A forró nyáron át végig olvasott. Kizárta a tolakodó forróságot a nemes zsalugáterekkel. Nemesnek tűntek előtte a zsalugáterek, mióta regényekben olvasott róluk. Olvasott, de mindig készen arra, hogy meghallja a lépteket a folyosó recsegő padlódeszkáin. Akkor felugorjon, felrántsa az ajtót és elkapja Lenát, egyszerűen ne engedje át, mert különben három lépéssel arrébb eltűnne a folyosó másik oldalán, a tízes számú szobában, ahová nem volt szabad követnie. Tehát el kellett kapni őt, és valahogy a folyosó falához szorítani, egyszerűen föltartóztatni. Sa-ját magához sem terelhette be a kilences szobába. Ez ugyanolyan lehetetlen volt, mint követni őt a tízes szobába. Nem maradt tehát más választása, mint hogy mihelyt befordult Lena a lépcsőről a folyosóra, mindegy, mit olva-sott épp Johann, el kellett kapni őt, föltartóztatni, és úgy a szemébe nézni, hogy tudja, most Johann szájával kell számolnia. Ez még augusztusban meg is történt. Hogy az egymás hosszas nézéséből egymás hosszas csókolása lett. Hogy utálta a szót! Csókolni! Micsoda sületlenség, gondolta, mikor ezt a szót hallotta. Nem is mondta ki. Soha, egész életében soha nem fogja szájára venni ezt a szót. Adj egy csókot! Így sem. Bár a főnév azáltal, hogy gyorsan és határozottan bezáródott, és így jobban igazodott szerepéhez, szimpatikusabb volt, mint az ige. Úgy hajtotta végre, hogy fájjon Lenának. Hadd érezze, hogy ő nem tehet semmiről. Minél beszámíthatatlanabbul akart viselkedni. Úgy is viselkedett. Augusztusban. Augusztustól. Mindig a folyosón. Valahányszor úgy közele-dett lépteinek, sarkainak, tűsarkainak kopogása a folyosón, hogy a deszkák megfeledkeztek a recsegésről. Lena volt az egyetlen, aki úgy járt, hogy a padlódeszkák gyakorlatilag nem jutottak szóhoz. Úgy járt. Felugrott, eldob-ta Stiftert, Heinét, Faulknert. Kinn termett a folyosón, és elfogta Lenát. Száját rátapasztotta a szájára, mintha az olyasvalami volna, amit most nagyon gyorsan le kell hengerelni. És minimum vérezzen a szája, mikor a végére ér ennek a hengerlésnek. Meg kellett akadályoznia, hogy eszébe juthasson Lenának: most csókolják. Ő csókolja. Johann csókolja Lenát. Borzalmas.
Mikor első alkalommal kapta el így, és szájával addig munkálkodott Lena száján, míg az vérezni nem kezdett, Lena megismerkedhetett beszámíthatatlanságával és csókakadályoztatáson átgázoló dühével, úgyhogy legköze-lebb, meg a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik meg az ezredik alkalommal, mikor Johann elfogta, át-ölelte és a szájával lecsapott rá, már megtehette, hogy lágyabban, lassabban, töprengőbben, szelídebben, előzé-kenyebben járjon el, még akár sejteni is hagyja Lenának, hogy Johann tudja, mit csinál.
És mit mondjon el abból, ami végbement benne, és mit nem? Mindent elmondani, az lehetetlen. Az ismét előto-lakodó verseket leírta ugyan, de azok jóformán semmit sem tartalmaztak belőle magából. Lenából meg végképp semmit. Nem tartalmaztak mást, csak önmagukat. Dühös volt ezekre az uralkodni vágyó versekre. De elfojtani nem tudta őket. Még nem. Leírta az álmait. Ami aztán a papírra került, nem az volt ugyan, amit álmodott, de mégis inkább volt benne valami belőle magából, mint a versekben. A versek olyan világosra és egyértelműre fé-nyezték Johannt, amilyen nem volt. Olyan áttekinthetőséget sugalltak, ami idegen volt tőle. Olyan rendet, amit nevetségesnek talált. Bosszantotta a versíráskor önkénytelenül jelentkező fennkölt hangulat is. A legjobban az bosszantotta, hogy kezdett Lenának is verseket kézbesíteni. Lena minden alkalommal így szólt: köszönöm, Johann. Úgy vette át Johanntól a verseit, mintha virágot kapott volna. Tulajdonképpen szagolgatta volna őket, ez látszott. De Johann uralkodott magán. Szívesebben nyújotta volna át Lenának lejegyzett álmait. De ezt nem mer-te. Álmait egy régi áruátvételi könyvbe írta fel, itt nagy szabad felületek kínálkoztak. Azt álmodta például, hogy olvas egy könyvet, félig krimit, félig tudományos-fantasztikus regényt - épp akkor olvasta Hans Dominik Atom-súlya 500-át –, és azt olvassa benne, hogy egy aszszony olyan gyermekeket szül, akik születésüknél fogva nyak-kendőt viselnek, nyakkendővel jönnek világra, tehát velük született nyakkendővel, amely hús színű, és húsból is van. Ha átszúrnák egy nyakkendőtűvel, vérezne. Azt kérdezte ekkor Joseftől, aki a válla fölé hajolt, és rögtön tudta róla, hogy hozzá végérvényes bizalma lehet: nekem miért nem jut eszembe ilyesmi? De ugyanakkor, még álmában, egyszerre nagyon boldog is lett, mert érezte, hogy a veleszületett nyakkendőkről valójában csak álmo-dott, tehát az ötlet nem egy másik íróé, hanem a sajátja, tehát még felhasználható. De mikor ténylegesen feléb-redt, nem tudta, mihez kezdhetne a veleszületett nyakkendőkkel. Mi mást tehetne, felírja. Az álmot. Ezt is tette.
Kora estétől zengett lentről zongorakísérettel a szenvelgő énekszó. Besame, besame mucho.  Az altiszt, akinek ezt minden este el kellett dalolnia, helyesebben bömbölnie, Lena ujjaira ütött, ha az kíséret közben hibázott, néha még olyankor is, ha nem hibázott. Mióta tudta ezt Johann, nem tudott többé olvasni vagy írni, mihelyt ez a mu-zsika felhangzott.
Természetesen az első ötven alkalommal, mikor Lena feljött a lépcsőn és tűsarkú cipőjében a tízes számú szobá-ja felé tipegett a folyosón, Johann csak mintegy véletlenül találkozott vele. Egyszerűen várt az ajtónál, és mihelyt meghallotta a sarokkopogást, kinyitotta az ajtót, Lena elé ment, mintha épp menne lefelé, ki a házból. Aztán kénytelen volt ezt is tenni. Vagy ki a hátsó ajtón, és aztán a kocsibejárón föl Seehahn úrhoz, például, aki egy, a teraszról odavitt asztalnál ült a gesztenyefák alatt, és listákat körmölt. Seehahn úr tudott franciául. Ha valaki egy biciklit, rádiót, vagy más lefoglalt holmit vissza akart kapni, Seehahn úrnál kellett kérvényeznie. Seehahn úr most mindennap viselte a pápai házi rendjelet kifakult parasztkabátjának zöld hajtókáján. Előtte az összes lefog-lalt holmi listája. Mikor Johann első ízben ment oda hozzá, Seehahn úr így szólt: Johann, ismét az országban? És mondta tovább a szövegét. És írta a listáit. Johann rögtön hallotta, hogy még mindig lompos csempészekről, nyamvadt bikapöcsről és idióta barmokról van szó. Azon mégis csodálkozott, hogy Seehahn úr most micsoda hévvel lövelli ki magából a szitkait. Úgy hangzottak, mintha Seehahn úr valami egészen ocsmány élményre rea-gálna, amelyre épp az imént tett szert. Közvetlenül azután szokott az ember így szitkozódni, hogy valami ocs-mány élmény érte. Seehahn úr évtizedek óta így szitkozódott. Johann legszívesebben apja szokása szerint így szólt volna: Seehahn úr, én ámulok. Niklaus feladata volt, hogy őrködjék az egész plébánia összes biciklijén, rá-diókészülékén és távcsövén, Seehahn úré, hogy kezelje őket.
Ha Johann-nak, hogy találkozhasson Lenával, le kellett mennie a lépcsőn, a házat azonban nem akarta elhagyni, a pincébe ment, abba a sarokba, ahol a szekreter landolt. Kiszedett mindent a fiókjaiból és titkos rekeszeiből, és felvitte a szobájába. Mikor ment fölfelé, akár ismét találkozhatott Lenával. Addig folytatta ezt, míg azt nem hi-hette, Lena is gyakrabban jön fel az emeleti folyosóra, semmint a levinni- vagy felhoznivalók indokolnák.
