Főoldal Könyvespolc Társalgó Keresés Könyvajánló

Maros András

Megdobni a vőlegényt

Hasította, hasította a levegőt a súlyos kulcscsomó. Ila, a menyasszony, olyan furcsa csavarral hajította el a csomót, hogy az igen különös fizikai jelenséget produkált: a karikán, amely a rengeteg, különböző méretű és alakú kulcsot fogta egybe, először a hegyes telekkulcs ágaskodott előre, mint a repülő kulcsok vezére, a flottaparancsnok (amely nem kevésbé balesetveszélyes, mint egy röpülő cipészár), aztán a csöppnyi, ártalmatlan pincekulcs került előre, a kis primitív példány, amelynek lemásolásához egy, a technikát emelt óraszámban tanuló általános iskolásnak fél uzsonnaszünet is elegendő. Furcsa jelenség, érdekes lenne lassított felvételen tanulmányozni. Péter szempontjából, aki a vőlegény, akinek a háta közepe lett célba véve, egyáltalán nem volt mindegy, hogy melyik kulcs ér célba elsőnek. A kulcscsomó Péteré volt. Saját fegyverével óhajtották leteríteni; hátulról, ami semmilyen körülmények között sem nevezhető elegáns eljárásnak, ebben azt hiszem, megegyezhetünk. A krimiben a gazdag férjet kinyírja a felesége, az ura éjjeliszekrényben őrzött maroknyi revolverével, majd a fegyvert a halott kezébe helyezi, öngyilkosságnak állítva be a dolgot. Ilának nem állt szándékában megölni Pétert. Két nappal az esküvő előtt megölni a vőlegényt: értelmetlenség. Két nappal az esküvő után a férjet: valamivel ésszerűbb.
Ila tizenkét évesen kerületi úttörő-olimpiát nyert hatvanméteres futásban. A kislabda (lásd még: maroklabda) hajítás és a távolugrás azonban nemigen ment neki, és e két számban elszenvedett fiaskó után futásban is elment az önbizalma, a négyszáz méteres versenyen, a célegyenesben vezető pozícióból kiállt, lelassított, majd lesétált a salakpályáról, vállvonogatva, száját biggyesztve, csak azért, mert fölzárkózott a nagy vetélytárs az Áldás utcai iskolából, veszélybe került hát az elsősége. Nem szeret veszteni. Hátat fordított a magyarázatért esedező, a nyakában fityegő sípot morzsoló testnevelő tanárnak, összekapta a holmiját, kicsiny tüdejét teleszívta pasaréti levegővel, lefújta a hangyabolyt a fűben hagyott BKV kombinált bérletéről, amely HÉV-re is érvényes, majd elindult hazafelé. (Ugyanezt a tornatanárt, és ez sokáig nem derült ki róla, előző iskolájából azonnali hatállyal eltávolították, miután két, kulcslyukon át leskelődő szemtanú egybehangzóan állította: a pedagógus a biológia szertár sarkában egy kitömött csimpánzzal fajtalankodott). Szóval gyors kislány volt Ila, de a hajításhoz nem értett. Az ,,ötös lépés ritmus” fontosságát, ami a dobóatlétika alapja, hiába firtatta a csimpánzgyalázó, Ilát a legkevésbé sem izgatta. Aztán a főiskolai évek alatt néhány barátnőjével kipróbálták azt a furcsa kocsmai sportot, amelynek nevét mindezidáig nem fordították le magyar nyelvre, angolul: darts. Hegyes tűben végződő tollal célba dobni – nem különösebben vonzó játék négy színjózan főiskolás lánynak, legalábbis négy olyan színjózan főiskolás lánynak nem, akinek esze ágában sincs megismerkedni négy, pultot támasztó részeg ír cserediákkal. Ila és barátnői éppenséggel meg akartak ismerkedni velük, hogy kiszedjenek belőlük egy-két dublini címet, hogy ha éppenséggel Dublinban járnak, ne kelljen szállásra költeniük. Amúgy meg az egyik részeg ír cserediák, bizonyos Damon McRocket (vagy valami hasonló) egész jól nézett ki, ami abból állt, hogy volt normális testmagassága, arcszíne, nem világított a szeme, és nem volt szeplős a nyaka, karja. McRocketnek is megtetszettek a lányok, voltaképpen bármelyikükkel kiegyezett volna. Egy kis darts, gondolta McRocket, aztán rá lehet térni a lényegre. McRocket és három szeplős nyakú barátja megmutatta Iláéknak, hogyan kell a hegyes tollakat hajítani. Cserébe, néhány órára rá, Ila – barátnői tudta nélkül – megmutatta McRocketnak, hogyan kell a portást kijátszva észrevétlenül besurranni egy budapesti leánykollégiumba.
