Ez volt az első dugás egy hónap alatt, az első a katasztrófa után. Magányosnak éreztem magam, reménytelenül magányosnak; sóvárogtam egy kis gyengédség után, vadul vágyakoztam rá, hogy kényeztessenek és simogassanak. Olyan mohón és állatian ki voltam éhezve, mint egy piránya. Olyan furcsa ez? Olykor mindenkinek szüksége van egy kis ölelésre. Na nem mintha túl sokat vártam volna, de ekkora csalódásra azért nem voltam felkészülve.
Először is mikroszkopikus méretű volt. Hogy mit értek mikroszkopikus méret alatt? Nem is tudom… Talán tizenkét centimétert? Mindenesetre valami egészen aprócska dolgot. Olyan nevetségesen festett – mármint maga a szerszám –, hogy azon voltam, felajánlom neki a hátsó bejáratot, mert tudtam, hogy úgysem fájna. Ugyan hogy is fájhatna, ha ennyire picike? Na persze nem rukkolhatunk elő ilyesmivel egy olyan pasi előtt, akit akkor ismertünk meg a bárban. Egy szó mint száz, klasszikus pózban csináltuk; ide-oda tekeregtünk, nyálasan, mint az angolnák. Össze-összecsattant a medencénk, és éreztem, amint ott liheg rajtam, ám hasztalan igyekszik feljutni a csúcsra; az a kis mikrotag azonban továbbra is szánalmasan dörgölőzött, be-becsusszanva a szeméremajkaim közé. Ám minden egyes lökés pusztán egy-egy újabb hiú próbálkozás volt, hogy behatoljon egy szakadékba, melynek mélységei – nagyságát és étvágyát tekintve egyaránt – jócskán felülmúlták őt.
Ráadásul a fickó csak nem akarta befejezni. Ott nyögdécseltem és tettettem a gerjedelmet, abban a reményben, hogy majd empátiából elélvez, hogy az én színlelt izgalmam majd csak aktiválja az ő valós izgalmát, de mindhiába. Órákig húzta a dolgot, nekem legalábbis úgy tűnt, órák teltek el, mialatt ott gyömöszölt és folyatta rám a nyálát, összeragacsozott a suta, nedves csókjaival, és összekaristolta az arcomat a háromnapos borostájával, amely olyan érdes volt, mint a smirgli. Én meg közben arra gondoltam, hogy aludnom kellene, hogy végre, legalább egy éjszaka szükségem volna hat vagy hét óra alvásra, mert akkor már egy hete napi négy órát aludtam. Váltogattam a pozitúrákat, és az összes trükkömet bevetettem, de az istennek se fejezte be. Úgyhogy végül nem maradt más választásom, megkérdeztem tőle, van-e valami baj; mire azt felelte, hogy nincs, csak jobb’ szereti sokáig csinálni, mint azonnal elélvezni. Nem tudom, vajon igazat mondott-e, vagy volt valami ésszerűbb magyarázat a dologra, csak épp azt nem volt képes elárulni, hogy például  nem tetszem neki eléggé, vagy egész délután a farkát verte a fürdőkádban, vagy mit tudom én. És ne higgyétek, hogy valami érzéketlen fapina vagyok: nagyon megerőltettem magam, hogy elbűvölőnek mutatkozzam, s ne érzékeltessem vele, hogy ez az egész egy csúfos kudarc, a fizikai és kémiai összeférhetetlenség ékes példája, huszonnégy életévem egyik legkellemetlenebb élménye. És akkor még nem számoltam a lelkiismeret-furdalással, meg a félelemmel, amely bármely szexuális kapcsolat velejárója a mai AIDS-es világban.
