Mario Vargas Llosa:

ÉDENKERT A SARKON TÚL

A HOLTAK SZELLEME ORKÖDIK

Mataiea, 1892 április

A Koke nevet Teha’amana adta neki, az elso felesége a szigeten, mert az elozo asszonya, a cserfes új zélandi-maori Cicis Titi, akivel a Tahitin töltött elso hónapokban élt együtt Papeetében, aztán Paeában és végül Mataieában, voltaképpen nem a felesége volt, hanem az ágyasa. Azokban az elso hónapokban mindenki Paulnak szólította.

Papeetébe 1891. június 9-én hajnalban érkezett meg, két és fél hónappal azután, hogy a hajója elindult Marseille-bol; útközben kikötöttek Adenben és Nouméában, ahol át is kellett szállnia. Amikor végre Tahiti földjére léphetett, éppen betöltötte életének negyvenharmadik esztendejét. Magával vitte minden ingóságát, mintegy jelezve, hogy végleg szakít Európával és Párizzsal: félszáz ölnyi festovásznat, festéket, olajat és ecseteket, egy vadászkürtöt, két mandolint, egy gitárt, több breton pipát, egy régi puskát meg néhány viseltes ruhadarabot. Szemre eros embernek látszott - de az egészséged már észrevétlenül megroppant, Paul -, örökmozgó, kék szeme kissé kidülledt, egyenes vonalú szája rendszerint megveto fintorba torzult, horgas orra ragadozó madarat idézett. Rövid, göndör szakállát és hosszú, vöröses árnyalatú, gesztenyebarna haját nem sokkal azután levágatta, hogy megérkezett az alig háromezer lakosú városba (közülük is ötszáz popa’a, azaz európai volt), mert az egyik elso barátja, akit Papeetében megismert, Jénot francia tengerészhadnagy azt mondta, hogy a hosszú haj meg a fejébe nyomott, széles karimájú Buffalo Bill-kalap láttán a maorik azt hiszik mahu, azaz nonek öltözött, ferdehajlamú férfi.

Nagy reményekkel érkezett. Alighogy beszippantotta Papeete forró levegojét és a szemét elvakította a ragyogó kék égbol sugárzó éles fény, alighogy megérezte a természet közvetlen közelségét a mindenütt dúsan termo gyümölcsfák - narancsfák, citromfák, almafák, kókuszpálmák, mangófák, roskadozó guávafák és gyümölccsel megrakott kenyérfák - tobzódásában, amelyek bódító illattal árasztották el a városka poros utcáit, legszívesebben nyomban munkához látott volna, pedig ilyesmit már régen nem érzett.

Egy ideig azonban még várnia kellett, mert nem éppen szerencsés pillanatban lépett az áhított sziget földjére. Néhány nappal a partraszállása után temették el Francia Polinézia fovárosában V. Pomarét, az utolsó maori uralkodót, és Paul ceruzával a kezében kísérte végig a látványos szertartást; a rajztömbjét telis-telifirkálta vázlatokkal és rajzokkal. Nem sokkal késobb azt hitte, hamarosan ot is temethetik. 1891 augusztusának elso napjaiban, amikor már kezdett hozzászokni a hoséghez és Papeete átható illataihoz, heves vérzés tört rá, súlyos szívritmuszavar-rohamok kíséretében és miközben a mellkasa fújtató módjára süllyedt és emelkedett, alig kapott levegot. A szolgálatkész Jénot elvitte a Vaiami kórházba, amely arról a folyóról kapta a nevét, amely a közelében ömlött a tengerbe; a jókora területen elszórt pavilonok ablakára suru fémhálót feszítettek ki a rovarok ellen, és mindegyikhez szép kis fatornác tartozott, az épületek között pedig mangófákkal, kenyérfákkal és királypálmákkal teli kertek zöldelltek; a pálmák magas koronájában énekesmadarak zsibongtak. Az orvosok digitáliszt írtak fel a szívbajára, a fekélyes lábára mustártapaszt tettek, a mellkasára pedig piócákat. Megállapították, hogy a roham annak a néven nem nevezheto betegségnek az egyik tünete, amelyet hónapokkal korábban Párizsban állapítottak meg nála. A cluny-i Szent József rendnek a Vaiami kórházban dolgozó apácái félig komolyan, félig tréfásan megdorgálták, amiért tengerész módra káromkodik ("Sok évig az is voltam, novér"), betegen is folyton pipázik és fölényes mozdulattal követeli, hogy kereszteljék meg a kávéját egy kis konyakkal.

Amint elhagyta a kórházat - az orvosok még bent tartották volna, de o menni akart, mert a napi tizenkét frankos költség alaposan kimerítette a tartalékait -, nyomban átköltözött Papeete kínai negyedébe, az egyik legolcsóbb fogadóba, a katolikus Szeplotelen Fogantatás templom mögött, amelynek rút koépülete a tengerparttól alig néhány méternyire emelkedett, és piros teteju fatornyocskáját a szobája ablakából is láthatta. Ebben a városrészben, vörös lampionokkal és kínai betus feliratokkal díszített fakunyhókban élt annak a mintegy háromszáz kínainak a zöme, akik napszámosként jöttek Tahitira, hogy a földeken dolgozzanak, de a rossz termés és a gazdálkodók csodje nyomán Papeetébe vándoroltak, ahol szatócsként keresték a kenyerüket. François Cardella polgármester engedélyezte, hogy a városnegyedben ópiumszívó helyiségeket nyissanak, ahová csak kínaiak járhattak, de Paul nem sokkal a beköltözése után kieszközölte, hogy bejusson egy ilyen lokálba, és elszívjon egy pipára való ópiumot. Az élmény nem ragadta meg; a cselekvés örök megszállottja túlságosan passzívnak találta a kábítószermámort.

