Rajk László:

Múzeum - a múlt és a jelen határán ejtett hasíték

A hasítás mindig a jelen oldaláról történik, azért önkényes, mondhatnánk erőszakos. Nem biztos, hogy objektív, és teljes kép tárul elénk ezen keresztül, hiszen mindig csak a múlt egy szegmensére vethetünk pillantást. Hasítékaink számát növelhetjük, kiterjedésüket megnagyobbíthatjuk, mégis, az időbe való önkényes beavatkozásunk sora mindig befolyásolja múltunkat. A metszés mindig a jelen lenyomata a múlton. Ráadásul a metszéseket is az idő választja el egymástól, vagyis minden egyes új múltszegmens feltárulásánál egy másfajta jelen befolyásolja a múltról alkotott képünket. Ez akkor is így van, ha minden egyes metszés ugyanazt a múltbéli pillanatot próbálja megcélozni.

Vagyis a múzeum múltban gyökeredző állandósága nemcsak kortárs művészet bemutatásakor bizonyul paradoxonnak, hanem önmagából fakad. A múzeum, csak úgy, mint minden körülöttünk - és saját magunk is -, állandó változásban van.

A múzeum önkénytelenül is olyan, mint a hét fátyol technika

Régi mesterek gyakran alkalmazták a rajzoktatásban a fent említett technikát. Lényege, hogy hatákonyan megtanítsák azt a fajta rajzi ars poetikát, hogy egy rajznak, egy műnek minden pillanatban befejezettnek kell tűnnie.

Képzeljünk el hét fátylat a modell és a rajzoló között. A művész legelőször azt rajzolja meg, amit a hét fátylon keresztül elmosódottan lát, majd a következő fázisban ugyanezt a rajzot akként fejleszti tovább, ahogy egy fátyol elvétele után a másik haton keresztül érzékel. A módszer alapja az, hogy minden egyes "fátyol fázis" lerajzolásakor teljes, kész kép készül el. A módszer nem éppen művészi, inkább a vasárnapi festők technikai fegyvertárához tartozik, de mégsem elítélendő, sőt esetünkben képviselhető.

Egy kiállításnak igenis fel kell készülnie a harminc perces, negyvenöt perces, két órás vezetett bemutatókra, amellett, hogy ki kell elégítenie az elmélyült látogatók és kutatók igényeit is. Ráadásul úgy, hogy mindenki teljes élményben részesüljön.

A múzeum olyan, mint a hologram

A magyar származású, Angliában tevékenykedett Gábor Dénes Nobel-díjjal jutalmazott találmányával kapcsolatban egy ókori görög axiómát idézett. A tengerben benne van a csepp, és a cseppben a tenger. Ha egy holografikus képet "összetörünk", úgy minden egyes darabjában benne van az egész képi információ, és ahogy egyre több "darabot " rakunk össze, úgy egyre élesebb és élethűbb kép alakul ki.

A múzeumlátogató minden egyes bemutatott, kiállított mű kapcsán a múzeum teljes egészéről kap információt. Könnyen belátható, hogy a bemutatott műveket nem lehet száz százalékosan neutrális környezetben kiállítani. Megszerzett élményünket befolyásolja a megvilágítás, annak forrása, a falak színe-textúrája, a padló, a plafon anyaga, vagyis az épített, mesterséges tér. Tagadhatatlan, hogy mindez, a kiállított mű körüli environment, és maga a mű együttesen alakítja ki múzeumi élményünket. (Nem is említve a múzeum külső kialakítását, a városi struktúrában elfoglalt helyét, sőt, a virtuális térben való megjelenítését.)

A múzeumlátogató tehát minden egyes darabnál a múzeum teljes egészéről, a múzeum ars poetikájáról alkothat képet. Minél jobban megismeri a bemutatott értékeket, annál határozottabban rajzolódik ki a múzeum gyűjteménye, annak céljai, és nem utolsó sorban a múzeum komplex koncepciója.

A múzeum épülete a városi struktúrában olyan, mint egy arany brilliáns gyűrű

A foglalat, az aranygyűrű, a brilliáns környezete fontos, de a "főszereplő" maga a brilliáns. Ugyanakkor az sem teljesen mindegy, hogy ki viseli. Pontosabban, hogy milyen stílusú aranygyűrűt választott magának, és az illik-e ruhájához, az alkalomhoz, mondhatnánk, a brilliáns önmagában való érték, de foglalata viselőjének ars poetikája.

