaltól napestig a verejtékünk árán. Na persze hittem is, meg nem is a tanítómnak, de gondoltam, ennyi szalonnavendégelést nem hagyok veszni, jól eszembe véstem minden szavát, éjszaka fektemben is jól megrágtam, aztán ha visszajövök - gondoltam -, bizony kipróbálom. Még ilyet, kóstoljam meg a földet, ízlelgessem, járjam a határt egy osszel és egy tavasszal, majd nyáron is gyujtsek földmintákat innen-onnan uborkásüvegekbe, tegyek rájuk ezt, azt, de fontos, hogy mikor, és mit, ami az asszony konyhájában amúgy megtalálható, de ezt most nekem nincs érkezésem mind elmondani. Nem szóltam én errol a hajón senkinek, mert ott vízbe hajítják az ilyen bolondot. De fiam, ezt elore hozom a sorban, az a pár hold, amit itt-ott ezen praktikákkal megszereztem, az mind többet, szebbet termett a többiekénél.

Volt, hogy ezt vagy azt nem bírtam kihozni a földbol, akkor megint eloszedtem az üvegeket, meg anyád fuszereit, és az megmutatta mit vessek, mit termeljek. Más alkalommal az orvoslásról beszélt fiának. A keszeg ember elobb az állatokon végezheto gyógymódokat sorolta, majd áttért az embereken alkalmazhatókra. Itt már könnyebb dolga volt, mert mutogatott ezt-azt magán, rajtam, s a mellettünk ülokön. Aztán egyre többet gyakoroltatta a sebtiben tanultakat. O nem gyógyíthat, mondta, s úgy nézett végig magán, hogy magam lássam be, ki hinne egy rongyosnak, ki engedné magához közel, még akkora nagy bajában is. Így hát engem tuszkolt, érdeklodjek, kell-e segítség. Elore megmondta azt is, hogy mi lesz a panasza a kiszemeltnek, és hogy mit feleljek, mit tegyek. Egyre gyakrabban hagyott magamra, döntsek én.. De megállapodtunk, ha nem bírom ésszel, hívom ot egy vödör vízzel segíteni, s akkor titokban kiigazít engem. Apróságokat kaptunk érte, amiknek hasznát vettük az úton. Ugrok az idoben, fiam, ez az ember Amerikában is végig mellettem volt. Napközben a farmergazdával végeztem minden szükséges munkát, este gyógyítottuk a lesérült állatokat.

A rongyost magam mellé kértem segítségnek, mert a többiek nemigen állhatták. Bár rendesebben öltözött, evett is, úgyhogy nem volt már halálmadár képe, kerülték loboncos haja, szakálla, pajesze, de foleg szúrós tekintete miatt. Igyekezett elkerülni, mégis óhatatlanul összeakadt a szeme másokéval. Tartózkodtak tole, o is tartotta a szükséges távolságot. Késo estéken engem okosított, olvasott. Rongyosnak magamban hívtam, de ot magát nem szólítottam sehogy. Pillantást váltottunk, ebbol tudta, hogy jöjjön, vagy menjen, hozza ezt, vagy azt. A szavak a tudományomhoz kellettek. Tanultuk a nyelvet. Elottem járt, amit már tudott, nekem is magyarázta. Az egyik fülemen be, a másikon meg ki. Nem úgy, mint a masinákról hallottak. Mondta, hogy mi mitol muködik, én meg láttam késobb, amint szétszedtük a farmergazdával, és hamar helyrekerült bennem a tudomány és a szerkezet. De a nyelvem nem állt az amerikásra, s akkor kifacsart magyar szavakat talált nekem, arra gondoljak, azt mondjam, majd csiszolódik. Nevetett beszédemen a farmer, de végre tudtunk közlekedni egymással. A pénzrol kellett már a tudomány nekem, mert gyult is, fogyott is. Hogy legyen az arány? - kérdeztem a rongyost. Itt gyujtsem, küldjem haza, vagy vegyek ezt-azt? Kitéro válaszokat adott. Mint a lónyavalyával, nagyot lehet tévedni, mondta kényszeredetten. Pénzrol tudományt kiadni kockázatos. A pénz megváltoztatja az embereket, gyulöletet kelt. Erosködtem, adjon leckét, majd meglátom, mikor kicsit már gyulölöm, akkor abbahagyjuk. A kölcsönig s kamatig jutottunk, s a példáig. Az indián munkásnak adtunk két dollárt, hogy adósságát törleszthesse. Fizetésnap meg hármat vettünk vissza tole. A leckét megtanultam, el nem felejtettem, de soha többé nem kívántam élni