Bizánc és az arabok

,,A művelt világ véghatárán lófráló, a földkerekség minden népe közül a legkivált megvetett; a létezésükről se tudtunk, ha tudtunk róluk valamit is egyáltalán” – így írja le őket egy 9. századi egyházfejedelem, Antiokheia pátriárkája, megemlékezvén azokról a boldog időkről, amikor még hallani sem hallottak róluk.
Ammianus Marcellinus 4. századi latin történetíró, Iulianosz ,,Aposztata” kortársa, még megnevezni sem tudja őket helyesen. Leírja szokásaikat, és azt mondja róluk: ,,sem barátnak, sem ellenségnek nem kívánatosak. Ahová lecsapnak, gyors rárepüléssel, miként a ragadozó veres kánya, pusztasággá változtatnak mindeneket, majd a zsákmányt megragadva, eltűnnek vele”1. Amit a latin auktor itt leír, az nyilván egy sivatagi ,,razzia”. Amiből kitűnik ama bődületes igazság a világhódítás e későbbi mestereiről, hogy amúgy istenigazában még hadat viselni se tudtak, nem ismerték a háborút, csupán a ,,razziát”, ami alig volt egyéb villámgyors lerohanásnál. Az ellenséges törzshöz tartozó, jófélével megrakott karavánokat megrohanták, rabszolgát, poggyászt ragadtak, és mintha a föld nyelte volna őket el – elszeleltek vele.
Ammianus még a szaracénokkal téveszti össze őket, és lakóhelyüket is bizonytalanul írja körül. Ugyanazok az arabok voltak, akik az időszámítás szerinti 6. században be-   leköptek Herakleiosz levesébe2. A császár – négy nagy hadmenetben (melyek során, 623 körül, földig rombolták Thebarmesz ,,szent városát”, ahol a vallásalapító Zoroaszter született) – a perzsák leverése után, minden hívével egyetemben a Keletrómai Birodalom új virágkorát, Bizánc hatalmának tetőzését várta és remélte. Kivált, amikor a hírrel, hogy Khoszroesz Nagykirályt a palotaforradalom elsöpörte, Ktesziphonból diadalmenetben megérkeztek a visszahódított Legszentebb Ereklyék, és az Igaz Kereszt újra ott tündökölt a Million kupolás tetején. Ez a monumentum számított annak az Első Mérföldkőnek, ahonnan a távolságokat a birodalom útjain bemérték. Ám csüggedt-elaggott-betegen és belefáradva a Szent Palota dinasztikus intrikáiba a császárnak minden reményében csalatkoznia kellett.
Ezek voltak azok az arabok, akiknek, ördögi szerencséjükre, a perzsa összeomlás és a kedvező politikai konstelláció pillanatában szuper-Hitlerük is akadt egy éleseszű, számító, nagyralátó (eskóros) kalmár, bizonyos Mohamed személyében. Még az ,,Abgarus levélváltás” keresztény legendájának mintájára3  az iszlám hitregéiben is ta-lálunk kegyes történetet arról, hogy a Próféta levélben felszólította Herakleiosz császárt: hódoljon be Allahnak, térjen az igaz hitre országostul, minden alattvalójával egyetemben, és legyen birodalmában a Mozlimok Kalifája.
Ezek voltak azok az arabok, akik kalózhajóikkal a Földközi-tengeren pásztázva lebénították és másfél évszázad alatt leállították a keresztény világ tengeri kereskedelmét; és ha igaz, hogy Észak-Afrika gabonatermő tengerparti sávja volt a Keleti Birodalom éléskamrája, elképzelhetni, micsoda csapás volt Bizáncra nézve a gabonaszállító hajójára- tok elapadása.
Ezek voltak azok az arabok, akik a hágáritákban, az izmaelitákban magukra ismertek az ószövetség hitregéiben, és az ,,ábrahámita” monoteizmusok között – rangban a magukét legfelül, az első helyre helyezve – Ábrahámot és fiát, Izmailt4 állították oda példaképül a világnak: íme az igazat elsőnek hitten-hívő két hanif.
Oly mértékben megrendíthetetlennek tekintették hitük alapvetését, hogy a természet rendjét látták benne; ezért van az, hogy a Korán szerint a Földön mindenütt, mindenki természettől mozlimnak születik, csak épp tévelygő álpapok, hamis hitekkel házaló, kutyahitű kóklerek, sarlatánok és imposztorok már a bölcsőben elragadják őket, és beléjük verik a maguk megengedhetetlen, felemás, hamis hitét.