Amikor elbúcsúzott, szinte olvastam a gondolataiban: nem lesz legközelebb. És ami engem illet, tökéletesen egyetértettem vele. Lehet, hogy egyszer újra megjelenik majd a bárpultnál. Ha nem kerülhetem el, ha nem talál egy szabad pincérnőt, hogy felszolgáljon neki egy italt, tőlem kéri majd – látszólag szórakozottan, mintha nem emlékezne a történtekre. De nem érdekel. Vagy talán mégis. Valahol legbelül minden nőben ott rejtőzik egy darabka büszkeség, melynek következtében – akár tetszik, akár nem – mindig fáj egy kicsit a tudat, ha nem voltunk csúcsformában, ha nem tetszettünk eléggé, s talán aznap reggel nekem is fájt a bizonyosság. Utána azonban elég volt néhányszor arra gondolnom, hogy a pasi elélvezett, én viszont nem, illetve arra, milyen borzalmasan éreztem magam, amikor el kellett viselnem azt a tengernyi ostromot, meg utána a rémes ábrázatát. Jaj, az a bűntudat, a távoli szégyen…! És akkor már-már úgy éreztem, még mindig így volt a lehető legjobb: hogy neki sem tetszett volna meddő csatánk eredménytelensége, csak persze akármilyen nagyravágyó is az egóm, nem törekedhetem folyton arra, hogy a másik elégedett legyen, miközben én sohasem lehetek az.
Az ajtócsapódás ezer visszhanggal vibrált bennem. Úgy próbáltam elfojtani a zakatolást, hogy a párnába fúrtam a fejem, és fékezhetetlenül, sebesen zubogott fel mellkasomból a zokogás. A huzat másodpercek alatt átázott, nagy fehér folt homályosította el a látásomat, és egyedül Iain megfagyott ábrázatát láttam magam előtt; folyton csak Iaint, az ő negatív lenyomatát a retinámon. Azt a tüzes vassal bélyegzett képet, amelyet egyhavi extasy-adag sem volt képes elmosni bennem.
Újra hétéves akartam lenni; visszavágytam abba a romlottságtól és kicsapongásoktól mentes világba, amikor még azt sem tudtam, mi fán terem a szex, és nem is érdekelt; a boldog tudatlanság állapotába, amelyet már sosem élhetek meg újra. Négy olyan dolog van, ami a korral jár, s amikről akkor még nyugodt szívvel lemondtam volna: a szerelem, a kíváncsiság, a bűn és a kétségek. Ez a mondat ráadásul nem is tőlem származik, hanem Dorothy Parkertől. 
Gyerekkor. Megerőltetem az agyamat, és emlékek után kutatok. Ott vagyok én: egy kis göndör ebihal, óriási kék masnival átkötött copffal a fejem búbján, rémes iskolai uniformisban: fehér blúz, mellény, kék blézer, sötétkék rakott szoknya, felszegett aljjal és bevett derékkal (mert takarékoskodni kellett, és annak a szoknyának legalább négy évig kellett húznia). Egyetlen olyan lányt sem ismerek, aki kiskorában ne akart volna fiú lenni. Legalábbis néha. Ott ugróköteleztünk vagy főzőcskéztünk az iskola udvarán, s közben irigyeltük a fiúk szabadságát, amint az árkádok alatt fociznak, vagy kaviccsal gyilkolásszák a gyíkokat. Mi pedig sosem csinálhattunk semmi ilyesmit, mert ezek fiús dolgok voltak. Nekünk tiszta, rendes egyenruhában kellett hazaérnünk, úgy, hogy még a masnink is a helyén legyen, és már az elejétől fogva világosan az értésünkre adták, hogy a fiús játékok egyáltalán nem férnek meg a mi szépen karbantartott külsőnkkel.
Kisiskolás koromban felettébb bosszantott, hogy Isten férfi. Attól a pillanattól fogva, hogy ezt a tudomásomra hozták, kezdett kialakulni bennem a kisebbségi érzés; még halvány gőzöm sem volt semmiről, de már alsóbbrendű emberi lénnyé minősültem. Ha a Jóisten a saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, engem vajon miért csinált lánynak, amikor Ő hímnemű? Ráadásul Atyaistenként emlegettük, és imádkozás közben Miatyánknak szólítottuk. Az én apám négyéves koromban lelécelt otthonról, úgyhogy nemigen támasztottam elvárásokat az atyai feladatokkal szemben, és abban sem hittem, hogy valaki, pusztán azért, mert az apám, kötelességének érezné, hogy különös figyelemben részesítsen; arról nem is szólva, hogy Isten is fiú, tehát értelemszerűen az övéit részesíti előnyben: azokat a vadbarmokat, akik ott őrjöngenek a fal túloldalán. Azokat a fiúkat, akik a Marista Iskolatestvérekhez jártak, és akikkel együtt utaztunk a buszon; azokat, akik labdázhattak és fára mászhattak, és akiknek nem kellett nevetséges masnit viselniük, és ügyelniük rá, nehogy félrecsússzon.
