A szingapúri színházról szólva sosem szabad megfeledkeznünk paradox jellégéről. Szingapúr ugyan Délkelet-Ázsia kellős közepén helyezkedik el, de kivételesen kozmopolita, nyugati beállítottságú. Gazdasági fejlődése éppúgy, mint kormányzata nagyon is nyugati stílusú.  Keveredik benne az egykori brit gyarmatosító és a világ jelenleg egyetlen szuperhatalmának, az Egyesült Államoknak a hatása. A szingapúri színház is csak ilyen – a nyugati gondolkodás és színházi elméletek erősen hatnak rá. A szomszédos országokkal ellentétben Szingapúr nem rendelkezik helyi kultúrával vagy színházzal. A szingapúri színház tipikusan nyugati import, szerkezete, előadásai a színjátszás nyugati elméleteit tartják szem előtt. Szingapúr társadalmát főleg kínaiak, malájok és indiaiak alkotják, más rasszokkal is vegyülve. Ilyen sokszínűség mellett aligha alakulhatott ki náluk egyöntetű, helyi színházi stílus. Ezért aztán a szingapúri színház – emberemlékezet óta – a nyugati színház stílusaiból merít. Annál is inkább, mert Szingapúrt egykor a britek uralták, más egységesítő tényezőre nem építhetünk. A szingapúri színház csúcsteljesítményei a legszorosabb értelemben vett nyugati színházi stílus jegyében születtek. Ez a ,,hagyomány” él tehát az 1970-es évek óta. A nyugati színháznak a szingapúri színházra tett hatását vizsgálandó azonban át kell tekintenünk egyes szingapúri színtársulatok előadásait és stílusjegyeit. Három nagy társulat érdemel figyelmet – a The Necessary Stage, a Theatre Works és a The Theatre Practice.
A The Necessary Stage Forum Theatre néven ismertebb, de a 80-as évek végétől a 90-es évek elejéig a szingapúri kormány betiltotta. A művészeti világ szigora enyhült időközben, ismét engedélyezték működését, de szigorú cenzúra mellett – ezt nem is annyira a hatóságok gyakorolják, inkább öncenzúra. A Forum Theatre-t  Augusto Boal brazil rendező tette világszerte ismertté az 50-es, 60-as években. A Forum Theatre alapvetően a próbafolyamat alatti improvizálásból kiindulva állít színre többnyire nagy horderejű társadalmi ügyeket. Bár a The Necessary Stage megítélése enyhült, továbbra is gondolat-ébresztő, esetenként vitát kavaró témákkal izgatja közönségét. Egyik legsikeresebb darabjuk volt például a Completely With Out Character, az AIDS sújtotta néhai Paddy Chew kezdeményezéséből 1999-ben. Nagyon is kérdéses azonban, hogy a siker nem a sokkhatásnak vagy a puszta állásfoglalásnak tulajdonítható-e. Szingapúr helyi közönségének azonban a The Necessary Stage mindig is érdemlegeset hozott. A nagy vihart kavaró AIDS-es esetről szóló előadás megmozgatta érzelmileg és gondolatilag az egyszerű szingapúriakat, akár napirenden tartották addig is a tabuszámba menő témát, akár nem.     Az Alvin Tan művészeti vezető és Haresh Sharma által alapított The Necessary Stage a színpadi kísérletezést félelmes eszközzé változtathatja az olyan konzervatív társadalomban, amilyen Szingapúré. A The Necessary Stage büszkén vallja törzsközönségének a szingapúri társadalom alsóbb rétegeit. Nem szívesen nevezem ,,kirekesztett”-nek bázisukat, de jobb szót nem találok. De íme a színtiszta nyugati hatás a szingapúri színházra és a közönség szellemiségére.

