Kalina Stefanova (Szófia)

Művészeti reneszánsz az ázsiai Egyenlítőn

Képzeljék el, hogy a legnagyobb katedrálisban vannak, amit valaha láttak, csak a mennyezetet emelték feljebb, szinte egészen az égig, és falak helyett, valahol a távolban – jóval a fejük fölött valami enyhén dőlt könnyű fagerendákból álló erdőt látnak. Képzeljék el továbbá, hogy ezt a csodálatos látványt ragyogó s ugyanakkor puha, simogató fény itatja át, melyet a fent, az „erdő” végénél függő napszerű alak áraszt… Persze, nem is muszáj elképzelniük. Éppenséggel a saját szemükkel is megnézhetik a klasszikus szépség és a tudományos fantasztikum e fúzióját, ha elmennek az Esplanade koncerttermébe. Az Esplanade Szingapúr új művészeti komplexuma, amely tavaly októberben nyílt meg egy nagyszabású, háromhetes fesztivállal. Nekem már 2002 júniusában alkalmam nyílt ellátogatni oda, amikor az utolsó simításokat végezték az épületen, és a koncertterem már akkor is egy természetfölötti templom lélegzetelállító hatását keltette.

Az Esplanade másik neve Színházak az Öbölben, mert a vízparton áll a közigazgatási negyedben, és helyet ad egy kétszáz férőhelyes, patkó alakú, olasz operaház stílusú színháznak, két rugalmas terű stúdiószínháznak, amelyekben kétszázhúsz, illetve kétszázötven néző fér el, a szingapúri Előadóművészetek Könyvtárának, néhány kiállítóteremnek és két szabadtéri színháznak. Ám e korona legfőbb ékszere az ezerhatszáz főt befogadó koncertterem, amely azzal dicsekszik, hogy a 4889 sípos Klais-orgonájának, a ragyogó hangvisszaverő kamráinak és az akusztikai ernyőjének köszönhetően tökéletes hangminőséget tud produkálni. Amellett el lehet benne helyezni további kétszáz ülést a karzaton, a zenekar mögött, s így az egyéb különlegességeihez még arénaszerű hatás is társulhat. Szerencsésnek mondhatják magukat azok, akik ott voltak a nyitó fesztiválon, amikor a központi színpadon olyan művészek és együttesek léptek fel, mint a Londoni és a New York-i Filharmonikusok vagy Jessye Norman és a Lincoln Center Jazz Orchestra!
De a klasszikus és a modern művészet nem fog mindig különválni az Esplanade színpadain. Sőt, az az igazság, hogy már a kezdet kezdetén összevegyültek: a Marco Polo és Blue hercegnő világpremierjén a tenor (Marco Polo) Broadway-stílusban énekelt, míg a szoprán (Blue hercegnő) az operai hagyományoknak megfelelően. Ez a kombináció tökéletesen kifejezte az Esplanade szellemét – modern, de egyben hagyományőrző, egyetemes, de egyben félreismerhetetlenül ázsiai. És ez az ötvözet volt látható mindvégig a nyitó fesztiválon: az orgonakíséret mellett bemutatott Faust-tal (a klasszikus némafilmmel), a Kínai Nemzeti Balett előadásával, a WDR Big Band Cologne-nyal, a kínai popzenével és az indiai, malaysiai és afrikai hagyományos zenével…

Ez az egész, minden érzékre ható ünnepségsorozat, melyben mintegy ezerkétszáz művész vett részt huszonkét országból, egy másik ötvözettel kezdődött – a szabadtéri és a fedett színházi produkciókéval, ami nagyszerűen tükrözte az Esplanade-nak azt a vízióját, hogy „mindenkinek” a kedvében akar járni. Egy szabadtéri fiesztát az Emlékezés a Holdra című táncmű világpremierje követte, valamint a Kikötői látványosság – harmincpercnyi francia tűzijáték és quebeci utcai színház meg bábelőadás.

