Beszélgetés Rajk Lászlóval
a  magyar építészet rendszerváltozás utáni éveiről

Az utóbbi hetekben szokatlanul sok kritikai hangvételű írás látott napvilágot a rendszerváltozás utáni hazai építészet színvonaláról. A szerzők különösen a fővárosban felhúzott épületeket ,,pécézték” ki. A bírálatok lényege pedig röviden öszszefoglalható: a megvalósult tervek csaknem mindegyike csapnivaló. Ennél nagyobb gond viszont, hogy a döntéshozók nem hallják ,,a kor szavát”, így Magyarország ezen a téren (is) lemarad, s csak kullog a környező országok mögött. Rajk László építésszel és közéleti személyiséggel arról beszélgettünk, törvényszerű-e, hogy ide jutottunk.
 
–  Ha egy francia, angol vagy spanyol turista szemével nézné Budapestet, lenne olyan épület, amelyre azt mondaná: ez modern, érdekes, szellemes, maradandó értéket képvisel?
– Igen nagy szakadék van aközött, hogy én mit gondolok modernnek, értékesnek, s hogyan látja ezt a hazai értelmiség. Újlipótváros építészetét az átlagemberek például modernnek gondolják, ami számomra elég furcsa. Ha azt nézzük, milyen házak épültek az 1800-as évek elején, mondjuk a Nemzeti Múzeum, és milyeneket tekintettek hetven év múlva modernnek az újlipótvárosiak, akkor megállapíthatjuk, hogy a mai Ma-                   gyarországon historikusan gondolkodnak.
Ha egymás mellé tesszük a budapesti József Attila utca sarkán épült Hild-féle házat és Lechner bármelyik épületét, ordító a stílusbeli különbség, változatosság.  Vagy akár a Nemzeti Múzeum mellé helyezzük a körúti eklektikus házakat, akkor láthatjuk, hetven év alatt milyen hihetetlen dolgok, ugrásszerű változások történtek az építészetben. Mostanában én is sokat vergődöm a vezető magyar értelmiség avíttas gondolkodása miatt. És nagyon megdöbbent, hogy mennyire nem mozdult előre a vizuális építészeti közgondolkodás – a progresszivitás még mindig egyenlő a hetven évvel ezelőtti Bauhaus-szal.
Szóval, ha beleképzelném magam egy spanyol vagy francia turista helyébe, csak olyan dolgokat mondhatnék, amelyeket a hazai értelmiség nem is értene. Itt vannak például az oly sok vitát kavart Kálvin téri üvegházak. Nekem nem azért nem tetszenek, mert túl modernnek, hanem azért, mert egy húsz évvel ezelőtti építészeti stílust képviselnek. Nem eléggé bátrak, nem lépnek ki a sorból, kompromisszumos tervezés eredményei. Persze a megrendelő, az engedélyező és a kivitelező mindenhol befolyásolja a megvalósítást. A vége azonban az, hogy egy francia vagy spanyol turista sehogy nem viszonyul ehhez a házhoz, mert nem is veszi észre. Bezzeg, ha Európa kulturális fővárosában, Grazban jár, akkor elámul! Ami ott az utóbbi tíz évben történt, az csoda! Nemcsak építészetben, de köztéri szobrászatban vagy más vizuális művészeti ágban. Nálunk pedig, azt kell mondanom, ilyen mélyponton még soha nem voltunk.
 
– Mi ennek az oka?
– Egyetlen szóban összefoglalva: a gyávaság – a politikai döntéshozók gyávasága.

– Vagyis ezt a folyamatot Ön szerint alapvetően a politika határozta meg?
– Nem egészen. De a politikusok óvatoskodása mindenre rányomta a bélyegét. Mondhatnám, hogy ez a trend a mai Magyarországon. A döntésekben  mutatkozó bátorsághiány pedig – Antall József szavaival élve – onnan eredeztethető, hogy ,,nem tetszettünk  forradalmat csinálni”. Ez a minta, a békés átmenet vált uralkodóvá minden területen. Így a – döntéshozói középréteg is azt a vezérelvet követi, hogy ,,nehogy valami baj történjen!”. Lehet, hogy ez jó volt, 90-ben vagy 93-ban, de 2004-ben már nem az. És hosszabb távon lehetetlen fenntartani.
Persze, nem lesz abból balhé, hogy Magyarország nem progresszív, nem modern. Így is uniós tagok leszünk, a gazdaság működni fog, mindenki jobban él egy kicsit, csak éppen leírnak minket. A modern magyar olyan paradox lesz, mint a világhírű luxemburgi. Ha meghallják, nevetni kezdenek az emberek. És amikor egy külföldi múzeumban kiírják, hogy kortárs magyar művészet, csak legyintenek.
 
