Hősies születésem

Anyám azt meséli, 1959. május 1-jén születtem – kilenc hónapja volt terhes, és már tudta, hogy lány vagyok. Azt meséli, hogy csak ment, ment Havanna óvárosából a Forradalom térre, hogy meghallgassa a Comandantét. És a beszéd kellős közepén egyszer csak olyan ficánkolásba kezdtem a medencéjében, hogy azt hitte, mindjárt széttörnek a csontjai. A vállukon vitték az emberek a Quinta Reina kórház felé. De még mielőtt kijutottak volna a tömegből, és épp az emelvény előtt haladtak el, maga Che egy kubai zászlót terített a hasára. De ő ezt jóformán észre sem vette, mert én egyre csak basztattam belülről, hogy úgy érezte, mindjárt elpatkol a fájdalomtól. Fidel meg közben csak mondta a pálmaerdőnél bujább beszédét. Én pedig rugdostam, könyököltem, fejeltem, mindenáron próbáltam kibújni belőle.
Leereszkedett a hasa egész a medencéjére, és azt mondja, olyan volt, mintha csillagképek robbantak volna szét a belsejében. Lehunyta szemét, és ízlelgette a várakozás fájdalmát. Na még egyszer, gondolta, és ezúttal egészen más volt a fájás. Megérkezett az apám, tetőtől talpig vörös porral borítva, amit próbált leveregetni magáról, pálmalevél kalapja a szemébe húzva, machetével a kezében. Elmentek érte a cukornádaratásra. Leguggolt anyám pocakja mellé, és megremegett az örömtől, amikor meglátta a zászlót. Anyám elmondta neki, hogy Che volt az, aki ráterítette, s apám majdnem elájult a büszkeségtől, kidüllesztette mellét, elégedetten mosolygott.
Anyám azt mondja, abban a pillanatban nem volt teljesen biztos benne, hogy ezek szülési fájdalmak. Azt gondolta, talán csak a belei háborognak. De néhány összehúzódás után rájött, hogy ez a fájdalom nem lehet a szkatológiai élvezet része. A teste egészen új dimenzióban adott hírt magáról, váltakozva a mikroszkopikus és a makroszkopikus között. A szemérme a végtelenségbe nyílt, mint egy matematikai egyenlet. Egyetlen lépésnyire volt a lüktető semmitől. És mennyi élet van ott belül! Apám idegesen újra és újra megesküdött, hogy szereti. Nélküle anyám nem bírta volna ki. Pedig kemény nő, legalábbis keménynek mutatja magát. Sokszor ment ki a vécére, és véres, néha zöldes székletet ürített. S aztán egész éjszaka azt suttogta:
– Most megszülök. Most biztosan megszülök.
Apám nem győzi mondani, hogy milyen bátor volt az anyám egész életében. Én voltam az első és egyetlen lánya. Ő sem tudta – mint ahogy egyetlen más nő sem –, hogy mennyire fájdalmas tud lenni a szülés, és ez a tudatlansága óvatossá tette. Nem tudta legyőzni a félelmét. Nevetséges kórházi köpenyt adtak rá, nagyon rövidet és mélyen kivágottat. Szét kellett tennie a lábát. Most majd megtudja, mit jelent a fájdalom! A nőgyó-gyász megparancsolta neki, hogy nyomjon, amikor jön az összehúzódás. Bedugta a kezét, turkált odabent, figyelte, hogyan nyom. Fáj, mint a halál. Új élet mocorog ott bent, de ennyire nem fájhat más, csak a vég. Anyámnak még nem folyt el a magzatvize. Egy hosszú, fehér, műanyag csővel repesztették meg. Anyámból bőségesen folyt a meleg, nyálkás víz, kellemes volt, olyan, mint a zsír, s ez felbátorította. Az orvos durván gyömöszölte a hasát. Ott, ahol én vagyok. Voltam.
Egy szomorú kis kórterembe vitték. Odakint az apám rágta a körmét, tépte a haját, még csak rágyújtani sem mert. A terem falai szürkék voltak a zsírtól, mint ahogy a székek is, a két ágyat paravánnal választották el. Minden székben egy terhes nő panaszkodott, sötétlila karjukból lógott a katéter. Ott várt anyám nevetséges hálóingében, lefogyva, de még mindig a kubai zászlóval a hasán, amit Che terített rá.