 Nekünk pedig – azért, mert a szépanyánk szépanyjának a szépanyja beleharapott egy almába, amibe nem lett volna szabad – a legrosszabb jutott. Nem lehetünk papok, nem szentelhetjük meg a kelyhet és hörpinthetjük fel a muskotályt, és nem énekelhetjük teli torokkal, zöld miseruhában a vasárnapi zsoltárokat az oltár mögött. Legfeljebb arra áhítozhatunk, hogy apácák leszünk, felkötjük a fekete fityulát, amely szépen eltakarja a rövidre borotvált hajunkat, és felöltjük a lábfejünkig érő, rossz szabású leplet, s közben rémtörténetekkel tartjuk majd rettegésben az eljövendő kisiskolás leánykákat. Szegény apácák! Kétes hivatású, jelentéktelen kis hangyák, akik zsarnok édesapjuk, a nyomor vagy a nem kívánatos hajadonság társadalmi szégyene elől a rend falai közé menekültek. Mosószappannal tisztálkodó egérarcú apácák, akik örökké kámforszagot húztak maguk után, mely imamotyogás közben röppent fel a fityulájuk meg a fekete raffiahajtások alól, és elárasztotta a végtelen kőfolyosókat. Egyikünk sem akarta apácaként végezni. Én mindenesetre semmiképpen. Esetleg misszionáriusként, de apácaként, még ha meghibbantam volna, akkor sem. Ráadásul anyám is gondoskodott róla, hogy jelezze, ez volna a legszörnyűbb dolog, amit a sors rendelhet nekem. Nem közvetlenül nekem mondta, de tudomást szereztem róla, mert hallottam, amint folyton azt ismételgeti Rosa nővéremnek, hogy többet kellene törődnie magával, és jobban oda kellene figyelnie a fiúkra, mert a végén nem marad más választása, mint hogy apácának álljon. És abból, ahogyan azt hangsúlyozta, hogy apácának álljon, a napnál is világosabb volt, hogy a nővérem jobban teszi, ha máris kiröppen az utcára, szépen kisminkelve és megfésülködve, és az összes fiúra rámosolyog, aki csak szembejön vele.
Nekünk tehát az a választási lehetőség adatott meg, hogy beálljunk Mária leányai közé. Az egész Szűz Mária-dolog számomra mindig is afféle vigaszdíjnak tűnt (bár mindig nagyon vigyáztam rá, hogy ezt ki ne mondjam), mert a templomban lévő Szűz Mária-kép jóval kisebb volt a megfeszített Krisztusnál; a vérző, lélegzetelállító, lenyűgöző, szinte már gyönyörű, szenvedő, szikár Krisztusnál; az ő izmos, inas, fából faragott alakjánál. Egy aprócska szobor a balján egy gyermeteg arcú, szalmasárga hajú, a könnyektől vizeskék szemű, fehér tógát s rajta világoskék tunikát viselő, csillagos diadémmal koronázott alakot ábrázolt. Fura módon anyámra emlékeztetett, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy Isten anyjának arcán finom, kedves mosoly húzódott, amely az én anyám gesztustárából tökéletesen hiányzott. Évekkel később tanultam, hogy Jézus Krisztus édesanyja galileai zsidó asszony volt, és minden valószínűség szerint barna. Ám a szőke templomi szobrocska ábrázata olyan mélyen belevésődött az agyamba, hogy ahányszor csak Jézusra vagy az anyjára gondoltam, szőkének képzeltem őket.