Július 1-től két héten át Johann még ellátást is kapott a ház francia kezelésben lévő konyhájáról. Johann-nak hat társával együtt a főutca kerítéseit kellett átfestenie. A kerítésléceket. Kékre, fehérre és pirosra. Miért? Hermine tudta, mivel ő volt Lapointe állomásparancsnok házvezetőnője. Július 14-én Lattre de Tassigny tábornok hajóval Wasserburgba érkezik, aztán a kikötőmólóról felhajtat a Hársfáig, ott jobbra fordul a reuteneni útra, hogy a Hasselbach-villában meglátogassa Koenig tábornokot. A francia nemzeti ünnepen az összes kerítés lécei a fran-cia nemzeti színekben tündököljenek Lattre de Tassigny tábornok tiszteletére. Amíg Johann és a Schulze Max és a Dulle és Hanse Luis és Semper Fritz és Helmer Franz és Minn úr kerítésléceket mázolt, ellátták őket Lucile konyhájáról, amely semmiben sem szenvedett hiányt. A gesztenyefák alatt szolgáltak fel a festőknek. Seehahn úr asztalánál. És Luise tálalt nekik.
Ki lehet jönni a franciákkal. Ez volt az első mondat, amelyet Johann Schulze Maxtól hallott. Semper Fritz, aki a vállán lapátot átvetve gyalog jött Schleswig-Holsteinből Wasserburgba, azt mondta, ő jobban kedveli a franciák seggét, mint az elődeik ábrázatát. A lécek mázolása közben Semper Fritz és Helmer Franz arról vitatkoztak, hogy a vállra vetett lapát vagy vasvilla jobb-e, ha egy elvesztett háború után az ember úgy akar meszsziről haza-jönni, hogy ne kapják el. Nem tudtak megegyezni. Helmer Franz kitartott amellett, hogy a vasvilla jobb, mint a lapát, mert világosabban utal a mezőgazdaságra, és ez számít. Semper Fritz azt mondta, a lapát jobb, mert füg-getlen az évszakoktól. Egyáltalán, az első háború után még gyerekjáték volt a hazatérés. Az ember hazajött, átöl-tözött, és kész. Most viszont éppen akkor kezdett igazán veszélyes lenni a dolog, amikor hazaérkezett az ember. Őt letartóztatták a franciák, egy nappal azután, hogy jelenkezett a községházán, hiszen élelmiszerjegyekre volt szüksége. Tudja, ki köpte be, egy szép napon majd sorra kerül az illető. Vitték tehát Lindauba, be a túlzsúfolt Dalcsarnokba, ahonnan naponta indultak a transzportok Franciaországba, bányákba, útépítésre, egyszóval olyan munkákra, amelyek egy elsőosztályúan kiképzett bádogosnak nem fekszenek. Egy fogolytársától tehát vett két cigarettáért négy bűzlő kapcarongyot, és még az a kis butuska volt boldog, ő ellenben a latrinán bekötözte a ke-zeit ezekkel a rongyokkal, átmászott a drótkerítésen, átúszta a Kleiner See-t olyan hangtalanul, mint egy hattyú, az aeschach-i parton kötött ki, hangtalanabbul, mint egy kacsa, Aeschachban bekopogott egy hajdani szívszerel-méhez, és mielőtt az hangoskodhatott volna, befogta a száját, és megtudta tőle, ez volt az ő nagy szerencséje, hogy minden második éjjel eljön hozzá egy elzászi, nincs kizárva a későbbi házasság. Fritz ennek elmondhatta, hogy átverte annak idején sorozáskor a védelmi körzet parancsnokságát, tetszett ez az elzászinak, és Fritz-nek így most van elbocsátó levele, anélkül kasszírozhatna téged akármelyik csirkefogó. Most még azt kell az elzászi fülébe súgnia, hogy a Harpf érdemtelenül van csupa ősnácival összezárva a Kamelbuckelon. Mikor Fritz a Kerekasztalnál elmesélte az éjjeli edényes viccet, valaki beköpte, tudja is, hogy ki, és egy szép napon majd sorra kerül az illető, a franciák ehhez nem is kellenek neki, a Harpf mindenesetre odajött hozzá akkor éjjel, és az abla-kon át megkérdezte, meddig tart még a szabadsága, két napig, mondta a Fritz, mire a Harpf: akkor a harmadikon jövök. Miféle vicc volt az, tudakolta Hanse Luis. Miért festenek manapság horogkeresztet a bilik fenekére, így szólt annak idején a kérdés, mondta Fritz, a válasz pedig az volt: hogy a segglukak lássák, mit választottak. Ja, hogy azt, mondta a Schulze Max, azt ő is gyakran elmondta, és csodálkozott is aztán mindig, hogy nem került Dachauba.
Mégiscsak sok, hogy ilyen ellenállókat kerítéslécek mázolására kényszerítenek, mondta Hanse Luis. Ugyan, mit locsogsz marhaságokat, mondta a Fritz, a Harpfot kell kihozni. Ezt a Dulle is így gondolta. Mikor Vogel körzet-vezető még március végén fel akarta akasztatni a lengyelt, akinek volt valami köze Stukához, a Harpf, mikor a lengyel – egy tizennyolc éves legényke – már a széken állt, kötéllel a nyakán, akkor a Harpf azt mondta a kör-zetvezetőnek: körzetvezető úr, muszáj ennek még meglennie? Mire a körzetvezető ráordított: rúgja ki már azt a széket, nem hallja! De a Harpf nem rúgta ki a széket. Helyette aztán a buzgómócsing Fröhlich doktor rúgta ki. Vadásztak is rá a lengyelek már mindjárt májusban, elkapták a körzetvezetővel együtt, és agyonverték őket, mindkettőjüket ugyanazon a napon. A körzetvezetőt fenn Hermersreutinban, egy szurdokban, a szemorvost a lindaui vasútállomás női klotyójában. De legalább szoknyában és blúzban ment be a női klotyóba, mondta a Schulze Max. És állíttólag selyemharisnya is vót rajt’, mondta a Dulle. Hát nem csoda, mondta Hanse Luis, azt se tudta már az ember, fiú-e vagy lány, akkora volt egyszerre a tohuvabohu.
Mikor Fürstné arra ment az újságos táskájával, mindenki üdvözölte. Ő mintha nem hallotta volna. Johann-nak, röviddel azelőtt, hogy bevonult, még akadt vele valami dolga, ugyanis Fürstnének össze kellett írnia a község összes tyúkját, hogy mindenki, akinek kettőnél több van, beszolgáltassa a tojást.
