MIHÁLYI GÁBOR

A POLITIKA MORÁLJA – A MORÁL POLITIKÁJA

AZ ERKÖLCS BAJNOKAI

Nehéz megérteni, hogy okos, kiváló íróink, filozófusaink, politológusaink, miért nem tudnak egymással folytatott vitáikban zöldágra vergõdni egy olyan viszonylag egyszerû dilemma eldöntésében, mint a politika és az erkölcs viszonya. De ha jobban belegondolunk a hosszabb ideje zajló szellemi csörtékbe, könnyen megértjük, hogy a vita eldöntése miért megy olyan nehezen.

Ugyanis mindnyájan a morál bajnokainak tekintik magukat, s úgy vélik az a morál, amit õk annak tartanak. Noha természetesen mindnyájan tudják, hogy napjainkban is számtalan erkölcsi nézet ütközik egymással, Sõt azt is tudják, hogy nemcsak a politikának van morálja, hanem a morálnak is van politikája. Vagyis, hogy az erkölcsi bunkó lengetése is politika, politikai tett. Politikai döntés kérdése, hogy melyik erkölcsöt, a valláserkölcsöt, a magyar irredenta, az üzleti élet, az MSZP vagy a liberálisok erkölcsét vagy éppen valamiféle mindennapi használatra való laikus civil erkölcsöt tartunk, vallunk “az” igazinak. És mint tapasztaljuk, még a preferált erkölcsökön belül is számos változattal szembesülhetünk. Milyen szórakoztató lenne sorra elemezni a napjainkban dívó erkölcsfajtákat, és ezen közben feltárni a hangoztatott elvek és a tényleges gyakorlat közti különbségeket. Erre itt sajnos nincs tér, terjedelmes könyvet kellene szentelni e téma feldolgozásának.

A politika - fejtegette Machiavelli – mindig is a hatalom megszerzésének és megtartásának tudománya és módszertana. Az volt, és az is maradt. Elvileg semmi köze az erkölcshöz, minden eszköz jó ami célra vezet. E felfogás életveszélyessége elsõsorban abban rejlik, hogy nagyon nem mindegy, mi a hatalom birtoklásának célja. Valami nemes ügy, például az olasz nemzeti állam létrehozása, mint azt Machiavelli kívánta, vagy egy gengszter banda azon törekvése, hogy az államhatalmat kezébe kaparintsa. Vagy a nemzeti szupremácia megteremtése más népek leigázása árán. Erre tegnap Hitler, napjainkban egyes balkáni államok nyújtottak szemléletes példát Vagyis a hatalom céljának a megválasztása is erkölcsi kérdés. A nemzeti álmok megvalósítását is tekintheti egy ország, egy nép a legfõbb erkölcsnek. A szerbek számot tevõ része máig nem érti nacionalizmusuk népgyilkos erkölcstelenségét, és gonosz, idegen, imperialista hatalmak áldozatának tekinti magát. Égetõ és lefolytatandó vitakérdés a magyar nacionalizmus erkölcsisége is.

A gyakorlatban a módszek megválogatásában a politika – ha eredményt akar elérni - nem igen tarthatja magát a Grál lovagok erkölcsi kódexéhez. Azonban azt sem teheti, hogy ne számoljon az uralkodó erkölcsi renddel, legalább is a hívek, a támogatók erkölcsi kívánalmaival. Ki tudja, mit érzett és hitt magában IV. Henrik, de “Canossát kellett járnia”, amikor a pápa kiközösítette õt. Hiába volt a császári sereg, Henrik sem bírt az Ég átkával.

Manapság a demokráciákban, amelyekben az érvényesülés feltétele a szavazók megnyerése és rokonszenvük megtartása, a politikusnak nagyon is vigyáznia kell erkölcsi hírére. Mi, választók elvárjuk képviselõinktõl a makulátlan erkölcsi tisztességet, a törvények betartását, a szavahihetõséget. Nixon, az Amerikai Egyesült Államok elnöke belebukott abba, hogy demokrata párti politikai ellenfelei rábizonyították, hazudott, és inkorrekt politikai mesterkedésekbe bonyolódott. Clinton a republikánusok riposztját csak azért élte túl, mert a választók többsége a saját botlásaira emlékezve végül is bocsánatos bûnnek ítélte házasságtörését és lovagiasnak minõsíthetõ kísérletét, hogy letagadja félrelépését. Szerencséjére mellette szólt az is, hogy a tartós konjunktúrának hála a közvélemény alapjában meg volt elégedve elnöki mûködésével.

