(Részlet a szerző legújabb művéből)
Ez a könyv folytatása az A zsidó
és az Úristen című eretnek esszémnek, amely először 1960-ban jelent meg a
párizsi Grasset Kiadónál, a javított második kiadás pedig 1997-ben, a
Pierre Horay-nál (magyarul: Logos kiadó, Budapest, 1977). Más ez a mostani
esszé, mint az előbbi, líraibb, sze-mélyesebb.
Ma a
probléma történeti oldalát hangsúlyozom. A zsidó és az Úristen című
kötetben Istenhez való személyes kapcsolatom foglalkoztatott, identitásom
keresésével összefüggésben. Megfeledkeztem arról, hogy az az Isten, akivel
perlekedtem, csak az Ótestamentumban tükröződő kép, kifejezetten és
archaikusan zsidó kép a szinte törzsi, antropomorf Istenről, aki egy
kialakulóban lévő nép nyelvét beszéli. A zsidók fokozatosan olyan képet
alakítottak ki egyetlen Istenükről, mintha Kánaán népeinek törzsfőnöke
volna, ellentétben a bálványnak és ellenségnek tekintett többi istennel.
Jelenleg történetibb szemlélettel nézem Istent, megpróbálom felvázolni az
Istenről és ördögről kialakult, egymástól elválaszthatatlan képek
történetét.
,,A hit igen nyugtalanító’’
(Kierkegaard, Luthert
idézve)
öprengéseim során arra a nem éppen
eredeti következtetésre jutottam, hogy az ördög személyként, mint Isten,
nem létezik, de metaforaként, mítoszként, bűnbakként mégis létezik a hibák
miatt, amelyeket az ember nem tud vagy nem akar bevallani. A róla
kialakított kép arra szolgált, hogy ne Isten legyen felelős az általa
megteremtett világban megjelenő rosszért. Létezik végül az ördög abban a
technikában, amellyel a másik embert mutatják ördöginek, hogy
törvényesítsék az iránta érzett gyűlöletet, az ellene irányuló erőszakot.
Azt kell tehát megmagyaráznunk, miért és hogyan jut el az ember addig
a gondolatig vagy késztetésig, hogy inkább rosszat tegyen, mint jót
némelyik
felebarátjának.
Miből származnak az egyének, családok, csoportok, nemzetek közötti
konfliktusok? Gustave le Bon a XX. század elején kiadott Le
déséquilibre du monde (A világ kiegyensúlyozatlansága) című
könyvében olyan igazságot mondott ki, amely szerintem ma még érvényesebb,
mint akkor, amikor leírta: ,,Míg a tudományok és alkalmazásuk világa az
összhang és a tiszta igazság fénylő világosságát sugározza, a politikai és
társadalmi élet sötét területe továbbra is szükségletek, érzelmek és
öröklött ösztönök által irányított hamis látszatokba, tévedésekbe és
gyűlöletbe burkolódzik’’?
Nem tévedett tehát Rousseau, amikor azt
állította, hogy az emberi természet jó, csak a nevelés, a szocializáció
rontja el. Vagy eleve benne csírázik a rossz, ahogy József Attila mondja,
aki több költeményében idézi fel gyerekkori emlékeit:
,,nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát’’.
Minden gyerek lelkében ott a
lehetőség, hogy agresszor legyen?
Nem vagyok sem antropológus, sem
etnológus, sem pszichiáter, hogy tudományos választ adhassak ezekre a
kérdésekre. Mégis arra a kalandra adtam a fejem, hogy olyan hipotézist
állítsak fel, amely szerint a jó és a rossz az emberi lélek sajátja, mind
a kettő ugyanannak a fának a gyümölcse, a Teremtés fájáé, amelyről a
Biblia beszél. De a jó időben megelőzi a rosszat, az utóbbi csak akkor
mutatkozik meg, amikor a gyerek kapcsolatba kerül a társadalommal.
A
jó a kezdet kezdetén az élet, amelynek a gyerek születésétől fogva örül,
vagy az, amikor a gyerek minden idegszálával ön-magára, szükségleteire, az
életre, a fennmaradásra összpontosít, arra, amit önmaga szeretetének,
saját jól-létének is nevezhetünk. ,,Éreztem, mielőtt gondolkodtam volna.