Ezek voltak azok az arabok, akiknek évszázadot betöltő hadmenete a népek hegy-omlása volt; és alig hat évvel annak utána, hogy Herakleiosz megkezdte hadműveleteit a birodalmat felszabdaló s alig egyharmadára csonkító perzsa hadigépezet ellen, Mohamed az ellene forduló törzsek Mekkájából a barátságosabb Yatribba menekült (melyet utóbb Medinának neveztek el). 
Ezek voltak azok az arabok, akik 633-tól kezdve, egyetlen évszázad alatt meghódították Szíriát, Palesztinát, Jeruzsálemet, Alexandriát, egész Egyiptomot, keleten Örményországot, Afganisztánt, s már mintha felrémlett volna a messze látóhatáron az indiai szubkontinens lerohanása – Pandzsab bekebelezése is5.
711-12-ben már végigrohannak Észak-Afrikán, a szétrobbant vandál birodalom romjain, megszállják Karthágót és harci tevéikkel, berber csapataik élén megjelennek az Ibériai-félszigeten. Csak 732-ben – Párizstól alig kétszáz kilométernyire, a Poitiers melletti egyhetes, nehéz csatában – Martell Károlynak sikerül megállítani őket, s akkor sem a rájuk mért vereség, inkább az készteti őket visszavonulásra, hogy utánpótlási vonalaik túl hosszúra nyúlnak6.
Ugyan ki emlékszik már a ghasszanidákra –  azokra az arab keresztényekre, akik beépültek Bizánc társadalmába, elnézték nekik monofizita eretnekségüket, mert hidat jelentettek az arab világ felé (akkor amikor ez a világ jóformán in statu nascendi volt).     A phylarchák a hadvezérségig is felvihették az arab fśderati tevegelve harcoló egységei élén, és mint a patriciusokkal egyenrangúak, jogot formáltak a Clarissimi címre; Jusztinianosz alatt egyikőjük, Arethas ibn Jabala mint fő phylarcha, az arabok baszileo-            sza lett.
Az arab keresztények hitbuzgalmukról voltak híresek és a krónikák szerint, az 5. század végén, Bosztrában oly káprázatos katedrálist építettek, amely kapcsolt hármas kupolájával, tornyaival, roppant arányaival és márványos pompájával vetekedett a megújított Hagia Sophiával (amúgy is, amazt jó évtizeddel megelőzte időben). S vajon mi lett a sorsa a ghasszanidáknak? Mi más lehetett volna: iszlám-közelben, az arab hatalom felemelkedésével elolvadtak, mint a hó a napon.
A keresztes hadjáratok bődületes balfogásának is megvolt a maga visszahatása.
Mert jóllehet nyolcszáz évig tartó, a dolgokba hol beletörődő, hol meg-megújuló, lagymatag küzdelem után, a félholdat kiűzték ugyan Al Andalúzból, de – mi az a Hispánia, a kis Spanyolország fél Európához képest? Minthogy cserébe, Konstantinápoly elfoglalása után, 1453-ban, az ozmán törökök megszállták fél Európát, olyannyira, hogy a lófarkas lobogók Bécsig meg sem álltak... Ugyanazok az arabok voltak, akik első intrádára a történelem alakítását kicsavarták Herakleiosz császár s vele Európa kezéből. Hevenyészett nagy átabotában egybemarkolva ezek azok a  történelmi tények, amelyeket az arabok örökül hagytak ránk.
Az iszlám mint világi mozgalom

ELSŐ HELYREIGAZÍTÁS. Az írástudatlan Mohamed sohasem kezdeni, mindig folytatni akart valamit. Mint éles eszű, gazdag kalmár, váltig kereste a hasonszőrű gazdag kalmárok társaságát, a nesztoriánus/monofizita/maronita keresztényekét csakúgy, mint akár a zoroasztriánus, akár a zsidó kereskedők kompániáját.
Noha huszonkét évig mondta tollba rendezetlen gondolatait írástudó amanuenziszének, úgy, ahogy a Híra hegy barlangjában Dzsibril Arkangyaltól hallotta; de vajon abban, amit az arkangyal a tetőtől talpig köntösébe burkolt, epilepsziás rohamában vergődő Razulnak, ,,Allah Hírnökének” kinyilatkoztatott, volt-e igazában a mi európai fogalmaink szerinti misztikus ezotériákról, úgynevezett ,,vallási eszmékről” szó?