A kínai negyed fogadójában ugyan nagyon olcsón lakott, de a helyszuke meg a buz - a fogadót baromfiudvar vette körül és nagyon közel volt a vágóhíd is, ahol mindenféle állatot feldolgoztak - elvette a kedvét a festéstol és kikergette az utcára. Sokszor üldögélt a kiköto egyik csapszékében, és egy cukros abszint mellett dominózott. A karcsú, elegáns, muvelt és elokelo Jénot hadnagy figyelmeztette, hogy a telepesek nem nézik jó szemmel, hogy Papeete kínai negyedében lakik, aminek Paul nagyon megörült. Hiszen mindig is arról álmodott, hogy végre vadember lehessen, ahhoz pedig hozzásegíti, ha a popa’a, azaz Tahiti európai lakossága megveti!

Cicis Titit nem Papeete hét kikötoi csapszékének egyikében ismerte meg, ahová az átutazó matrózok lerészegedni és not keresni tértek be, hanem a nagy piactéren, amelynek a közepén négyszögletes kút állt; vasráccsal fedett nyílásából vékonyka sugárban csordogált a víz. A rue de Bonard, a rue de Beaux Arts meg a városháza parkja által határolt piactér, ahol pirkadattól délutánig élelmiszert, háztartási cikkeket és csecsebecséket árultak, este a papeetéi európaiak szóhasználatával "húspiaccá" alakult át, amelyet a képzeletük a léhaság és a paráznaság pokoli képeivel népesített be. A téren csak úgy nyüzsögtek a narancs-, dinnye-, kókuszdió-, ananász-, gesztenye-, cukrozottgyümölcs-, virág és mütyürkeárusok, aztán amikor besötétedett, a halványan pislákoló olajmécsesek fényében megszólaltak a dobok és megkezdodött az orgiába torkolló táncos mulatság. Ezeken nemcsak a bennszülöttek vettek részt, hanem a hírnevükre nem kényes európaiak is: katonák, matrózok, átutazó kereskedok, csavargók, félénk kamaszok. Pault fellelkesítette, milyen szabadon adják-veszik és gyakorolják a szerelmet a nagy közös bujaságban. Amikor megtudták, hogy nem elég, hogy kínaiak között él, de a húspiacot is buzgón látogatja, a Papeetében frissen letelepedett párizsi festo tekintélye semmivé foszlott a gyarmati társadalom tagjainak szemében. Soha többé nem hívták meg a Tisztiklubba, ahová érkezése után Jénot vitte el eloször, sem azokra a rendezvényekre, amelyeken Cardella polgármester vagy Lacascade kormányzó elnökölt, pedig érkezésekor mindketten szívélyesen fogadták.

Cicis Titi aznap este a húspiacon árulta a szolgálatait. Új zélandi-maori félvér asszony volt, barátságos és bobeszédu teremtés, aki régebben, a feslett élettol gyorsan elhamvadt ifjúságában igazán szép lehetett. Paul megegyezett vele egy szerény összegben és elvitte a fogadóba. Az együtt töltött éjszaka olyan jól sikerült, hogy Cicis Titi nem fogadott el érte pénzt. Megszerette Pault és mellette maradt. Korai öregedése ellenére fáradhatatlannak bizonyult a szeretkezésben, és a Tahitin töltött elso hónapok során segített a férfinak alkalmazkodni az új élethez és leküzdeni a magányt.

Együttélésük kezdete után nem sokkal abba is beleegyezett, hogy elmennek a sziget belsejébe, minél messzebb Papeetétol. Paul elmondta neki, hogy azért jött Polinéziába, hogy a bennszülöttek, és ne az európaiak életét élje, ehhez pedig mindenképpen el kell hagynia a nyugati civilizációval áthatott fovárost. Néhány hétig Paeában laktak, de ott Paul nem érezte jól magát, aztán átköltöztek a Papeetétol mintegy negyven kilométerre fekvo Mataieába, ahol végre kunyhót tudott bérelni az öböl partján, és egyenesen fejest ugorhatott a tengerbe. A házzal szemközt kis sziget emelkedett, mögötte pedig a suru növényzet borította, meredeken emelkedo hegyek karéja látszott. Alighogy berendezkedett Mataieában, óriási alkotói hévvel festeni kezdett. Minél több idot töltött pipázgatva és vázlatokat rajzolgatva vagy a festoállványa elott álldogálva, annál kevésbé érdekelte Cicis Titi, akinek az állandó fecsegése fárasztotta. Amikor befejezte a festést, a gitárját pengette, vagy a mandolinja kíséretével népdalokat énekelgetett, csak hogy ne kelljen beszélgetnie vele. "Vajon mikor megy el?" - töprengett magában, Cicis Titi leplezetlen unalmát látva. Nemsokára meg is tette. Harmincegynéhány képet festhetett meg és éppen nyolc hónapja élt Tahitin, amikor egy reggel búcsúlevelet talált Cicis Tititol, amely a tömörség mintaképe lehetett volna: "Ég veled, kedves Paul, nincs harag".

Nemigen bánkódott utána; igazság szerint amióta festeni kezdett, az új zélandi-maori asszony inkább csak zavarta. Annyira terhére volt a locsogása, hogy ha magától el nem megy, alighanem elküldte volna. Végre a munkájára összpontosíthatott és teljes nyugalomban dolgozhatott. A sok nehézség, betegség és akadály után kezdte úgy érezni, nem hiába jött a természeti népek déltengeri világába. Nem, Paul. Mióta eltemetted magad Mataieában, legalább harminc képet festettél, és bár igazi mestermu nem akadt köztük, a megszelídítetlen környezet hatására a stílusod szabadabb, merészebb lett. Boldog voltál? Nem, nem voltál az.

Néhány héttel Cicis Titi távozása után hiányozni kezdett a notársaság. A mataieai szomszédok, szinte kizárólag maorik, akikkel jó viszonyban volt és akiket olykor meghívott a kunyhójába egy pohárka rumra, azt tanácsolták, hogy keressen magának asszonyt a keleti part falvaiban, ahol sok a házasságra vágyó lány. A dolog könnyebben ment, mint gondolta. Lóháton indult el az expedícióra, amelyet úgy nevezett, hogy "a szabin no felkutatása", és az aprócska Faaone településen, az útszéli boltban, ahol megállt egy frissítore, az asszony, aki kiszolgálta megkérdezte, mit keres arrafelé.