A város az ékszer viselője, a múzeum a gyűrű, a brilliáns pedig a múzeum gyűjteménye. Ahogy az haute couture-ben szokás mondani, a múzeum (az arany brilliánsgyűrű) a város accessoir-ja.

A múzeum nem erődített kincseskamra, hanem a nyitott ház logikáján alapszik

A múzeum kincseket őriz, de nemcsak őriz, hanem biztosítja bemutatásukat. Olyan, mint az otthonunk, a házunk, amely bár menedéket, védelmet nyújt minden lakójának, mégis feltárul, átadja magát a vendégeknek, akiket meghívtunk. A nyitott ház nem azért nyitott, mert nagy ablakai vannak, hanem azért, mert hivogató, vendégszerető és otthonos, azaz emberközpontú.

A múzeum épülete nem az "én házam az én váram" logikáját követi, hanem mindannyiunk közös értékeinek bemutató helye

Bár a múzeum origója a szenvedélyes, de alázatos magángyűjteményekre épül, a múzeum alapkoncepciója mégis gyökeresen megváltozott. Még a nagy és híres magángyűjteménynek is arra törekszenek, hogy értékeiket a látogató mindinkább a köz értékeinek tekintse. Nem beszélve arról, hogy a magángyűjtők szerepét mára már szinte teljesen átvették a különböző közösségek, legyenek azok helyiek, államiak, transznacionálisak vagy akár virtuálisak.

A ház tehát a továbbiakban nem az "én" váram, hanem a mi várunk, éppen ezért, mint ahogy ez az építendő házakkal kapcsolatban lenni szokott, a ház születését, ha közvetve is, mindannyian befolyásoljuk. A köz értékei bemutató helynek a köz érdekeit kell szolgálnia, egyetlenegy kiegészítéssel, hogy a bemutatott értékek játszák mindig a főszerepet.

A múzeum épülete nem a magányos professzionalista kutatók kolostora, hanem a múlt és jelen interaktív egymásra hatásának helyszíne

A múzeum ideáljával egyidőben született a múlt kutatásának nem verbalitáson és írásos örökségen alapuló módszere. Így váltak a múzeumok nemcsak bemutatóhelyekké, hanem kutatóközpontokká is egyszerre. A különböző korok e kettős funkciót másképp és másképp értelmezték, jelenítették meg. A kettős funkció a mai napig fönn áll, az egyensúly egyre kényesebb, de az értékek megismerésének lehetőségét szélesebbre kell tárni. A kutatás mellett egyre fontosabb azok eredményeinek minél gyorsabb közzététele. Ráadásul a nyilvánosság egyre kevésbé fogadja el az egyirányú információáramlást (a kutatótól a publikum felé), és egyre inkább megköveteli az interaktivitást.

És végül, a kivülálló dilemmája (amennyiben az építész mindig az)

Az építésznek majd minden alkalommal meg kell küzdenie a szakmájából következő beavatkozó szereppel. Meddig tekintheti magát connaisseurnek, és mikortól válik idegenné abban a környezetben, ahova tervez. Lehetséges-e, hogy már a szomszéd utcában, kerületben vagy csak egy másik városban, utcában, vagy éppen egy másik kontinensen következik ez be. A válasz pro és kontra sokféle. Az igen-nem szigorúságának enyhítésére azért álljon itt néhány más szempont is globalizáció, helyben való megismerhetőség, fokozott együttműködés, multikulturalizmus, a helyi partnerek megkeresése-elfogadása, a kutatómunka, együttélés a helyi közösséggel stb. És e sok kézenfekvő magyarázat mellett hadd hangsúlyozzunk valamit, ami lehet, hogy túlságos önbizalomról tesz tanulságot, de őszinte és világos.

A kutatókörök dilemmája, hogy a tárgyakkal és személyekkel melyekre kutatásuk vonatkozik, mennyire azonosulnak, mennyire empatikusak azokkal. A válasz látszólag egyszerűbb, minél inkább, annál jobb. Pedig a válasz ennél sokkal többrétegűbb. A túlzott empátia rossz irányba befolyásolja az objektivitást.

Az építész tehát annak akutatónak a szerepét kell, hogy magára öltse, aki kellő távolságot tart kutatása tárgyától, látja annak szépségeit, erényeit, de egyúttal hibáit is. És mivel egyidejúleg városról, befogadó környezetről is van szó, erősíti és elfogadja azt, másrészt változtat és a hibákat megpróbálja orvosolni.