Igen is, nem is.
Felejtsük el azt a szemforgató kegyelettel megőrzött botrányt, amit a 232 kő istenség7  kiküszöbölése után a három gharaniq (fennen szárnyaló), al-Lat, al-Uzza és Manat közjátéka okozott, s jóllehet e ,,közbenjárók” megtartását isteni mivoltukban a Saytan sugallta, motívumuk a Koránban minduntalan vissza-visszatér. Ám ez is inkább megerősíti azt a benyomást, hogy mind e szeráfi revelációk, kitüntetett fontosságuk és éktelen csinnadrattáik ellenére, dekoráció-jellegűek csupán a törzsi vetélkedések küzdőterén8.
Mert még ha teletömik is  a hagiográfiákat a sensus numiminis csodás elemével, ha tudottnak vesszük is az isrát (K 17; 1 – hogy a Próféta titokzatos módon, egy éjszaka Mekkából Jeruzsálembe9 repült , ahol is, ,,Salamon Temploma” helyén s szép ürügyül, hogy 690-ben aranykupolás nagymecset kerüljön rá, otthagyta lábnyomát), és még ha el is hisszük a miradzs-t (hogy csodalován, a Buraq-on, Mohamed fellovagolt a mennyekbe, ahol körutazást tett, és szemtől-szembe láthatta Allahot), akkor is – bármennyire cáfolja is az utána következő misztikus szufik, csodatévők, önkívületes látnokok és eminens teozófusok légiója – az igazság a realitások síkján az, hogy kezdettől mindmáig hatalmi vetélkedésről, politikai alkudozásról volt szó. Koncok elosztásáról a kiküzdött ranglista szerint; hadjáratok önkényes vagy elrendelt megindításáról; összerabolt provinciák, városok, országok megtartásáról, szomszéd államok hozzárablásáról; sarcokról, váltságdíjról, a fejadó (jizya) behajtásáról; a megörökölt közigazgatás megtartásáról, respektíve iszlamizálásáról; és elsősorban és mindenekfölött: az  utódlásról. Köztudott, hogy már legendáriumuk legelején, véres harc és gyilkosságok árán, az utódlás kérdésében hasadt ketté az iszlám síitákra és szunnitákra.
S miközben a kánonjogi szőrszálhasogatás, kegyes moralizálás és non-stop törvényhozás – a Szokás és a Szent hagyomány alapján – szakadatlanul folyt, és trendek, áramlatok és iskolák szerint mindegyre dagadt, a vallás misztikus kérdésköre korántsem dominált annyira az iszlám hittudósainak eszmevilágán, a kalam-ban, mint dominált a keresztény skolasztika koponyáiban.
Mai fogalmaink szerint az iszlám ,,világi” mozgalom volt, jóllehet tetőtől-talpig a hitbuzgalmárok burnuszába, turbánjába öltöztetve10.
Magyarán: az iszlám történelme – egy sikeres fasizmus története.

Invázió és diplomácia, avagy a sün-elefánt Európa

MÁSODIK HELYREIGAZÍTÁS. Noha első évszázadában káprázatos volt világhódító had-menete, ezek a lerohanások sohasem voltak ,,inváziók”. Az arab törzsek a vezérkedő harcos elitet adták; az elit egyenként beszervezett ,,segédnépeket”, országokat: beduinokat, berbereket, mórokat (szaracénokat), majd iszlamizált népeket: perzsákat, örményeket, afgánokat, indiaiakat; de az ottomán birodalom megalakulása előtt óriás-hadseregekről, elözönlésről nemigen lehetett szó.
Irán túlságosan nagy falat lett volna ahhoz, hogy elarabosítsák; bele kellett nyugodniuk abba, hogy a fárszi (perzsa) az iszlámban a kalam és a falszafa – a teológia és a filozófia kitüntetett társnyelve legyen. De másutt mindenütt megőrölték a behódolt népek anyanyelvét, és Afganisztántól Tuniszig az iszlám útjából leromboltak minden nyelvi akadályt s elarabosították hívő tömegeiket. A meghódított őslakó többséget békén hagyták, keményen megsarcolták, de eredetileg, az első száz esztendőben a térítés sohasem volt és nem is lehetett elsődleges céljuk – ehhez nem voltak elegen. A kegyelmet nem ismerő, erőszakkal, gyermek-ragadással, tűzzel-vassal, inkvizícióval, könyvégetéssel, karddal térítő iszlám csak ezután következett, a türelmetlenség üzemanyag-rezervoárjának színültig való feltöltése, az, amit manapság ,,fundamentalizmusnak” neveznek, későbbi fejlemény.