,,Mi az, hogy ázsiai?” ,,Mi az, hogy nyugati?” ,,Mi az, hogy globális?” ,,Mi az, hogy helyi?” – ezeket a kérdéseket feszegeti szakadatlanul a TheatreWorks – Szingapúr egyetlen interkulturális színi társulata. Az ázsiai előadásmódot és a nyugati stílusokat ötvözve a TheatreWorks e két markánsan különváló kultúra ellentéteit tárja fel. A TheatreWorks mondhatni egyedülállóan szingapúri abban a tekintetben, hogy Szingapúrban teremtette meg az ízig-vérig szingapúri neves színházi személyiség, Ong Keng Sen. De megint csak látnunk kell, hogy az oly ragályos nyugati színházi elméletek milyen könnyedén szűrődnek a tudattalanunkba. Keng Sen New Yorkban képzést kapott interkulturális színpadi elméletekből, és igencsak elnyugatiasodott felfogást hozott magával arra nézvést, hogyan teremthető meg Kelet és Nyugat elegye, mondhatni fúziója. ,,Interkulturális” sorozatának első darabja a Lear színrevitele volt. Shakespeare Lear királyá-ra alapozva az előadás az ázsiai színházi formák – a pekingi opera és a japán No dráma – ötvözésével próbálkozott. Előadás tekintetében a Lear hiába tűnik egyedülállóan ázsiainak, a közelebbi vizsgálódás leleplezi a teljességgel nyugati dramaturgiát. A színrevitel, a szövegtest egyértelműen nyugati szellemiségű. A Lear a Szingapúrban eleven, a nyugati kultúra iránti fogékonyságra építve került színre. Tekintettel a gyarmati utalásokra és Szingapúr oktatási rendszerére, a Lear megértése a szingapúriak többségének nem okozott gondot. Bizonyos ázsiai jellegzetességek a maguk szerepében tűnnek fel,ismét a merőben gyarmati szöveg által leigázott, utasított ázsiaiak kerülnek elénk – félreérthetetlenül tanúsítva a nyugati színház hatását az ázsiai színházra. A TheatreWorks más interkulturális előadásai, például a Desdemona  – Shakespeare Othello-ja után – és a legfrissebb Global Soul /Világlélek/, melyet először Európában dolgoztak ki, és vittek színre – mutatják hogyan csapódik be a nyugati színház Szingapúr színpadaira.
A TheatrePractice élenjáró kétnyelvű színtársulat Szingapúrban. De inkább úgy ismert, mint a legfontosabb kínai színház, amely a szingapúri kínai közösség egyik összekovácsolója. Szingapúrban nincs szoros értelemben vett kínai színház, a Theatre Practice-nek a nyugati színház kommerciális értékítéletét és technológiáit kellett átvenni. Website-jukon figyelemreméltóan nyilatkozzák:
,,Délkelet-Ázsia születő új kultúráját tükrözi kétnyelvű fogékonysága, eklektikus színházcsinálása viszont a hagyomány és a modernitás heves viadalának tanúsága, melynek során nem szűnik erősíteni a helyi identitást, ugyanakkor hozzáférést biztosít a globális kultúra hatásaihoz.”

A szingapúri színház egésze elmondhatja magáról, amit a Theatre Practice. A Theatre Practice-t a néhai Kuo Pao Kun alapította. Színdarabjai, például: The Coffin is too Big for the Hole (1985) (A koporsó nem fér a sírgödörbe), The Silly Little Girl and the Funny Old Tree (1987) (A csacsi kislány és a furcsa vén fa), Mama looking for her Cat (1988) (Mama a cicáját keresi), Lao Jiu (1990) és a The Spirits Play (1998) (Játszanak a szellemek) mérföldkövek Szingapúr színházi életében. Kou darabjai a nyugatias színrevitel és kompozíció révén érintik meg az egyszerű embereket.
Lezárásképpen számot kell vetnünk azzal, hogy a gyarmatosítás, illetve napjainkban a globalizáció, a nyugati eszmények és eszmék hozzáférhetőek, elfogadottak, kapósak, különösen Ázsiában. A színházra is áll ez, és Szingapúr lakosságának sokfélesége mellett egy multikulturális társadalomban csakis úgy tehetők átjárhatóvá a határok, ha létrejön egy közös nyelv, egy közös életmód. Így vált a nyugati színház a szingapúri színházi azonosságtudat szerves részévé. Szingapúr legjelentősebb, legelőkelőbb színházi létesítménye – az Esplanade – a nagy nyugati színházak képére, azok versenytársául épült. Az Esplanade a legmodernebb hangosító rendszert kapta Európából. Színpada nyugati tánc és színház igényeihez van kiképezve, de atipikus, egyedülállóan az ázsiai táncra és színházra nincs tekintettel. Éppen ez mutatja legékesebben, hogy a szingapúri színház iskolapéldája a nyugati színház más kultúrákra gyakorolt befolyásának.

Kiss Zsuzsa fordítása