– Ez ilyen érzékelhetően és rövid idő alatt kihat más képzőművészeti ágakra is?
– Igen. Nemrég olvastam egy fiatalember cikkét, aki a Váci utcából elindult kandeláber-őrület következményeit taglalta. Egyebek mellett azt, hogy emiatt már egyetlen utcabútor-tervező sincs Magyarországon. Mert miért is tervezzenek, ha úgysem tudják eladni! Miközben ha nyugatra megyünk száz kilométert, csak úgy dübörögnek az elképesztőbbnél elképesztőbb ötletek! A 80-as évek közepén persze jó volt, hogy Ráday Mi-siék harcoltak azért, hogy a kandelábereket bizonyos helyeken visszaállítsák. De az, hogy egy polgármester már nem is mer más típusú lámpát engedélyeztetni! Vagy ha mégis, hát biztos tetet mellé egy öntöttvas padot. De nem látom, hogy kísérleteznének a szaporodó kávéházakban.  A biztonságra való törekvés hihetetlen mértékben ,,leszivárgott” az élet minden területére.
 
– Azért érthető, hogy egy tervező alkalmazkodik ehhez, hiszen másként nem kapna munkát …
– Igen, Budapesten húsz éve ez zajlik. Azt az erőt, ami a szocializmusban jelen volt, s amit én ,,buherálásnak”, spontán építészetnek hívok, nem tudták kihasználni, inkább visszanyomták. De elfojtani nem tudták. Jó példa erre Érd. Hiába tiltották meg a 60-as években, hogy bárki szabadon a fővárosba költözzön, az emberek elkezdtek építkezni Érden, amely a világ legnagyobb falva, majd város lett. És ez az erő jelen volt 90-ben is, ami tetten érhető volt az aluljárókban gombamódra szaporodó könyvesboltokban.
Nyugaton ezeket a spontánul szerveződő erőket megpróbálják valamilyen csatornába terelni. Hétvégén például úgy csinálnak piacot, hogy utána eltakaríttatják a szemetet.
Annak is beláthatatlan következményei vannak, ha a politika nem elnyomja, hanem túlságosan szabadjára engedi ezeket az erőket. Legjobb példa erre a Kossuth tér mai borzasztó képe. Mindent egymás mellé pakoltak, koncepció nélkül – itt az ’56-os láng, a sírkő, emléktábla zászlóval a minisztérium falán, az új szobor a Miniszterelnöki Hivatal előtt stb.
 
– Az építész szakmának ebben semmi felelőssége nincs?
– Természetesen van. Elképesztő például, hogy Budapest főépítésze kétszer játssza el ugyanazt a színjátékot: meglepődik azon, hogy a főútvonalakon engedély nélkül építkeznek. Teljesen abszurdnak tartom, hogy a pengefal esetében fél évvel később kezdenek el azon gondolkodni, mi legyen a sorsa. Miközben a főváros már szabályozta, hogy minden főútvonalon tervezett építkezést be kell mutatni annak a bíráló testületnek, amelynek épp a főépítész a vezetője. De ugyanez a helyzet a Gellért  téri kúttal vagy a Vörösmarty téri irodaházzal is.
Ha mi ketten nekiállnánk, gyorsan össze tudnánk írni azokat a belvárosi telkeket, amelyekre csak pályázat kiírásával lehetne építtetni. Erre Budapest főépítésze 14 év alatt sem volt képes. Utólag pedig hiába sír, hogy a Vörösmarty téren a beruházó nem írt ki pályázatot a lebontandó irodaház helyén épülő ingatlanra! Semmi nem kötelezi rá, és a pályázat kiírása valóban nem olcsó mulatság. Szóval ez is fényes példa a bátorság hiányára.
 