- Egy lányt, aki hozzám jönne - tréfálkozott.

A széles csípoju, még mindig szemrevaló asszony elgondolkodva nézte egy ideig, mielott újra megszólalt. Úgy fürkészte, mintha a lelkébe akarna látni.

- Talán megfelelne önnek a lányom - ajánlotta végül, teljesen komolyan. - Szeretné látni?

Koke zavartan bólintott. Néhány perc múlva az asszony visszajött Teha’amanával. Azt mondta, még csak tizenhárom éves, de a teste fejlett volt, a melle és a combja kemény, az ajka húsos, a fogsora hófehér. Paul tétován odament hozzá. Feleségül jönne hozzá? A kislány nevetve bólintott.

- Nem félsz tolem, hisz nem is ismersz? - Teha’amana megrázta a fejét.
- Volt valami betegséged?
- Nem.
- Tudsz fozni?

Fél óra múlva visszaindult Mataieába, mögötte pedig ott baktatott az újdonsült feleség, a szép helybéli lány, aki lágyan beszélte a franciát és a hátán vitte az összes ho-miját. Felajánlotta, hogy üljön föl mögé a lóra, de a lány megbotránkozva nemet mondott, mintha szentségtörésre biztatta volna. Az elso naptól fogva Kokénak hívta. A név futótuzként terjedt, és nem sokkal késobb már mindenki így nevezte Mataieában, aztán egész Tahitin, sot sok európai is így emlegette.

Sokszor eszébe jutott házaséletének elso néhány hónapja, 1892 és 1893 fordulóján, amelyet a mataieai kunyhóban töltött Teha’amanával; ez volt a legboldogabb idoszaka Tahitin, sot talán egész életében. Kis felesége kiapadhatatlan örömforrásul szolgált. Bármikor kész volt odaadni magát, zsörtölodés nélkül, és a szerelmet o maga is felszabadultan és izgató örömmel élvezte. Ráadásul házias is volt - nem úgy, mint Cicis Titi -, mosott, tisztán tartotta a kunyhót és a fozésben éppen olyan lelkes volt, mint a szeretkezésben. Ha megmártózott a tenger vagy a lagúna vizében, Paul egészen elérzékenyült a kékes borérol visszaverodo színektol. A bal lábán öt helyett hét ujja volt; a lány szégyellte a két kis húsos kinövést. De Kokét mulattatta és szerette simogatni oket.

Csak akkor kaptak össze, ha a férfi megkérte, hogy álljon modellt. Teha’amana unta a hosszú mozdulatlanságot és megesett, hogy bosszús fintorral, egy szó nélkül elszaladt. Ha nem lett volna folyton pénzszukében - mert sosem érkezett idoben az átutalás a barátjától, Daniel de Monfreidtol, aki olykor eladta egy-egy képét Európában, no meg el is folyt a pénz a kezébol -, Koke azokban a hónapokban elmondhatta volna, hogy a boldogság végre ot is utolérte. De meddig várat még magára az igazi remekmu, Koke?

Késobb, amilyen hajlamos volt misztifikálni az élet apró-csepro dolgait, biztosan azt gondolta magában, hogy a tupapauk keserítették meg az örömét, miután az elso Teha’amanával töltött idokben szinte a paradicsomban érezte magát. De ne panaszkodj, Koke, hiszen éppen nekik, a maori hitvilág e démonainak köszönhetted elso tahiti mestermuvedet is. Már csaknem egy éve élt itt, de még nem értesült ezeknek a gonosz szellemeknek a létezésérol, amelyek a holttestbol kiszabadulva megkeserítik az élok életét. Abból a könyvbol szerzett róluk tudomást, amelyet a sziget leggazdagabb telepesétol, Auguste Goupiltol kapott kölcsön, és micsoda véletlen, szinte nyomban ezután meg is bizonyosodhatott a létezésükrol.

Ekkor is Papeetébe utazott, hogy szokása szerint érdeklodjön, nem jött-e számára pénz Párizsból. Nem szívesen tette meg az utat, mert az omnibuszon kilenc frankba került az odaút és ugyanannyiba vissza, ráadásul nagyon rossz utakon zötykölodtek végig, különösen, ha mély volt a sár. Hajnalban indult útnak és délután kellett volna hazaérkeznie, de egy felhoszakadás járhatatlanná tette az utat, és csak éjfél után ért Mataieába. A kunyhóban sötét volt. Ezt furcsának találta. Teha’amana mindig égve hagyott egy kis lámpást éjszakára. Elszorult a szíve: csak nem ment el? A nok itt olyan könnyen kötötték és bontották fel a házasságukat, mint aki fehérnemut vált. Ezen a téren a misszionáriusok és a papok hiába fáradoztak; a maoriknak nem akarózott átvenni a keresztények szigorú család-modelljét. A hétköznapi dolgokban a bennszülöttek nem adták fel egészen oseik szokásait. Senki sem csodálkozott, ha a férj vagy a feleség egy szép napon fogta magát és elment. A családok európaiak számára elképzelhetetlen könnyedséggel alakultak és bomlottak fel. Ha elmenne, nagyon hiányozna. Teha’amana aztán igen.

