Szent vagy eretnek?

A könyvnyomtatás feltalálása óta sokkal szélesebb körben terjedhetett a tudás, terjedhettek a tudományos kutatások eredményei, mint korábban. A megsokasodott egyetemeken új teret kaptak a teológiai és jogi viták, sőt, ott még az addig vitathatatlannak hitt hatalmak: a pápaság és az egyházi rendek is megkérdőjelezhetővé váltak. Az Európa különböző országaiból származó, nemzetük, anyanyelvük szerint szerveződő diákok a latin egyetemesség ernyője alatt megteremtették a lehetőségét annak, hogy tudatosodjon az egységen belüli sokféleség, amelyben már feltűnnek a későbbi nacionalizmus körvonalai is. Többen olvastak görög filozófusokat: Platónt, Arisztotelészt, a sztoikusokat és az epikureistákat, s eközben olyan kérdések merültek fel, amelyekre nem találtak választ sem Szent Ágostonnál, sem Szent Tamásnál. Az inkvizíció fegyverei egyre hatástalanabbnak bizonyultak az eretnek gondolatok megállításában. A hierarchián belül is kezdett felerősödni az érzés, hogy reformra – erkölcsi, egyszersmind intézményi reformra – van szükség. A régészeti leletek hatására megjelenő reneszánsz a művészetben kulturális forradalmat indított meg, amely eleinte a fejedelmi udvarokra korlátozódott, majd teret hódított a Petrarca, Dante, Marsilio Ficino, Pico della Mirandola, sőt, az ördögi Niccolo Machiavelli műveinek olvasására éhes, művelt polgárság köreiben is.
Ekkor lépett színre Rotterdami Erazmus (1469–1536. július 12.), aki az elsők között tett kísérletet arra, hogy elegáns és szellemes latin nyelven megírt műveiben – amelyeket uralkodó fejedelmek közül és a főpapság soraiból kiválasztott támogatóknak ajánlott – összeegyeztesse a keresztény hit igazságait és gyakorlatát a tudományos gondolkodással.
Erazmus ma is rejtélyes figura. Valóban hívő volt? Ezt sok teológus vitatta, a leideni egyetemen is. Mások viszont, köztük magas egyházi személyiségek, védték támadói ellen, mert meg voltak győződve reformátori buzgalmának őszinteségéről, arról, hogy célja a római egyház megtisztítása és korszerűsítése. Erazmusban nem volt semmi igazán forradalmi; írásainak merészsége mély pacifizmussal párosult, irtózott minden rendetlenségtől. Ebben a XVIII. századi enciklopédistákhoz hasonlított. Ők gyakran hivatkoztak Erazmusra, amikor kifejezték azon óhajukat, hogy ,,felülről” akarnak változtatni, azaz az uralmon lévő civil és egyházi hatalmak meggyőzésével, mint Platón, aki nem értett egyet tanítványával, Alkibiádésszal. Erazmus nem helyeselte Luther cselekedeteit, ő viszont kezdetben nagyon tisztelte, és meg is mondta, hogy csodálja. Luther fanatikus szellem, szónok és próféta volt, Erazmus a kabinet és a szalonok embere. Luther a német népet testesítette meg, Erazmus a kozmopolita értelmiségi elitet. Volt benne valami az udvari emberből, a szó legjobb értelmében.
Valószínűleg igaza volt kiváló életrajzírójának, honfitársának, Huizingának, aki úgy gondolta, hogy Erazmusban nem tudatosodott, milyen bomlasztó hatást váltanak majd ki írásai a nála kevésbé művelt és kevésbé kifinomult olvasókból. Abba a hibába esett, mint azok a tudós és békés újítók, akik óvatosnak gondolták magukat, s közben történelmi mozgásokat indítottak el, de nem látták előre, milyen gyakorlati következményekkel járhat egy beszéd, egy eszme vagy egy ártatlanul bevetett terv – mint megannyi parányi láng, amelyből erdőtűz lesz.