– De szakmán belül miért nem csinálnak forradalmat?
– Egyszerű. A plazákon kívül az elmúlt évtizedben alig épültek meghatározó dolgok. Az építészek társadalmi súlya jelentéktelen, örülnek, hogy túlélték ezt az időszakot. Talán az utóbbi öt évben elindult valami változás. Ki is figyelne hát arra, mit mond egy családi ház tervezője arról, mi történjen egy híddal, közúttal vagy belvárosi telekkel!?
Pedig nagyon fontos, hogy ne váljunk ,,alvó országgá”.  Ha a közeg nem lesz inspiráló, sorra vándorolnak el és telepednek le majd más európai városokban az emberek. Az Unióban már egyre kevésbé lesz akadály vagy visszatartó erő a távolság.
 
– Szóval egyetlen pozitív építészeti példát sem tudna mondani Budapesten?
– Nos, az organikusnak nevezett és Makovecz Imre nevéhez köthető  építészetben  sok olyan dolog van, ami érdekes.  Ezért is örülök jobban a budai Hattyúháznak , mint nem messze tőle a Mammutnak. Az előbbinek tetszik az egzotikuma, amely bármely városnak színfoltja lehetne. Ez olyan stílus, amelyről szívesen vitatkozom. Én nem művelném, de kétségtelen, hogy értéket teremtett. Azon kívül van a technicistának, avagy modernnek nevezett irány – nyugalmat, biztonságot áraszt. Így Európa bármely városában helye lehetne a Siemens vagy az Alkotás utcai hármas irodaháznak.
 
– Ez utóbbiakkal, mármint az ,,üvegpalotákkal” nekem az a gondom, hogy majdnem minden esetben csak a környezet, azaz korábbi korszakok visszatükrözésére mernek vállalkozni…
– Én is érzem ezt. A világ építészete olyan irányba ment el, ami nálunk nagyon hiányzik: a humor felé.
 
– Amit Ön mint építész alkalmazott a Lehel téri piacnál?
– Igen. Humor, szarkazmus, pici szürrealitás, játékosság. Ha jól belegondolunk, Budapestnél játékosabb, szürreálisabb város nincs is. Van például egy fantasztikus sugárutunk, az Andrássy út, amely mindkét irányban zsákutca. A kedvenc példáim azonban a hidak. Mindegyik nekimegy egy hegynek. Ha csak egy kicsit is másként építették volna őket – mondjuk az Erzsébet, a Szabadság vagy a Margit hidat – akkor vezetne valahová. Aztán itt a legújabb, a Lágymányosi, amelynek lejáratánál iszonyú éles kanyar van. A Petőfi híd? Nem volt hegy, hát jól megemeltük! Az Árpád hídnál pedig odaépítettük falnak a főváros leghosszabb házát!  Ezek után kíváncsian várom, mit eszelünk ki az M0-ás hídjánál, hogyan folytatódik ez a 160 éves hagyomány.
Olyan szórakoztató ez a város, ha ilyen szemmel nézzük! Az eklektikában is a humor a lényeg, s mint tudjuk, Budapest egyedülálló ebből a szempontból. Ahogyan egymásra  rétegződnek a korok, ilyet talán csak Olaszországban lehet látni! De példát vehetnénk Grazról is. Ennyi fantasztikus ötletet még sehol nem láttam!
Sajnos itthon nem a legjobb úton mennek a dolgok. Úgy tudom, a közbeszerzés szabályai olyan értelemben változnak, hogy a pályázatokon az értékteremtést kiveszik a pontozható körből, mert az túl személyes szempont. Visszatérünk oda, ahonnan kiindultunk: a döntéshozó gyáva, nem vállalja vagy nem is tudja, mit akar, vagy nem meri képviselni. Vagyis, a csinovnyik-szemlélet érvényesül olyan tetszetős dologra hivatkozva, mint az esélyegyenlőség.

A helyzetet nehezíti, hogy a mecenatúra, a megrendelések még mindig az önkormányzati, állami szférában vannak. Ha rajtuk múlt volna, Sidneyben soha nem épült volna fel a híres opera. Az, amelyet évekig magasztaltak és pocskondiáztak egyszerre, s amely mára a világörökség része lett.