Közös sorsa ez az embernek’’ – írta Jean-Jacques Rousseau a Vallomások
elején.* Erről ma már sokkal többet tudunk, még a gyerek születés előtti
érzéseiről is tudunk, de úgy gondolom, a lényeg az, hogy amit Rousseau
leírt, igaz. Nem tudom megmondani, pontosan melyik pillanatban kezd el
gondolkodni a gyerek, és azt sem, hogy mikor ébred tudatára a jónak
és a rossznak; de ártatlan a szó ártalmatlan értelmében, védelmet
igényel, azt mondhatnánk: egészséges, jó, noha annak a lehetősége, hogy
rosszat tegyen magának és másoknak, már megvan benne, mint ahogy megvan az
a képessége is, hogy jót tegyen. A Másikra ráismerve kezd el gondolkodni,
ráismer a Másikra apjában, anyjában, testvéreiben, a többi családtagban,
megjelenik ajkán az első mosoly, amelyet a szeretet, a hála, az életöröm
jeleként értelmezhetünk. A gyerek növekedés közben ismerkedik meg a
rosszal, azzal, amit magának és másoknak okozhat, és azzal, mi veszélyes
és tilos, és mi nem. A gyermek nevelése, kulturálódása a ,,nem
szabad’’-dal kezdődik. Megtanulja, hogy engedelmeskednie kell, mert ha
engedetlen, megbüntethetik. Ebben a pillanatban tanul meg haragudni arra,
akit szeret.
Az orvosok, az ápolónők, mindazok, akik gyerekekkel
foglalkoznak, tudják: a gyerek legfőbb tulajdonsága az, hogy birtokában
van mindannak, ami hozzájárul a fejlődéséhez és a jól-létéhez. Ha megvan
minden, amire szüksége van, van rá esély, hogy magától is megérti, milyen
örömet okoz azzal, hogy sugárzónak és boldognak látszik. ,,Az Élet él és
élni akar’’ – idézem Ady Endre egyik költeményét.
Fejlődése későbbi
szakaszában a gyermek megtanulja azokat a parancsolatokat, amelyek arra
szólítják fel, hogy szeresse szüleit és felebarátait, tisztelje őseit.
Fokozatosan tér át önmaga ösztönös szeretetéről a felebarát szeretetére,
hogy minden embert testvéré-nek, barátjának tartson. Azt hiszem, a hívők
nem mindig értették meg: komolyan el kellene gondolkodni azon, hogy
önmagunk szeretete minden más szeretet mintája. Az ókori görög filozófusok
e témában felülmúlják a mi tanítómestereinket – hangsúlyozza Michel
Foucault. Önmagunk szeretete nemcsak azt jelenti, hogy békében akarunk
élni önmagunkkal és a világgal, hanem azt is, hogy olyannak szeretjük
magunkat, amilyenek vagyunk, testben, lélekben, a kettő mélységesen
összefügg, az egyik éppúgy megérdemli a gondoskodást, mint a másik.
Foucault-tól eltérően, akinek némi hátrányt jelentett a homoszexualitása,
sokan azt rosszallják a zsidó-keresztény nevelésben, hogy elhanyagolja a
testet, megteszi sok bűn, a kicsapongás, a falánkság forrásának, és
bűntudatot ébreszt. Nem találok ki semmit, a nevetségességig banális
kijelentés, hogy a nevelésnek rendkívül nagy szerepe van a gyermek
fejlődésében, abban, hogy megtanulja a kritikus önismeret etikáját, a tőle
különböző másik ember elismerését, azt, hogy benne egy másik ént lásson,
hogy lényegesebb az, ami embereket összeköti, mint az, ami elválasztja.
,,Semmi sem idegen tőlem, ami emberi’’ – mondta egy bölcs. Már csak azért
is nehéz ezen az úton járni, mert amint elérkezik a kor, amikor ,,megjön
az eszünk’’, nagyon különböző érzelmek és kérések között kell
választanunk, és könnyebbnek tűnhet, hogy a rossz – az erőszakos –
megoldás felé hajlunk.
De melyek azok az érzelmek, szenvedélyek,
számítások, amelyek letérítik az embert önmaga fokozottabb szeretetének
királyi útjáról, és arra indítják, hogy bízzon, rokonszenvezzen, szeressen
mindent, ami emberi, megértse még az állatokat is, gyönyörködjön a
természet szépségeiben és mindabban, amit az ember
hozzátett.
Montaigne-hez fordulok, aki mindig jó tanácsadó, akkor is,
ha szerénységből ad példát. Önmagáról szólva azt állítja, ,,nem nagy érdem
jónak lenni’’. ,,Hogy több hiba nincs meg bennem, azt inkább a
szerencsémnek, mint az eszemnek köszönhetem’’, szerencsének nevezi azt,
amivel őseinek, főként ,,a nagyon jó apának’’, a családi nevelésnek
tartozik. Érdekes találkozás Montaigne és Jean-Jacques Rousseau között.