Most megint úgy járkált, mintha össze lenne varrva a szája. Minn úr azt mondta: szegény asszony. Hát ez biza’ az, mondta Hanse Luis. Amit az egyszeri karmester mondott a zenélésről, hogy együtt elkezdeni nem kunszt, de együtt befejezni, az már inkább, ezt most el lehet mondani a háborúról is. Az Edi Fürst, már eleve afféle pöffesz-kedő harci kakas volt, és akkor januárban még a Lovagkereszt is, amitől végképp elment az a verébfióka-esze, az Edi Fürstnek muszáj még május 13-án is hinnie benne, csak azért, mert képtelen felfogni, hogy igaz a hír, amit a ruszkik hangszórói ordítanak: vége a háborúnak, letenni a fegyvert, tüzet szüntess. De a mi Edink csak nevet. Propaganda, semmi más, mint ruszki fifika, mindenki ismeri keleten, ingyen akar kasszírozni bennünket az Iván. De hogy már napok óta semmi rádiókapcsolat a harcállásponttal, Fritz őrvezető, te öreg frontharcos, tudod jól, mit tesz az, az Edi, mondhatni, elbúsul, aztán nekiindul, irány a harcálláspont, de négy óra múltán még mindig semmi nyoma, mire a főtörzs elhajt az erdő felé, ahol eltűnt az Edi, főpáncélosom, merre vagy? Aztán jön vissza: a parancsnok aknára futott, hajtótüzér, parancsnok és töltőtüzér még kimásztak a szekérből, de aztán elvéreztek a harcmezőn. Végre van kapcsolata a híradós tisztnek a szakasszal. Vége a háborúnak. Május 8-ika óta. Minden harci cselekményt be kell szüntetni. Tehát felvonni a fehér rongyot, mindenfelől jön az Iván, sírt ásnak a pa-rancsnoknak  és a töltőtüzérnek, és belefektetik őket, arccal keletnek. A főtörzs, mielőtt bevagonírozzák őket, le-lép, átússza a Dunát, megmenekül. A mi városi hímzőbajnokunk, osztagvezetőnk és lovagkeresztes főhadna-gyunk viszont eltalpalt. Bizony így történt. Mire Helmer Franz átkiáltott: Frommknecht Leónál ezt úgy mondják, a fekély visszagyön, a jók viszont eltalpalnak. Csak ne lett volna (so einen Krackel), kiáltja Semper Fritz. Mindig elhappolni előlem a nőket, csak a selejtjét hagyni, ez megbosszulja magát. Minn úr: ami az Edeltrauddal történt, az még sokkal rosszabb szegény asszonyra nézve. Hogy az meg gyerekestül megöli magát, mert a házi SS-ezredesével megesküdtek, hogy vereség esetén mind a ketten végeznek magukkal, nehogy megalázhassa őket va-laki, most a lány halott, a gyerek is, az ezredes viszont hamis néven hírt ad magáról Spanyolországból, hogy mi-helyt engedik a körülmények, jelentkezik újra. A Dulle: hiába, no, a disznóság, az végtelen. És mivel senki nem mondott semmit, még hozzátette: az embernél. Semper Fritz azt mondta, nagyobb disznóság, mint ami a Stuká-nak nevezett hercegnőt érte, nem ért senkit. A Schulze Max tudta erről a legtöbbet, mert ő Deuerling úrtól hallott róla, aki pedig az állomás ablakából maga látta, hogyan történt. A teraszon, a borostyános ládák között állt Lucile-lel és Luiséval. Mindnyájan örvendeztek, a kiszámíthatatlan SS végre elvonult Bregenzet megvédeni. Azt könnyebb védeni, olyan szűk az átjárás Pfänder és a tó között, könnyebb, mint a kitárulkozó Wasserburgot. Be-vonulnak a franciák, mint valami hadgyakorlaton. Tehát mindenki integet nekik. A páncélosok legénysége csupa fiú, inkább húsz alatt, mint felett. A mi Stukánk odaviharzik, felkapaszkodik, megragadják a kinyújtott kezét, de amikor egy pillanatig még lóg a levegőben, és nyugodtan hagyhatná, hogy felhúzzák, ő kapálózik. Így féllába a lánctalp alá kerül, felordít, a fiúk odafenn elengedik, ő lezuhan, és most már mindkét lábát maga alá gyűri a vas-kolosszus, szétmorzsolódik a szép lába, amelyre pedig büszke lehetett. Meghalt, mire a harckocsi megállt. A Dulle azt mondja: ilyen nő még egy nem lesz, az biztos. Erre gondolhatott a kis növésű vasutas, mondta Hanse Luis, mikor azt mondta: félszem, de két pampula. Mire a Dulle: és senki sem beszélte ollan szípen a hochdeitschet, mint ő. Erre a Schulze Max: szaros Párizs, London nagyobb. A laikus ámul, a szakember bámul, kiáltotta a Fritz. Ó, fájdalom, csillapodj, mondta Hanse Luis.
Mikor a Gwinner-villa kerítését festették – Dulle és Johann kékre, Minn úr és a Schulze Max fehérre, Semper Fritz pirosra, Helmer Franz pedig, aki mindannyiuk előtt haladt, smirglivel készítette elő mázolásra a léceket – megjelent Hermine egy tálcányi pohárral és egy teli korsó musttal, töltött mindenkinek, és azt mondta, Monsieur Lapointe üdvözletét küldi. Hermine fontosabb lett, mint valaha, mióta Lapointe állomásparancsnok házvezetőnő-je volt. A parancsnok rezidenciája abban a Gwinner-villában volt, ahol a takarítást mindig is Hermine vezényel-te. Minden éjszaka intenzív francia órákat vett Seehahn úrtól, mert Monsieur Lapointe-nak nem volt szabad né-metül beszélnie. Tud ugyan németül, de mint állomásparancsnoknak csak franciául szabad beszélnie és hallgat-nia. És micsoda finom ember! És milyen félszeg! Ilyen daliásan szép férfi, és közben milyen félszeg, illetőleg timide. És hogy belleillik ebbe a villába, amelynek az ablakain több hattyú úszkál, mint lenn a tavon. Hozzá ké-pest a templomablakaink gyárablakok. Johann, kiáltotta, bárcsak bevihetnélek egyszer a hallba. Egyszer megmu-tattam apádnak, és ő így kiáltott fel: trópusi fa és jugendstil házassága!
A mázolók teljesítményéről megállapította, hogy az igazán takaros, illetőleg chouette. Mindnyájan ittak Monsieur Lapointe egészségére.
Július 14-én Lattre de Tassigny tábornok Bad Schachenben szállt partra.
Johann várt a következő találkozásra Lenával. Sehol nem volt jelen teljesen, ahol Lena nem volt ott. Egy júniusi vasárnapon ismét jelentkezett Magdánál. Wolfgang a torpedónaszáddal együtt angol hadifogságba esett, tehát a lehető legjobb fogságba. Johann a vastag fatörzset körülölelő padhoz vezette Magdát. Együtt nézték innen a zöl-det. Johann nem tudott Magda szemébe nézni. Legszívesebben azt mondta volna: haljunk meg azonnal. Csak hogy ne kelljen semmi mást mondania. Felugrott, és mégis Magda arcába nézett. Arcának, hajának oválisába, és állta Magda pillantását, amely közvetlenül az orrgyökénél kezdődött. A több, mint törékeny orr alatt kicsiny száj. Kicsiny, nemes ívű vonás. Úgy kérdezett rá Lenára, mintha már mindent tudna. De hogy mindent, amit a villám-gyors falusi hírközlés révén Magda már úgyis tudott, most még meg is vallja neki – erre nem volt képes. Ó, pe-dig neki magának is milyen jót tett volna, ha elmondhatta volna Magdának, miként lesi éjjel-nappal Lena jeleit. Csak azt mondhatta, hogy néha, mikor Lena jön föl a lépcsőn, találkozik vele. Magda: dobd le. És mivel Johann csodálkozva nézett rá: a lépcsőn. Mire Johann: vagy úgy, azt mondod, dobjam le a lépcsőn.
A búcsúzással nem boldogult. Mikor Magda elment, biztos volt benne, hogy Magda most azt gondolja, Johann rögtön szakítani fog Lenával, szakít, még mielőtt bármi más eszébe juthatna. Az égvilágon semmi jelét nem sike-rült adnia, milyen hangulatban van. Pedig semmi mást nem szeretett volna annyira, mint éreztetni Magdával, mennyire emelkedett a hangulata, mint megosztani Magdával elragadtottságát, Lena-szenvedélyét. Ugyan miért nem lehetséges ez? Miért nem képes Magda átérezni, amit ő érez? Miért nem ragadja magával ebbe a néma uj-jongásba! Ebbe az állandó emelkedésbe! Emelkedik! Emelkedik! Hiszen már repül. Föl akármilyen magasra.
Johann olyan világot kívánt magának, amelyben lehetséges volna Lena nyári ruháiról mesélni Magdának. Ezek-ben a ruhákban lehetett csak igazán látni, milyen Lena valójában. A ruhaujj olyan rövid, hogy be lehet látni a ru-ha belsejébe. Sokkal szőrösebb a hónalja, mint Anitáé. A ruháiban jött-ment, de a ruháin belül meztelen volt. Ezt látta Johann. A ruhái helyet hagytak a meztelenségének. Hozzá sem értek Lena testéhez. Körülvették a meztelen-ségét, anélkül, hogy elrejtették volna. Lena meztelenül járkált a ruháiban. És miért ne lehetne ennek Magda is ré-szese? Miért nem élheti át Magda, ami most végbe megy benne? Johann valami természeti eseménynek érezte most magát. Olyan, mint egy napfelkelte, egy főnvihar, mint egy júniusi jégverés. Újabb költeményeket firkan-tott le, de ezeket már nem adta ki a kezéből. Lena megkérdezte, nem ír-e már költeményeket. Nem ír többet, ha-zudta. Hiszen ő nincs benne azokban. Inkább azt akarta leírni, milyen volt az, mikor nemrég nyáron lázas volt. Mikor feküdt a kilences szobában, odakinn, odalenn léptek a kavicson és léptek a házban, minden olyan, mintha a világ egy nagy csarnokban foglalna helyet, ahol minden zaj mérhetetlenül felerősödik. Annyira, hogy fájt. De mikor most visszagondolt, szépnek tűntek a fájdalmak.