Péter háta és Ila között hat-hét méter volt a távolság. Viszont, és ez higgyék el, így van, aki ügyetlen a labdával (és ebben benne foglaltatik a messzire dobás képességének hiánya, mert a messzire dobáshoz nemcsak fizikai erő szükséges, de legalább annyira, ha nem jobban, megfelelő technikai tudás is), az közelről is könnyen célt téveszt.
Péter öt évvel ezelőtt ismerkedett meg Ilával. A fiú mélabúsan sétált a körúton, amikor egyszerre csak a Szondi utca sarkán leállította őt egy, kezében szórólapokat lobogtató, szigorú tekintetű, kommandó ruhás lány. Vegyél el egyet, öltözz katonásan, szólította fel Pétert a ruhájához illő modorban a lány, akinek szeme és arcizmai nemigen engedelmeskedtek az alighanem fölülről jött utasításnak, hogy bizonyos marketing szempontokat figyelembe véve a katonás modor a helyénvaló. Péter elvett egyet a szórólapkötegből, megállt, nézegette, egykori szovjet tányérsapkák akciós áron, terepszínű izompólók, jugoszláv gyártmányú, vállról indítható rakéták, amelyek valójában vízi pisztolyok háromliteres tartállyal. ,,Szóval akkor ezek ilyen katonai cumók, értem” – mondta Péter, elégedetten nyugtázta, hogy a mosoly, amit arcára biggyesztett, vagányra sikerült. ,,Ja, olyasmik” – felelte a lány. Ekkor Péter, és ehhez hasonló szöveggel sem előtte, sem utána nem próbálkozott, a következőket mondta: ,,Figyelj csak, te kommandós lány! Nincs kedved járni egy izgalmas pasival? Mondjuk holnap este kezdjük, ma nekem nem jó, holnap este megiszunk valamit valahol, és beszélgetünk. Az nagyon fontos, hogy amikor találkozunk, mit tudom én, a Nyugatinál, akkor már benned is és bennem is legyen minimum két ital, mert különben bénáznánk, vannak-e testvéreid, hol érettségiztél, ilyenekkel fárasztanánk egymást, és akkor nagy valószínűséggel elmenne a kedvem tőled, és szerintem neked is tőlem, mert ezek egy kicsit se érdekes dolgok. Ja, és még arra is megkérnélek, hogy ne gyere szexis ruhában, mert akkor megint csak félre menne a beszélgetés”. Másnap este Péter és Ila félrészegen találkozott a Nyugatinál. Elkezdtek járni.
Mi történt a kulcshajítást megelőző órákban?
Péter tizennégy óra harminc perckor hagyta el munkahelyét, egy építkezések kivitelezésével foglalkozó cég izzadságszagú irodáját. Óvatosan becsukta huszonhárom éves Volkswagen Bogarának érzékeny ajtaját, és az autót a kilátástalanul sűrű városi forgalomba fúrta. Lépésben haladt a fodrászszalon felé, ahová már hetekkel korábban telefonon bejelentkezett. ,,Esküvői frizura lesz”, súgta titokzatosan a készülékbe, miután megbizonyosodott róla, hogy a vele egy légtérben tartózkodó építész munkatársak kellőképpen elmélyültek a helikopter-szimulátoros szoftverhez kapott hatvan oldalas játékleírás olvasásába. Péter semmi esetre sem akarta az utolsó pillanatra hagyni a frizuraigazítást, szemben Ilával, aki az esküvő délelőttjére jelentkezett be egy botrányosan drága szalonba, amelynek főfodrásza az év nagy részét külföldi fodrászbemutatók látogatásával tölti; most épp itthon van, és az Ilától átvett bankjegyekkel zsebében vidáman hajt majd a benzinkúthoz, hogy teletöltse dzsipjének hatvan liter benzin befogadására alkalmas tankját. Péter tényként könyvelte el, hogy minden kuncsaft, kivétel nélkül, púpos hajjal távozik a fodrászszalonokból. Az egyik nyáron két centisre vágatta a haját, szárítás után mégis púpos