Elena Luz, a gerilla doktornő megállapította, hogy anyám már hét centire kitágult, készen áll a szülésre, de az összehúzódások még egyenetlenek. Bedugtak egy katétert a karjába, mely barnára sült a munka ünnepén, a május elsejei felvonuláson. Anyám felnyitott tehénnek érezte magát, mint amilyen a holland festő híres képén látható. Már nem tudta szabályozni a fájdalom ritmusát. Az összes orvos odasereglett, nyomkodták a hasát, és belemélyesztették idegen kezüket.
Ide-oda járkált a szürke fotel és az ágy között. Az orvosok arra kérték, hogy erősen nyomjon. Nem akart elájulni. Az idegen kezek újra szétnyitották a vagináját, és turkáltak benne. Olyan volt a vaginája, mint egy téli pulóver kámzsanyaka. Folyt belőle a vér – a vaginájából, a klitoriszából, az anusából; pisilt, kiürítette a beleit. Kitárt testét és föltúrt belsejét rábízta a rutinos középszerűségre, amit az orvosok tekintetében látott.
Szeme elzárta az agyát, erősen megragadta a térdét, és egy nőstény oroszlán üvöltésével nyomott. Egyik lába kiszabadult a szorításból, és a padlóra lökte az infúziós palackot. Beleszúrták a tűt a másik karjába. Megint jött a vad turkálás a belsejében, a leírhatatlan fájdalom. Az orvosok szerint szülni fog – ő úgy gondolja, mindjárt szétrobban és meghal. A szülőszobába küldték. Félúton járt, amikor reccs: a vaginájától az anusáig szétrepedt. A fejem!
A szülőszobában felmászott az ágyra. Nyomott egyet: semmi. Újabb óriási, három dimenziós nyomás. Beszorult a fejem. Még egy nyomás, minden eddiginél erősebb, és ez tette őt anyává, engem pedig a lányává. Tüzes fájdalom. Egyetlen hajszálnyira a haláltól. Abban a nyomásban, mondja, egybeforrott az élet és ami túl van rajta: az ismeretlen.
– Lehet, hogy Isten az? – kérdezi máig is.
Látni akarta, ahogy kibújok a testéből, és halkan sírt, ahogy a macska dorombol. Könnyű és csúszós voltam. Idegen önmagam számára. Mint ahogy ma is az vagyok. Anyám többé nem volt egy velem. És én nem voltam egy ővele. Energikusan kitisztították a belsejét hideg vízsugárral. Megmutatták neki a hatalmas méhlepényt: szép volt, mint egy szobor. Még mindig irtóztató volt a fájdalom: mint a semmi és mint a minden fájdalma. Óvatosan összevarrták. Tudta, hogy sok vért vesztett. Vajon meddig fog fájni az élet ereje? Kibukkanva az ő univerzumából, belecsöppentem a magaméba. Neki megszűntek a fájdalmai. Az enyémek épp csak elkezdődtek.
Apám ugrált örömében, bár meglehetősen csalódottan, amiért nem május elsején, a forradalom munkásainak ünnepén születtem, hanem május másodikán. Ott feküdtem, nyálkás kis bugyorként, a kubai zászlóba bugyolálva, és máris elkezdték a szememre hányni, hogy nem teljesítettem forradalmi kötelességemet.
– Tegnap kellett volna születnie! Két percen múlt! Borzalom! Május elsején kellett volna születnie! Soha nem fogom megbocsátani nektek! – Egyre csak sopánkodott, de közben sugárzott az arca. Az orvos vigasztalni próbálta:
– Ne  szomorkodjon, compańero. A mai is fontos nap. A madridi felkelés évfordulója, a madridi kivégzéseké, emlékszik Goya festményére?
Az apámnak halvány gőze sem volt a spanyol történelemről, vagy egyáltalán bármilyen történelemről. Talán csak a spanyolok elleni függetlenségi háborúról hallott ezt-azt. Egyedül abban volt biztos, hogy a jenkik az ellenségei, és hogy január elsején született a forradalma, és vele együtt a lánya is, csak ő tavasszal, ami itt a trópusokon ugyanaz: ugyanúgy kurva meleg van.
– Milyen nevet adnak a kicsikének?… Gondolkoztak már rajta?