Ahogy Rousseau, úgy Montaigne is hangsúlyozza a ,,szerencse’’ jelentőségét
abban, hogy tökéletesen boldog gyermekkorunk legyen, nála valóban a
szerencse játszik szerepet az ember természetének kialakulásában. A két
szerző ugyanolyan szeretettel, ugyanolyan hálával beszél arról, mit
köszönhet apjának és családjának. ,,Hogyan is lehettem volna rossz, hiszen
a szelídség példája lebegett előttem, és a világ legjobb emberei vettek
körül! Apám, nagynéném, dajkám, rokonaim, barátaink, szomszédaink – ha nem
is álltak éppen a szolgálatomra, de mindnyájan szerettek, és én is
ugyanúgy szerettem őket. Akaratomat oly kevéssé ébresztették föl, és oly
kevéssé szegültek szembe vele, hogy eszembe sem jutott akarni.’’**
Kétségtelenül két kivételes esetről van itt szó; két egészséges,
tehetséges, jó természetű, művelt családi környezetben élő, kivételesen
szelíd és az életben fesztelenül mozgó gyerek találkozásáról. Sajnos, ezt
a szerencsét a mi több évszázados kultúrával gazdagított korunkban sem
osztogatják egyenlőbben és igazságosabban, mint a két filozófus
századában. De esetük mintául szolgál a szülőknek, arra figyelmeztet:
felelősek azért, hogy továbbadják a gyerekeknek kulturális örökségüket,
amely később meghatározza őket, bármilyen lesz is a ,,szerencséjük’’
azután, hogy átlépik a kamaszkor nehezen átléphető határát. A két író
mindenesetre jól tudta hasznosítani, amit örökölt. Az elmélkedés
munkájának szentelték életüket, és az emberiségnek a bölcsesség olyan
tárházát adták, amelyből ma is merít.
A legnagyobb lecke, amit az
utókorra hagytak az, hogy meg kell tanulni, mi az igazság ára, ami azt is
jelenti, hogy legyen valóságérzékünk, és utasítsuk el az illúziókat. A
felnőtt élet ugyanis mindenekelőtt abból áll, hogy állandóan tanuljuk,
merre visz a helyes út az illúziók között, és hogy hogyan tudjuk
megzabolázni a majdnem mindig ambivalens érzelmeket, amelyeket meg kell
ismernünk.
Montaigne –, akit aligha vádolhatnánk azzal, hogy
pesszimista, és inkább hajlott arra, hogy békés derűvel nézze a létezést,
pedig nem gondolta sem azt, hogy a jót isteni sugallatra kapjuk, sem azt,
hogy a rossz az ördög műve –, azt írta: ,,Lényünk telve van beteges
tulajdonságokkal: ambícióval, féltékenységgel, irigységgel, bosszúvággyal,
babonasággal, reménytelenséggel... A részvétben valami keserédes,
rosszindulatú örömöt érzünk ott legbelül, ha mást szenvedni látunk; és a
gyerekek ezt megérzik’’.
Nem helyezem az ambíciót az első helyre az
erőszakhoz vezető rossz érzelmek listáján, mint Montaigne. Úgy látom, hogy
a kitűnőségre törekvő ambíció, amely lehetővé teszi, hogy valaki jót
tegyen a köztársaságnak, szinte természetes olyan embernek, aki
tehetségesnek érzi magát. Káros viszont a tehetségtelen emberben, ha az a
közérdek kárára akarja kielégíteni ambícióját, tisztességtelen
eszközökkel. Én inkább a félelmet, az ellenségnek tekintett idegenek
iránti bizalmatlanságot tenném az első helyre. A félelem a versenytől
gyakran kelt gyűlöletet, és ösztönöz olyan cselekedetekre, amelyeket a
gyűlölet sugall. A hobbes-i világban – homo homini lupus – aktivizálódik
különösen, és gyakran figyelhetjük meg államok közti kapcsolatokban,
ilyenkor oda vezet, hogy megszűnik a bizalmon alapuló társadalmi
kapcsolat. De amint a filozófus Remo Bodei mondja: ,,Nem szabad
összekeverni a félelmet, a pánikot és a rémületet’’. […] Ami a Montaigne
által említett két másik hibát: a féltékenységet és unokatestvérét, az
irigységet illeti, mondanunk sem kell, ezek lehetnek az erőszak okai a
magán- és a közéletben, illetve a nemzetközi politikában. Megzavarva a
bosszantó egyenlőtlenségek miatt, irigykedve a másik nagyobb sikerére vagy
nagyobb gazdagságára, egyént és közösséget megkísért az erőszak, a háború.
