A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, amikor a ,,kölyökfalka” (Bret Easton Ellis, Jay McInerney, Tama Janowitz, Mark Lindquist) megjelent a színen mint egy új, ígéretes nemzedék – amelyet később aztán ,,X nemzedék”-nek kezdtek nevezni a kanadai Douglas Coupland 1990-ben megjelent Generation X című regénye nyomán –, nagyjából mindenki egyetértett abban, hogy McInerney a legtehetségesebb közülük. Az az új hang, amely a ,,külyökfalka” minden írójára jellemző – valamiféle rezignált rockzene lüktet a könyveikben, miközben nagyvárosi hőseik buliról bulira vetődve élvezni próbálják az életet, amelyről lassanként minden hagyományos, romantikus, ha úgy tetszik, transzcendens érték lebomlik, s nem marad más, csak a testi vonzás ösztönös szabályai –, ez az új hang tehát McInerney-nél sok mindent féltve őrzött a klasszikus amerikai irodalomból. Az amerikai kritika ,,új Fitzgeraldként” üdvözölte, s nálunk megjelent regényeiből – a Fények, nagyváros-ból, a Lángos csillag fakul-ból és Az utolsó Savage-ből – remélhetőleg a magyar olvasó is érzékelhette stílusának sokszínűségét, finom pszichologizmusát s valamifajta finom, cizellált intertextualitást, ami meglehetősen távol áll a kölyökfalka vagy X nemzedék többi tagjától.
Aztán izgalmas irodalmi versengés alakult ki McInerney és Ellis között – legalábbis ez az olvasó érzése, de a két író interjúi is alátámasztják, hogy ilyesmiről van szó. Ellis egyszer például – amikor az újságíró kereken rákérdezett erre – valami olyasmit felelt, hogy az ő könyvei azért erőteljesebbek, hatásosabbak (és sikeresebbek), mert McInerney mindenáron együtt akar érezni a hőseivel, bele akar bújni a lelkükbe, ő viszont képes megőrizni hűvös kívülállását.
Mindenesetre különös, hogy McInerney korai regényei közül az lett a legmaradandóbb, azt olvassák ma is a legtöbben, amelyikben mintha csak azt akarta volna bebizonyítani, hogy tud ő is Ellis-regényt írni: vesz egy csajt, aki nem csinál mást, csak bulizik, szexel, iszik, kábítózik, kigyomlál a stílusából minden fitzgeraldos finomságot, egyszerűen csak rekonstruálja a gazdag és céltalan amerikai fiatalok szubkulturális nyelvét... És tessék, kész a mű, amely semmivel sem kevésbé ,,kúl” és ,,ütős”, mint a Nullánál is kevesebb vagy  A vonzás szabályai. Kellemes kis ujjgyakorlatnak tűnhetett ez akkor, könnyed kikapcsolódásnak két kiérlelt, jelentős regény között – de mára azok a kiérlelt, ,,jelentős” regények mintha elavultak volna, miközben az Életem története egyre újabb kiadásokban jelenik meg, sőt helyet kapott egy olyan sorozatban is, amelyben az elmúlt évtizedek legsikeresebb amerikai regényei szerepelnek.
A regény a húszéves, Manhattanben élő Alison Poole fergetegesen humoros, őrült és keserű monológja (Alison egyébként kapott egy kis epizódszerepet Bret Easton Ellis Glamo-rámá-jában is). Virginiából került Manhattanbe, egy színésziskolába jár, a szülei elváltak, gazdag apja nála fiatalabb csajokat szed fel magának, anyja valahol délen süllyed egyre mélyebbre az alkoholizmusba. A regény elején Alison ,,ki van akadva”, mert nem kapta meg az apjától a csekket a színésziskolára, ráadásul nemrég szakított a barátjával, Skippel, márpedig szex nélkül nem bírja sokáig. Nem mintha ez különösebb gondot jelentene számára; Alison gátlástalan bombázó, és hamarosan szerez is magának új pasit, egy Dean nevű brókert, aki élvezi, hogy egy időre alámerülhet a züllésbe egy ,,posztmodern csajjal”.
Alison természetesen ezt a kapcsolatát is elrontja – Dean visszamenekül az őrült éjszakázások világából a maga kiszámítható brókeréletébe –, s a regény végén egy idegszanatóriumban fekszik, miután a barátai több napon át ünneplik a születésnapját...
McInerney persze mégsem tudja teljesen meghazudtolni magát, képtelen az ellises kívülállásra – a tébolyult éjszakázások története összefonódik ugyanis Alison gyerekkorának történetével, és ettől lesz  igazán szép és megható a regény (ezeket a jelzőket aligha használhatnánk egy hamisítatlan Ellis-regény esetében). Alison gyerekkorában ugyanis még igazi élet és igazi örömök is voltak: rajongott a lováért, versenyeket nyertek együtt, de a ló egyszer csak rejtélyesen kimúlt... S aztán az apja hónapokkal később részegen, zagyván bocsánatot kért tőle: nagyon le volt égve, szüksége volt a pénzre, amit a versenylóért kapott a biztosítótól. Ez a részeg vallomás megroppantott Alisonban valamit – ettől kezdve nem tud bízni senkiben és semmiben: s jönnek-mennek életében a pasik, akik ugyanúgy hurcolásszák magukkal a saját feldolgozhatatlan traumáikat, mint ő.
A regény végén, már az idegszanatóriumban Alison telefonon beszélget az apjával, és – annak részeg vallomása óta most először – megemlíti neki a lovat...  Az apja pedig úgy tesz, mintha nem értené, miről beszél.
,,Hát, jó, oké – mondja Alison  –, lehet, hogy csak álmodtam. Hisz az ágyban feküdtem éppen, és ő ébresztett fel… Lehet, hogy sok mindent álmodtam abból, amit elmeséltem… Szeretném azt hinni, hogy a kilencven százaléka csak álom volt.”