– Hát… Nekem a Victoria tetszene… vagy nem is, még jobb lenne a Patria!… A Patria nagyon eredeti név!… Én vagyok az apja. Patria apja! A hazám apja! Mint Carlos Manuel de Céspedes! Az első ember, aki felszabadította a rabszolgáit! Az aztán tökös faszi volt!
És elérzékenyülve a saját szavain, apám zokogni kezdett, és eltöltötte a dicsőség.
 

Yocandra – rettegés és szégyen között

Három nyitott ablak bizonyítja, hogy a tenger létezik. És ha létezik, akkor én az ágy szélén ülök, mint minden reggel, és lassan kortyolom a fekete, keserű kávét, ami pár perce még por volt, most pedig folyadék. Mikor is kezdtem ezt a napi rituálét? Kávét kortyolni és nézni a tengert, mintha a hullámok az élet töredékei volnának. A víz lassan elandalít, derűt áraszt: egyszerre rémiszt és nyugtat. Megszámlálhatatlan reggel óta csinálom ugyanezt: mereven nézem a habokat, miközben lelkem susogva jelzi, hogy létezik, miként a tenger. Mint a szédülés. Bennem is, mint ahogy mindenhol a világban, szilánkokra tört az egyensúly. Semmi sem borzaszt, s ugyanakkor minden azt súgja, hogy a világ borzalommal teli. Kell, hogy legyen egy különleges titok, amelyet az istenek ki tudja milyen banális formába rejtettek, s így köteleznek minket arra, hogy higgyünk bennük, és azt gondoljuk, hogy valami finom használatra tervezett eszközök vagyunk: így szabályozzák a végtelen és a mulandó közti kapcsolat vagy a tökéletes harmónia utáni örök keresést. Embernek lenni olyan adomány, amit az istenek túlságosan sietve adtak. És a nagy rejtély: akkor a bizalmasa végül is ki legyen?
Fulladozva születtem, és máig sem kapok elég levegőt. A fejem hosszú ideig be volt szorulva anyám medencéjébe, és emiatt állandó légszomjam van. Ez a nehézlégzés teszi lehetővé, hogy pillanatról pillanatra tapogatózzak az életben. És ezekben a pillanatokban kérdések vannak – kérdések, amikor beszívom a levegőt, és kérdések, amikor kifújom. Kettős erőfeszítés: egyszerre fizikai és szellemi. Miért követel mindenki szigorú fegyelmet a válaszokban, amikor a valóság a kérdőjelek nyüzsgő katasztrófája?
Hány évszázada ízleli a szám ezt a kávét, és nézi a szemem ezt a tengert, és mozdulatlan a lábam, s indulna mohón akármerre?
Ma éjjel egy áruló aludt az ágyamban, előző éjjel egy nihilista. Milyen régóta van meg bennem ez a kimerítő szenvedély, hogy folyton változnak a vágyaim? Miért akarom folytatni az egyikkel, amikor még nem tudtam szakítani a másikkal? Talán csak úgy tudok élni, ha kiütközik a különbség? Mindenáron el kell merülnöm az idő emberi drámájában? Miért kell folyton a múlton tépelődnöm? Valóban szükséges ez a kettős élet, ez a csúszkálás az ösztönök és az elemzés között, mert nem bízom meg sem ebben, sem amabban? Miért tör be a csöndbe a régi érzelmeknek ez az áradata, hogy rá kell döbbennem: még lélegzem? Vagy ez csak a harmincadik x-et taposó nő válsága?
Ami biztos, hogy felébresztett a csésze kávé, aztán fogat mostam, megreggeliztem – barna cukorral édesített vizet ittam, és megettem a tegnapi nyolc deka kenyérfejadag negyedét. Nagyszerűen be tudom osztani a mindennapi kenyeret. Amikor van – igen, amikor van! –, akkor négy részre vágom: egy ebédre, egy vacsorára, a harmadik lefekvés előtt, ha nem osztottam meg addigra valakivel, aki látogatóba jött hozzám, és a negyediket másnapra tartogatom, reggelinek. Reggeli után még egyszer megmostam a fogam. Van fogkefém, egy szomszédasszonynak köszönhetően, szójavagdaltért cseréltem vele, mert azt semmi kincsért meg nem enném. Az Isten tudja, mit raknak bele abba a büdös, zöld vacakba. Vegetáriánust csináltak belőlem…, na nem mintha zöldségféléket lehetne kapni.