vele. Akkortól úgy lett, hogy én elmondtam, mit tennék a pénzzel, s o rábólintott, vagy felhúzta a vállát, gyakran megcsóválta a fejét. Hazajövök, mondtam, rábólintott. Ránéztem. Nemet intett. Adnék pár tanácsot, mondta - otthon lehet már gyulölni, ha balul sülnek el a dolgok. Annyi földet szerezzen az ember, amit maga megmuvelhet. Ne csináljunk rabszolgát se magunkból, se családunkból. A ház leéghet, ha tízszobás is. A földekre kapzsi szemek lesnek. A kevés több, együttérzést kelt. A szomszéd lovát nem gyógyítjuk, csak célzunk arra, hogy mit tenne egy kuruzsló. A pénzzel csínján kell bánni, a gyerekre költeni. Tanuljon, ne gürcöljön, mint az apja. Ott gyarapodjon, ahova vetodik, ne kösse ház, se föld. Az arany, az ékszer értéktartó. De festményeket, jó olaj képeket kell gyujteni. Nem olyat, amit kínálgatnak, meg ami tetszetos, hanem nehezen elérhetot, s ez idovel megsokszorozza az árát. Az öreg még sokat beszélt odaátról, de azzal sem mondott többet. A rongyos útravaló tanácsait sem ismételte el többször. Utolsó napjaiban egyre szaggatottabb lett a beszéde. Orvos fia ült mellette, fogta csuklóját, a pulzusát mérte. Így ment el az apa félálmában Amerikán is túlra.

A FIÚ

Az a bizonyos orvos Apám falujából, aki sem nem volt okos, sem nem buta, csak kicsit nehézkes észjárású, sokat köszönhetett az apjának. Kitaníttatta, jó tanácsait hagyta örökbe. Festményeket vegyél fiam, de ne olyat, amit kínálgatnak, se nem olyat, ami kedvedre való volna, hallotta most is apja intelmeit.

A közeli kisvárosban próbálkozott legelébb. Suttogták a fogorvosról, hogy képekbe fekteti a pénzét. Zsugori és kapzsi. Egy betegen nem dolgozik húsz percnél tovább, hogy visszarendelhesse, s az újra fizessen. Ez az illeto, egy másik orvos beajánlására fogadta egy este a falusi orvost. Nyájaskodott, kellemkedett, mint azt a fizeto betegeivel tette. Végigjárták az utcai szobákat, a falak zsúfolásig voltak mindenféle festménnyel. Tetszik, kérdezte a fogász, s vállon fogva a rendelobe is bevezette vendégét. Ott is képek, nem tájékoztató plakátok lógtak. Aranyozott, cifra keretben, némelyik üveg mögött, mások nem. Ezeket egyenként kis lámpácskák világították meg. Tetszik, válaszolta kis ido után a vendég. Valóban tetszettek neki a képek. Nem volt szakérto, de iskolás korában Pesten, Debrecenben, kisebb vidéki helyeken is meglátogattak képgyujteményeket. Ismerte a nagyokat, akiket illett, de azon soha nem gondolkodott el, hogy mi végre, milyen csillagzat alatt készülhettek a remekmuvek. Tetszett itt neki a kisvárosi fogásznál. A lakás elegáns bútorai, a szonyegek, s igazán a képek a falon. A csendéletek, a tájak hegyekkel, másokon állatokkal, megint másokon a puszta egyetlen fával, vagy apró házikóval. Az eloszoba falán csupa sötét, szinte fekete festményt látott, alig kiveheto szárnyas állatokat, vagy csak állatfejeket, virágos csendéleteket. Házi készítésu meggylikort ittak. Ez annyira illett a fogászékhoz, hogy a látogató el is feledkezett tiltakozni, hogy o csak borral él, abból is mértékkel. Ami nagyjából értheto is, hiszen a homokon termett nyíri vinkóból kevéssel is beérte az ember. A fogorvos babaarcú, kövérkés, de élénk tekintetu felesége kínálta a vendéget. O kezdett végtelennek tuno történetekbe. Mindegyik képrol volt mondandója. Ahol pedig a festot magát közelrol ismerték, ott elidoztek a nem ritkán pikáns és vaskos pletykáknál. A vendégnek felajánlották, hogy bevezetik a muvész körökbe, amit - apja szavainak sugallatára - gyorsan, de udvariasan visszautasított. Nem sürgos, ez a dolog még nem érett be nálam. Búcsúzáskor azért megkérdezte vendéglátóit, hogy olyan festot nem ismernek-e, aki nem akar eladni. Olyan bolond nincs, válaszoltak