A  mi iskolánkban négyéves korunkban ajánlottak fel bennünket Szűz Máriának. Akkoriban még könnyű volt az élet. Olyan jó volt kézen fogva menni a jól ismert, kitaposott utakon… Nagyjából emlékszem is az elsőáldozó ceremóniára. Abból állt, hogy mi, lányok, ott imbolyogtunk a templom közepén, óriási fehér liliommal a kezünkben, amely szinte nagyobb volt, mint mi magunk, s melyet az oltáron helyeztünk el, a Szűzanya lába előtt. Ezt követően a pap egy kis, érem alakú ostyával ajándékozott meg bennünket, s ez volt a tanújele annak, hogy Szűz Mária leányai lettünk; ám itt jegyezném meg, hogy ez nem a mi választásunk következménye volt, lévén, hogy soha senki nem kérdezte meg tőlünk, részt óhajtunk-e venni az estélyen vagy sem.
Szűz Mária leányának lenni teljesen más volt, mint Szűz Mária fiának, hiszen a Maristák az Úrjézus katonái voltak. Ez tovább erősítette bennünk a tudatot, hogy születésünktől fogva egyfajta lehangoló passzivitásra ítéltettünk. Egyszeri kislányként kezdtük, aki nem mászhat fára, és jóságos, alázatos ifjú hölgyként kellett végeznünk, aki egyetlenegyszer sem harsogja túl a társait.
Ha jól meggondoljuk, Jézus szedte a sátorfáját, és elindult világot látni; különféle tanítványokat szedett össze itt-ott-amott, kenyeret meg halat szaporított, holtakat keltett életre, betegeket gyógyított, vízen járt, centuriókat térített meg, és ő volt a lakomák színfoltja. Na és Szűz Mária? Mit tett Szűz Mária egész életében? Még ha Istennek szent anyja volt is, egyszerű mellékszereplő a szentírásban, és mozdulatlanul, rezignáltan ücsörög egy kis felhőcskén a katekizmusban, mellmagasságban összetett tenyérrel, némi fásult békességgel az ábrázatán. Még a csodatételei is másodosztályúak voltak. A Vatikán évszázadokig habozott, míg végre elismerte a jelenéseit.
Egyszóval kiskoromban az összes többi lányhoz hasonlóan én is fiú szerettem volna lenni. De ha már lánynak születtem, idejekorán elkezdett zakatolni fejecskémben a gondolat, hogy nem igazán van ínyemre a szüzességem. Földimádó vagyok, így hát elveszítem az Eget – fátylat rá.
A legrosszabb akkor jön, miután betöltjük a tizenegyet. Milyen könyörtelen az élet, hogy egy óvatlan pillanatban elrabolják az ember gyerekkorát… Pedig milyen boldogan babáztam, amikor az apácák egyszer csak lerántották a leplet a Lét Nagy Titkáról. Az a helyzet, hogy annak a puszta ténynek köszönhetően, hogy lánynak születtünk, az Úr kincset rejtett a testünkbe, amelyet a Föld valamennyi hímje meg akar kaparintani tőlünk, mindenáron, nekünk pedig az a küldetésünk, hogy őrizzük a kincset; ne engedjük, hogy erőszakot tegyenek rajta, s bevehetetlen szentélyként tiszteljük a testünket, az Úr (a Hím) legfőbb dicsőségére. Óriási felelősség nyomja rá bélyegét a kijelölt napra, midőn testünk először ont néhány csepp vért; vért, mely azon áldozathozatalra emlékeztet bennünket, amellyel az Úrnak (a Hímnek) tartozunk, hogy visszafizessük neki azt, amit egykoron Ő érettünk tett.
Ez az egész história a vérről meg a felelősségről meg az őrizendő szentélyről meg az áldozathozatalról olyannyira sokkolt, hogy amikor megjött az első menstruációm, felettébb őrizkedtem tőle, hogy bárkinek is eláruljam, és titokban loptam betétet a nővéreimtől, mert úgy éreztem, még nem tudnék szembenézni azzal a társadalmi és erkölcsi felelősségtudattal, amelyet újdonsült női mivoltom aprócska vállaimra terhelt. Hiszen egy lapos kislányka voltam!