Felvettem az első kényelmes és tiszta ruhát, amit találtam, feltűztem a hajam, egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe. Jól nézek ki, mint mindig: csatára készen. Kivettem a biciklit a nappaliban lévő dívány mögül, ellenőriztem, hogy nem eresztettek-e le a gumik, a vállamra kaptam a hátizsákomat, kinyitottam az ajtót, és gyalog mentem le a lépcsőn, nyakamban a kínai bicajjal; a lift úgyse működik, meg különben is áramszünet volt. Valahogy megbirkóztam a magas lépcsőfokokkal a vaksötétben, és mire a kapuhoz értem, facsarni lehetett volna az izzadtságot a ruhámból.
Kint vagyok az utcán, pedálozok, mint minden reggel, úgy elmerülve a gondolataimban, hogy bármikor összelapíthat egy kamion. A munkahelyemre megyek: DOLGOZNI. Hogy mit dolgozom? Két éve ugyanazt csinálom minden nap: elpedálozok a munkahelyemre, aláírom a jelenléti ívet, leülök az íróasztalomhoz, olvasgatom a külföldi folyóiratokat, amik két-három hónapos, ha nem két-három éves késéssel érkeznek, és ábrándozok. Az irodalmi folyóiratunkat, aminek én vagyok a főszerkesztője, nem lehet kinyomtatni ,,az országunkat sújtó anyagi problémák” meg a rendkívüli időszak meg minden egyéb miatt, amit most tudvalevően elszenvedünk és még el is fogunk szenvedni egy darabig. Majdnem mindig végzek az álmodozással ebédidőre. Akkor kinyitom a hátizsákom, és előveszem a kenyérszeletkémet, a fél banánt, és megiszom a pohár vizemet a barna cukorral, amit valamelyik cukorgyár padlójáról söpörtek fel. Még van egy kis kávém így hónap végén is, ami valóságos csoda. És szinte sohasem történik meg. Hogy most mégis, annak az az oka, hogy egy darab szappant elcseréltem egy kis tasakra. Na, épp átmentem egy piros lámpán, mert mindenféle ostobaság jár a fejemben. Délután kettőig vagyok a munkahelyemen, mert már sehol sem dolgoznak öt óráig. Úgyhogy pedálozok hazafele, és mint mindig, most is elkalandoznak a gondolataim. Hazaérek: nincs villany. Délután háromkor állok neki vacsorát főzni, mert hol van gáz, hol nincs, úgyhogy szerencsésnek mondhatom magam, ha nyolckor vagy kilenckor megvacsorázhatok. A legtöbbször éjfélkor eszem. Amíg a lábas a tűzhelyen darvadozik, van időm megfürdeni. Úgyhogy lemegyek a sarokra, megtöltök vízzel két vödröt, és felcipelem a nyolc emeleten. Három vagy akár négy fordulót teszek. Mivel sok vizet kilötyögtetek, gyakran fel kell törölnöm a lépcsőt egy régi törülközővel; a felmosórongy egy dollár nyolcvanba kerül a Setentán lévő valutáspiacon. Vacsora után kitakarítok, és mielőtt lefekszem aludni, olvasok valamit, vagy ha már van villany, megnézek egy videót. Szóval nagyjából ezeket csinálom életem minden egyes napján, amikor nem látogat meg az Áruló vagy a Nihilista. Az álmodozás azt jelenti, hogy vagy rájuk gondolok, vagy, mint most is, végiggondolom életem mindennapos eseményeit. Tegnap például reggeli előtt mostam fogat, de utána nem, és emiatt egész nap rosszul éreztem magam a szerkesztőségben. De nem tudom megenni a reggelit anélkül, hogy ne mosnám meg előtte a fogam, mert akkor semmi íze az ételnek, ráadásul amúgy is tökéletesen ízetlen…
Át kell érnem azon a széles úton, át kell érnem, még mielőtt pirosra vált a lámpa… Nem megy. Nem tudok elég gyorsan pedálozni, meg kell állnom…
– Patria! Patria! Hé, kislány, megismersz?