MEDGYESSY TÖRTÉNETE

nem egy tekintetben hasonlít a Clintonéra. Ahogy Clinton nem érezte erkölcsi vétségnek szexuális kalandjait, kommunista létére Medgyessy maga sem talált semmi kivetnivalót BM-es mûködésében. Honunkban nem nagyon szeretjük a rendõröket, de ki tagadná, hogy szükség van rájuk. SZT tisztekre is. És azt se feledjük, nem a Politikai Rendõrség, az ÁVÓ, a hálózatok uralták az országot, a döntések még e legvadabb sztálinista idõkben is a Pártközpontban, illetve végsõ soron Moszkvában születtek. Ami persze nem menti a morális felelõsség alól a “parancsra tettem” embereit.

A lakosság többsége nem is talál erkölcsi kivetnivalót a miniszterelnök belügyes múltjában, a közvélemény-kutatások szimpátia indexei ezt mérhetõen tanúsítják. Más lenne az eredmény, még a szocialisták köreiben is, ha Medgyessyrõl kiderült volna, hogy elsõ millióit nem korrekt üzletekkel szerezte. Ezt már hívei sem tekintették volna megbocsátható félrelépésnek.

Más kérdés, hogy ki mit tud? Hiszen a Belügyminisztérium mind a négy nagy párt kezében volt egy ideig, és illetékeseinek ismernie kellett az alkalmazottak névsorát, fizetési listáit. Ma a xerox gépek korában a másolatok készítése nem okozhat gondot. A pártok vezetõi azt is tudhatják, mit tud ezekrõl a listákról a többi párt. Amelyik párt még sem tud minden szükséges tudnivalót a politikai mérkõzések résztvevõirõl, az magára vessen. Arról nem is beszélve, hogy senki nem hiszi el a másiknak, hogy annak idején nem használta ki az alkalmat a szükséges információk beszerzésére, és nem õrzi ezeket bármikor elõvehetõen a maga páncélszekrényeiben. (Mindez persze feltételezés, nehéz azonban elképzelni hogy létezik egy titokszoba, amelynek kulcsához a legfõbb titokõrön kívül senki sem férhet hozzá.)

Akkor mirõl beszélünk? Csak az sérti az erkölcsi minimumot”, hogy Medgyessy bennfentesek által ismert belügyes múltja nyilvánosságra került?

A SZAKADÉK KÉT OLDALÁN

Az országot megosztó mélységes ideológiai szakadék a Horthy korszakban alakult ki, és úgy látszik, soha sem tûnt el. A szocializmus felszámolta ugyan a szembenállók osztálybázisát, a tõkét, a nagybirtokot, a rendszert kiszolgáló államapparátust. De maguk az ideológiák, az ezekhez tapadó érvrendszerek és indulatok nem tûntek el, kagylóikba rejtõzve, zárkózva átvészelték a diktatúra éveit A nagy fordulat után - miután felfedezték, hogy a demokrácia újra szabad teret nyit számukra - Phoenix madárként újra feltámadtak. Az újra színre lépõ pártok a régi szakadék két partján kerestek maguknak helyet, és igyekeztek megfelelni szavazó bázisuk igényeinek. Vagyis az ideológiák már eleve megvoltak, a pártok a jobb- és baloldalon kialakult ideológiai bázisokhoz kapcsolódva helyezkedtek el. Persze maguk is segítettek abban, hogy a régi és új eszmerendszerek korszerû tartalmat, nyelvezetet, formát öltsenek.

SZDSZ DILEMMA

Mint tudjuk, az SZDSZ rendszerrobbantó antikommunista pártként indult és szerezte híveit. A népi írók új nemzedékével (Csoóriék) és a fiatal demokratákkal ( Orbán Viktorral) szövetkezve szerették volna erõs centrum pártként uralni az új rendet. A formálódó politikai pártok arculatát és helyét azonban nem pusztán szubjektív vágyaik , hanem az irányadó szavazó bázisok határozták meg.

