Megütött a Lajos.
Istenem, drága jó Istenem, megütött a Lajos!
Aztán szó nélkül elrohant. Épp egy hete. Nem is hívott azóta. Valami kis hülye füllentésemre kapta föl a vizet. Pedig azt hiszem, mindig ügyesen csinálom, ha rákényszerülök. Még a szemem se rebben. Nem tudom, hogy csinálom, de egy pillanat alatt szende kislány lesz belőlem olyankor. Eddig minden pasimnál bejött. Ritkán persze akadtak necces szituk is. Főleg az exemmel. Végül valahogy azért mindet megúsztam.
De a Lajos most rögtön megérezte, hogy nem mondok igazat. Pedig vele se ez volt az első eset, amióta együtt vagyunk. Az a kurva ezres az oka, a konyhapénzből. Ráadásul még át is cseszett a szemétláda törökje a pacsulijával. Hogy rohadna meg ott, ahol van!

(Míg nem láttad a Himaláját, nyugtalanul vágysz rá, miután láttad, nem szabadulsz tőle soha többé. A déli oldal csudás ligetesei, burjánzó erdei, a pompázó lótuszok káprázata időről időre vissza-visszatérnek álmaidba. Ahogy az északi oldal végtelen, rideg és kopár és terméketlen fennsíkjai is, amelyeken egykedvűen nyargal végig a zabolátlan, csontig ható szél. A Himalája nemcsak szentély, nemcsak templom, de maga is isten. Az isteni és az emberi világ legnagyobb csodája. Lehetetlen betelni vele. Látványára borzongás lesz úrrá mindenkin, akárhányszor látta is már korábban. Egyedül az ördög nem tudta sohasem megvetni itt a lábát – a táj nem engedi megtörni békéjét, harmóniáját. Titokzatos, holdbéli vidék ez. Csak az vegye erre az útját, akinek épp itt van dolga.)

Pedig én isten bizony csak a Lajosnak akartam illatos lenni. Megbolondul a jó cuccokért meg az illatokért. Ha abból a franciából rakok föl magamra, teljesen elveszti az eszét. Ez volt rajtam akkor is, amikor egy kölcsönkéróban a perzsán először magáévá tett. Istenem, hogy zihált, hogy fújtatott! És szívta, csak szívta magába az izzadságszaggal vegyes, édeskés parfümillatot, mint a kiszáradt fikusz a locsolóvizet! Azóta tudom, hogy én már soha többé nem akarok más férfit az életemben. Kívánatosabb az aranynál, dohányszagú csókjai édesebbek a méznél.
És az a pálmafatermet! És azok a szemek, azok a kék szemek! Nincs nő, aki ellent tudna állni nekik. Azzal a bordó zakójával! A csajok is mondták bent az irodában, ahol titkárnő vagyok, hogy vigyázzak a Lajosra, mert megfogtam vele az isten lábát! Hát még ha a járgányát is látták volna! Vagy amikor lemegyünk a kínaiba: ott aztán ember nem magyarázza meg neki, ha córeszos a rizsa! A Lajos, az tud élni. Kondenzál. Pontosan nem tudom, mit jelent, Emma, a barátnőm (ő szokta, még anno, kölcsönadni a lakását, pszichológiára is járt az egyetemre, nagyon büszke vagyok rá) mondta így egyszer, hogy kondenzál, amikor elmeséltem neki, hogy a Lajos az alkoholista apja mellől, a nyolc kerületi szobakonyhából hova küzdötte fel magát.

(Aznap sokat gyalogoltam. Belefáradtam a földi sietségbe és az égi kalandokba egyaránt. El is aludtam volna könnyedén, ha nem félek belépni Álomország kapuján. De féltem. Vagy attól, hogy folytatódik az álom, vagy attól, hogy véget ér. Nem tudtam, melyiket szeretném inkább. Csak néztem az eget, a hegyet, a követ, a fát, néztem, mit csinál a fűszál, a virág, a bogár, a madár – hosszan, eltűnődve.)