A ,,Militaknyista” az az egyetem előtti mezőgazdasági iskolából, aki folyton beosztott hétvégi őrszolgálatba, csak hogy kicsesszen velem, és ne tudjak fiúkkal randizni. Nem nézek rá, nem köszönök neki, de az istennek se akar zöldre váltani a lámpa.
– Hé, Patria, süket vagy? Nem emlékszel rám?
– Megváltoztattam a nevem. Most Yocandrának hívnak.
Militaknyista gyanakvóan végigmér tetőtől talpig, és kihívóan megkérdi:
– Na és miért? Nem voltál büszke a nevedre?
A fény pirosról sárgára, majd zöldre vált, de Militaknyista keményen kapaszkodik a kormányába, és fenyegetően szúrja belém a tekintetét, én pedig szerényen válaszolok neki.
– Azt hiszem, nem érdemlem meg azt a nevet, nem tudtam felnőni hozzá. Úgyhogy elegem lett belőle…
– De remélem, nem lett belőled ,,hernyó”. Emberi jogok meg minden…
– Ide figyelj, egyszerűen azt akartam, hogy Yocandrának hívjanak. Szerelemből…
– Szerelem? Kibe? Mibe? Meghagyhattad volna a régi nevedet szerelemből… Na mindegy, ha legközelebb találkozunk, inkább ne köszönj, jó? Rohadt kemény a helyzet… és tudod, hogy most egy francia cégnél dolgozom, és azt baromira figyelik a belügyesek… Állandóan ellenőriznek. Nem kockáztathatom az állásomat, mert… Hé, Patria! Mi bajod? Miért löksz el?
Azért löklek el, mert nem akarom hallgatni a szarságaidat. Elég nekem a magamé. Opportunista szemét! Maradj csak ott a fűben, és rohadj zöld szarrá te is! Te, aki a hetvenes években feljelentettél mindenkit, akit külföldivel láttál beszélgetni, mert a házirend szerint minden külföldi potenciális ellenség volt. Hány gyereknek vonták be a diákigazolványát miattad, hányat rúgtak ki? Te belügyes kurva, most meg egy külföldi cégnél dolgozol, mi? Azért nem vagyok többé Patria, mert mindig utáltam ezt a nevet, mert az általános iskolában mindenki gúnyolt miatta, mert a lelkem mélyén nagyon is tisztelem azt, amit ez a szó jelent. Különben is, hát nem hülyeség, ha így neveznek valakit? Meg azért nem vagyok többé Patria, mert volt az az első szerelmem tizenhat éves koromban, aki feleségül vett, és aztán elváltunk, és aztán még háromszor mentem férjhez (a trópusokon nagyon korán kezd házasodni és válni az ember, annyi az egész, mint meginni egy pohár vizet). És ennyi idő meg ennyi férj után még mindig a szeretőm, váltogatom Nihilistával, a másikkal, a fiatallal, azzal, akit igazán szeretek. Hogy még mindig lefekszem Árulóval, az bosszú a részemről, s ugyanakkor függés, amitől nem tudok szabadulni, így alázom meg, így fizetek vissza neki mindazért, amit velem tett.
Úgy kezdődött, hogy amikor először találkoztunk, és megmondtam neki a nevem, kitört belőle a nevetés. Hogyan feküdhetnék le a hazámmal? Inkább a halál! Azon az estén, miután akkurátusan begombolta az iskolai egyenruhámat, megmondta, hogy majd csak akkor menjek el hozzá megint, ha megváltoztattam a nevem. Tizenhat éves voltam, és nagy titokban arról álmodoztam, hogy világhírű író leszek. Ő harminchárom éves volt, és azt mondta, hogy megjelent már két regénye, három esszékötete és egy verseskötete. És épp nagyon divatba jött. Amellett jóképű volt, jól öltözött. Tisztán emlékszem egy nagyon finom, égszínkék, olasz öltönyre, amihez olasz kecskebőr cipőt vett fel, olyan finom volt, mint semmi más. Göndör, gesztenyebarna volt a haja, a szeme mézszínű, az arca egészségesen pirospozsgás. Ragyogó író! Legalábbis mindenki azt mondta róla. Sokat utazott (ezt az egyik legelső randinkon tudtam meg, amikor megmutatta a négy albumnyi fényképét az összes európai és latin-amerikai országról, ahol megfordult). Beszélt olaszul – az olasz szeretőjétől tanulta, aki idősebb volt nála –, franciául – a svájci férfiszeretőjétől tanulta, aki idősebb volt nála – és oroszul, bár őszintén szólva azt nagyon törve.