A nagyobbik rendszerváltó párt, a Demokrata Fórum élére az SZDSZ várakozásaival ellentétben nem a Pozsgay – Csoóri páros került, hanem Antall József és Csurka István, akik felismerték, hogy a magyar jobboldal választói a Horthy rendszer Bethlen István uralta pszeudoliberális, félfasiszta rendszerének a visszaállítását óhajtják, egy olyan világ felélesztését, ami az új vezetõk szívéhez is közel állt. Antall azonban tudta, hogy az efféle ábrándok nyílt megvallásának nincs itt az ideje. Végül is szakítania kellett a pártjába tömörülõ radikális jobboldallal. Az õ szellemi örökségét folytató Boross Péter kezében szét is esett a Demokrata Fórum. Orbán Viktor viszont ráérzett, hogy pártja és a maga számára a jobboldalon nyílik kellõen tág tér, ahol sikerrel veheti át a vad, differenciáltan antikommunizmus zászlaját lengetve az egész jobboldal vezérének posztját. Az uralomvágyó ifjak nyilvánvalóan felmérték, ha ezeken a vadászmezõkön érvényesülni akarnak, magukévá kell tenniük a teljes jobboldali ideológiát, a Trianont gyászoló, a szomszédok idegeit borzoló irredenta sirámokat, ateista létükre a templom járó, klerikális hitbuzgalmat. Noha õk maguk tartózkodnak a zsidózástól, rasszista nézetek hirdetésétõl, azonban szem elõtt tartva a jobboldali egység megtartásának mítosszá növesztett szükségességét, eltûrték, máig is eltûrik az efféle kénkõszagú igék hirdetését. Ennek az egységnek a jegyében felvállalták a Horthy korszak rehabilitását igénylõ törekvések támogatását is, amelynek legfõbb mentora Boross Péter exminiszterelnök, Orbán Viktor és Dávid Ibolya tanácsadója. Csakhogy a Horthy világ bármiféle igenlése tökéletesen elfogadhatatlan a magyar baloldal számára. Mindenekelõtt annak a meggondolásnak az alapján, hogy a kurzus szellemisége, politikai törekvései egyszer már katasztrófába sodorták az országot, és ma is okkal lehet tartani attól, hogy ennek a múltnak a felélesztése hasonlóan végzetes eredményekhez vezetne.

Ma már valóságtól elrugaszkodott utópia minden olyan, liberális lelkekben dédelgetett elképzelés, mint például Boros János pécsi professzor javaslata egy új, mélységesen antidemokratikus elitista választási rendszer kialakításáról, ami lehetõvé tenné az SZDSZ és Orbánék közös kormányzását. (Demokrácia és képzelõerõ. Magyar Hirlap. 2003. 02. 04.)

Csak arra utalnék, hogy a FIDESZ-fiúk fõ politikai ellenfelüknek, utálatuk legfõbb tárgyának nem is annyira az utódpárt MSZP-t, mint inkább a liberális SZDSZ-t tekintik, Szemükben a liberalizmus a legfõbb rossz, maga a kénköves pokol. Korábban már Tölgyessy is elszámolta magát, amikor azt hitte, hogy a fiúkhoz csatlakozva bármiféle mérséklõ befolyást gyakorolhat a vezérkarra

A FIDESZ MORÁLJA

A neo-horthysta ideológia azonban nemcsak a magyar baloldal, de a Nyugat számára is elfogadhatatlan. Az a különös helyzet állt elõ, hogy a exkommunista utódpárt ma közelebb áll a jobboldali republikánus Bushhoz, mint a hasonlóan konzervatív jellegû FIDESZ. Orbánék észre is vették, hogy nem is olyan elõnyös számukra csatlakozni a liberális szellemû Európai Unióhoz. Meg is indult az uniós csatlakozásról döntõ népszavazás mind feltûnõbb megkontrázása.

A magyar közéletben nem szokás ilyen nyíltan machiavellista politikát folytatni, mint azt a FIDESZ irányítói teszik. Ma szemrebbenés nélkül mondják az ellenkezõjét annak, amit tegnap melldöngetve hangoztattak. Úgy adták fel liberális elveiket, mintha soha ilyen nézeteket nem vallottak volna. Az 1988- as választások után néhány nappal szövetségre léptek a bohóc kisgazda vezér Torgyánnal, noha a választások elõtt még hírrel hirdették, hogy soha ilyet nem tesznek. Mit sem zavarják õket a kijelentéseikben rejlõ nyilvánvaló ellentmondások. Ahogy az állításaiknak ellentmondó manifeszt tények sem háborgatják álmaikat. Amikor politikai ellenfeleik amorális politizálást vetnek a szemükre, bírálóikat õk is hasonló vádakkal illetik. Az ellenváddal azt kívánják tanúsítani, hogy ellenlábasaik portékája sem különb a Deákné vásznánál. Az sem nyugtalanítja õket, hogy ezzel a taktikával az egész magyar demokrácia hitelét ássák alá.