Nincs okunk kételkedni abban, hogy Erazmus őszinte és jóhiszemű, amikor 1526-ban azt írja egy lutheránusnak: ,,Soha nem szegültem ellen a katolikus egyháznak. Tudom, hogy ebben az egyházban, amelyet »pápistának« neveznek, sokan nem kedvelnek; de látok ilyeneket a maguk egyházában is. Jobban elviseljük a bajt, melyhez hozzászoktunk, ezért viselem el ezt az én egyházamat, amíg nem találok jobbat. És az egyháznak is el kell tűrnie engem, várva, hogy jobbá tegyem. Az hajózik jól, aki két rossz között a köztest igyekszik megtalálni.” Nem lehetett könnyű Erazmusnak, hogy a helyes középút embere legyen. Valójában nem foglalt állást, ezért egyesek gyanakodtak rá. De végső soron elég jól elhajózgatott Kharübdisz és Szkülla között, nem átkozta ki a katolikus egyház, nem közösítték ki a lutheránusok, mint Melanchtont; vele soha nem szakítottak. Élete mégis sikertelen volt, mert nem tudta megvalósítani saját tervét: először az erőszak nélküli, fölülről jövő reformot, azután a két oldal összebékítését. A szabad akarat (a libero arbitrio) filozófiai kérdését illetően Erazmus egyértelműen az egyház vallási tekintélye mellett emelt szót Luther nézeteivel szemben.
A nagyközönségnek szánt, legismertebb könyvében, A Balgaság dicséretében – amely világirodalmi remekmű – azonban a következő vallomást teszi: ,,Hanem én egészen megfeledkeztem magamról, s bizony régen »átléptem« a kiszabott határt”.*

Valóban átlépte, akaratlanul. Csodálkozunk is, hogy a tridenti zsinat nem pellengérezte ki. Azután piruettezik egyet az olvasó előtt, és hozzáteszi: ,,Ha azonban úgy tűnne fel, hogy kissé szemtelen voltam és szájas, gondoljátok csak meg, hogy én a Balgaság vagyok, mégpedig asszony képében”. Erazmus barátjának, Mórus Tamásnak címzett levél formájában írja meg e művét. A balgaság álarcában beszél, mint bugyuta asszony, akiről azt mondja, természetfölötti hatalma van, képes örömöt sugározni az istenek és az emberek között. Tehát amit mond, az inkább bölcs, mint balga. Erazmus szatirikus, még inkább ironikus művet ír, álarcot ölt, de olykor leveszi, például amikor azt írja: balgának kell lenni, hogy bölcs lehess. Olvasója előtt nem lehet kétséges, hogy a Balgaság dicsérete valójában a bölcsesség dicsérete, Erazmus formailag dicsér, valójában kárhoztat, mindent, ami megmagyarázhatatlan a társadalom mindennapi életében. Hogy félreértés ne essék, a király bolondjához hasonlítja magát, mert csak ő lehetett őszinte az udvarban, csak ő mondhatta ki az igazat.
Erazmus azt állítja: a bölcsek általában rideg, szorgalmas, de borzasztóan unalmas emberek, jobb, ha egy kicsit bolondok vagyunk, ha élvezni akarjuk az életet. Ez az egyik fő érve arra, hogy kimutassa: a balgaság előbbre való, mint az értelem. Balgának kell lenni, hogy úgy szeressük az életet, ahogy az asszonyok szeretik. Nem kell-e esztelennek lenni ahhoz, hogy nyakunkat a házasság igájába hajtsuk, amikor a bölcsesség világosan láttatja velünk a szülés veszedelmeit és fájdalmait, a gyermeknevelés terhét. Melyik aszszony akarná újrakezdeni, ha már volt hasonló tapasztalata? Minek nevezzük az életet –  még mindig a Balgaság beszél –, mi érdemelné meg, hogy életnek nevezzük, ha  elvesz-szük belőle az élvezetet? Erazmus Szophoklészt idézi, aki azt írja: ,,Tudatlan élni mily gyönyörteli”. ,,Hát nem látjátok, hogy azok a zord alakok, akik filozófiai tanulmányokkal foglalkoznak, vagy komoly, nehéz ügyeknek szentelik magukat, előbb megöregszenek jóformán, mintsem fiatalok lettek volna? Természetesen azért, mert a gondok s az állandó heves töprenkedéssel járó nyugtalankodás kimeríti az éltető szellemet és életnedveket.  (...) Egyedül a Balgaság állítja meg az ifjúság tűnését”. 