Azon az első estén, mikor nem akart szeretkezni velem a nevem miatt, keservesen sírtam. Úgy tett, mintha ott se lennék, és beletemetkezett egy nagy, aranyborításos könyvbe. Sok évvel később, azaz mostanában bevallotta, hogy csak úgy tett, mintha olvasna, és figyelte, hogyan reagálok. Én pedig a lehető legváratlanabb módon reagáltam: elvettem egy kéziratot az íróasztaláról. Versek voltak. Egy bizonyos Yocandrához írta őket… Hirtelen elfogott a vak féltékenység, az a fajta, amitől az ember szeretné a falba verni a fejét. De türtőztettem magam. Mozdulatlan, tüzes szemmel végigolvastam a könyvet az utolsó betűig, zseniálisnak találtam (ma már csak naivnak mondanám). Egyszeriben az a nő akartam lenni, aki annyi szerelemmel és fájdalommal ihlette meg ezt a bölcs embert. Átkoztam magam, amiért nem születtem másik országban, mint ő. Külföldi akartam lenni. Azt akartam, hogy kék szemem legyen és olyan szőke hajam, hogy már majdnem fehér, mint a svédeknek, hogy akcentussal beszéljek, hogy ismerjek más földrészeket, nem akartam önmagam lenni. Könnyeimtől elsötétedett mustárszínű egyenszoknyám – mi ,,majomkaki színűnek” neveztük. Zokogva, óvatosan visszatettem a kubai irodalomnak azt a remekművét az asztalra, és síri csendben kimentem a havannai szürkületbe.
Másnap elvégeztem minden papírmunkát, és megfenyegettem a szüleimet, hogy ha nem írják alá a kérelmet, ott hagyom az iskolát. Még aznap este felmentem az Árulóhoz, és többször halkan kopogtam a kísérteties ajtón. Anyaszült meztelenül nyitotta ki. Le kellett hajolnia, hogy meglásson, annyira magas ember.
– Jé, a Haza személyesen! – nevette el magát gúnyosan.
– Nem… nem… - dadogtam reszketve, félszegen. – Megváltoztattam a nevem. Most már… Yocandra vagyok. A félhomályban lilának tűnt az arca, és úgy pislogott, mint aki nem hallotta jól, amit mondtam. – Igen, Yocandra, mint az a nő a verseidben.
– Kitől kértél engedélyt? Kinek képzeled te magad, hogy ellopod a múzsám nevét? Elképesztő! Éveken át töröm a fejem, hogy kitaláljak egy jól hangzó külföldi nevet, amire ráharapnak a szerkesztők, a Versek Yocandrának címet adom a kötetemnek, és erre jössz te, egy kis hülye csitri, akinek még ott a tojáshéj a fenekén, és ellopod! Tudod, mit gondolnak majd az eljövendő korok tudósai, amikor az életművemet tanulmányozzák? Azt, hogy te voltál a címben szereplő Yocandra, és hogy te ihletted ezeket a verseket. Amikor pedig épp fordítva van, és te lopod el az én ötleteimet!
– Bocsáss meg, azt hittem, így majd jobban tetszem neked…
– Hogy jobban tetszel? Hát még sohasem néztél tükörbe? Egy girhes, neveletlen csitri vagy! Egy tolvaj! Sőt, egy kém! Nekem sok ellenségem van, akik a legszívesebben örökre elátkoznának!
– Hát akkor jobb lesz, ha most elmegyek. Csak azt hittem, hogy romantikus lesz veled szeretkezni, olyan, mint a regényekben… Ne izgulj, holnap visszaveszem az eredeti nevem.
Megfordultam, mire az Áruló szó nélkül megragadta a vállam, és nyalni kezdte a nyakamat. Soha senki nem nyalta még a nyakam. Megfogta a kezem, és bevezetett a vackába. Nem azért, mintha megkívánt volna. Még kevésbé szerelemből. Ugyan már! Csak azért, mert ezt nem lett volna szabad.
Fordította: M. Nagy Miklós

A kötet az Európa Kiadó gondozásában jelenik meg a közeljövőben.