A megcsalatottságtól félve vagy annak bizonyosságában élő férfiak és nők
gyakran elveszítik a fejüket, és bosszút állnak azért, hogy felszarvazták
őket. Pedig előfordul, Shakespeare Otelló című drámája az egyik példa rá,
hogy alaptalan volt a félelem és a bosszúvágy, amely cselekvésre késztette
őket. De rossznak tekinthetjük azt az érzést is, ha a szeretett lényt
tulajdonként kezeljük, úgy bánunk vele, mint egy rabszolgával. A
bosszúvágy, a babonaság – Montaigne főleg a vallási fanatizmust érti ez
utóbbin –, felbukkan az ideológiai konfliktusokban, a revansista
nacionalizmusban és a totalitárius mozgalmakban. A reménytelenség, amelybe
főleg mi hajszoljuk bele magunkat, szenvedés, gyakran vezet
öngyilkossághoz, és nem kevésbé gyakran bosszúálláshoz, igazságtalannak
tartott személyeken vagy a társadalmon. Olyan társadalmi tényezők, mint
például az, hogy kihasználnak minket, vagy azt hisszük, kedvező légkört
teremthetnek a jóindulat, egyszersmind az agresszió számára. A tömegekben
a túlzott egyenlőtlenség, a perspektíva hiánya szít gyűlöletet, erőszakot
és forradalmi konfliktusokat.
De vajon a féltékenység, amelyet jó, a
legjobban kívánt jó ébreszt fel, nem rossz érzelem-e? Nem a szerelmi
vágy-e a férfilét lényege, az igyekezet, hogy az ember megörökítse lényét
– ahogy Spinoza mondja. Ha nincs Szerelem, ha megcsal minket, ha elveszik
tőlünk, szenvedés, reménytelenség, bosszúálló féltékenység, erőszak,
élettelenség van. A szerelem múlékonysága, a világirodalom egyik
leggyakoribb témája, magyarázza kettősségét, zenében oly gyakran
megénekelt rokonságát a halállal.
,,A győzedelmes Szerelem nem volt
olyan végzetes, mint amilyen a legyőzött Szerelem volt’’ – írja Montaigne
Mme B-vel való kései érzelmeiről számot adva. Amikor szerelemről beszélek,
nemcsak érzéki szerelemről szólok, a szerelemnek lehet eszményi tárgya is,
lehet ragaszkodni egy közösséghez, valláshoz, Istenhez. A hit vagy az e
dolgokba vetett bizalom elvesztése is felszíthat felháborodást,
haragot, nem kevésbé erőszakos szenvedéseket.
Amikor ezeket a sorokat
írom, újfajta fanatizmus terjed világszerte, a nemzetközi terrorizmus,
amely az egész emberiséget fenyegeti. Fő szervezői az iszlám
szélsőségesek, akik hadat üzentek az Egyesült Államoknak és Izraelnek.
Folyton folyvást gáncsoskodnak, fenyegetnek, egyetlen ésszerű alternatívát
sem javasolnak, amikor kompromisszumot kínálnak nekik. Új életre keltik a
sátánizmust, és a nemzetek ellen fordítják, minden olyan embercsoport
ellen, amelyik a nemzetközi status quo-t védi. Nincs más tervük, mint az,
hogy visszatérjenek a megtorló és elnyomó teokráciához, amely megalázó az
asszonyoknak, elviselhetetlen a fiataloknak. Képesek meggyengíteni és
elpusztítani mindenkit, aki esztelen erőszakos cselekedeteikre a Rossz
elleni kereszteshadjárattal válaszol, és átveszik a középkori keresztesek
logikáját: a fegyverek mindenhatóságában hisznek. A józan észre és az
általánosan elterjesztett emberi jogokra alapított béke ismét
hátrál. […]
Isten állítólagos halála és az ördög halála után
tehetetlenül várjuk az Ember halálát. A Római Birodalom sztoikus
moralistáitól kérünk tanácsot, azoktól, akik tanúi voltak – ha nem estek
áldozatul – annak, hogyan hal meg a civilizációjuk, amelynek csodálatos és
elszomorító maradványait megcsodálhattuk. Hallgatunk-e a józan észre,
amely azt diktálja, hogy Isten, vagy bármi legyen a neve annak, aki
megteremtette a világegyetemet, nem szemlélheti belenyugvással az ember
öngyilkosságát. Azt hiszem, Emmanuel Lévinas is erre a következtetésre
jutott. A Lét perspektívája nem lehet a Semmi. Hozzáteszem ehhez még
azt, amit a Teremtő mondott Ádámnak Madách Az ember tragédiája című
drámájának végén, amikor Ádám rájött, hogy az emberiség összes addigi
nemes terve és eszménye elsilányodott, korrumpálódott, rossz véget ért:
,,Ember küzdj és bízva bízzál!’’.
Fordította: Ferch
Magda
Jegyzet:
*
Jean-Jacques Rousseau: Vallomások. Magyar Helikon, Budapest, 1962. Benedek
István és Benedek Marcell fordítása. 14. l. (A ford.)
**: Jean-Jacques Rousseau. i. m. 16.
l.
