Az élő német irodalom Nobel-díjas nagy öregjét, Günter Grasst nálunk is jól ismerik, műveinek javarésze megjelent magyarul. A vele egyidős Martin Walserről, aki valaha szintén a Gruppe 47 nevű írócsoporthoz tartozott, és ma a Grasséhoz hasonló tekintélyt és népszerűséget élvez, ez sokkal kevésbé mondható el. Utoljára 1987-ben jelent meg műve magyar  fordításban, mégpedig a Hullámverés című regény. Igaz, épp mostanában megjelent nálunk egy újabb műve is, a németországi megjelenése idején nagy vihart kavart Egy kritikus halála című pamfletregény, ez azonban kevésbé sikerült és inkább csak helyi érdekű írása, és keveset árul el arról a Walserről, aki a kilencvenes években jobbnál jobb regényeivel korunk elbeszélő irodalmának nagyjai közé emelkedett. Az Európa Könyvkiadó most rövidesen, számtalan külföldi kiadás után, ma-gyarul is megjelenteti ezek egyikét, a Szökőkút címűt, amely 1998-ban látott napvilágot, és a német regényirodalom elmúlt évtizedének talán legnagyobb sikere volt.
A Szökőkút eredeti címe: Ein springender Brunnen. Nietzsche Zarathustrájára utal, és a francia fordítás címe szerint ,,eleven forrás”-ként is érthető. Az önéletrajzi ihletésű regény főhőse, a gyermekből fiatalemberré és íróvá érő Johann számára a nyelv és az írás válik olyan eleven forrássá, amelyből egy életen át fog meríteni. A Szökőkút fejlődésregény és családregény egyszerre. Johann felnőtté és íróvá válásának története mellett, az ő szemszögéből egy család és egy falu, Walser saját családjának és szülőfalujának történetét is elmondja. A hely egy sváb falu a Bodensee partján, Wasserburg, az idő a harmincas és negyvenes évek. Nagyjából éppen a huszadik századi német történelem legkritikusabb tizenkét esztendeje, a nácizmus és a II. világháború évei.         Az 1927-ben született Walser és hőse, Johann számára ez a gyermekkor és a serdülőkor ideje. Nem kérdezték meg tőlük, mit szólnak hozzá, beleszülettek ebbe a korszakba. És a hatéves gyermek természetesen még mit sem ért a hitleri hatalomátvételből. De fellegjáró, betegeskedő apjának, vendéglős anyjának és a falubeli viszonyok alakulásának hatására hamarosan kapiskálni kezdi, miféle világban él. Előbb imádott apját veszti el, aki úgyszólván abba hal bele, hogy nem erre a világra való, aztán hasonlóképp imádott bátyját, akit már a háború ragad el. Végül őt magát is behívják, de már csak a háború legvégén, és ép bőrrel megússza az értelmetlen kalandot.
Wasserburg és egyáltalán, Németország déli széle szintén viszonylagos épségben úszta meg a háborút. Talán a nácizmus sem tombolt úgy arrafelé, egy csendes faluban, mint exponáltabb helyeken. De az is lehet, hogy csak Johann horizontján látszik belőle ennyi. A Szökőkút mesteri regénytechnikai fogása, hogy mindent mindvégig következetesen a gyermek Johann szemszögéből láttat, de ebbe a horizontba észrevétlenül olyan többlettudás is beleíródik, ami már az érett elbeszélő tudása múltjáról és egykori környezetéről. A német kritikusok közül többen támadták Walser regényét, amiért az nem eléggé elrettentő színben ábrázolja a hitlerizmus éveit. Walser szándéka azonban nem az volt, hogy írjon egy x-edik antifasiszta regényt, még kevésbé, hogy leleplezze a nácizmus rémtetteit, mert nyilván úgy vélte, hogy az elbeszélő irodalom ezeket a feladatokat többé-kevésbé már elvégezte. Ő arról írt regényt, hogy akkoriban is volt élet, akkoriban is serdültek kama-szok, és azokat az őket körülvevő világból jobban érdekelte az elbűvölő vándorcirkuszi artistalány, mint hogy mit jelent a falujukban is jelentkező barna ragály. Igaz, ez a kamasz annak is tanúja lehetett, hogy felbérelt emberek éjszaka orvul agyba-főbe vernek egy bohócot, amiért az a vándorcirkusz előadásán viccelődni merészelt az Anschlussról szóló ausztriai népszavazásról.
A Szökőkút azonban mindenekelőtt azért szép és jó regény, mert alakjai és egész beszédmódja, világszemlélete értelmetlenné teszik a mondanivalójára vonatkozó kér-dezősködést. A Szökőkút világot teremt, amelyben a hely és az időpont valójában esetleges. Finoman ironikus perspektívából megejtően hiteles figurákat és miliőt láttat örök emberi helyzetekben. Ha valami példaszerű benne, akkor leginkább az, hogy egy önálló világú és hangú író tollán hogyan válhat a ,,regionális” vagy a ,,periférikus” téma egyetemes érvényűvé.