Belépett a kunyhóba és a küszöböt átlépve gyufát keresett a zsebében. Meggyújtott egy szálat, és az ujjai közt felszikrázó kékes lángocska fényében meglátta a képet, amelyet soha többé nem felejtett el, és amelyet a következo napokban és hetekben megpróbált megörökíteni, abban a lázas önkívületben dolgozva, amelyben a legjobb képeit festette. A látványt, amely hosszú ido elteltével is úgy maradt meg az emlékezetében, mint tahiti életének egyik olyan kivételes, látnoki pillanata, amelyben ha néhány másodpercre is, de megérinthette, átélhette mindazt, amiért a déltengeri tájakra utazott, amit Európában nem találhatott meg, mert a civilizáció megsemmisítette. A földre terített mat-racról a meztelen, hason fekvo Teha’amana kerek farát felemelve, ívben meghajlott háttal, arcát félig feléje fordítva, olyan végtelen rettegéssel nézett rá, hogy a szeme, a szája, de még az orra is a páni félelem fintorába torzult. A férfi keze is nedves lett az rémülettol. A szíve hevesen kalapált. El kellett dobnia a gyufát, mert a körmére égett. Amikor meggyújtott egy másikat, a lány még mindig ugyanabban a pózban feküdt, és ugyanazzal a félelemtol kové dermedt arckifejezéssel nézett rá.

- Én vagyok az, Koke - nyugtatgatta és közelebb lépett. - Ne félj tolem, Teha’amana.

A lány sírva fakadt, és a hisztérikus zokogással kevert összefüggéstelen habogásából a férfi többször is kihallotta a tupapau szót. Hallani akkor hallotta eloször, de írásban már találkozott vele. Miközben magához szorította és az ölébe ültette a lányt, Teha’amana pedig lassan megnyugodott, emlékezett is rá, hogy a sziget egykori francia konzulja, Antoine Moerenhout Voyages aux iles du Gran Océan* címu könyvében (Párizs, 1837) is szerepelt a szó, amelyet Teha’amana reszketve ismételgetett, a szemére vetve, hogy egyedül hagyta a sötétben, lámpaolaj nélkül, pedig tudja, mennyire fél a sötétségtol, mert a homályban elomerészkednek a tupapauk. Így történt, Koke: amikor a sötétben beléptél a szobába kezedben a gyufával, Teha’amana azt hitte szellemet lát.

Léteztek tehát a holtak szellemei, ezek a görbe karmú, farkasfogú, gonosz démonok, amelyek üregekben, barlangokban, a suru bozótban és az odvas fákban rejtozködtek és olykor elobújtak, hogy rémisztgessék és gyötörjék az éloket. Ezt írta Moerenhout abban a könyvben, amelyet Goupil telepes adott kölcsön neked, és részletesen beszámolt azokról a maori istenekrol és szellemekrol, amelyek az európaiak megérkezésével tuntek el, mert a civilizáció kiirtotta a hiedelmeiket és a szokásaikat. És talán Lotinak abban a regényében is volt róluk szó, amely annyira lázba hozta Vincent-t, és amelyik eloször ültette el benned Tahiti gondolatát. Lám, mégsem tuntek el egészen. A szépséges múlt maradványai továbbra is ott lapultak a keresztény köntös alatt, amelyet a misszionáriusok és a papok kényszerítettek rájuk. Sosem beszéltek róla, és valahányszor Koke mepróbált kihúzni valamit a bennszülöttekbol a régi hiedelmeikrol, arról az idorol, amikor még olyan szabadok voltak, amilyenek csak vademberek lehetnek, értetlenül néztek rá. Kinevették - mirol beszél? -, mintha mindaz, amit az oseik csináltak, imádtak és rettegtek, elenyészett volna az életükbol. És mégsem volt így, legalábbis ez a mítosz tovább élt, ahogy a karjában tartott lány panaszos nyöszörgése is bizonyította: tupapau, tupapau.

Érezte, hogy a hímtagja felágaskodik. Reszketett a vágytól. Amikor a lány észrevette, elnyúlt a matracon, azzal a lassú, harmonikus, macskaszeru mozdulattal, amit annyira vonzónak és titokzatosnak talált a bennszülött lányokban, és várta, hogy a férfi levetkozzön. Lázasan lükteto testtel mellé feküdt, de aztán nem hágott föléje, hanem hasra fordította, abba a pózba, amelyben meglepte. Még ott lebegett a szeme elott a lány rémülettol összeszorított, felemelt farának kitörölhetetlen képe. Nehezen tudott beléhatolni - hallotta ahogy dorombol, nyöszörög, összerándul, aztán felsikít - és amint bepréselte a hímtagját a szuk, vonagló résbe, ordítva elélvezett. Teha’amana szodomita meghágásakor egy pillanatra vadembernek érezte magát.

Másnap reggel, alighogy megvirradt munkához látott. Száraz ido volt, az égen könnyu felhok úsztak; hamarosan egész színorgia bomlik ki körülötte. Meztelenül megmártózott a zuhatag vizében és eszébe jutott, hogy odaérkezése után nem sokkal egy Claverie nevu ellenszenves csendor meglátta, ahogy ruhátlanul pancsol a folyóban és megbüntette, amiért "vétett a közszemérem ellen". Akkor találkoztál eloször az álmaidnak ellentmondó valósággal, Koke. Bement és kapkodva fozött egy teát. Égett a türelmetlen tettvágytól. Amikor fél óra múlva Teha’amana is felébredt, már annyira elmerült a vázlatokban és a kép elokészíto munkálataiban, hogy meg sem hallotta, ahogy jó reggelt kíván.