HARMADIK HELYREIGAZÍTÁS. Kóstoljunk ízelítőt a diplomácia nyelvének változásából – hogy mint s hogyan tükrözte az ,,időket” és az ,,ismert világ” fogalmának tágulását.
,, – Istenségek legmagasztosabbika, a tejesden-teljes földkerekség Király Ura: a Nagy Hormizdász Fia, Én, Khoszroesz, hitvány és eszement szolgájának, Herakleiosznak. Te, ki fölötted való uralmunkat elismerni vonakodsz, uraztatod és megfelségezteted magad, elragadod és osztogatva fecsérled mindama kincseinket, ami minket illet, Te, a nekünk-szolgálók hitegetője, ki szűnös-szűnhetetlen háborgatsz haramia bandáiddal! Nem én voltam-é, ki eltiportam a Hellént? Folyton folyvást istenedet emlegeted, ki hogy majd megvéd, s belé ostoba bizodalmadat veted. Ám akkor mégis hogyan van az, hogy a te urad-istened nem tudta kiragadni kezemből Cćsareát, Alexandriát, Jeruzsálemet? Van-e, ki utamat állja, hogy letiporjam Konstantinápolyt magas tetszésem szerint?” (Khoszroesz perzsa nagykirály leveléből I. Herakleiosz Baszileoszhoz, 622 táján.)
S jóllehet minden történelmi alapot nélkülöz, teljesen valószínűtlen, és csupán a hitregék világába tartozik Mohamed Herakleitoszhoz intézett goromba ,,levele”, melyben országos megtérését szorgalmazza, harmadfél évszázad alatt nagyot fordult a világ. Addigra az ismert és beutazott  földrészek négyötödét az iszlám színeire festette a geopolitika színeváltozása; a damszkuszi kalifa parancsára fejek gurultak a córdobai emirátusban. A 9. században, Kínából importált technológiával papírmalmok épültek Bagdadban11, és úgy, ahogy útját valaha a selyem ,,a Selyem Útján” Rómába vette – immár a kínai selyem, a kerámia, a porcelán Bagdadba veszi útját, s oly világváros ez, amely lélekszámra meghaladja Bizáncot, Rómát.
A diplomáciának is más a hangvétele, s fejedelmi levél illő ajándékok nélkül el sem képzelhető. A Kalifák Kalifája, Harun al-Rashid, Egyiptomon és Itálián át, követével, Isaac zsidó kalmárral elefántot küld ajándékul Charlemagne-nak Aachen-be. Az Udvar csodájára jár. Néhány évig eléldegél az állat a palota ,,elefántházában”, mígnem a dánok elleni hadjárat alkalmával elpusztul. A krónikák szerint a kalifa így iparkodott eleget tenni ,,Magas Fívére” kifejezett óhajának: Nagy Károly elefántot kért és kapott. Harun al-Rashidnak ez az egy volt, egyetlen elefántjától kellett megválnia. A kegyes anekdota pikantériája – amiről Charlemagne tán sohasem értesült, – hogy az elefánt az Abul Abbaz névre hallgatott, – hogy ezzel tisztelegjen az abbaszida dinasztiát alapító első kalifa, Abu l’Abbaz emléke előtt.
Ne vakítson el bennünket Nagy Károly történelmi aurája; mert már az ő idejében bekövetkezett Európa hatalmi harcainak, hitvilágának, kereskedelmének befelé fordulása, önmagára zárulása. Európai gályák egyre ritkábban szelték át a Mare Nostrum vizeit; az úgynevezett ,,Szentföldre” irányuló zarándoklatok erősen megcsappantak, és a   10. század vége felé megszakadtak. A kor jeles történész-monográfusának, John Moorheadnek a megállapítása rávilágít az igazi helyzetre: az iszlám felemelkedése a jelentéktelen holtág szerepére kárhoztatta Nyugat-Európát; évszázadoknak kellett eltelniük, amíg ebből a lefolyástalan öbölből felmerült12.

NEGYEDIK HELYREIGAZÍTÁS. A sündisznó, ha megtámadják, összegömbölyödik. De mit tesz a sündisznó, ha elefánt nagyságú? Mert volt ilyen is: sün-elefánt. Maga Európa. A válságos 7. századtól kezdve, Európa, mint a sün-elefánt védekezett az iszlám  átkaroló mozdulata ellen.