A szekreterben megtalálta azt az áruátvételi könyvet is, amelybe annak idején első mondatát írta le. (Ó, hogy már ily korán / Belém költözött a magány.) Ha hét éven át megőriztem ezt a mondatot, gondolta, akkor pár évig még őrizhetem. De fontosabb volt számára, hogy azt őrizze meg, ami apától maradt meg a szekreterben. A legértéke-sebb lelet egy haránt alakú, vízzöld könyvecske volt, Wasserburg népszerűsítése képekkel és szövegekkel, abból az időből, amikor Glattharék még gyarmatárut, rövidárut, fehér- és gyapjúneműt, méter-  és díszműárut, valamint játékszert árusítottak, de ágyrugót és pelyhet, valamint gyászcikkeket is. Glattharnéra gondolt Johann, a végre-hajtási árverésre, amelytől aztán jobban félt, mint a lánccsörgető és rikoltozó krampusztól. A könyvecske összes ismertetőszövegét és ábráját olyan levéldísz keretezte, mint amilyent Johann apa tintatartójának fedeléről ismert. Jugendstil, mondta apa. Wasserburg, a német Chillon, ez volt a könyvecske címe. Itt érkezett meg csak igazán apához. Valószínűleg kereskedelmi tanulmányai idején hozta magával a könyvecskét Chillonból, a Genfi tó part-járól. És persze az a Lord Byron is volt Chillonban, akit Johann Tellel együtt fordított a gravenstein-fa alatt. Mi-csoda összefüggések!
De mohó érdeklődéssel olvasta az apa számára fontos újságkivágásokat is. Mozgósítási parancs, olvasta:
Alatta apa írásával: 34. márc. 22. Egy másik kivágás alatt a dátum: 36. november 11. Hetven éves, ez volt a cím. Alatta:

A honismeret terén nagy érdemeket szerzett férfiú, Ludwig Zürn nyug. áll. postai főfelügyelő 1936 november 9-én éjjel 12 órakor átlépte hetvenes éveinek küszöbét. Mindannak, amit Zürn úr fél évszázad alatt honismereti ér-tékekből összegyűjtött, csupán szerény töredéke jelent meg nyomtatásban. Hogy milyen alaposan és korszerűen dolgozott Zürn már sok-sok évvel ezelőtt is, tanúsítja, hogy sok egyebet ne is említsünk, a történelmi házikönyve, amelyhez hasonló műre most a mozgalom városa, München készül vállalkozni. Zürn tevékenysége azonban nemcsak Wasserburgra korlátozódott. Lindauban is nagy tekintélynek örvend, és kipróbált menedéknek tartják számon mindazok, akik híjával vannak árja mivoltuk bizonyítékainak. Adassék hát meg neki, hogy az évek lajtorjáján még sok-sok fokkal feljebb kapaszkodhassék.
Johann az ilyen cikkek olvasásakor úgy érezte, nem is élt még akkoriban. De él-e most? Egész biztosan nem olyan jelenben, amelyben osztozik másokkal. Csak azáltal élt, hogy volt Lena. Aminek nem volt köze Lenához, azt csak akkor észlelte, ha az külön megkövetelte tőle. Ilyenkor indoklásokkal kellett ellátnia magát, megmonda-nia, miért vegye észre ezt vagy azt, holott semmi köze Lenához. A községházára elmennie muszáj volt, hogy húsz márkáért elhozza a Viktor von Lützow bárótól hátramaradt összes könyvet, miután a báró, mihelyt bejelen-tették a háború elvesztését, mint mondták, a vonat elé vetette magát. Gierer varga is. De őt akár baleset is érhette a vasúti átkelőben. Johann-nak az volt a véleménye, hogy Gierer vargát baleset érte. Hogy a bárónál nem bal-esetről volt szó, tudomásul kellett vennie. A könyvek és írások, amelyeket ládákban kézikocsival hazaszállított, mind a homoszexualitásról szóltak. Magnus Hirschfeld: A harmadik nem. Az ilyesmi érdekelte. Meg akarta érte-ni az atyafi bácsit. Aki meghalt. Közvetlenül a felszabadulás után halt meg. Az Alpesi méhet már csak kiégett romhalmazként látta viszont. Egy SS-hadnagy harckocsizárat csináltatott a sajtüzemből, noha a falu fehér ken-dőkkel jelezte, hogy megadja magát, lelőtt egy francia tisztet, aki a tankján állva közeledett védtelenül feléje, utána őt szaggatta szét azonnal egy páncélgránát, majd pedig felgyújtották az egész üzemet.
Még előző nap lelőtték Otmar Räuchlet, a bácsi kedvenc sajtosát. Már hazafelé tartott Amtzellbe, ahol továbbra is lakott, mikor eszébe jutott, hogy elfelejtette leállítani a keverőművet. Tehát vissza Geiselharzba, kikapcsolta a keverőművet, hogy le ne égjen a villanymotor, aztán megint ki, irány: Amtzell. Már csaknem odaért, amikor jönnek szembe a franciák, ő menekül toronyiránt, a franciák utána lőnek, az egyik golyó úgy találja el hátul a fe-jét, hogy elöl kijön a száján.  Ezen a napon érkezett vissza a bácsi, miután Rottenburgtól Amtzellig hat napig tar-tott az útja, Amtzellben megtudta, hogy az Alpesi méhéből harckocsizárat csináltak, úgy döntött, hogy Otmar Räuchle háza előtt a padon várja meg, míg hazaérkezik embere, aztán végig kellett néznie, amint holtan hozzák haza. Másnap reggel holtan találják Otmar Räuchle lakószobájában, a karosszékben ülve, csak egy kissé félre-csúszva. Úgy ült ott, mint aki csak elbóbiskolt. Az Alpesi méhhel együtt elégett a korhadozó zongora, elégtek a vörös kárpitozású székek, amelyeknek olyan lábai voltak, hogy törékenységükben és hajlékonyságukban mintha nem is értek volna le a padlóig, elégett az állóóra, amely mintha álmából felriadva ütött volna, és elégett az üve-ges könyvszekrény is. Nem égett el viszont a lexikon huszonnégy félbőrbe kötött, arany metszésű kötete. Azt és a hat kötetes Schiller-kiadást a nagybácsi, még mielőtt lecsukták volna, Geiselharzból Wasserburgba fuvarozta; észrevette ugyanis, hogy Johann érdeklődik e két mű iránt, tehát neki adta őket. Akár a Schillert, akár a Meyert vette kézbe Johann, mindig áhítattal forgatta. Gazdagnak érezte magát. És tágasság volt benne, végtelen sok tér, de csak a világosságnak, tulajdonképpen csak a ragyogásnak, az aranyos ragyogásnak és a legmagasabb hangok-nak. Jó, nem volt tenor, de fel tudott szárnyalni. Bármilyen hang lehetősége ott rejlett benne. Csak épp hagynia kellett, hogy ott is maradjanak. Mihelyt ki akarta énekelni őket magából, vagy akár csak elmondani, kiderült, hogy az a káprázatos hangja nem is olyan káprázatos. De amíg ennek a hangnak nem volt más dolga, mint hogy kitöltse Johannt, a világ legteltebb, legszebb, legmagasabb hangja volt. Így felhangolva Johann megtehette, hogy semmilyen szörnyűségről nem vett tudomást. Lepergett róla minden, ami rettentő volt, ahogy jött, úgy ment is mindjárt. Nem vitatta, hogy szörnyűségek tárulnak fel körülötte. De nem akart színlelni. És színlelnie kellett vol-na, ha úgy tesz, mintha elérnék őt ezek a szörnyűségek. Nem érték el. Úgy érezte, mintha valami áradatban sod-ródna. Valami olyan elemben, amely csupa kegy és ragyogás. Valahány napra csak emlékezett, a legszebb nap volt az életében. Más napokat a közelébe sem engedett.