A földhözragadt és a fennkölt már az Esplanade felépítésében is együtt él: a színházak közé ékelődve bevásárlóközpontot találunk, amely magában foglal egy jegypénztárat is, és ott van a már említett könyvtár. Lám csak, ilyen különleges módon is lehet ellensúlyozni a plazakultúra hatásait: nem úgy, hogy fintorgunk és egy az egyben elutasítjuk, hanem arra biztatjuk az embereket, hogy egyszerre elégítsék ki anyagi és szellemi igényeiket. Ahogy az Esplanade büszkén hirdeti a bejáratánál a küldetését: „szórakoztat, mulattat, oktat és lelkesít”.

És hogy milyen kívülről Szingapúrnak ez az új, utópisztikusnak ható építménye? Megint csak a képzelőerejüket kell mozgósítaniuk. És micsoda nagy a választék! Az Esplanade hegyes napellenzőkkel fedett iker üvegkagylóit a következő dolgokhoz hasonlították már: golflabdák, ananászok, légyszemek, duriánok (az egy trópusi gyümölcs), sündisznók, kettészelt mikrofonok…

Én a mikrofonokat választom. Mostantól fogva ugyanis az Esplanade-on keresztül fog beszélni Szingapúr a világ többi részéhez. És az egyik üzenete az lesz, hogy igyekszik A Művészetek Globális Városává válni. Más szóval: igen, mindannyian tudjuk, hogy jól beszéli a pénz nyelvét, de most megtudhatjuk, hogy egyre folyékonyabban megy neki a másik lingua franca is – a művészetek nyelve.

De vajon rendelkezik-e Szingapúr mindazon adottságokkal, amelyek ahhoz kellenek, hogy megvalósíthassa ezt az ambícióját? Az egészen biztos, hogy megvan hozzá az infrastruktúrája, a műveltsége és a menedzsmentje (az Esplanade hatszáz millió dollárba került, és az egész lóversenyadókból és lottóból jött össze!). De vajon van-e elég művésze, akiket foglalkoztathat, vagy pedig Szingapúr főként nemzetközi produkciókat és külföldi tehetségeket alkalmaz majd annak érdekében, hogy teljes gőzzel működtethesse az Esplanade-ot?

A három és fél hetes Szingapúri Művészeti Fesztivál, amelyre júniusban került sor a roppant tehetséges és leleményes Go Csing Li asszony szervezésében, megadta a választ, ami egészen egyértelműen IGEN: Szingapúrnak igenis nagyon jelentős saját művészpotenciálja van! Ugyanezt valamivel hosszabban mondta el a múlt évben a fesztivál két színházi produkciója, az Elfoglaltság és A reggeli emberek.

A reggeli emberek szövege ragyogó példája annak, hogyan lehet a klasszikusokat vakmerően átdolgozni, de egyben úgy, hogy az ember azt érzi, az eredeti szerző írta az egészet, s annak, aki az átdolgozást végezte, nem a dekonstrukció volt a célja, hanem a hódolat (párosulva, természetesen, az első osztályú tehetséggel). Az érdem jelen esetben a már világhírű, Los Angelesben élő szingapúri Csa Jué, akinek sikerült belelépnie Csehov cipőjébe: az ő Cseresznyéskert-jét vette alapnak, s abba szőtt bele szövegrészeket, cselekményszálakat, alakokat vagy egyszerűen csak finom apróságokat a Három nővér-ből, a Ványa bácsi-ból és a Sirály-ból, és végül is egy nagyon csehovi történettel állt elő, amely 1934 táján, még a Csing-dinasztia uralma idején játszódik Mandzsúriában, közvetlenül azelőtt, hogy megjelenik a színen a kommunizmus.