Abban a mértékben, ahogy az arab-perzsa Iszlám Világ egyre-másra bekapcsolta Közép-Ázsiát, az indiai szubkontinens népeit és Kína peremvidékét az Umma, az Iszlám Világközösség életműködésébe, kereskedelmébe, feltárásra váró régióiba, abban a mértékben vesztette el érdeklődését Európa iránt; jóllehet félszemét váltig rajta tartotta – stratégiája nem változott, agresszivitása nem csökkent.
Az iszlám szakadatlan támadó szekvenciáinak történelmünkben meghatározó szerepe volt; sapienti sat, ez az a Múltak-Múltja, ami a mai fundamentalisták tudatalattijában kísért. S legyenek bár mégoly műveletlenek, ennek a hatalmas múltnak a nyomása megmutatkozik hiedelemviláguk feszmérőjén. Ez tölti fel türelmetlenségük tárolómedencéit, olyannyira peremig-színültig, hogy abból akár a teljes harmadik évezredre futja. S míg mi kiszaladunk a kereszténységből, és maholnap már mint szekuláris társadalom kell hogy kidolgozzuk védősáncaink megerősítését és egész atompajzs-stratégiánkat, ezt sem szabad szem elől tévesztenünk. – Ennek kellene lennie történelemlátásunk harmadik helyreigazításának, mert ez meg a mi ,,mélytudatunkba” – nem hogy nincs beágyazva, de – sehol nyoma sincs: hogy közép- és újkori történelmünk, világtérképünk kialakulásának eredetvidéke ott van, abban a katasztrófa-évszázadban eltemetve, amely Herakleiosz bizánci császár perzsa háborújától a Poitiers-i ütközetig telt el.

1 ,,Saraceni tamen nec amici nobis umquam nec hostes optandi, ultro citroque discursantes, quic-quid inveniri poterat momento temporis parvi vastabant, milvorum rapacium similes, qui si prćdam dispexerint celsius, volatu rapiunt celeri, ac si impetraverint, non immorantur”. Ammiani Marcellini Rerum Gestarum Libri Qui Supersunt, Constantius et Gallus, XIV, 3, 1.
2 Herakleiosz trónralépte után, 611-ben a perzsák megkaparintották Antiokheiát; 613-ban elfoglalták Damaszkuszt, 614-ben pedig, két ütközetben, bevették Jeruzsálemet. A keresztényeket lemészárolták, templomaikat felégették, a hit emblematikus relikviáit – az Igaz Keresztet, a Szent Lándzsát és az Izsópot, mint ,,zsákmányt” –  magukkal vitték Ktesziphonba. A perzsa invázió letörése és a főváros elfoglalása után még jó időbe telt, amíg a győztesek felkutatták és ráleltek a szent ereklyék rejtekhelyére, melyekről fogoly őrizőik konokul, sokáig azt állították, hogy ,,nyomuk veszett”. Végezetül Shar-Barraz perzsa fővezér, az ígéretért cserébe, hogy megkímélik életét, elvezette őket az elfalazott pinceboltba, ahol szalmába hengergetve dugdosták szakrális kincseiket.
3  V. Abgar, Edessa királya súlyos betegen levelet küld Jézusnak a Csodatevőnek, melyben jövetelét kéri, hogy gyógyítsa meg. Jézus maga helyett tanítványát, Taddeus Tamást küldi. Gyógyulása után a király megtér. Lásd a Taddeus Cselekedetei című apokrif írást.
4  Első gyermekének, ágyasától, a kopt keresztény Máriától született fiának a Próféta az Izmail nevet adta, ezzel is emlékeztetve atyában és fiúban az ,,igaz hit”-párhuzamra. A fiú 9 éves korában meghalt; maga Mohamed a keresztény nőt, Máriát, akit Egyiptom fejedelmétől ajándékba kapott, sohasem emelte be a ,,feleségek” sorába. A nála tíz évvel idősebb, gazdag Khadijah halála után, főfeleségét leszámítva, Mohamednek 14 felesége volt.