egyszerre, mosolyogva, de némi döbbenettel a szemükben. Jönnek kéretlenül, maguk, vagy ügynökeik mutogatják a képeket. Régieket pedig a Bizományin keresztül veszünk. Elovásárlási joggal, törzsvevok, nyitás elott, vagy zárás után, nyugodtan, mikor senki nem zavar. Az orvos legközelebbi városi útja a Bizományiba vezetett. Itt is csak olyan képeket látott, amik tetszettek neki, vagyis hát olyat nem talált, ami egyáltalán nem tetszett. Eladók, nyilvánvalóan, ha áruk s címük kis kartonlapon melléjük tuzve a falon. Egy eladó követte diszkrét távolságból, s amint elbizonytalanodott a keresésben, az biztató arccal nézett vissza rá. Tessék kérem, folytassa a nézelodést, áradt a tekintetébol. Tessék bátran, nézni ingyen van, szólalt meg kissé késobb. Mintha közelebb is került volna, a vevo holdudvarába. Nem volt már fiatal. Gombolatlan köpenye alatt kopottas zakót, mellényt, felgombolt inget viselt. Igen, és csokornyakkendot. Természetesen csokornyakkendos, gondolta magában az orvos. A cipojét is meg kellene néznem, biztosan gojzervarrott, bárha kopott, de makulátlan fényesre suvickolt. Restellt megfordulni s a padlóra nézni. A képek szemmagasságban, vagy egy-két sorral feljebb is összezsúfolva lógtak az üzlet hol tágas, hol egészen szuk labirintusaiban. Már elfeledkezett az eladó cipojérol, amikor a földre állított, falnak támasztott képek között egyszer csak megpillantott két pipaszár lábat. Díszes tükörben, köpeny alatt fényesre vasalt, kinottnek tunt, magas szárú cipoben végzodött, békebeli szövetnadrágot látott. Valóban nagyon kopottak voltak a lábbelik, de a finom, puha borön meglátszott a napi bokszolás, gondos fényezés nyoma. Az a kép nem eladó, szólalt meg immár másodszor az eladó. Mint akit rajtakaptak, az orvos villámgyorsan megpördült tengelye körül. Mondani akart valami mentegetozésfélét, de az eladó halvány mosolya visszafogta. A sokat tapasztalt kereskedo minden tolakodást nélkülözo, ugyanakkor bátorító mosolya volt ez. Bizalmat árasztó, bátorító tekintet, bármelyik pillanatban megszólalásra, vagy elhallgatásra készenlétben álló ajkakkal. Nem tetszenek a képeink? - szólalt meg egy lépést hátrálva, hogy utat engedjen az esetleg távozni óhajtó vásárlónak. Ellenkezoleg, szólt az orvos. Sajnos tetszenek. Eladók? - kérdezte, s már vonta is volna vissza. Igen, kivéve azt a tükröt, amiben a képek hátulját mutatják, az igazoló pecséteket, szignókat, esetleg elrontott vázlatokat. Egyeseket jobban érdekli a fonákja, mint az eleje. Némán álltak egymással szemben, de ez sem volt hiábavaló idotöltés. Az orvos azon tunodött, elárulhatja-e az ismeretlen, bár bizalmat sugárzó kereskedonek apja intelmeit. A vézna öregember szemében pedig mintha megcsillant volna valami apró fény. Szakállát ádámcsutkája felol, kézfonákkal kicsinyt elore tolta. Ez mindig a születendo gondolatokat világrásegíto mozdulat volt nála, szemben az ügyeket lezárni óhajtó, gondterhelt, marokra fogott szakállhúzogatással. A doktor úr netalán kevésbé szép, és nem eladó képeket keres? - kérdezte halkan. Az orvos önkéntelenül végigpillantott magán. Elmosolyodott, és kissé meglendítette jobb kezében lógó orvosi táskáját. Az öreggel legközelebb egy füstös presszóban találkoztak. Itt már valódi presszókávét foznek, és még valódi, leheletkönnyu porcelánban szolgálják fel, magyarázkodott az öreg a füstöt hessegetve. Kérek két szokásost, betétest, rendelt mosolyogva, a felszolgáló szemébe nézve. Jól megtömik a lefozo szurot, magyarázta, de el is várják a betétet, vagyis némi borravalót a kistányér aprócska szalvétája alá. A kávé mellé még egy verseit áruló középkorú férfi, késobb egy virágárus öregasszony is érkezett. Mindkettot elhessegették maguktól, bár a verseket az