Milyen vicces most erre emlékeznem, amikor már harmadik hónapja nem menstruálok. Nem, nem vagyok terhes.
Ám nehogy azt higgyétek, hogy túlságosan izgat az én kis amenorreám (ez a problémám hivatalos neve). Úgy értem, igazság szerint nem túl kellemes, ha az ember egy nyákos, véres csíkot húz maga után, és azon szorong, hogy van-e tampon a táskájában, meg nehogy úgy járjon, hogy a buli kellős közepén rá kell ébrednie, hogy keresztet vethet az egyik kedvenc nadrágjára. Hogy a sok görcsöt, fájdalmat, a premenstruális szindrómával járó rossz hangulatot és egyebeket ne is említsük. Na és amikor a nyomunkba szegődnek az utcán a kutyák, mert olyan szagot árasztunk, mint a tüzelő szukák? Emlékszem, egyszer a buszmegállóban alig bírtam lerázni egy kóbor kutyát, aki mindenáron rám akart mászni. A fütyijéből sötétrózsaszín, csillogó ceruza bújt elő. Még egészen kislány voltam, és majd elsüllyedtem szégyenemben. El akartam kergetni az esernyőmmel, de ettől mintha még jobban begerjedt volna. Ki tudja, talán mazochista volt a lelkem. Őrület. Szóval, ami engem illet, semmi baj, nem menstruálok, és élvezem az életet. A nőgyógyásznőm azonban másként vélekedett, és egy rakás kórházba meg rendelőbe elhajtott, hogy ismét vérszerződést köthessek a világgal.
Első vizsgálat: vérvétel és ultrahang. A doktornő eleinte semmi rendelleneset nem észlelt, és arra jutott, hogy az egész probléma a stresszből fakad. Ez kissé nevetségesen hangzott. Hisz csak egy pincérnő vagyok, ugyan miféle stresszel jár az? Különben is, akár hiszitek, akár nem, csípem a pincérnőséget, és semmi rosszat nem látok benne, hiába szekálnak a nővéreim, hogy valami komolyabb dologgal kellene foglalkoznom. Többnyire azt felelem nekik, hogy foglalkoznék én, ha lenne rá lehetőségem, nem vagyok ostoba. És szeretném leszögezni, hogy – az emberek többségének véleményével ellentétben – egy felkapott helyen felszolgálni még nem jelenti azt, hogy hülye az ember; de nem ám, uraim, így ugyanis több időm marad az olvasásra, meg arra, hogy befejezzem a szakdolgozatomat. És jelen pillanatban nagyon is bírom a munkámat, bár nem jár vele se tébé, se fix szerződés, se semmi más, amit a nővéreim olyan nagyra értékelnek. De hát ez is csak egy munka, a fenébe is, ráadásul megélek belőle, és ez a legfontosabb.
De hát ezt úgyse döngöli bele senki a nővéreim fejébe; folyton azzal nyaggatnak, hogy ez így nem mehet tovább, Cristina, döntsd el végre, mit akarsz kezdeni az életeddel… Az agyamra mennek. Rosa nővéremnek, aki igen magas pozícióban dolgozik, az a véleménye, hogy mindenkinek olyannak kellene lennie, mint ő, és az, hogy a húga pincérnő, alighanem olyasfajta szégyent jelenthet a számára, mint ha egy szicíliainak elkurvul a nővére. Az ő felfogása szerint minden ember értéke könnyen lemérhető és kifejezhető egy számmal, amit úgy kapunk meg, ha olyasfajta tényezőket veszünk figyelembe, mint a nullák száma az illető bankszámláján, irodájának négyzetméterben megadott nagysága vagy beosztottainak száma, s ezek alapján tízes skálán pontozzuk a delikvenst. Rosa ugyanis zseni: papír és ceruza nélkül képes négyjegyű számokból gyököt vonni, és fejből tudja a világ összes fővárosát, a legeldugottabbakat is beleértve. Ugyanakkor épp a zsenialitása miatt kicsit sótlan. Szinte senkivel sem érintkezik. Olyan hermetikus a jelleme, mintha szirup nélkül főzték volna be.