A fejedelmek nem ártatlan naivitásból fogadtak bizalmukba előszeretettel bolondokat. Ki más lett volna ilyen őszinte  és  feddhetetlen? Csakhogy a bölcsesség ,,sztoikusok meghatározása szerint nem egyéb, mint engedni, hogy az ész vezessen bennünket, viszont balgának lenni annyi, mint szenvedélyektől vezettetni”. Jupiter ,,szembehelyezett az ésszel két erőszakos tyrannust: a haragot, mely keblünk fellegvárában trónol, s megszállva tartja magát a szívet is, az élet forrását. Valamint a kéjvágyat, mely a test birodalmán szélesen uralkodik, az ágyék alsó határától kezdve. Hogy kettejük csapataival szemben mennyit ér az ész, a mindennapi élet eléggé bizonyítja”.
Látjuk, milyen ravaszul rántja le az álarcot kora valóságáról, az emberek, a társadalom mindennapi életéről az álarcot öltött Balgaság.
Az előkelő társaságbeli asszonyok bizonyára magukra ismertek az Erazmus által felrajzolt portrékban: szépnek írja le őket, akiknek megvan az az adományuk, amit ők joggal helyeznek mindenek elébe, hiszen evvel tudnak zsarnokoskodni még a tyrannusokon is.  ,,Ugyan mitől lenne a férfiak külseje annyira ijesztő? Honnan a durva bőr, a szakállerdő, ami annyira öreges rajtuk, ha nem az átkos bölcsességtől? Lám, az asszonyok képe mindig sima, hangjuk mindig finom, bőrük lágy, mintha örökké fiatalok maradnának. Aztán meg semmi másra nem vágynak egész életükben, mint hogy a férfiak tetszését, amennyire csak lehet, elnyerjék. (...) Ezt nem tagadhatja meg senki, aki meggondolja magában, hogy a férfi milyen sületlenségekről képes fecsegni a nővel, milyen bolondságokra képes, valahányszor csak élvezni akarja”.
Erazmus, aki nagyon diszkrét a női nemmel való kapcsolatait illetően, hozzáteszi - úgy gondolom, komolyan –: ,,Nos hát tudjátok már, hogy mi a forrása az élet első és legfőbb gyönyörűségének?”. Persze itt a Balgaság beszél, és nem a bölcsesség, aki arra kérné, hogy óvakodjék a paráznaság bűnétől. El tudjuk képzelni, milyen képet vágtak a Szent Inkvizíció cenzorai, olvasva ezeket a léhaságokat, amelyeket a pápa tekintélye védelmezett! Éles elméjűnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki kiigazodjon a csapdák között, amelyeket Erazmus helyezett el a szövegében! Például: komolyan beszél, vagy épp ellenkezőleg, tréfál – nem is ő, inkább a Balgaság –, amikor azt kérdezi, szerethetünk-e, ha azonosak vagyunk önmagunkkal? Tréfál-e, amikor kijelenti, az a legnagyobb boldogság, ha azok akarunk lenni, amik vagyunk? Bölcs-e vagy inkább nevetnivaló a világról alkotott véleménye: minden, amit a halandók tesznek, telve van balgasággal, bolondok teszik bolondok előtt. Nem szabad elfelejteni, hogy az ő közönsége királyi hercegekből és egyházi fejedelmekből állt. De álarcot öltve mindent el lehet mondani – Arisztophanész éppúgy megértette ezt, mint Shakespeare. Ki lehet például jelenteni, hogy ,,a Balgaság szüli a városokat, birodalmakat, tisztségeket, a vallásügyet, a tanácsadó testületeket és bíróságokat. És teljességgel a Balgaság játéka az egész emberi élet”.
Minél jobban belemelegszik beszédébe Erazmus, annál vakmerőbb. Végigmegy az öszszes mesterségen, az összes hivatáson. ,,Mi más az emberi élet, mint egy nagy színdarab, melyben mindenki önmagától elütő álarcot borít magára?” (Nem ugyanezt mondja-e Spinoza magáról?) Eramus nem felejti ki a tudósokat sem: az Aranykorban élő egyszerű fajta nem tudott semmit, csak természetes ösztöne vezette. Miért volt szükségük az embereknek grammatikára, amikor csak egy nyelv volt? A művészeteket és a tudományokat ,,a rossz szellemek találták fel”, azaz az Ördög,  jelenti ki  a XIX. századi nagy olasz költő, Carducci, aki nagy egyházellenességében himnuszt írt az Ördöghöz, és fél Itáliát megbotránkoztatta.
Erazmus emlékeztet arra, hogy a halandók közül azok távolodtak el legjobban a boldogságtól, akik folyton a bölcsességgel foglalkoznak: ,,ezek duplán balgák: mert balga embereknek születtek, és mégis a halhatatlan istenek élete után nyúlkálnak, és ugyanakkor lázadó gigászok módjára harcolnak a természet ellen a tudomány ostromgépeivel”.