A bérmálás napja. Júniusban. Josef és ő a bérmálók seregében, egy nagyméltóságú püspök úr, akit még Josephnak is hívtak, bár ph-val írta az f-et, a szent Ulrich utóda, jött el Augsburgból, vizsgáztatta a bérmálókat, az egész plébánia előtt tette föl a kérdést, mit jelent a szentháromság, mit a rózsafüzér-titok, milyen szentek ün-nepét ültük a múlt héten, és milyenekét fogjuk a jövő héten, versengtek a leány-mutatóujjak és fiú-mutatóujjak, utána Josef és Johann arany karórát kapott a bácsitól, kirándulás a Gebhardsbergre, a kilátás, a tó, nemes kék ál-lat, amely Konstanzot a lábai közt tartja, sült kolbász, limonádé, a nagybácsi, föltöntúlian tömény jókedély, el-nyűhetetlen. Hogy a wasserburgi beneficiátus tartotta a püspöki pásztorbotot, a nonnenhorni a püspöksüveget, az Johann szemében két káplánjukat örök időkre fölemelte. A papot ellenben az sem ruházta fel semmi maradandó-sággal, hogy ő viselte ünnepélyesen a vecsernyepalástot. A nagybácsi a Gebhardsbergen ismét elővette finom, fehér zsebkendői egyikét, és letörülte vele a nyelve hegyét. Szinte megpucolta. Akkor is így tett, mikor Josef és Johann Wangenben Bredlnél kamgarn-öltönyöket és gabardin-kabátokat próbált. Johann sohasem merte megkér-dezni tőle, miért csinálja ezt. Most ez a minden Anselmek Anselme is halott volt. A finom, fehér zsebkendőket soha nem használta másra, mint a nyelve hegyének tapogatására. Lehet, hogy a bácsi egyszerűen valami kény-szert érzett, hogy gyakran megérintgesse a nyelve hegyét, de nem akart a mindennapi teendőkkel elfoglalt kezé-vel hozzáérni, ezért kellettek neki azok a csodálatos fehér zsebkendők. Anselm, gondolta Johann, most már telje-sen az enyém vagy. Mamától tudta, hogy mikor a nagybácsi még teljesen nincstelenül nekifogott a sajtüzem fel-építésének, éveken át nem evett mást, csak savanyú pityókát, azaz savanyú krumplit. És a tejpénzért takarékos-kodásból mindig gyalog ment el Wangenbe. Oda-vissza legalább tizenkét kilométer. Aztán mint befutott ember persze már csak autóval. Mindig dúdolt a volánnál. Enélkül a testességében mindig dúdoló férfi nélkül Johann talán túl későn jutott volna el Schillerhez. És ha nem használt is semmit, hogy arany metszésű félbőr kötésben tanulmányozhatta a vaginát, mégiscsak más volt tudni, mit nem ismer az ember, mint egyáltalán nem tudni, mi mindent nem ismer. Minden pillanatok csúcspontja: az öszszes templomi zászlót leengedik, Krumbacher beneficiátus odatartja a nagyméltóságú püspök úr elé a tálat a szent krizmával, a püspök belemártja az ujját, és ami rajta marad, azt Johann homlokára simítja, lehet érezni, és már jön Hebel beneficiátus két ministránssal, és vattával letörli a szenttiszta ragacsot, és a vattacsomót átnyújtja Höschelerék Heinijének, az pedig beleteszi a tál-ba, amelyet Frommknecht Hermann tart oda neki. És mindenhonnan zeng, illetve inkább zsong az ének: dicsé-rünk téged, nagy Isten.
Mama, úgy látszik, nem tudta tovább vállalni a felelősséget azért, hogy Johannt a diványon mindössze egy vé-kony deszkafal választja el Lucile-től. Gyakorlatilag egymás mellett feküdtek. Johann hallotta Lucile-t fütyürészni, lélegezni, és biztosan Lucile is őt. Johann-nak vissza kellett mennie a kilences szobába, a dupla ágy-ba. Ahol Josef aludt régen, most Anselm aludt. Johann szerencsére az ablak felőli oldalon aludt. Mikor feküdt itt a takarója alatt, és találkozott önmagával, gondolatai természetesen az ablakon kívül jártak, a túloldali tízes szo-ba első ablaka előtt. Mindenszentekkor azt mondta a folyosófalnál egy szájra-száj- és szájba-száj-egyezkedéskor: ma éjjel jövök. A lehető legkomolytalanabbul mondta ezt. Úgy mondta, mintha azt mondta volna: nem kell fél-ned, Lena, hogy tényleg jövök, csak egyszerűen olyan jó ezt mondanom, legszívesebben ezerszer elmondanám egymás után: ma éjjel jövök, jövök, jövök… Miután két órán át mondaná, a lehető legáhítatosabb csendességgel azt mondaná: ne félj, nem is jövök, csak úgy mondom, de mondanom muszáj. És újrakezdené: ma éjjel jövök… A folyosófalnál persze csak egyetlen egyszer mondta, és a lehető legkomolytalanabbul. Azt, hogy ha tényleg menne, nem a recsegő folyosódeszkákon menne, mert mama erre nyomban mi-az-Johann-nal reagálna, remélhe-tőleg nem kell kimondania. Kínos lett volna mamát egyáltalán említenie ezzel az éjszakai tervvel kapcsolatban.
Hangtalanul feltápászkodott, kibújt az ágyból, kinyitotta az ablakot. Fénytelen éjszaka. Az utcai lámpa még nem működik. De az aranyszínű gesztenyefalevelek szinte világítottak. A hídmérleg és az állomás körvonalait csak sejteni lehetett. A világossárga házfal is világított valamennyire. Nagypapa vöröses homokkőpárkánnyal és -kerettel látta el világossárgára festett háza ablakait, és minden ablak fölött vöröses homokkőoromzat díszlett. Az egyik ablak párkánya csaknem következő ablak párkányáig ért. Át lehetett lépni egyikről a másikra. Fenn meg tud kapaszkodni a homokkő-oromzatban. Úgy előreugranak, hogy biztos fogás esik rajtuk.
Tornaingben és tornanadrágban, mezítláb Johann elég biztosan állt a lábán, mikor a szobája ablakában fölegye-nesedett, és tapogatózni kezdett a fal mentén. A homokkőpárkányokon biztosan lehetett lépkedni. A homokkő-oromzatok legalább három centiméterre nyúltak ki a falból, laposan emelkedtek és aztán laposan ereszkedtek alá minden ablak fölött, ezeken a lapos lejtőkön Johann talált az ujjaival annyi tartást, hogy közben a lábaival pár-kányról párkányra tudott tapogatózni. Csak akkor lett nehéz a dolga, amikor a tízes szoba első ablaka elé ért. Jól értette-e vajon Lena a könnyedén odavetett szavait? Nyitva van-e az ablak, ha be is van támasztva? Vagy egyet gondolt Johann-nal, és ugyanazt érezte, mint ő, akkor nyitva lesz az ablak, vagy nem gondolt egyet vele, és nem érezte ugyanazt, akkor majd Johann visszatapogatózik a szobája ablakához. Kopogni nyilván nem kopoghat. Lena jól értette Johannt. Az ablakot be lehetett nyomni. Lena már ott is állt az ablaknál. Kezét nyújtotta Johann-nak. De neki nem volt rá szüksége. Hangtalanul leereszkedett. Lena vezette. A dupla ágyhoz. A mindenszentek-ről halottak napjára virradó éjszaka volt az egyetlen éjszaka, mikor Josefine várhatóan nem alszik Lena kézzel-fogható közelségében, mert Josefinének, aki évtizedek óta dolgozott Lena családjának, és tulajdonképpen már családtag volt, mindenszentekkor és halottak napján az Allgäuban szülei sírjánál kellett imádkoznia. A keletre nyíló ablak alatt azonban volt még egy ágy Lena kisebbik öccse számára. Ő remélhetőleg olyan mélyen alszik, mint Anselm. Johann-nak kezdettől fogva úgy kellett tennie, mintha megfeledkezett volna arról, hogy fekszik ott még egy hat éves kisfú. Másfelől nem volt szabad megfeledkeznie róla. Mikor aztán ismét odaát feküdt a takaró-ja alatt, megállapította, hogy beszámíthatatlansága ezen az éjszakán másféle volt, mint amikor Luise húgával hentergett a Schwandholzban a gumírozott Klepper-kabáton.
Lena nem hárította el, még látszatra sem. Természetesen nem is segített neki. Ezt Johann zokon vette tőle. Úgy tett, mintha mindent tudna. Kezdetben tett úgy. Aztán Lena észrevehette, hogy nem olyan jártas a dologban, ahogy mutatja. Lena éreztette vele, hogy rokonszenvez a tudatlanságával, úgyszólván szerelmes szeretettel meg-osztja vele. Megértette Johann-nal, hogy a legkisebb baj az, ha nem történik semmi. Az általában is a ,,legfőbblegszebblegédesebb”.