LEHET-E A SZAKADÉK FÖLÖTT JÁRNI?

Politológusaink közt akadnak is, akik kijelentik, mint Csizmadia Ervin, hogy “a hazai politikának talán nincsenek is erkölcsi alapjai.” ( Politika és morál. Magyar Hirlap. 2003. január 9.) Holott alapjában arról van szó, hogy a különbözõ politikai táborokban mást értenek az erkölcs fogalmán. A vádaskodást könnyíti-nehezíti, hogy – mint már említettük – nem Grál lovagok állnak egymással szemben, valóban elkövetõdnek kisebb – nagyobb politikai vétségek, tehát mindig akad mit bírálni a másik oldal tevékenységében. A hívek, ha látják is a botlásokat, mást tartanak megbocsáthatónak, még elnézhetõ félrelépésnek, vagy keményen elítélendõ vétségnek, attól függõen, hogy melyik oldallal rokonszenveznek.

A HÍDÉPÍTÉS NEHÉZSÉGEI

Az országot elválasztó szakadékot kétségtelenül üdvös lenne áthidalni, csakhogy a tüzet és a vizet nem lehet összebékíteni, különösen nem erkölcsi prédikációkkal. A szót értés végül is nem megy, ha a szembenállók értelmezésében a szavak nem ugyanazt jelentik.

A baloldal szerint a világi államban a vallás mindenkinek a magánügye. A jobboldal viszont a közéletet és közgondolkodást meghatározó szerepet szán a tradicionális nagyegyházaknak. Mi azt mondjuk, minden magyar állampolgár egyenlõ, õk úgy vélik, csak a nem idegen szívû magyarok az igazi magyarok. Mi azt mondjuk: Európai Unió, béke és megértés a szomszédokkal, õk vallják, ha nem is nyíltan, de a szívük mélyén, hogy a Szent Korona alapján jogot formálhatunk az ezer éves határokra. Mi azt mondjuk, a kommunizmus halott, kísértetek pedig nem léteznek, õk viszont a régi sebeket mutatják, és arra emlékeztetnek, hogy halottaikat nem lehet feltámasztani . (A baloldalon legfeljebb csendben arra emlékeztetünk. hogy a törvénytelenség megannyi áldozata, a kivégzettek tetemes része kommunista párttag volt.) Mi azt mondjuk továbbá, hogy parlamenti demokrácia, felelõs kormány, õk az erõs vezérnek, a nagy egyéniségnek szeretnének hódolni.

Marad a kérdés, hogy lehet a nagy árok két partján szót érteni, közös erkölcsi alapot találni?

Goethét szabadon idézve mondják: a politikai dal csúnya dal, és ezzel indokolják, hogy ,miért fordítanak mindennek hátat, ami politika. Az igazság persze az, hogy a darwini struggle for life nemcsak a politikát, de a köznapokat is áthatja.A politikai konformizmus kényszere a magánéletre is kihat.Egy jól fizetett állás, munkakör megszerzéséért, megtartásáért, egy üzleti transzakció sikeréért, legalább annyi, ha nem több elszántsággal, fondorlattal küzdenek az érdekeltek, mint céljaik eléréséért a politikusok.Nem egyszer a kockázat is nagyobb a magánélet küzdõterein, az állás elvesztése teljes tönkremenést vonhat maga után. Még szerencse, hogy a szeretetnek,a szerelemnek,a mûvészeteknek és a tudománynak, illetve horribile dictu még az üzletnek is vannak olyan zugai, szigetei, árnyas berkei amelyeket a szakadék még nem hasított ketté, ahol józan emberek, akik kedvelték egymást, akiknek fontos közös dolguk van, még találkozhatnak és szót érthetnek egymással.

Az Európai füzetek szerkesztõje