Na nem mintha a másik nővérem a szellemi stabilitás csodája volna. Két hete aggódó hangon felhívott az anyám, hogy Anáról beszéljen velem. Amint a vonal túlsó végén meghallottam fagyos, visszafogott hangját, azonnal tudtam, hogy valami baj van, anyám ugyanis nem szokott csak úgy felhívni. Előre megtervezett, ritka kapcsolatteremtő próbálkozásainak mindig komoly indoka van; valami nyomós érv készteti arra, hogy átkeljen a kendőzött szemrehányások és képtelen feltételezések szövevényéből font, imbolygó hídon, amelyet a bennünket elválasztó szakadék fölé feszítettünk ki. El sem hiszitek, mennyire bánt, mennyire megvisel az a felismerés, hogy nincs köztünk más kapocs, mint a kölcsönös bizalmatlanság, hisz mégiscsak tőle kaptam az életet. S miközben anyám a nővéremről beszélt, és azt fejtegette, mennyire aggasztja, hogy Ana, a háziasszonyok gyöngye, kinek kellemén és jellemén még sosem esett csorba, egy ideje szünet nélkül sír és szemlátomást fogy, be kellett látnom, hogy olyan érzésem van, mintha egy vadidegenről beszélne, mert hát voltaképpen van-e bárminemű fogalmam arról, hogy milyen is az én Ana nővérem valójában? Gyakorlatilag soha nem beszélünk egymással, és emlékezetem szerint akkor sem beszélgettünk, amikor még egy fedél alatt éltünk (olyan, mintha ezer éve lett volna). De hát lássuk be, én az ő szemében egy ordas kurva vagyok, ő pedig az enyémben egy fapina. És ebben ki is merül a testvéri szeretetünk. Az ember nem szívesen beszél a családjáról, mert hirtelen rá kell döbbennie, hogy nincs egy jégtábla, amiben megkapaszkodhatna a sok szétfoszlott család, bizonytalan munka, tiszavirág életű kapcsolat és ragályos szexuális viszony egyetemes hajótörése közepette.
De alaposan elkalandoztam, úgyhogy kanyarodjunk csak vissza oda, ahol tartottunk, vagyis a nőgyógyászati problémáimhoz. A második vizsgálat egy kis kaparászásból állt (nehogy feldúljam az érzékeny lelketeket, megkíméllek benneteket attól, hogy elbeszéljem, miként vesznek szövetmintát az ember petefészkéből), és akkor a doktornő arra a következtetésre jutott, hogy a probléma neve endometriózis, ami az elpusztult sejtek masszája vagy valami ilyesmi, amely az endometriumban halmozódik fel. Állítólag ez az endometriózis a női meddőség egyik fő kiváltója, és én eddig mit sem tudtam az egészről. Szóval felírtak nekem valami tablettát, amitől borzasztó rosszul lettem, hánytam és szédelegtem, a fájdalomról nem is szólva; ijesztő görcseim voltak, mintha fogóval feszítettek volna belülről. Két napig tapogatózva jártam az utcán, elmosódott épületek közt, és minden harmadik lépésnél meg kellett állnom, hogy valamiféle epeszerű, opálos nyákot bocsássak ki magamból, amely folyamatosan csorgott a számból. Ám ennek ellenére továbbra sem menstruáltam.