lett – ha beledobnak egy összegyűrt buszjegyet, holtbiztos, hogy az benne is marad. Szárítás alatt van a fodrászoknak egy csavaró mozdulatuk a fésűvel, egy viszonylag durva félkörös csuklómozgás, Péter ezt okolta a felpúpozódásért, ugyanakkor ennek mellőzésére, úgy gondolta, nem ildomos figyelmeztetni egy negyvenéves szakmai tapasztalattal rendelkező fodrászt. A férfi-női fodrászat kirakatában a ,,női” szót kiadó három matricabetűt lekaparták, az üzem immár kizárólag férfi vendégekre számít. Péter háromnegyed órát késett, amiért további háromnegyed órás várakozással büntették: csak két púpos hajú kuncsaft távozása után ülhetett be Ibolya székébe. ,,Szóval esküvőit?” – tette le Ibolya a vastag üvegfalú kávéspoharát, nyomta el Toldi márkájú cigarettáját, csattogtatta a levegőben húsz centiméter hosszú ollóját. Péter nagyot nyelt, majd vontatottan azt mondta: ,,Holnap lesz az esküvőm”. Ibolyának nem volt több kérdése. Megnézte magát közelről a tükörben, ,,Atyaég, de ráncos a képem!”, jegyezte meg, és hozzálátott az esküvői vágáshoz. Péter egy darabig figyelmes tekintettel követte a fodrász minden mozdulatát, majd behunyta a szemét, és annak okát keresgélte magában, miért titkolta el az igazságot, pontosabban miért hazudta azt, hogy holnap, pénteken lesz az esküvő, nem pedig holnapután, szombaton. ,,Egyáltalán szoktak pénteken házasságot kötni? Mert ha nem, akkor jól lebuktam”. A félálom és ébrenlét között libikókázva eszmélt rá, hogy Ibolya egyszerűen elfelejtette megmosni a haját. Talán ez is az arcátlan késés megtorlásának része. Szárazon hullottak alá a tincsek, némi irritációt keltve nyaktájékon. Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy az ,,esküvői frizurát” száraz hajjal alkotják. Ibolya a munka végeztével, lágynak semmiképp sem nevezhető ütéseket mért Péter vállára. A Volkswagen Bogár útja az egyik nagy fővárosi temető mellett vezetett. Péter különös jelenetre lett figyelmes: a temető kerítésén át, a hatalmas betonlapokat összekötő függőleges vasrácsok közül emberek jönnek elő. Középkorúak, idősek. Látszólag mind életben vannak, a látvány valahogy mégis úgy hatott, mintha a sírjukat elhagyó, szökésben lévő halottak bukkannának elő, akiknek menekülő útvonaluk nyilvánvalóan nem érintheti a főbejáratot, hiszen ott áll a portás, háta mögött két megtermett biztonsági őrrel, szigorúan visszavezényelnék őket, ,,Halottak, húzás vissza a koporsótokba!”. A vasrácsok között egyikük-másikuk gond nélkül kifér; a kövérebb hullák is megoldják, valamilyen úton-módon, még ha fájdalommal jár is, átpasszírozzák súlyos testüket, elvégre nem kisebb tétről van szó, mint a szabadulásról. Az egyik távozó nőben Péter felismerte Ila anyját, akiről biztosan tudta, hogy él, így elkalandozó gondolatai újra a földi szférába zuhantak. A vékonyka asszony játszi könnyedséggel, egy pajkos törzscsavarral bújt ki két vasrács közül. Péter hirtelen arra gondolt, legjobb lesz, ha félreáll, és fölveszi Vilma nénit, vagy legalábbis megkérdezi, merre tart; e szépnek tetsző gesztus valódi oka nem lett volna egyéb, mint megtudni, mi a magyarázat erre a furcsa jelenségre, a temetőből való tömeges menekülésre. ,,Nem, inkább mégsem, ennyit nem ér meg”, határozta el végül, és lejjebb csúszott az ülésen, imádkozott, Vilma néni meg ne pillantsa a városszerte feltűnést keltő citromsárga Bogarat.