Jó, nem mondom, sokszor tesz féltékennyé engem ez az én Lajosom. De befogom a szám. A Lajossal nem jó viccelni. Inkább lenyelem, mint múltkor is, ahogy a szemem láttára csippentett bele a hentesné tokájába. Persze, akkor ott, hirtelen szarul esett, de aztán azzal vigasztaltam magam, hogy mégiscsak az én pasim, meg hogy tényleg imádni valóan ellenállhatatlan. Meg kell zabálni, ahogy riszál, meg kelleti magát a piacon a fikuszok előtt, a nők meg csak csiripelnek körülette, mint a madarak. Múltkor is meglestem távolról, de szerencsére nem vett észre. Kitekerné a nyakam, ha megtudná, hogy napközben körülötte ólálkodom. Nem vagyok hülye, hogy eljátsszam a szerencsémet! Mikor volt nekem olyan pasim, mint a Lajos? Mert akadtak persze, minden ujjamra öt is, de hát kik? Mit tudtak azok? Jöttek mindig a Baccal meg az ilyen hülyeségekkel. Nem mondom, unalmában meghallgat ezt-azt az ember, de harmadszorra csak tele lesz a hócipőd a Négy évszakkal. Vagy a másik, aki meg mindig múzeumokba cipelt. De ha én akartam elmenni a bútorkiállításra, alig tudtam betuszkolni. A könyvmolyv volt a legrosszabb: az semmit se csinált, se nem evett, se nem ivott, csak örökké ült, mint valami faszent a könyvek fölött, cigarettával a szájában. Egyszer meg épp a Bibliát olvasta. Azt hittem, a vizsgájára készült, de aztán később véletlenül elszólta magát, s kiderült, hogy ő abból akarta megtudni az élet értelmét. Ekkora egy marhát! Folyton csak mosolygott, mint a tejbetök. Még a lila körömlakkomra se tudott beindulni. Ha meg beszélt, egy szavát se lehetett érteni. Ilyeneket mondott, hogy nem annyi vagy, mint amennyinek látszol magadnak, meg hogy véletleneid belőled fakadnak. Szerintem nem volt komplett a pali. De a csúcs az örökmozgó volt, a vitamingombóc. Herótom volt már tőle. Az mindig a hegyekbe akart volna magával vinni. A hegyekbe, té-é-élen, seggig érő hóban! Nyáron meg a tengerre. Vitorlázni. Nem vette észre magát, amíg le nem állítottam, s kerek-perec megmondtam neki, hogy az izém fog vele (durvábban mondtam, akkorra már nagyon csúnyákat vágtam a fejéhez, de tehetek én róla, mikor annyira belém tette az ideget a sok hülyeségével?) abban a szűk kabinban szorongani! Te, mondtam neki, te beteg vagy, hát ott még bidé sincs! Az exemről már jobb nem is beszélni. Á, hagyjuk a francba a múltat! 
(Álmomban fölnéztem az égen a sötét felhőre, és akkor megláttam benne a pokolbéli fekete sárkányt. Szelíden megszólítottam, aztán hosszú beszédbe elegyedtem vele. Nem tudom, milyen nyelven szólítottam meg, se azt, mit mondhattam neki. De a sárkány egyre csillapult, és végre kezes lett, mint a bárány. Aztán pedig úgy elillant, mintha soha ott se lett volna. Egy másik álmomban az Ég homlokáról a Hold hajolt le hozzám, és a fülembe súgta: Lásd, én vagyok az éj csillaga, az Ég homlokdísze, a homály égiteste, a minden képzeletet felülmúló bűbájos szépség megtestesülése. És te, aki az én ragyogásomban fürdesz, ezüstös áradatomban úszol, mely lágyabb és szelídebb, mint a legdrágább pillantás, nem akarsz-e hódolni nekem? Mert magam is istenség vagyok.)

Hogy mit ehettek rajtam ezek a nyápic éhenkórászok? Mindnek kilátszott az ülepe a nadrágból. Nem is hogy a pénz önmagában. Hanem hogy, leszámítva a vitamingombócot, egytől egyig göthösek voltak. Kákabelűek. Hol volt azoknak olyan édes, puhakerek sörhasuk, mint az én Lajosomnak? Csészeforma köldökük, bundás combjuk, hátuk? Én azóta, hogy a Lajost megismertem, komolyan mondom, a szerelem betege vagyok. Mert ha az én Lajosom egyszer beindul, sihuhu, sihuhu, Celldömölkig meg sem áll velem! Ahogy fújtat meg zihál! Ahogy belelihegi a fülembe, hogy kefíga, kefíga! Na attól én meg tudok őrülni! Olyankor szétrobban darabokra a fejemben a világ. És olyankor én már csak azt szeretném, hogy maradjon minden így, széttörve, darabokban. És olyankor mindegy, hogy kapualj, két emelet között megállított lift, autó vagy az irodai íróasztal. Kefíga, kefíga – dobol csak egyre vadabbul és vadabbul füleimben, míg egyszercsak úgy érzem, most pattant szét az agyam...
Ó, Lajos, én drága Lajosom, miért csinálod ezt velem?

(Meghallottam, hogy ott van mellettem a hegy holdfényben fürdő pázsitján a csengettyű hangú tündérlány. De reánézni nem mertem. – Én örök időktől fogva nézem az égbolt holdját és tízezerszer milliárd csillagját. Maradj itt velem a szirten, s megszűnik életed múlása. Attól fogva a hegy isteneivel és tündéreivel örökké élsz – mondta. De hiába marasztalt, itt sem maradhattam. Űzött a vágy. A konok fegyelmet választottam társamul, mégis nehéz lett léptem ezután.)

A szövegben szereplő idézetek forrásai: Sári László: Csoma-legendárium, Babits Mihály: Zsoltár férfihangra, az Énekek Éneke és a Zsoltárok könyve.

Szántó F. István 1964-ben született Budapesten. 1989-ben végzett a Szegedi Egyetem Bölcsészkarán. 2002-ben doktorált (PhD) az ELTE Esztétika Tanszékén. Jelenleg irodalomtörténetet és művelődéstörténetet tanít. 1988 óta publikál, fordít és szerkeszt.
Önálló kötetei: Zárójelek között (esszék, kisprózák), FISZ, Budapest, 2003; Hagyomány és (ön)értelmezés, Kortárs Kiadó, Bp. 2004.