Egy hétig magába zárkózva, pihenés nélkül dolgozott. Csak délben hagyta el a mutermet, hogy a kunyhó mellett álló, árnyas mangófa alatt megegyen néhány szem gyümölcsöt, vagy egy konzervet, aztán festett tovább, amíg a fény ki nem hunyt. A második napon odahívta Teha’amanát, levetkoztette és lefektette a matracra abban a pózban, amelyben rátalált, amikor a lány tupapaunak vélte. Azonnal megértette, hogy így nem lehet. A lány soha többé nem nyújthatja azt a látványt, amelyet ábrázolni akart: azt a vallásos rémületet, amely a régmúltból eredt és amely elébe varázsolta a szellemet, azt a félelmet, amelynek ereje tupapauvá tudta változtatni. A lány most nevetett vagy visszafojtott kuncogással próbált a férfi kérésének megfelelo, ijedt kifejezést eroltetni az arcára. A teste sem volt olyan feszült, a háta íve nem emelte a farát abba a pózba, amelynél izgatóbbat Koke még sosem látott. Ostobaság volt arra kérni, hogy álljon modellt. Az alapanyag ott volt az emlékezetében, a kép, amelyet újra látott, valahányszor behunyta a szemét, és a fellobbanó vágy azokban a napokban, amíg a Manao Tupapaut festette és javítgatta, arra késztette, hogy minden este, sot olykor még napközben is magáévá tegye a vahinéjét a muteremben. Amíg festette, minden korábbi alkalomnál biztosabban érezte, mennyire igaz volt, amit egyszer Bretagne-ban azoknak a fiataloknak mondott, akik a Gloannec fogadóban nagy lelkesedéssel hallgatták és a tanítványainak vallották magukat: "Az igazi festonek le kell ráznia magáról a civilizációt, amelyet magunkon viselünk, és felszínre kell hoznia a bennünk lakozó vadembert".

Igen: ez igazi vadember-festmény volt. Amikor úgy gondolta, hogy elkészült, elégedetten nézegette. A képen, akárcsak a vademberek tudatában, egyetlen valósággá olvadt össze a valóságos és a képzeletbeli. Baljós, egy kicsit teátrális, vallásos hittel, nemi vággyal, élettel és halállal teli valósággá. A kép alsó fele objektív volt és realista, a felso pedig szubjektív és irreális, de nem kevésbé autentikus, mint a másik. A meztelen lány obszcén látványt nyújtana, ha a szemében és a fintorba torzuló száján nem tükrözodne a rettegés. A félelem azonban nem csökkentette, inkább kiemelte a szépségét, ahogy kihívó testhelyzetben összeszorítja a farát. A test oltára, amelyen barbár szertartást lehet bemutatni egy alacsonyabb rangú, kegyetlen, pogány istenségnek. A kép felso részén pedig a szellem, amely voltaképpen inkább a tiéd volt, mint Tahitié, Koke. Nem hasonlított azokra a karmos-tépofogas démonokra, amelyeket Moerenhout írt le. Fokötos kis öregasszony volt, mint az apró breton nénikék, akik elevenen éltek az emlékezetedben, az örökéletu öregasszonyok, akikkel Finisterre útjain találkoztál, amikor Port Avenben és Le Poulduben laktál. Ránézésre fél lábbal már a sírban voltak, élo kísértetek. Ha szigorúan számba vesszük, az objektív világhoz tartozott a lány hajához hasonlóan mélyfekete matrac, a sárga virágok, a zöldes háncsszövet lepedo, a halványzöld párna meg a rózsaszín párna, amely mintha átadta volna a színét a lány felso ajkának is. A valóságos elemek sorának a felso részen volt az ellentétük: a légies virágok ott szikrák, fénypontok és foszforeszkáló, súlytalan gömbök formájában lebegtek a kékes-mályvaszínu égen, amelyen az ecsetvonások lándzsahegy-zuhatagot idéztek.

A profilból megfestett szellem csöndesen támaszkodik egy hengeres oszlophoz: vöröses és üvegkék árnyalatokkal finoman színezett, absztrakt alakokkal díszített totem-oszlophoz. Ez a felso rész olyan illékony, síkos, megfoghatatlan hatást keltett, mintha bármely pillanatban tovatunhetne. Közelebbrol szemügyre véve, a szellemnek egyenes orra, duzzadt szája és papagájra emlékezteto, nagy, mozdulatlan szeme volt. Az egésszel tökéletes harmóniát sikerült teremtened, Koke. A gyászzene melódiája áradt belole. A fény a lepedo zöldessárga és a virágok naranccsal árnyalt sárga foltjaiból sugárzott.

- Mi legyen a címe? - kérdezte Teha’amanát, miután sok mindent kigondolt és el is vetett.

A lány komoly arccal gondolkozott. Aztán rábólintott a javaslatára: "Manao Tupapau". A férfi nem tudta kihámozni Teha’amana magyarázatából, melyik a pontos fordítása, "A lány a holtak szellemére gondol" vagy "„A holtak szelleme gondol rá". A kétértelmuség tetszett neki.

Egy héttel azután, hogy befejezte a remekmuvet, még mindig javítgatott rajta, órákig állt a vászon elott és nézegette. Sikerült, igaz Koke? A kép nem vallott civilizált, európai, keresztény kézre. Inkább egy hajdani európai, hajdani civilizált és hajdani keresztény muvének látszott, aki nagy akaraterovel, kalandok és szenvedés árán levetette a dekadens párizsiak léha affektálását és visszatért a gyökerekhez, ahhoz a ragyogó múlthoz, amelyben vallás és muvészet, a való élet és a túlvilág egyetlen egészet alkotott. A Manao Tupapau megfestését követo hetekben Paulnak olyan lelki békében volt része, amelyet hosszú ideje nem érzett. A fekélyes sebek, amelyek néhány évvel korábban, nem sokkal Európából való elutazása elott jelentek meg a lábán, és megmagyarázhatatlan módon múltak el és újultak ki, most teljesen eltuntek. Elovigyázatosságból azért nem hagyta abba a mustártapasz-kúrát és a lábszára befáslizását, amelyet Fernouil doktor rendelt el Párizsban, és a Vaiami kórház orvosai is ajánlottak. Jó ideje nem volt gyomorvérzése sem, amely még a megérkezése után, Tahitin is gyötörte. Folytatta a fafaragást, képzeletbeli polinéz istenekrol készített kis faszobrokat a pogány isteneket ábrázoló fényképgyujteménye alapján, és a nagy mangófa árnyékában üldögélve vázlatokat készített és új képekbe fogott, de alighogy elkezdte, abba is hagyta a festést. Mit festhetne a Manao Tupapau után? Igazad volt, Koke, amikor Le Poulduben, Pont Avenben és a párizsi Voltair kávéházban vagy az orült hollandussal vitatkozva Arles-ban azt hangoztattad, hogy a festés nem mesterség, hanem a körülmények kérdése, hogy nem hozzáértés, hanem fantázia és teljes odaadás dolga. "Mint amikor kolostorba vonul az ember, és csakis Istennek él, testvérek". Teha’amana rémületének éjszakája letépte a hétköznapiság fátylát és felszínre került a mélyben rejlo valóság, amelynek segítségével visszajuthattál az emberiség hajnalához és együtt lehettél az osökkel, akik az elso lépéseket tették a történelemben, az emberek közt élo istenek és démonok akkor még mágikus világában.