Ila délben ébredt. Vigyázzban feküdt, meztelen teste átlót rajzolt a babakék lepedővel borított franciaágyon, a takaró a földön hevert. Fölült, majd hirtelen visszavetődött. Élvezte az egyedül ébredés, kelés minden pillanatát – a szabadságot. Szeme előtt az előző éjszaka, a tervezettnél sokkalta nagyobb szabású leánybúcsú képkockái váltogatták egymást. Ismét felült. Hatalmas ásítását torokhanggal erősítette fel, így egy bődületes üvöltés kerekedett. A hangos ásítást egy szimpla, jóleső kiáltás követte, amellyel kapcsolatos véleményét Péter, ha otthon tartózkodott volna, rosszalló pillantással, heves fejcsóválással és a szoba elhagyásával fejezte volna ki. Ila, kezét mellső középtartásban tartva páros lábbal a ruhásszekrény elé szökdelt, a ,,vonatozás” néven ismert táncot imitálta, amelyet múlt éjjel Mari lakásán jártak Kylie Minogue: Locomotion című számára, és amely közben a váratlan vendégek, a hat férfi egyike, hátulról a fenekét tartotta a válla helyett, olyan egész testet átjáró bizsergést okozva ezzel Ilának, amilyenhez hasonló kellemes érzésre nem tudott visszaemlékezni. A ruhásszekrény ajtajára rögzített tükörben meztelen testét kezdte tanulmányozni. A mellét és a fenekét vizsgálgatta. Utóbbiért a múlt éjjel rengeteg bókot kapott. A leánybúcsú során a hat fiú közül – emlékei szerint – háromnak is a kezébe került, az egyikük, Norbi a mellét is megfogta, a fürdőszobában, ahová kettesben félrevonultak.
Ila régről ismerte Norbit, évekkel korábban egy sokféle társaságból összeverbuválódott vízi túrán találkoztak, két vihart is egymás karjaiban éltek át egy pocsék minőségű, egyszemélyes lengyel sátorban. Múlt éjjel, a régi kalandok felidézése nyomán Norbi – aki azóta tekintélyes pocakot és egy kis tokát eresztett – kissé akadozva azt mondta: ,,Ilukám, három a magyar igazság, és ha jól tudom, mi még csak kettőnél tartunk”. Ila most a mellét fogta kézbe, a formájával tökéletesen meg volt elégedve, a méretével viszont akadtak gondjai, valamennyivel nagyobbat szeretett volna látni lapos hasa fölött. Dörzsölgetni kezdte kicsiny mellét, próbálta eltalálni azt a gyengéd, de határozott tapintást, amelyet Norbi a sötét fürdőszobában tökéletesen eltalált. Végül nem történt meg az, amire mindketten vágytak. Norbi épp saját nadrágszíját készült meglazítani, amikor Ila finoman megállította a részeg férfi ügyetlenkedő kezét. ,,Legalább hadd lássam, ugyanolyan szép barna-e a feneked, mint akkor!”, mondta Norbi, és felkapcsolta a fürdőszobavillanyt. Ila, a vágytól hatalmasakat sóhajtva, felhajtotta combközépig érő szoknyáját, letolta a harisnyáját, lélegzetelállítóan piciny bugyiját, és Norbi elé tárta feszes, gömbölyű hátsóját. ,,Azért így is szép, fehéren – mosolygott Norbi, leguggolt, megcsókolta Ila fenekét, majd lassan, lágyan fölhúzta rá a bugyit, harisnyát, és szomorúan mondta: – Akkor menjünk be, azt’ táncoljuk magunkat izzadtra!”.
Ila gyorsan visszabújt az ágyba, és a hat évvel ezelőtti Norbit maga fölé képzelve kielégítette magát. Aztán ismét fölkelt, fürdőköntösbe bújt. Úgy érezte, szívesen összeölelkezne az emberiség összes férfi tagjával.
A konyhába szökdelt.
Lankadtan bámulta a kávéfőzőt, miközben a szokásosnál erősebbre sikerült kávét szürcsölte – eszébe jutott az a gyerekkori emlék, amikor a nővérével, aki szentül állította, hogy a kávé kábítószer, ,,bekávéztak”, és csakugyan, hamarosan szédülés és hányinger tört mindkettőjükre. Ila azon kapta magát, hogy a vidám ébredés, valamint a másnapos tünetek hiánya fölötti öröm ott, a konyhában, kávézgatás közben fojtó bűntudattá alakul. Az önvád nem a múlt éjjel történtek miatt ébredt benne. Amiatt volt bűntudata, hogy nem volt bűntudata. Norbival majdnem lefeküdt. Három vadidegen férfi végigfogdosta, közülük az egyikkel végigcsókolózta Joe Cocker: Summer in the City című számát. Két nap múlva örök hűséget fogad Péternek. Minimum egy kicsike lelkiismeret-furdalásnak kéne jelentkeznie, gondolta.