Előfordul, hogy Erazmus hirtelen felfedi igazi szándékát: ,,Az igazság eredetileg gyönyörködtet, csak ne járuljon hozzá semmi, ami megbánthat”. Igaz, rögtön azután, hogy visszatette fejére a csörgősipkát, azt írta, hogy az istenek csak a balgáknak adták meg ezt a képességet. Mégis levetette az álarcot, mert kiszolgáltatta saját sikerének titkát, és megkülönböztette magát tanítványaitól, akik túlságosan komolyan vették magukat. Bírálta, gúnyolta, nevetségessé tette ellenségeit, de mindig elegánsan és finoman, sértés nélkül. Később azt írta, ,,a bolondot az különbözteti meg a bölcstől, hogy ezt a szenvedély, azt az ész kormányozza”. De itt ellentmond önmagának. Mert benne is volt szenvedély, az értelem és az igazság szenvedélye. Könyve jelentése is ebben a gondolatban keresendő: balgának kell lenni, hogy bölcs lehess. El is árulja magát egyik levelében: címzettjét, Mórus Tamást ,,balgasággal teli bölcsnek” minősíti.**
A 40. és a 44. fejezetben Erazmus minden keserűségét a papokra és a szerzetesekre zúdítja, akik híveik hiszékenységével visszaélve kitalált csodákról mesélnek nekik. Ezek a papok és szerzetesek szerinte ,,mágikus jegyekben és imákban bízva (...) az égvilágon minden megígérnek maguknak: vagyont, kitüntetést, élvezeteket, evés-ivást, általános jó egészséget, hosszú életet, életerős aggkort, végül jó helyet a mennyországban – lehetőleg közel Krisztushoz”.  Azt hiszik, garasokat feláldozva meg lehet váltani ,,annyi hamis esküt, kéjelgést, részegeskedést, perpatvart, vérengzést, imposztorságot, álnokságot és árulást, méghozzá úgy megváltani, hogy máris lehet visszatérni és újabb sereg bűnt elkövetni”. Erazmus merészen nevetségessé teszi azokat a vidékeket, amelyek ,,külön védőszentet vallanak magukénak, amikor az egyes szentekre sajátos szerepkört osztanak ki (...) az egyik a fogszaggatásban siet segítségükre, a másik a szülő asszonyoknak nyújt segítő kezet (...) Egyesek aztán egyszerre több dologban hatékonyak, különösen a szűz Istenanya, akinek a köznép úgyszólván több erőt tulajdonít, mint a Fiának”. (Nem értem, hogyan kerülhette el  Róma figyelmét  a túlzott Mária-kultusz elítélése, ami már-már szentségtörésnek számított, Rómában Erazmusnak nem csak barátai voltak!) Nem részletezem, hogyan gúnyolódik ezután a fogadalmi ajándékokról, az ,,esztelenségekről”, amelyeket a papok gátlástalanul megengedtek, mert jól tudták, hogy hasznot húznak majd belőlük. Erazmus azután az általa is látogatott egyetemekre zúdítja iróniáját, ahol a diákok sovinizmusban versengenek egymással, mindegyik a saját nemzetére, a saját városára esküszik.  ,,Az angolok a szép külsőt, a zenei ízlést és a bőséges vendéglátást vindikálják maguknak, (...) a skótok azzal hízelegnek, hogy előkelőek, s rokonságban állnak a királlyal, meg hogy kiválóan értenek a dialektika elménckedéseihez. (...) A párizsiak a teológia dicsőségét egyedül maguknak követelik, (...) a zsidók még most is kitartóan várják Messiásukat (...) a germánok óriás termetükkel és mágikus tudományukkal tetszelegnek”. A 45. fejezetben Erazmus a templomban elhangzó prédikációkat karikírozza: mindenki szunyókál, ásítozik, unatkozik. Ha azonban a pap valami ,,vénasszonyos mesébe kezd, ami gyakran előfordul, mindenki fölébred, kihúzza magát és eltátja a száját”. 