öreg javaslatára elolvasták. Ki tudja, talán egy József Attila, érvelt az öreg. Olvastak. Tetszik? - kérdezte. Hát nem rosszak, rímelnek a sorok, értem, hogy mit akar mondani. Na, akkor visszaadjuk, somolygott az öreg fehér szakálla felett. Képekrol még a második, sot a harmadik találkozásuk alatt sem esett szó. Az orvos felírt pár receptet, az öreg hajdani könyves- és régiségboltjáról mesélt. S arról a tizenkét hónapról, amit boltja apró pincéjében töltött a háború befejeztéig. Az eladópult alatt volt a lejárat. Lehúzta a rolókat, a keskeny lépcson lecipelt egy ócska matracot, kannában petrót a lámpába, konzerveket, s a könyvek nagy részét. A látszólag értékesebb tárgyakat, régi órákat, porcelánokat, csecsebecséket a boltban hagyta. Esténként kisurrant a hátsó udvarba elvégezni a dolgát, s visszafelé bevitte magával az ajtó mellol a mintegy ottfelejtett csavaros teteju befottes üveget. A boltot takarító asszonyt kérte meg, ha már nincs mit seperni, legalább napjában egyszer valami fottet készítsen ki oda. Hogy aztán sejtette-e ez asszony, hogy hol bujkálok és miért, sosem tudom már meg, révedezett gondolataiba az öreg. Kávéztak és halkan beszélgettek. Idonként jött Iduka mókás kis fityulával a fején, dereka körül tenyérnyi kötényke alatt a térd alá éro szuk, sötétkék szoknyában, nejlonharisnyásan, magasított sarkú könnyu papucscipoben. Kérdezés nélkül hozta a szokásost, két betétes kávét, s kétszer egy deci szódavizet. A virágos és a verseit áruló elkerülte oket. Az öreg hamiskás mosolya sejttette, hogy a történet fordulatosabb része még hátra van. A legszebb hónapjait élte a pincében, mondta. Kedvenc könyveit olvashatta újra, vagy végre kézbe vehette azokat, amik már évek óta vártak sorukra. Lassan csökkent ugyan a készlete, de mire az olaj kifogyott volna a lámpából, nem várt események zajlottak le a feje felett. Valakik, talán egy kibombázott család, talán valami csavargó emberek feltörték a boltját, kidobáltak minden lakhatáshoz szükségtelennek vélt kacatot az utcára, s beköltöztek. Még szerencse, hogy a pincelejáróra szalmazsák vagy matrac került, így nem fedezték fel a búvóhelyet. Ettol kezdve egyre kellemetlenebbé vált az öreg helyzete. Konzervei elfogytak, innivalója egyáltalán nem maradt. Valami véletlen szerencse folytán a lépcso alatt üvegekkel teli ládára lelt. Inkább a ritka üvegforma miatt vehette be a boltjába, mint a számára ismeretlen és értéktelen tartalma miatt. Az öreg emlékezete szerint ötéves korában ivott utoljára alkoholt. Krónikus szorulására szülei általában ricinussal itatták, s azután gyuszunyi likorrel tompították az olaj borzalmas ízét. Szája kisebesedett, nyelni sem bírt, felbontott egy üveget, és belekóstolt. Nagyot sóhajtott, ezt is meg kellett érnem, mondta. Nem tudhattam, hogy meddig leszek foglya saját pincémnek. Reggelente megtöltöttem egy poharat, s abból nyalogattam estig. Savanyú volt, kesernyés, és nem oltotta a szomjam. Álmosított, s amíg meg nem szoktam, szinte egész nap aludtam tole - mesélt tovább. Mást se tehettem zajtalanul a sötétben. A napokat úgy számoltam, hogy egy-egy könyvet raktam át az üres oldalra. S ha nagyon untam magam, mellé telepedtem, és megszámláltam. Meglepett, hogy milyen hamar végére érek a számolásnak. Mennyivel könnyebb húszvalahány könyvet átpakolni, mint ugyanannyi napot eltékozolni. Az igazi gond az volt - mondta még jobban lehalkítva hangját-, hogy nem volt hova kimenni. Hallgattak, lötyögtették a csésze alján maradt kávét. Nem néztek egymás szemébe, pedig egyikkojüknek sem volt különösebb szégyellnivalója. Az orvos hirtelen elhatározással nyúlt táskájába, felírt egy injekciókúrát. Forgatta ujjai között a papírlapot, majd gombóccá gyúrta, és