Bekapcsolta a mobiltelefonját: hivatalosan is megkezdte a napot. Két szöveges üzenet várt rá. Az egyiket Péter küldte: ,,Hívj fel, ha felébredtél”, a másik egy ismeretlen számról érkezett, Ila ezt egymásután többször is elolvasta: ,,És jó az neked, hogy férjhez mész? Norbi”.
Ila délelőttje tökéletes példa arra, miként képes az ember egy óra leforgása alatt megérinteni a kedélyállapot-skála két végpontját. Síráskezdemény feszítette a torkát, ahogy a Norbitól érkezett üzenetet törölte – ,,Kitől szerezte meg a számomat?”.
Péter tizennyolc óra húsz perckor érkezett haza. A bejárati ajtó előtt, amint a két megfelelő kulcsot próbálja egy kézzel leválasztani a többitől, tízből kilencszer lepottyantja a hatalmas kulcscsomót (másik kezében a mindig üres, mégis elhagyhatatlan táskáját fogja), hogy aztán a lépcsőház tompa visszhanggal árulja el Ilának: vőlegénye megérkezett. Ila a fürdőszobába viharzott, megragadta a polcon heverő fésűjét, és hosszú barna haját tincsenként kezdte kifésülni. ,,Egyenesítem” – mondta, miután fogadta Péter csókját: egy cuppantás a szájra, nyitott szemmel. Ila megborzongott. Péter beletúrt saját hajába, és idétlenül kornyikálta: ,,Moooost jövök a fodrásztóóóóól, nekeeeeem is ki-e-gye-nessííííííítettééééék”, amint az utolsó szótagot nyújtotta, jobb karját oldalsó középtartásba lendítette, hitelesítve operaénekesi mivoltát, ám a gyorsan lendülő kezével véletlenül belekapott Ila szemébe. Ila zokogásban tört ki, leguggolt, és indulatosan eltaszította magától a gügyögő hangon bocsánatért esedező Pétert. Hosszú percekig gubbasztott a fürdőszobában. Hallotta, hogy Péter értetlenül motyog az előszobában vagy a konyhában. ,,Véletlen volt, nem kell ezért így megsértődni, a picsába!”
Ila, mint az elgázolt galamb, aki megússza élve és kis idő múltán magához tér, föltápászkodott, nagyot sóhajtott, és határozott léptekkel elindult, hogy megkeresse saját lakáskulcsát. Elmegy otthonról, egy kis sétára van szüksége, és nincs rákényszerülve Péter közreműködésére, be tudja ő maga is csukni az ajtót, kívülről, a kulcsával. Föl-alá szaladgált, Scholl gyógypapucsa zajosan csattogott a parkettán, amelyre a tervek szerint a jövő héten Ikea szőnyeg kerül. A nappali közepén árválkodó dohányzóasztalról lesöpörte Péter újságait, minden szélesebb mozdulathoz nyögött egyet. Egy pauszpapírra vetett tervrajzot teniszlabda méretűre gyúrt, és a falhoz vágott. Péter kikerekedett szemmel és némán szemlélte menyasszonya hisztériás rohamának lecsengését, nem tudta, hogy nevessen-e vagy mérgelődjön, mint ahogy azt sem tudta, hogy Ila színészkedik-e vagy csakugyan óriási fájdalmat okozott neki az ária közben. Végül úgy döntött, hogy inkább nevet. ,,Cica, ha kidühöngted magad, gyere ki a konyhába pusziért”, mondta mosolyogva, és sarkon fordult. Ekkor került Ila keze ügyébe Péter idegesítően nagy és súlyos kulcscsomója. Megragadta, lépett vele két lépést, dobó kezét hátralendítette, bal szemét lecsukta, mintha McRocket így tanította volna, célzáshoz fél szem lecsukva. A kulcscsomó, benne a már említett falssal röpült, röpült, mialatt Péter fejében a következő gondolatmenet fejeződött be: ,,Nekem kell engednem. Visszamegyek, puszit adok neki. Két nap múlva esküvő. Feszültek vagyunk mindketten.” Azzal megfordult. Szeme előtt egy hatalmas kulcscsomó jelent meg. Aztán egyre nagyobb és nagyobb lett. Végül mintha már csak a bal szemével látta volna.



Maros András író, 1971-ben született Budapesten. Kötetei: Puff (Palatinus, 2001), Neveket akarok hallani (Palatinus, 2003). A budapesti Radnóti Színház ösztöndíjas drámaírója.

 

© Európai kulturális füzetek 1999-2006.   Minden jog a szerzőké illetve az örökösöké.