A darabot egy kiváló szingapúri rendező (és jelen esetben díszlettervező), Go Bun Tek állította színre, aki igyekezett megfelelni a szöveg színvonalának, és káprázatos jelenettel indította az előadást. Ez a nyitó jelenet bemutatja a főhőst, még a hazatérése előtt: egy áttetsző vásznon, amely legördül a színpad elején, Madame Sziet (Ranyevszkaja kínai alteregója), nagyon nyugatias, 1930-as évekbeli ruhába öltözve, meggyújt egy cigarettát, élvezettel kifújja a füstöt, majd egy nagyon nyugatias dalt kezd énekelni (mint később megtudjuk, azért ment el Mandzsúriából, hogy dizőz legyen Londonban). Ugyanakkor, az ő fekete-fehér képén keresztül kínai emberek sziluettjeit látjuk, amint piros lámpásokkal szaladgálnak a félhomályban – nyilvánvalóan lázasan készülődnek a fogadására. Ezt az első néhány percet olyan intenzíven átitatja az „akkori idők” atmoszférája, és olyan lenyűgözően hatásos a jelenet, hogy amikor felgördül a vászon, az ember úgy érzi, egyszerűen fölkapta egy forgószél, és elvitte egyenesen oda – Madame Sziet imádott cseresznyésbirtokának lakói közé.

A vetítések időgépként működnek az Elfoglaltság című darabban is. Csak itt végigkísérik az egész előadást: mint az aszketikus díszlet elszakíthatatlan része, mint a cselekményben összegabalyodó alakok (sziluettek formájában), és mint az emberi emlékezet mozaikjának erőteljes szimbóluma. Valaki interjút készít, és megpróbálja föleleveníteni és összerakni annak a történetét, ahogy egy nő szerelmes lett és férjhez ment hatvan évvel ezelőtt, Szingapúr és Malaysia japán megszállásának idején – s mindez a szerző, Hazul Sulaiman, egy fiatal, de máris roppant népszerű malaysiai drámaíró nagyanyjának a valóságos története. A színpadon nyüzsögnek a különböző alakok, de A reggeli emberek nagyszabású szereposztásától eltérően itt mindegyik szerepet egyetlen színésznő alakítja – Claire Wong (aki Sulaimannal együtt rendezte is a darabot).

Mindkét darabról el lehet mondani, hogy egészen kevés fenntartást leszámítva ragyogó maga a szöveg is, a rendezés is, a díszlet is, a színészi játék is. De nemcsak a tehetség mértéke teszi őket világszínvonalúvá, hanem az is, hogy tökéletesen beleillenek a mai világszínház egyik fő tendenciájába: a posztpolitikai színházba. Mindkét darabban zűrös időkben játszódik a történet, amikor a politika és a következményei tombolnak és pusztítanak, és az emberek életét tragédiák cselekményévé változtatják. De nem ez – vagyis nem a Történelem – áll a középpontban. A reflektorfény azokra az egyszerű emberekre irányul, akik tovább élik a maguk életét, sőt még ahhoz is találnak erőt magukban, hogy minden viszontagság ellenére élvezzék az életet. Mert, ahogy Sulaiman írja, „a történelem nem az, ami a nemzetekkel és fajokkal történik, hanem az, ami az anyákkal és az apákkal, a lányokkal és a fiakkal történik”. És ezeket az embereket nem úgy kezeli, mint áldozatokat, hanem mint az élet javát, amitől a világ forog tovább.

Ez tehát totálisan apolitikus színház? Egyáltalán nem. Világos tiltakozás fejeződik ki benne ugyanis: elegünk van a politikából és mindabból, amit az emberekkel művel! Végső soron a politikai és gazdasági rendszerek jönnek és mennek, de a humanitás megmarad, és az határoz meg bennünket mint embereket. A reggeli emberek-ben van egy ragyogó cselekményfordulat, amellyel Csa Ju hajszálpontosan közvetíti ezt az üzenetet: Lopahin, az újonnan megtollasodott polgár kínai megfelelője megszerzi Madame Sziet cseresznyéskertjét, de a kommunisták már ott masíroznak a sarkon, úgyhogy nem sokáig tarthatja meg az új szerzeményét…

Igen, Szingapúrnak kétségtelenül megvan a saját potenciálja, hogy becsábítsa az embereket a színházi sátorba, és történeteket mondjon nekik. És új varázssátrai – az Esplanade „kettészelt mikrofonjai”, amelyek éjszaka úgy festenek, mint ragyogó lámpások – jó emlékeztetőként szolgálnak arra, hogy ezek a történetek lehetnek egyetemesek, de a történetmondó tökéletesen ázsiai és hamisítatlanul szingapúri.

M. Nagy Miklós fordítása