zsebre vágta. Csak fiataloknak, munkaképeseknek jár, szabadkozott mintegy magának. Az öreg megint elmosolyodott, s mielott az orvos félreérthette volna, tovább mesélt. A betolakodók úgy tuntek el, ahogy jöttek. Nagy zajjal, csörömpöléssel, zúzással, töréssel. Sokáig csend volt utánuk majd jöttek mások. Turkáltak a majdnem semmiben. Amikor a padlódeszkát kezdték feszegetni és elhordani a fejem fölül, cselekednem kellett. Éjszaka a maradék deszkákkal eltorlaszoltam a bejáratot, s valami festékkel kiírtam, hogy eladó. Érthették, ha akarták, ha nem, itt van gazda. Éjszakánként egyre messzebbre merészkedtem a bolttól. Többször bekopogtam a takarító asszonyhoz, de senki nem felelt. Bementem, ettem valamit a spájzában. A nappalokat továbbra is a pincében töltöttem, végül beköltöztem az asszony szegényes, megüresedett lakásába. Azóta kiutalták nekem, de nem írtam alá semmit. Nem az enyém. Rendben tartom, s ha visszatér, megfizetem az elmaradt bért s azt a kis ennivalót, amit feléltem a spájzból. Itt elhallgatott, mert érezte, hogy az orvos nagyon szeretne kérdezni valamit. Szaporodtak, és elhúzódtak a presszólátogatások. A doktor kölcsön kapott könyveket, késobb beszélgettek is róluk. Hosszú sétákat tettek a Károlyi kertben. A vén platánok alatt meg-megpihentek egy padon. Méltóságteljes léptekkel rótták köreiket a park északi végétol, a kissé romos színházépülettol le egészen a leánygimnáziumig. A filozófusokon gyakran hajba kaptak, mintha nem egy kerékre járt volna az eszük. Bölcsen áttértek semleges vizekre, magyar és külhoni irodalmi munkák megtárgyalására. Az orvosnak nem volt családja, s elorehaladott veseelégtelensége nem is bíztatta sok jóval. Nem volt szíve magához kötni senkit. Apja tanácsai az anyagi gyarapodásra is okafogyottá váltak. Hacsak! Nézett szinte egyszerre, egyazon lelki állapotban egymásra az öreg és az orvos. Egy emlékházat látogattak éppen, múlt századi író otthonát. A gondosan orzött terek árasztották magukból a letunt kor hangulatát. A bútorok, a használati eszközök érzékletesen meséltek az elporladni kész múltról. Mindketten feloldódtak elodjeik meséiben, emlékeiben, s mintegy varázsütésre repültek hozzájuk a korábbi századok. Egymásra néztek, kezet nyújtottak egymásnak, mintegy pecsétet téve paktumukra. A jövonek megoriznek valamit a mából.

Az orvos beköltözött a városba. Egy kisebb erofeszítést igénylo SZTK rendeloi állást vállalt. Megszaporodott sétáik során bekéretoztek egy-egy különc festo mutermébe. Némelyikkel összebarátkoztak, másokkal feszült, haragos beszélgetésekbe bonyolódtak. Gyujtötték, vásárolták a nekik nemigen tetszo képeket, foleg azoktól, akik húzódoztak muveiket áruba bocsátani. Az öreg inkább érezte, mintsem értette, hogy egyes absztrakt táblák, számukra még megfejhetetlen motívumrendszerükkel, provokáló színvilágukkal, polgárpukkasztó pökhendiségükkel egyetemes értéket rejtenek magukban. Könyveik, berendezési tárgyaik is szaporodtak. Gondosan válogattak. Az ido nekik dolgozott. Kijárták, hogy az asszony lakására új papírt írjanak. Életük végéig lakhatják, utánuk könyvtár-galéria lesz, s neveik kezdobetuibol KERT-re keresztelik. A betévedok használhatják a berendezéseket, olvashatnak, kényelmesen nézegethetik a falon lógó képeket, vagy lapozgathatják a festménymagazinok ajtónagyságú szárnyait. De már életükben elterjedt, hogy bárki betérhet hozzájuk.

A kisváros felett halványan sápadozik a lemeno nap. A platánok rozsdás levelei lepik el a sétautakat, hol a járókelok finom fohajtással, kalaplevéve üdvözlik egymást. Varjak felhonyi serege csapatokba rendezodve húz a kiserdo lombtalan fái közé. Károgásuk nyomja el az utca zaját. A parkra szálló köd két elhalványuló alakot nyel el.