Ez volt eddig a legtökéletesebb viszonzás, amivel eddig Johann találkozott. Tökéletes előzékenység ebben a leg-igazibb sorshelyzetben. Még soha nem tapasztalt összehangoltság. Akármi történjék is, akárhová jussanak is ezen a kiszámíthatatlan éjszakán, együtt állják ki, egyek maradnak. Ez a Lena által megtalált hangulat vitte át a célon. Tette őt illetékesebbé, mint amilyen volt. És amikor így átbukott a célon, még arra is gondolnia kellett, hogy semminek sem szabad belőle Lenába jutnia. Még erre is! Úgy érezte, Lena közönséges gazembernek kell, hogy tartsa, ha képes hidegvérűen, jéghidegen, tökéletes fegyelmezettséggel és ügyességgel hirtelen visszahú-zódnia belőle. Utólag azt remélte, mégiscsak sikerült neki. Biztos nem volt benne. Mikor ismét odaát volt, a ta-karója alatt, még egyszer és még egyszer lejátszódott benne, ami Lena ágyában lejátszódott. Úgy érezte, nem ágyban fekszik, hanem boldogságban. Nem volt súlya, vitte valami, amit eddig még soha nem tapasztalt. Nem boldogságnak nevezte. Még el is utasította ezt a szót. Már megint nincs semmilyen szava a legfontosabbra. Éve-ken át futott, mászott, kúszott és kapaszkodott fölfelé, minden lehetséges fáradságot vállalva, hogy egy kicsit még följebb és még följebb jusson, semmilyen vereség ne térítse el a céltól, de a célról jóformán sejtelme sem volt, és a végén talán még kiderül, hogy ami a legfontosabb számára, az nem is létezik. Bármi, ami érdekelte, háború, versek, hegyek, erő, ruhák, hangzatok, beszédek és hallgatás, csak annyiban érdekelték, amennyiben kö-zelebb vitték a célhoz. És ami nem vitte a cél felé, nem létezett. Magától nem. Ahhoz szándékosan kellett oda-fordulnia. Úgy tennie, mintha érdekelné. Még soha nem érdekelte semmi, ami ne oda föl, ne oda be vitte volna, abba a bizonyos vágyva-vágyott célba. És most megtörtént. Célba ért. Nem más és nem másvalaki, mint Lena ál-tal. Talán a megváltás szót kell erre használni. De valójában nem volt már szüksége szavakra. Hiszen most már meg van váltva. Elmúlt a boldogtalanság időszaka, amikor minden bizonytalan volt. Hát tessék. Vége. És ez a hála: szinte kínozza most, hogy minden ilyen vakítóan világos és nyomatékos. Abból a kétes egzisztenciából egyszeriben a legszebb bizonyosságba megváltódni! Lena, őszintén, úgy érzem, egyszeriben nem úszom többé ár ellen. Hirtelen visz az ár, sodor, sodor, pihekönnyű vagyok, és minden úgy jó, ahogy van.
Hozott magával egy kis vért a tízes szobából. A fekete tornanadrág elnyelte.
Mikor másnap talpra szökkentette Lena sarokszólója, és kirontott a folyosóra, Lena nem hagyta elkapni magát, de mikor kiszabadult Johann öleléséből, azt kiáltotta neki: ma éjjel én jövök. És már lenn is volt, szólt a zongora. Mivel már nem voltak franciák a házban, Mozartot játszott. Mikor így leszaladt előle, és zongorázni kezdett, Johann hallhatta, hogy ez a muzsika most neki szól.
Kissé mintha csorbult volna önérzete, mikor Lena felbukkant az ablakában, becsuszszant, és úgy tett, mintha semmiség volna párkányról párkányra tapogatózni a házfal mentén, ujjaival a fenti a homokkő-kiszögellésekbe kapaszkodva. Van egyáltalán Lena akkora, hogy a párkányról fölér az oromzatig? Hiszen ezek magas, régi szo-bák magas, régi ablakai. De ott volt. Selyemköpenyben. Johann zseblámpával pásztázott végig rajta. Belül tűzvö-rös, kívül vadul virágos. Mivel Johann ámuldozott, Lena megsúgta: a mamámé. Johann halkan bereteszelte mindkét ajtót. Bejönni nem tud senki. Ha Anselm felébred, Johann-nak valamilyen Old Shatterhand-mozdulatot kell kipróbálnia. Kivett a szekrényből egy hímzett párnahuzatot, és ráterítette a lepedőre. Ez a párnahuzat már egyáltalán nem illett a mostanában használatos párnákra. Biztosan a nagymama hozományából származott. A gót betűs hímzés azt mondta: bánatod feledd, hajtsd reám fejed. Utána, mikor Lena ugyanazon az úton távozott, amelyen jött, magával vitte a huzatot. Majd kimossa. Johann észrevette, hogy a második éjszaka sokkal vére-sebbre sikerült, mint az első. Világosan érezte, hogy le kell törülnie a vért a testrészéről. Tudta, hogy lenn az éj-jeliszekrény alján ott van az a fehér díszhuzat, amit a nevezetes tengerész-HJ-napokon rá kellett húzni a kék sap-kára. Azzal dörgölte magát tisztára. A véres díszhuzatot elsüllyesztette az iskolai aktatáskájában. Másnap reggel úgyis biciklivel akart iskolába menni. A Wasserburgból Lindauba vezető négy-öt nagyjából párhuzamos útvonal közül azt választotta, amelyik egy alig járt földúttal kezdődik, és fenyvesbozót mentén visz át a Birkenrieden. Ott bedobta a véres sapkahuzatot az Oesch-patakba, és remélte, hogy az majd gondosan leviszi a jócskán véres hol-mit a tóba, és ott valahol örökre elsüllyeszti.
Lena ezen a második éjszakán is osztozott vele mindenben. A közösség érzete ezen a második, eseménydúsabb éjszakán is fontosabb volt mindannál, ami létrehozta. A második éjszaka eseménydúsabb volt, mint az első. Mie-lőtt Lena megint kitornászta magát az ablakon, ő ezt így fejezte ki: ezt nem kell meggyónnom.
Iskola után Johann megint azt az utat választotta, amely a Bichelweiher mellett és aztán a Birkenrieden át visz vissza. Ezen az úton még soha nem találkozott senkivel. Ezúttal már messziről látta, hogy nem sokkal a pályaőr házikója előtt, ahol a földút a kátrányozott útba torkollik, egy bicikli van a feje tetejére állítva, és valaki a hátsó keréken matat. Még oda sem ért, már látta: Wolfgang Landsmann. Defekted van? kérdezte Johann. Az van, de nincs gumiragasztóm, mondta Wolfgang. Johann nekitámasztotta a biciklijét egy kis fenyőnek. Szerbusz, mondta Wolfgang. Szerbusz, mondta Johann. Tulajdonképpen azt akarta most megkérdezni, hogy ez az a ballonabroncsú bicikli-e, amelyet Edi Fürst annak idején a tornaterem mellett lehajított a domboldalon. De hát látta, hogy a bi-cikli ballonabroncsú, tehát az, amelyik repült annak idején. Így azt kellett volna mondania: jé, hiszen ez az a bi-cikli, amit az Edi annak idején eldobott. Ezt azonban nem mondhatta. Viszont úgy sem tehetett, mintha fogalma sem volna, miféle bicikli ez. Mivel Wolfgang aktatáskát csíptetett a biciklije csomagtartójára, Johann megkér-dezhette volna tőle, hogy az iskolából jön-e. Mivel azonban Wolfgangnak, ha a lindaui középiskolába járna, Johann osztályába kellene járnia, nem jöhet most az iskolából.
Johann túlbuzgón elővette a ragasztókészletet a nyeregtáskájából, megvizsgálta az abroncsot, nem talált benne szöget, tehát, mondta, nincs más hátra, mint leszerelni a kereket, kivenni belőle a tömlőt, felpumpálni, elrohanni vele a néhány méternyire lévő Oesch-patakhoz, és vízbe meríteni a tömlőt, akkor mindjárt meglesz a lyuk. És ar-ra gondolt: remélhetőleg nem akadt fenn valahol a véres sapkahuzat.
Ha nem lett volna ott közben a magaslatnak nevezett domb, arról a helyről, ahol álltak, elláthattak volna a torna-teremig. Szerencsére nem láttak oda. Johann érezte, hogy egyáltalán nem volna ínyére, ha Wolfgang most Edi Fürstről meg az egykori sorakozóról kezdene beszélni. Fogalma sem lett volna, mit kellene akkor mondania. Mit tudna mondani. De hogy ő maga kezdjen róla beszélni, az elképzelhetetlen volt. Ha Wolfgang kezdene, Johann-nak reagálnia kellene. De hogy hogyan, nem tudta. Tehát egyelőre minden figyelmét a gumifoltozásra összpon-tosítani.
Mivel Johann látta, Wolfgang mennyire járatlan a gumidefekt kijavításában, szakértőként léphetett fel. Wolfgang csak bámult. Ez jólesett Johann-nak. Még mindig Hegébe Hotze Franzhoz vitt ugyan minden kerékdefektet, és míg Hotze Franz foltozta a gumit, ő a kecskéit vakargatta, ahelyett, hogy figyelt volna a foltozásra. De mikor a Csálékalap Nonnenhornban megfoltozta a biciklijét, odafigyelt. Most egyszerűen ő volt a szakember. Ragasztó-készlete teljes. És Wolfgang úgy figyelt rá, olyan tiszteletet tanúsított bicikliszerelői mutatványa iránt, hogy nem maradt más választása: sikerülnie kellett. És sikerült. Legalábbis nem eresztett le a kerék, míg az Étteremig ér-tek. Tolták a biciklijüket, mert még nem fejezték be a beszélgetést. Vagyis Wolfgang nem fejezte még be, amit Johann-nak nyilvánvalóan el akart mesélni. Amíg az időjárás engedi, mindennap elbiciklizik Lindauba, és onnan vonattal megy Bregenzbe. Már 43 vége óta Bregenzbe jár iskolába.