Vajon elo lehet-e állítani mesterségesen azokat a körülményeket, amelyek közt leomlanak az ido falai, ahogy a tupapauk éjszakáján tették? Ezt akarta kideríteni, amikor megrendezte azt a tamara’át, amelyre az életére oly jellemzo meggondolatlansággal ráköltötte annak a jelentos összegnek (800 franknak) a nagy részét, amelyet Daniel Monfreid küldött neki, miután két bretgane-i képét eladta egy rotterdami hajósgazdának. Alighogy kézhez kapta a pénzt, elmondta Teha’amanának, mit tervez: meghívnak egy csomó jó barátot és egy álló hétig énekelnek, esznek és mámorosra isszák magukat.

Elmentek a mataieai boltoshoz, a kínai Aonihoz, hogy kifizessék a tartozásukat. A keleties vonású, teknosbékára emlékeztetoen nehéz szemhéjú, kövér Aoni egy kartondarabbal legyezgette magát és ámulva nézte a pénzt, amelyre már nem számított. Koke nagylelkuségi rohamában hihetetlen mennyiségu élelmiszert vásárolt: konzerveket, marhahúst, sajtokat, cukrot, rizst, babot és hozzá literszám vörösbort, sok palack abszintot, több hordó sört és a szigeten párolt rumot.

Meghívtak tízegynéhány bennszülött házaspárt Mataiea környékérol és néhány barátot Papeetébol is, köztük Jénot hadnagyot, Drollet-éket és a gyarmati tisztiviselo Suhasékat. Az elegáns, kedves Jénot, mint mindig, most is élelemmel és itallal megrakodva jelent meg, amit a katonai boltban beszerzési áron vásárolt. A tamara’a, ez a halból, burgonyából és zöldségbol álló étel, amelyet banánlevélbe csomagolva, földkemencében sütnek meg, forró kövek között, nagyon ízletesre sikerült. Amikor befejezték az evést, már alkonyodott, és a nap tuzgolyóként merült alá a csillámló korralszirtek között. Jénot és a két francia házaspár el is búcsúzott, mert még aznap vissza akartak menni Papeetébe. Koke kihozta a gitárt meg a két mandolint és breton dalokkal meg divatos párizsi sanzonokkal szórakoztatta a vendégeit. Örült, hogy csak bennszülöttek maradtak körülötte. Az európaiak jelenléte mindig feszélyezte a tahitiakat, nem engedte, hogy szabadjára engedjék az ösztöneiket és istenigazából mulassanak. A Tahitin töltött elso napok óta ezt már többször is tapasztalta, a piactéren rendezett pénteki táncmulatságokon. A szórakozás java csak akkor kezdodött, amikor a matrózok visszamentek a hajóra, a katonák meg a laktanyába és a téren csak a bennszülött sokaság maradt, szinte egyetlen popa’a nélkül. Mataieai barátai már meglehetosen ittasak voltak, a férfiak is, a nok is. Rumot ittak sörrel vagy gyümölcslével. Néhányan táncoltak, mások csoportokba verodve, ütemes helybeli dalokat énekeltek. Koke segített máglyát rakni a nagy mangófa közelében, amelynek suru lombbal borított, csápszeru ágai között csillagok hunyorogtak az indigókék égen. Már elég sokat megértett a tahiti maori nyelvbol, de a dalok szövegét nem. A tuz közelében - a lángok visszfénye felizzította a borét -, szinte egyhelyben topogva, a csípojét ringatva táncolt Tutsitil, annak a területnek a tulajdonosa, ahol Koke a kunyhóját felépítette meg a felesége, a még mindig fiatal, kövérkés Maoriana, akinek feszes combja átsejlett a virágos kelmén. A tahiti nokre jellemzo, oszlopszeru lába nagy, lapos lábfejben végzodött, amely szinte egybeolvadt a földdel. Paul megkívánta. Hozott még rummal kevert sört, megkínálta oket, koccintott velük, aztán mindkettojüket átölelve, dúdolva kísérte a dalt, amelyet énekeltek. A bennszülött pár már részeg volt.

- Vetkozzünk le - indítványozta Koke. - Hiszen nincsenek szúnyogok.

Levetette az ágyékkötot, amely az altestét fedte és ott állt meztelenül; félig felmeredo hímvesszoje szinte világított a tuz fényében. Senki sem követte a példáját. Közönyösen vagy kíváncsian nézték, mint akinek semmi közük hozzá. Mitol féltek, a zombiktól? Senki sem felelt. Táncoltak, énekeltek vagy ittak tovább, mintha o ott sem lett volna. Beállt táncolni a szomszédai mellé, igyekezett utánozni a mozdulataikat - azt a különös csíporingatást és a páros lábbal a térdeket összekoccantó, ütemes szökdécselést -, de akármilyen lelkesen és nagy önbizalommal is csinálta, nem sikerült. Befurakodott Tutsitil és Maoriana közé, akár egy ék és valósággal az asszonyhoz tapadt. Aztán átkarolta a derekát és lassanként egyre távolabb tolta a máglya által megvilágított körbol. Az asszony nem ellenkezett és az arckifejezése sem változott meg. Mintha észre sem venné, hogy Koke ott van, mintha a levegovel vagy egy árnnyal táncolna. Némi küzdelem árán ledöntötte a földre, anélkül hogy bármelyikük is megszólalt volna. Maoriana hagyta, hogy megcsókolja, de nem csókolt vissza; a foga között dúdolgatott, miközben a férfi szétfeszítette a száját az ajkával. Miközben magáévá tette, az idegeit elzsongította a melódia, amelyet a még lábon álló vendégek énekeltek, körültáncolva a tüzet.