5 Mintha a természet is a keresztények ellen esküdött volna. Mert ahogy Herakleiosz perzsa hadjárata harmadik nagy csatáját (i. sz. 626-ban) a jégverés-felhőszakadás a bizánciak javára – úgy, Bizánc utolsó nagy hadmenetét az arabok ellen (i. sz. 636-ban) Szíria sivatagos déli térségében az iszlám javára a hirtelen támadt homokvihar döntötte el. A jégverés ellen a bizánciak, pajzsaikkal ,,tegumentumot” alkottak s ez megzavarta a perzsák hadrendjét; a mezopotámiai sivatagban viszont a homokviharokhoz szokott arabok-mórok-beduinok kerültek fölénybe. – A bizánciak belevakultak a homok száguldó tölcséreibe; és Yarmuk mellett – a császár közel százezer főnyi hadseregéből –  kazár zsoldosaiból, arab-keresztény lovasságából – hírmondó sem maradt.
6 A Poitiers-i ütközet jelentőségét a keresztény források eltúlozzák. E vitatható ,,győzelmet” a katolicizmus keserű szájízzel könyvelte el. Minthogy a hadviselés minden pénzt felemésztett, a vezér elkobozta és beolvasztotta a püspökségek arany kincseit, kegytárgyait. Ezért, legendáiban, az Egyház Megmentője, Martell Károly elkárhozott és a pokol martaléka  lett.
7  240? 360? A Kaaba kőbálványainak számát a források különbözőképp adják meg – ahány Szent Követ Arábia törzsei imádtak a Kinyilatkoztatás előtti ,,Tudatlanság” (jahilyjah) évszázadaiban.
8 A kezdeti maghazi-k (,,katonai expedíciók”) közönséges razziák voltak csupán, karavánok szokványos lerohanása; ám az első, felívelő harminc év alatt e lesből támadó bandák hadsereggé duzzadtak. Mekka  meghódítása után, Hunayn mellett (Korán, 9;25) az ellene összeverődő utolsó nagy törzsi konföderáció 25000 főnyi seregét Mohamed, a maga alig felényi haderejével szétszórta. Ezt követően a csaták, leveretések, behódolások sine qua non-ja lett az iszlám felvétele. Mohamed legendás életrajzírója, Al-Ishraq ötven csatát sorol fel, melyek közül kilencben maga a Próféta is harcolt (625-ben, az Uhud melletti nevezetes csatában, melyben visszavonulásra kényszerült, ő maga is könnyebb sebet kapott). Két évvel halála előtt, 630-ban,       30 000 főnyi serege élén Tabuk városa ellen indult az Akabai-öbölben, elvágta a karavánutat Mekka és Szíria közt. Ez utóbbi bizánci tartomány lévén, ez a hadjárat az iszlám Konstantinápolynak szóló első kihívása volt. 601-et a Korán ,,a Követségek Esztendejé”-nek nevezi: egész Arábiából a törzsek egyre-másra küldik követeiket, hogy behódoljanak Mohamednek és az iszlámnak.
9  Ami repülőgéppel macskaugrás lenne, de másfélezer évvel a repülés feltalálása előtt csodaszámba ment.
10 Tán számra nézve levitáló szufi szentjeivel, istenlátó extatikusaival az iszlám messze felülmúlja azt, amit ezen a téren a kereszténység felmutathat; és mégis, mindazonáltal. Az iszlám káprázatos ,,gazdagságát” szufi misztikusaiban és ,,aranylegendáinak” áradását összevetve azzal, hogy benne menyire másodlagos és szegényes a numinózus elem, ebbeli pszeudo-,,vallásossága” menten kiderül, ha összevetjük a zoroasztrianizmus, a manichćizmus és a kereszténység, vagy bármely más megváltóvallás numinózus-misztikus gazdagságával, amelybe eredeti alapvetés gyanánt beleépültek a metafizika magasrendű neoplatonikus abszurdumai.
11 Hitetlenkedve értesültek róla, hogy egy arab tengerjáró utazó leírása szerint defekálás után a kínaiak papírral tisztogatják a feneküket. Elgondolhatni, milyen teológiai vitákat válthatott ki a rigorózus hanba-                    litáknál, hogy az idegen szokás mennyiben ütközik a Hadith-tal és hogy az anus balkézzel és vízzel való kimosása helyett a papírral való seggtörlés a Sunna szerint megengedhető-e.
12J. Moorhead, The Roman Empire Divided 400-700. Longman, 2001.

,,Az erény papjai kevélyek, mégse szabad komolyan megorrolni rájuk, mert az ő gőgjüknek is vége, mihelyt utoléri őket egy fogfájás.
Hogy miért éppen fogfájás? Mert egy szívrohamban van némi méltóság, lévén közelebb a halálhoz.”
Ancsel Éva