Még erőteljesebb iróniával – mondhatni öniróniával – támad a grammatikusokra, azaz a tudósokra, akik  a latint, a görögöt és a hébert ismerik és tanítják, akik egyre többen vannak az egyetemeken, ahol nem mindig látták szívesen őket vagy a Szentírás fordításakor elkövetett értelmezési hibák miatt, vagy azért, mert nem voltak valódi nyelvismereteik. (Tudjuk, hogy Erazmus Újtestamentum-fordítását, amely valóságos bestseller lett Európában – 1515 és 1520 között háromszázezer példányt adtak el belőle, a későbbi fordítók  által felfedezett hibák ellenére, nemcsak irodalmi remekműnek tartották, hanem olyan műnek, amelyben az igazi Jézus  nyilatkozik meg. Balgaság-Erazmus azután sorra veszi a költőket, a jogászokat, a filozófusokat, akik ,,teljességgel tudatlanok, de  úgy állítják be, mintha mindent tudnának”;  a teológusokat, akikről ,,talán jobb lenne hallgatni”, nekik szánja a legmérgezettebb nyilakat, velük gazdagítja a Reformáció fegyvertárát. Gúnyolódik ,,tételeiken”: ,,mekkorára fogant Krisztus a Szűz méhében? (...)  Föl lehet-e vetni ama kérdést, hogy az Atyaúristen  gyűlöli Fiát? Vajon Isten felveheti-e egy asszony, ördög, szamár, tök avagy egy darab kő alakját?” Erazmus nagyon nem szerette a skolasztikusokat. Még Szent Pált is célba veszi, hitmeghatározását veti a szemére: ,,Hinni annyit tesz, mint bízni abban, amit remélünk, de nem láthatunk”. Nevetségessé teszi azokat, akik ájtatosan vitatkoznak az oltáriszentségről, de ostobaságokat zagyválnának, ha megkérdeznék őket arról, hogy ,,mikortól fogva meddig tart az úrvacsora hatása, miként történik az átváltoztatás, hogyan lehetséges, hogy a különböző helyeken a szent test ugyanaz?” Pedig ezek a teológusok, akik kényük-kedvük szerint igazítják át a Szentírást, az univerzum cenzorainak képzelik magukat, tagadnak mindent, ami nem felel meg szigorúan az ő következtetéseiknek: ,,Ez a tétel botrányos, ez a tétel nem elég tisztelettudó, ennek eretnekségszaga van”.
Vajon hitt-e Erazmus az ördögben és a pokolban? Mindenesetre nem sokat beszélt róla, és ha célzott rá, mint hiszékeny keresztények hiedelmeire célzott, keresztényekére, akiket kigúnyolt. A franciaországi humanisták körében divat volt gúnyolódni a teológiai spekulációkon, a szerzetesek erkölcsein, lehetett rosszat mondani róluk. Nagyobb kockázattal járt azonban, ha valaki az uralkodókat tette nevetségessé.
A Balgaság jól tudja, milyen elvben a jó kormányzó, de azt is tudja, hogy ilyen kormányzó csak elméletben létezik vagy annak a kormányzónak ,,fél unciányi józan esze” sincs. Az igazi államférfinak  ,,csak a közjó felől szabad gondolkodnia, a törvényekről egy hajszálnyira sem lehet eltérnie, pedig ő a létrehozójuk s végrehajtójuk. Ilyenformán persze tiszteseinek és hivatalnokainak becsületére is neki kell vigyáznia”. Erazmus mintha elismerné, hogy elvben létezhetnek ilyen fejedelmek, de csak uralkodásuk elején. Életkörülményeik túlságosan sok kísértést hoznak,  letérítheti őket az egyenes útról ,,az élvezet, a teljes szabadság, a hízelgés, a fényűzés (...) nem szólván a csalárdságról, gyűlölködésről, veszélyről és aggodalmakról”. Érett korukban Istenre testálják gondjaikat, ,,Meg vannak győződve arról, hogy a fejedelem tökéletesen betölti szerepét, ha állandóan vadászik, pompás paripákat nevel (...), ha naponta új ötleteket talál ki, melyekkel a polgárok vagyonát apaszthatja, és a kincstárba nagy summákat seperhet be”. Az udvaroncokról, főpapokról, püspökökről, bíborosokról is kíméletlen képet fest Erazmus. Ezek az emberek ,,a fejedelmi szokásokat már régen szorgosan utánozzák, és csaknem felülmúlják”.