Amikor egy vagy több nap múlva - képtelen volt visszaemlékezni - felébredt, mert a nap sugarai dárdaként tuztek a szemébe, a teste teli volt rovarcsípésekkel és gyanította, hogy csak segítséggel talált el az ágyáig. Teha’amana félig lecsúszott a matracról, úgy hortyogott. A lehelete nehéz és szúrós szagú volt a sokféle italtól és a rossz közérzettol. "Maradjak, vagy menjek vissza Franciaországba?" - töprengett. Egy éve élt Tahitin és közel hatvan képet festett, számtalan vázlatot meg rajzot készített és tucatnyi faszobrot faragott. És ami a legfontosabb, alkottál egy remekmuvet is, Koke. Visszamenni Párizsba és kiállítani a Polinéziában töltött év termésének a legjavát. Csábító, igaz? A párizsiak eltátanák a szájukat a fényözön, az egzotikus táj, a természetes világban élo nok és férfiak láttán, akik büszkék a testükre és az érzékeikre, letaglózná oket a sok merész forma és a vakmero színkombinációk, amelyek ártatlan gyerekcsínnyé fokozzák le az impresszionisták kísérleteit. Nekivágsz, Koke?

Amikor Teha’amana felébredt és fozött egy csésze teát, tágra nyílt szemmel, ébren álmodott, sütkérezett a siker fényében: az újságok és a folyóiratok teli lesznek magasztaló cikkekkel, a képtárak tulajdonosai ugrándoznak örömükben, látva hogy verekszenek a gyujtok a képeiért, elképeszto árakat kínálva, amilyet sose fizettek sem Monet, sem Degas, sem Cézanne, sem az orült hollandus, sem Puvis de Chavanne képeiért. Paul elegánsan, önteltség nélkül lubickol a dicsoségben és a jólétben, amellyel Franciaország a hírességeit övezi. A pályatársaknak, akik kételkedtek benne, az emlékezetükbe idézi: "Megmondtam, mi a helyes módszer, emlékeznek, barátaim?" A fiataloknak tanácsokkal és ajánlásokkal segít.

- Gyereket várok - mondta Teha’amana, amikor visszajött a gozölgo teáscsészékkel. - Tutsitil és Maoriana átjöttek megkérdezni, megadod-e a tartozásodat, most hogy pénzt kaptál.

Nekik is meg a többi szomszédnak is kifizette, amivel tartozott, és akkor vette észre, hogy a Daniel de Monfreid küldte pénzbol már csak száz frankja maradt. Meddig lesz elég élelemre? Már alig volt vászna meg rámája, a rajzpapírból teljesen kifogyott és festék is csak néhány tubussal maradt. Maradni vagy visszamenni Franciaországba, Paul? A te helyzetedben, a gyászos jövot látva, mit nyújthat még neked Tahiti? Ha viszont vissza akarsz menni Európába, azonnal cselekedned kell. Az útiköltséget semmiképpen sem tudnád kifizetni. Az egyetlen megoldás, ha államköltségen települsz haza. A francia törvények értelmében ehhez jogod van. Mivel azonban a jogok és a lehetoségek távolról sem esnek egybe, Monfreidnek és Schuffeneckernek máris kérvényt kell benyújtania Párizsban a minisztériumba. Mire megmozdulnak és megérkezik a hivatalos válasz, eltelik legalább hat-nyolc hónap. Késedelem nélkül munkához kell látnia.

Még aznap, a tamara’án megivott töménytelen italtól bágyadtan levelet írt a barátainak, hogy sürgosen nyújtsanak be kérvényt a minisztériumba, hogy a képzomuvészetekért felelos igazgató (vajon még mindig monsieur Henri Roupon az, aki ajánlólevelekkel látta el, amikor Tahitire utazott?) járuljon hozzá a hazatelepítéséhez. Ez utóbbinak is írt egy hosszú levelet, amelyben egészségi okokkal és szorult anyagi helyzetével indokolta a kérését, végül írt egy levelet a törvényes feleségének, Mettének is Koppenhágába, jelezve, hogy néhány hónap múlva találkoznak, mert úgy döntött, hogy visszatér Franciaországba, hogy bemutassa a déltengeri tájakon festett munkáit. A terveirol nem szólt Teha’amanának, csak felöltözött és Papeetébe utazott, hogy postára adja a leveleket. A fováros foutcáján, a rue de Rivolin álló, magas gyümölcsfákkal és az elokeloségek nagy házaival körülvett postahivatalban már éppen záráshoz készülodtek. A legidosebb alkalmazott (Foncheval vagy Fonteval?) azt mondta, hogy a levelek a Kerrigan fedélzetén hamarosan útnak indulnak Ausztrália felé. Ez az útvonal hosszabb, de biztonságosabb volt, mint a San Franciscót érinto, mert nem kellett olyan sokszor átrakodni a rakományt, így a küldemények ritkábban keveredtek el.