Milyen keveset tud Johann. Ezen csodálkozik Wolfgang a legjobban. Hiszen az ő mamája, aki zsidó nő, kivált-ságos vegyes házasságban élt az apjával, Landsmann doktorral. Az apja, a neve ellenére, nem zsidó. Stuttgartból származik, eredetileg tulajdonképp Weingartenből. Ha az asszony, mint mondták, árja lett volna, a házasságot csak vegyes házasságnak nevezték volna. Wolfgangot 1927-ben Dillmann plébános keresztelte meg. Engem is, akarta volna Johann mondani. De nem mondhatta. Az apja tehát zsidó rokonságú lett, mint mondták, elveszíti Stuttgartban a bizalmi orvosi állását, a betegbiztosítási jogosítványát, épp hogy csak légoltalmi biztos lehet a stuttgarti Sváb-alagútban. 43-ban kibombázzák őket, visszaköltöznek ide az Eschig és Halke melletti házukba. A mama Bregenzbe viszi Wolfgangot, ott fölveszik, az iskolaigazgató tudta, hogy büntetendő cselekményt követ el, zsidó anyától származó gyermek csak 3. osztályos koráig járhatott iskolába. Anno 44-ben Wolfgang a szülei tudta nélkül ROB-pályafutásra jelentkezik önkéntesként. De aztán csak a Volkssturmig viszi, a halkei parancs-nokságon. Éjszaka eltakarítják a napközben épített páncélos zárakat. Wolfgang mamája egyfolytában retteg, hogy elhurcolják. Heller igazgató-tanító szeretett volna erről gondoskodni. Ezért kérte aztán, hogy a tanítót nyolc vasárnapra ültessék ki a kirakatba, és akasszanak táblát a nyakába ezzel a felirattal: náci voltam. Wolfgang apja kinevette a mamát, szerinte téves ez a közlemény a táblán, helyette annak kellene ott állnia, hogy: náci vagyok.
Wolfgang észrevette, hogy újdonságokat mesél Johann-nak. Akkor azt sem tudod, hogy Rudolf Hess 1934-ben meglátogatta Haenselnét? Nem, Johann nem tudta. Azt sem tudta, hogy Haenselné zsidó. Wolfgang csodálko-zott. Protekciója volt Münchenből, mondta Wolfgang. Johann közbe akarta vetni, hogy Haenselné hűséges szén-vásárló. De ezt most nem mondhatta. Általában nem mondhatott semmit. Az antifasiszta kör, amely mindig is lé-tezett a faluban, most dokumentációt állít össze arról, hogy 1933 és 1945 között hogyan üldözték a nácik Wasserburgban az antifasisztákat. Az a Springe ügyvéd felel érte, aki már 1937-ben lelépett Berlinbe. Johann csak látásból ismerte az ügyvédet, mert az a konkurrenciától rendelt szenet. Prestele asszony, dr. Rütten, Bestenhofer professzor, Hajek-Halke tartoznak még ehhez a körhöz. Csupa villalakó. Prestele asszonyon és Hajek-Halke úron kívül egyik sem Johann ügyfele.
Mikor a gesztenyefák alá értek, a különszobából meghallották a zongorázást. Lena, mondta Wolfgang. Johann megijedt. De úgy tett, mintha nem nagyon tudna mit kezdeni ezzel a névvel. Wolfgang: Prestele-tanítvány. Ezt természetesen Johann is tudta. Mivel azonban most már ő az volt, aki jóformán nem tud semmit, erre a felvilágo-sításra is úgy bólintott, mintha új lenne számára. Prestele azt mondja, nagyon tehetséges, mondta Wolfgang. Ezt Johann még valóban nem hallotta. De hiszen te ismered, mondta Wolfgang, a bérlőtök lánya. Johann bólintott, de egyúttal vállat is vont, mintha neki nagyjából mindegy volna, ismeri-e a bérlő lányát vagy sem. Wolfgang azonban még ennél is többet tudott. Georg, Lena apja, aki mindig antifasiszta beállítottságú volt, és az ő apja a legsúlyosabb időkben is mindent megbeszéltek egymással. Hiszen Lena és a családja átélték azt a szörnyű táma-dást, tavaly áprilisban. Johann erre elmondhatta volna, hogy Lena elmondta neki, számára azon az éjszakán az volt a legrosszabb, hogy amikor előmászott a légópincéből, az égő Friedrichshafenben sehol sem tudott vécére menni. De nem mondta el ezt sem. Wolfgang  annyira be volt avatva a részletekbe Lenát és családját illetően, hogy Johann kirekesztve érezte magát. Georg, mondta Wolfgang. Így hívják Lena apját. Wolfgang, úgy látszik, tegező viszonyban van az egész családdal.
Akkor Wolfgang odament a különszoba egyik ablakához, és megkocogtatta. Lena azonban olyan hangosan ját-szott, hogy nem hallotta meg a kopogást. Nem hallja, mondta Wolfgang. Ha találkozol vele, add át üdvözlete-met, mondta. Reméli, hogy ezentúl gyakrabban látják egymást. Johann bólintott. Wolfgang felszállt a biciklire, intett és elhajtott, a nyugati vasúti átkelő felé. Johann ismerte az utat az Eschig-villa, a Hajek-Halke-villa és a Landsmann-ház felé.
A hátsó ajtón ment be a házba. Nem akart mindjárt találkozni Lenával. Mama megvárta az ebéddel. Anselm már megint elment.
Utána csak ült Johann, és vonakodott verset írni. Pedig buzogtak belőle a szavak, amelyeket Lena az elmúlt két éjszaka a fülébe sugdosott. Bármit akartak mondani egymásnak, azt súgniuk kellett egymás fülébe. Már ezáltal is olyan melegség támadt köztük, hogy az testestül-lelkestül átjárta őket. Maguk a szavak is áthatóak voltak. Lena fanatikus kicsinyítő volt. A kicsinyítések nem kisebbítették, amit kicsinyítettek, hanem megsokszorozták, végte-lenné tették, kitöltötték a világot. Lena szája nem áramoltatta, hanem kiáltozta a szavakat. Egész halkan, de kiál-tozta. Talán ez volt az átható benne, hogy olyan halkan kiáltozott. Jóformán mássalhangzók nélkül. Lena felpuhí-totta a nyelvet. Lágyabb, de egyben hevesebb tódulás már nem is lett volna lehetséges.
Mostanáig, ha emberekkel akadt dolga, szakadatlanul ügyelnie kellett, nehogy olyan hibát kövessen el, amelynek következményeiért bűnhődni fog. És akikkel dolga volt, mind ugyanúgy vigyáztak, nehogy rosszul csináljanak valamit. Az ellen, hogy Johann egyedül van, mama még sohasem tehetett semmit. Nem is tudta mama, hogy Johann egyedül van. Ő ugyanolyan egyedül volt, mint Johann. Mikor Lena a fülébe kiáltott, apa jutott eszébe, az eszkimó-nyelv, a orrheggyel történő köszönés és a szó-karácsonyfa. Egész szó-karácsonyfája felzúgott most hir-telen a Lena-szavaktól. Az ő szájába nem illettek. Neki magának kellett szavakat találnia. Arra is, amit Wolfgang mesélt magáról meg az anyjáról meg az apjáról. A félelemre, amelyben Wolfgang mamája élt, mert a tanító el akarta vitetni. Johann védekezett a félelem ellen, amelyben Landsmann-nénak kellett élnie. Sajnálta Wolfgangot, amikor Edi Fürst lehajította a biciklijét a lejtőn. De aztán elfelejtette Wolfgangot, és elfelejtette, hogy elfelejtette. Miért nem mondta meg, hogy ismeri ezt a biciklit? Mutathatta volna, hogy ismeri ezt a biciklit. Akkor Wolfgang tudta volna, mit akar Johann mondani ezzel! Miért nem mondta el ezt? A félelem, amelyben Landsmann-né élt, korlátozza őt. Nem akarja, hogy köze legyen ehhez a félelemhez. Egyszer vagy kétszer látta Landsmann-nét, mi-kor Hajek-Halke úrnak II. osztályú kokszot szállított abba a földszintes raktárépületbe, amely az üvegház tolda-léka. Landsmann-né a kerítésnél állt, és a mindig barnára sült Hajek-Halkéval társalgott. Landsmannék nem tar-toztak a vevőkörükhöz. Johann jóformán oda se nézett rájuk, miközben a teli puttonnyal az üvegház toldalékához ment, vagy jött vissza az üressel a kocsihoz, amelyen Niklaus vagy Dusan időközben a másik puttonyt újra meg-töltötték. Minden évben százhúsz mázsa II. osztályú kokszot szállított Hajek-Halke raktárhelyiségébe. Landsmann-né arca. A szeme, amely ki akart törni üregéből, de az alsó szemhéj megakadályozta benne. Súlyo-san nehezedett szeme az alsó szemhéjra. És az ajka, az is milyen súlyos. Vastag és súlyos. De az álla megakadá-lyozta, hogy kihulljon az arcából. Érezte, hogy Wolfgang azért mesélte el neki, amit elmesélt, mert Johann-nak ezt tudnia kell. Talán úgy vélte Wolfgang, hogy szemrehányás illeti Johannt, amiért mindezt nem tudta, nem vet-te észre. Johann védekezett ezzel a gyanított szemrehányással szemben. Honnan tudhatta volna, hogy Haenselné zsidó? Nem akart semmit sem megkövetelni magától. Amit érez, azt maga akarta érezni. Senki ne várjon el tőle olyan érzést, amelyet ő maga nem érez. Élni akart, nem félni. Landsmann-né meg fogja fertőzni a félelmével, ezt érezte. El kell terelnie a gondolatait tőle meg a félelmétől. Egyik félelem szüli a másikat. Semmi sem olyan biz-tos, mint ez. Félt, hogy találkozik Landsmann-néval. Mióta tudta, milyen félelemben élt, nem tudta, hogyan vi-selkedjen vele. Hogyan köszönjön neki, hogyan nézzen rá vagy félre? Fejezzen ki többet, mint amennyit pilla-natnyilag éppen érez? Nem akart kényszeredett lenni. Nem akarta, hogy bárki is bármire kényszerítse. A halottak várnak rá. Josefet nem tudta halottnak elképzelni. Josefet mindig elevenen látta maga előtt. Télen talán már ha-lottnak képzeli el a halottakat. Most még nem. Ebben a perzselő nyárban még nem. Azért jelentkezett önkéntes-nek, hogy szabadon választhassa meg a fegyvernemet. És nem azért nem jelentkezett a légelhárításhoz, mert nem akart lógósnak számítani, hanem fel akart vágni, hogy olyan barna, mint tíz meztelen néger. A nyelv, amit 1933 után megtanult, az egyházi nyelv után, a második idegen nyelv volt. Nem került hozzá közelebb, mint az egyházi nyelvhez. Csak vesződött mindkét nyelvvel. Meg kell találnia a magáét. Ehhez szabadnak kell lennie.