Ha arra gondolunk, hogy semmiféle szigort nem alkalmaztak vele szemben, felmérhetjük, milyen türelmet tanúsítottak olyan reneszánsz pápák, mint II. Gyula, valamint az Erazmus könyveit olvasó fejedelmek. Erazmus pedig nyíltan a szemükre vetette, hogy nem követik Krisztust, amint feladatuk volna, ,,szegénységben, fáradalmakban, a kereszt viselésében. Nem gondolnak a pápa, azaz »atya« nevére, a »szentséges« jelzőre. De mennyi kincs! Menynyi hatalom, mennyi befolyás, mennyi tekintély, mennyi adó, mennyi búcsú.” (Erazmus itt a ,,búcsúcédula”-ügyre céloz, amely nagy port vert fel a korabeli német társadalomban).
Közeledünk a wittenbergi 95 tézishez, az Ágostai hitvalláshoz, ahhoz az időhöz, amikor a reformáció lázadássá, sőt forradalommá radikalizálódik Németországban. Erazmus nem gondolta, hogy az erkölcsbírálatot erőszakos cselekedetté kell változtatni, hogy a tömeget nem a visszaélések ellen, hanem azok ellen kell harcra buzdítani, akik a visszaélésekért felelősek, nem gondolta, hogy a szellemi küzdelmet fegyveres küzdelemmé kell változtatni. Mélységesen békeszerető volt, ellenezte az erőszakot. A megbékélést és a párbeszédet hirdette. Leleplezte a háború borzalmait:  ,,Minthogy a keresztény egyházat vérrel alapították, vérrel erősítették meg, vérrel gyarapították, most is úgy vélik, hogy vége lenne Krisztusnak, ha a saját módján védelmezné övéit. (...) Jóllehet a háború olyan embertelen, hogy inkább illik vadállatokhoz, mint emberekhez, (...) oly pestises, hogy a közerkölcsök végpusztulását hozza, oly igazságtalan, hogy a legcudarabb rablók tudják a legjobban intézni. (...) És akkor  akadnak hízelkedő írók, akik ezt a nyilvánvaló őrültséget hitbuzgóságnak, jámborságnak, bátorságnak nevezik, és kiokoskodják, hogyan lehetne azt, aki a halált hozó vasat szorongatja, és testvére testébe mártja, mindazáltal jóságosnak nevezni, a felebaráti szeretet hívének, mint amelyre Krisztus utasított minden keresztényt”. Voltak pillanatok, amikor mintegy sugallat hatására, figyelmetlenségből megfeledkezett arról, hogy korábban úgy tervezte, a Balgaságot dicséri. A háború balgaságát  ő leleplezte, harcolt ellene.
De Erazmus nem volt a cselekvés embere. Hitt abban, hogy a kereszténység megújítható, jobbá tehető az ige, a meggyőzés erejével. Vissza akarta vezetni az egyházat forrásaihoz, azaz a zsidó Bibliához és az evangéliumhoz, hogy békés és szelíd közösséggé alakítsa, amelyet nem az eredendő bűn és a pokoltól való félelem határoz meg. Ebben az értelemben utópistának minősíthetjük, éppúgy, mint barátját, Mórus Tamást.  Iróniájában, kritikus szellemében, sőt még eleganciájában is volt valami voltairiánus. Keresztényibb azonban, mint Voltaire, noha ő soha nem tagadta Isten létezését, hevesen támadta az egyházat és praktikáit, és Erazmushoz hasonlóan szívesen hivatkozott Jézus tanítására. Elmondhatnánk ugyanezt egy másik eretnek keresztényről, Ernest Renanról is. Erasmus nem hitt az ördögben, tudta, hogy az ember sebezhető, de nem csinált ördögöt belőle. Amint Pierre Chaunu helyesen mondta: ,,vallási forradalmat csak dagály hozhat. A robbanáshoz vezető  mozgásba lendülés, a szakítás többet és jobbat feltételez, mint Erazmus tudománya, mint a töprenkedés a dogmatika alapjáról vagy a látható egyház intézményének szerkezetéről; az üdvösségért érzett aggodalom,  próféta kellett hozzá, nem néhány reformátor”.

Részlet a szerzőnek az Ördögről szóló, készülő könyvéből. Ferch Magda fordítása

* A Balgaság dicsérete. Kardos Tibor fordítása. Európa Könyvkiadó, Budapest 1994. Az összes további idézet innnen való. (A ford.)
** Morus családnév ,,annyira közel áll a görög »mória«, azaz balgaság nevezethez, mint amennyire Te magad távol állasz a balgaságtól” – írja Erazmus A Balgaság dicséretének első fejezetében. (A ford.)