Bement az egyik kikötoi kocsmába, hogy megigyon egy pohárkával. Alig egy év telt el a megérkezése óta, és máris úgy határozott, hogy visszatér Párizsba; most már nem hátrál meg, de nem volt elégedett önmagával. Az igazat megvallva elmenekül, mert vereséget szenvedett. Azokban a beszélgetésekben, amelyeket az orült hollandussal folytatott Arles-ban, aztán Bretagne-ban meg Párizsban Bernard-ral, Maurice-szal és a derék Schuffal, az álmokban, amelyeket arról szottek, hogy elmennek egy még szuz világba, amelyet még nem fertozött meg az európai muvészet, az egyik központi gondolat mindig az volt, hogy elmenekülnek a pénzkeresés átkozott napi kálváriája, a megélhetés szorongató napi gondja elol. A természetben, a földbol élni, ahogy a primitív - az egészséges - népek: ez sarkallta a panamai és a martinique-i kalandra is, aztán arra, hogy Madagaszkár és Tongking felol érdeklodjön, míg végül Tahiti mellett döntött. Csakhogy az álmaiddal ellentétben, itt sem tudtál "természetes" életet élni, Koke. Nem lehet csupán kókuszdión, mangón és banánon élni, márpedig a fák csupán ezt kínálták. De még a vörös vadbanán is csak a hegyekben termett meg, és aki szedni akart belole, annak meredek szirteket kellett megmásznia. A földmuvelést sosem tanulnád meg, mert ha abból akarnál megélni, olyan sok idot töltenél ezzel a munkával, hogy a festésre már nem is maradna. Így aztán a tájak és a bennszülöttek ellenére, akik csupán halvány visszfényét nyújtották a hajdan oly termékeny maori civilizációnak, itt is a pénz uralta az emberek életét és halálát, arra ítélve a muvészeket, hogy Mammon isten rabszolgái legyenek. Ha nem akarsz éhen halni, konzerveket kell venned a kínai kereskedoktol és költeni, egyre csak költeni kell a pénzt, amibol neked, meg nem értett és a muvészeti piacot uraló, hitvány sznobok által elutasított muvésznek sosem lesz elég. De valahogy mégis megéltél, Koke, festettél, új színekkel gazdagítottad a palettádat és a mottódhoz híven - "jogom van minden kockázatot vállalni" - merészen bele is vágtál mindenbe, ahogy a nagy alkotómuvészek.

Teha’amanának csak az utolsó pillanatban mondod majd meg, hogy haza készülsz, Franciaországba. Hát ennek is vége lett. Hálával tartozol ennek a kislánynak. Fiatal kis teste, érzékisége, eleven lénye sok örömöt adott, megfiatalított és olykor vademberré változtatott. Természetes bája, szorgalma, engedelmessége és a társasága elviselhetové tette az életedet. De a szerelem nem volt része az életednek, áthághatatlan akadályt jelentett volna muvészi elhivatottságod útjában, mert kispolgárt faragott a férfiakból. Most, hogy teherbe esett, a lány hamarosan meghízik és olyan lesz, mint azok a hájas, behemót bennszülött asszonyok, akik szeretet és vágy helyett undort keltettek benne. Jobb lezárni ezt a kapcsolatot, mielott rossz véget ér. Hát a fiaddal vagy a lányoddal mi lesz? Legfeljebb lesz még egy zabigyerek ezen a fattyúkkal teli világon. Észérvekkel alátámasztva biztosan tudtad, hogy helyesen cselekszel, ha visszamész Franciaországba. De valami a lelked mélyén nem volt ebben olyan biztos, mert abban a nyolc hónapban, amely 1893 júniusáig még hátra volt - ekkor szálltál hajóra, hogy a Duchaffault fedélzetén Nouméába, az Európába vezeto út elso állomására utazz -, szorongás, elégedetlenség és félelem töltött el, hogy súlyos hibát követsz el.

Sokféle dolgot csinált ebben a nyolc hónapban, de egy olyan alkalommal, amikor azt hitte, megfestheti második tahiti remekmuvét, tévedett.

Mataieából ismét Papeetébe utazott, hogy megkérdezze, jött-e levele vagy pénzesutalványa, amikor a városban nagy sürgés-forgást talált egyik barátja, Aristide Suhas házában, akinek haldoklott a másfél éves kisfia. Éppen akkor érkezett, amikor a gyerek bélfertozésben meghalt. A halott kisfiú, a megnyúlt arcocska, a viaszfehér bor láttán elfogta az alkotásvágy borzongató izgalma. Habozás nélkül, színlelt megrendüléssel megölelte Aristide-et és madame Suhast és felajánlotta, hogy megfesti a halott gyereket és nekik ajándékozza a képet. Férj és feleség könnyes szemmel egymásra nézett és bólintott: így még jobban megorizhetik az emlékét.

Nyomban hozzá is látott a vázlatkészítéshez és a halottvirrasztás egész ideje alatt rajzolt, aztán az egyik utolsó vásznára gondosan és nagy részletességgel megfestette a képet. Alaposan tanulmányozta a gyerek arcát, lehunyt szemét és összekulcsolt, rózsafüzért szorító kezét, amely a halál pillanatát tükrözte. Ám amikor elvitte neki a képet, madame Suhas nemhogy megköszönte volna az ajándékot, még meg is haragudott. Sosem tenné ki ezt a képet a házában.

- De hát mi olyan sérto rajta? - kérdezte Koke, és nem is egészen bánta a telepesfeleség reakcióját.
- Ez nem az én kisfiam! Ez egy kínai gyerek, olyan sárga, mint azok akik lassan elárasztanak bennünket. Mit ártottunk önnek, hogy így gúnyolódik a gyászunkon, és kínai arcot fest a mi kis angyalkánknak?

Nem tudta visszafojtani a nevetését, és Suhasék kidobták a házból. Mataieába visszatérve már más szemmel nézte a képet. Igen, akaratlanul is keleties arcot festettél. Át is keresztelte az új alkotást, és misztikus maori címet adott neki: Atiti herceg arcképe.

Valamivel késobb, amikor észrevette, hogy bár már négy hónap is eltelt a terhessége bejelentése óta, Teha’amana hasa mégsem gömbölyödik, szóvá tette a dolgot.

- Eleredt a vérem és elment a gyerek - mondta a lány, és abba sem hagyta a stoppolást. - Elfelejtettem megmondani.

Forditotta: Tomcsányi Zsuzsanna