Egyszer, a lindaui iskolaudvarban, az utolsó tanítási napon, mikor levonták a zászlót, őt bízta meg az igazgató, hogy oldja meg a kötelet, és lassan engedje le a zászlót. Az igazgató maga kinyújtott karral szorosan a zászlórúd előtt állt. Mivel ez az igazgató egyszer sértő üzenetet küldött mamának Johann-nal – gondolja meg, hogy Johannból középiskolást vagy szenesembert akar-e nevelni –, Johann először úgy tett, mintha a kötél beszorult volna a felső orsóba, és ezáltal arra kényszerítette az igazgatót, hogy a vártnál tovább tartsa kinyújtva a karját, aztán meg úgy tett, mintha elveszítette volna uralmát a hirtelen kiszabadult kötél felett, a zászló lezuhant, félig maga alá temette az igazgatót, aki mikor kiásta magát alóla, így szólt: persze, ez a seggfej. Megvető és ádáz te-kintetét Johann soha nem fogja elfelejteni. Így legfeljebb még a hegyivadász őrvezető nézett rá a Kreuzecken a géppuska mellől, mikor Johann azt mondta, ő úgy látja, hogy a hó fehér.
Johann nem akarta, hogy valaha is alá legyen még vetve valamilyen hatalomnak vagy félelemnek. Senki semmi-lyen igénnyel ne lépjen fel vele szemben. Olyan szabad szeretett volna lenni, amilyen szabad még senki nem volt.
Ekkor meghallotta Lena lépteit: jött fel a lépcsőn, végig a folyosón. Fel kellett ugrania, máris kinn volt, elállta Lena útját és föltette a kérdést. Mi volt közted és Wolfgang Landsmann között, vagy: mi van köztetek? Közben beletúrt Lena hajába, mintha arra akart volna ezzel utalni, milyen jól illik Wolfgang mesésen szép fekete haja, amely fénylőn és simán omlik a nyakába, milyen jól illik ez a haj Lena hasonlóan fekete, vad és lendületes haj-hullámaihoz. Ó, te, mondta, gyere ide. Magához vonta Johann fejét, hogy további szavakat kiáltson a fülébe, ki-csinyítő szenvedélytől és lágyító erélytől túlfűtött szavakat. Láthatólag nem fogyott ki a szavakból. És tizenhat éves az ilyen, mondta a tizennyolc éves fiú, és dühösen szájával zárta le a lány száját. Vagyis egyáltalán nem volt dühös, csak dühöngeni akart. Lena száján és a szájában dühöngeni.
Másnap ömlött az eső, Johann ismét vonattal ment iskolába. Hazafelé jövet eszébe jutott, mit álmodott az éjjel. Valamiféle akarat nélküli állapotra törekedett. Nem fontos, hogy az álom engedelmeskedjen neki. Lena és ő egy dupla ágyban, kettesben vannak a szobában, Lena Josef felesége, Josef majd jön még, Lenának és neki tudnia kellett volna, hogy ilyesmit nem tehetnek, itt Josef felségterületén, és Johann még kérdezte is előtte Lenától, nem lesz-e ez sok, a fivér felesége. Josef csak két szót szólt az ajtóból: rabló civilben. Johann Josef zakójában állt a tükör előtt. De ruha nélkül is feküdt Lena mellett az ágyban.
Mikor Johann felébredt ebből az álomból, elszégyellte magát.
Soha többé nem veszi fel Josef egyik szép zakóját sem. Nem szabadult az álomtól. Kitért a részletek elől, de a hangulata megmaradt, mint valami alapszín. Próbált olvasni. Az álom átütött rajta.
Szerencsére meghallotta Lena közeledő lépéseit, a folyosón termett, elkapta Lenát, de ő most nem simult úgy a karjába, mint máskor. A Kerekasztalnál, mondta, bőg Krohn úr Friedrichshafenből, és elmeséli, hogy áprilisban fel kellett robbantania az Argen-hidat Giessennél, de ő külön megvárta, míg öt fiatal francia ér a hídra, és csak akkor nyomta meg a gombot. Mit csinál most, kérdezte Johann. Megint nadrágot árul, mondta Lena. Egy ba-rakkban. Hiszen a boltja elpusztult. Le a lámpát, ki a bicskát, három ember vérben forog, mondta Johann. Igen, Seehahn úr, mondta Lena.
Mikor Johann megint egyedül volt a szobájában, és hallgatta, hogyan zörgeti a szél meg az eső a négy ablak zsa-luit, be kellett vallania, hogy nem volt képes elmesélni Lenának az álmát, amelyben Josef felesége volt. Ezt az álmot el kellett volna mesélnie neki. Lena mindent elmond neki magáról. Johann nem tud neki mindent elmon-dani. Minden nap akad valami, amit nem tud elmondani neki. Írja le, amit nem tud elmondani? Írja le az álmot, aztán olvastassa el Lenával a leírt álmot? Némi reménység, hogy ha leírja, meg tudja nyugtatni az álmot. Vagy hogy akkor majd enged az álom megszégyenítő ereje. Le kell írnia az álmot. Védekeznie kell.
Leírni az álmot, ez olyasvalaminek tűnt, amit tilos megtenni. De megtette. Meg kellett tennie. Egyszerűen rábíz-nia magát a nyelvre. Talán a nyelv tud valamit, amit te nem tudsz.
Mikor leírta az álmát, látta, hogy nem az álmát írta le, hanem azt, amit az álom jelentésének tart. Az álom eleven bőségéből nem maradt semmi. Míg álmodott, értett mindent, most, hogy felébredt, már csak a jelentést érti. Az-által, hogy leírta, lerombolta az álmot. Nem a nyelvre bízta magát, hanem leírta, amit le akart írni. A leírással el akarta venni az álomtól megszégyenítő erejét. Célba vett valamit, ahelyett, hogy rábízta volna magát valamire. Le kell szoknia a célzásról. A mondatokra kell bíznia magát. A nyelvre. Ezt így képzelte: egy mondattutajon kelni át a tengeren, akkor is, ha már keletkezése közben állandóan mállik ez a tutaj, és ha az ember nem akar el-süllyedni, újabb és újabb mondatokból állandóan ácsolni kell a tutajt.
Ha írni kezd, legyen már ott a papíron, amit írni szeretne. Ami a nyelv által, tehát magától a papírra került volna, azt neki már csak elolvasni kelljen. A nyelv, gondolta Johann, eleven forrás.

Fordította: Győrffy Miklós

A regény rövidesen megjelenik az Európa Kiadónál.

,,Nincs önelégültebb, mint aki azt merészeli állítani magáról, hagy minden korlátját sikerült fölismernie.”
Ancsel Éva