Az utolsó, a végső vizsgálat során leltárt készítettek a hormonállományomról, és az orvosnőm – négy hét vizsgálódás, ultrahang, kaparászás, leltár és a női intimitásomat (ezt az oly sokszor háborgatott szentélyt) célzó egyéb tolakodások után – arra a következtetésre jutott, hogy (kapaszkodjatok meg!) ,,tesztoszteron-túltengésben’’ szenvedek; jól hangzik, mi? Hogy számotokra is világos legyen: tesztoszteronnak nevezik a férfihormont, a nőit pedig ösztrogénnek, és az emberi testben (bármely emberi testben) mindkettő megtalálható. Az arányuk határozza meg a nemünket. Akiben az ösztrogén hormonok dominálnak, az nő. Akiben pedig a tesztoszteronok, az férfi. És nekem, éppen nekem, több tesztoszteronom van a kelleténél, és ezért nem jön meg a menstruációm. Bárki megmondaná: elég csak egy pillantást vetni a nagy dudáimra meg a csípőmre. Én vagyok a legnőiesebb nő a földön, és tessék, a kelleténél több bennem a férfihormon.
És micsoda véletlen, két napra rá megakadt a szemem egy cikken a Cosmó-ban, ahol épp ezt a témát feszegették. A Cosmo szerint Jenkiföldön tesztoszteronnal kezeltek néhány menopauzás nőt, hátha attól rendbejön az életük, és vége is lett a klimaxos hőhullámaiknak. Ezenkívül arra is rájöttek, hogy a tesztoszteronnal kezelt nőknek a sztratoszférába emelkedik a libidója. Elképzelem azokat a szerencsétlen, kielégítetlen, féktelen asszonyokat, amint rávetik magukat a postásra, a tejesemberre, az újságkihordóra és valamennyi hímre, aki feltűnik a szemük előtt. Az orvosok pedig jelentős kutatást kezdeményeztek a tárgyalt jelenség kapcsán, és a következő eredményre jutottak: először is, hogy azokat a nőket, bennünket, akiknek több tesztoszteronunk van a kelleténél, erősebb szexuális impulzusok fűtenek, mint a többieket; másodszor pedig agresszívebbek és határozottabbak vagyunk.
Miután betöltöttem a tizenötöt, anyám egy rakás pszichológushoz elküldött, egyikhez a másik után, mert elege lett az összeférhetetlen természetemből fakadó különféle rohamaimból. A fél életem azzal telt, hogy az érzéseim és a reakcióim feltehető okait analizálták. Promiszkuitásra való hajlamom szerintük nem egyéb, mint az apafigura keresése. Az anyámmal való örök hadakozás pedig reménytelen kísérlet a személyiségem körvonalazására, az ellenállás eszközével. Ám hormonleltárom eredménye alapján bátran megspórolhattam volna azt a sok végtelennek tűnő órát, melyet a díványon töltöttem (hát nem óriási?), és közben különféle időutazásokkal próbálkoztam, vissza a múltba, egészen az első pépig, amit elfogyasztottam; érzelmi és dühkitöréseimnek ugyanis sokkal egyszerűbb az oka: egy kis hormontúltengés.
És ugyanez a helyzet Rosával, az én megközelíthetetlen nővéremmel is. Mindig úgy gondoltuk, azért olyan fura és zárkózott a csaj, mert nagyon megviselte, hogy apám csak úgy, hipp-hopp, szó nélkül lelépett. De az a helyzet, hogy ő is elment a pszichiáterhez (igen, elismerem, elég zűrös a családom; két nővér, aki pszichiáterhez jár, a legidősebb pedig otthon bőg és olyan depressziós, mint egy szamár), és az orvos kifejtette neki, hogy az egész probléma a szerotoninnal áll összefüggésben. Vagyis hogy a kelleténél kevesebb van az agyában abból az anyagból, ami az agysejtek közti közvetítő szerepét tölti be. Igy Rosa Prozac-függővé vált, és ez a varázslatos és legális drog állítólag szépen szabályozza a szerotoninszintjét, és új nőt farag belőle. Na majd meglátjuk.
Hát ez a helyzet. Bennem sok a tesztoszteron, benne meg kevés a szerotonin. És ezen túltengésekből és hiányokból fakadóan a problémáinknak semmi köze a személyes vagy családi körülményeinkhez, csupán az agyunk vagy a petefészkünk kémiai összetételéhez. Így hát, kedveseim, Freud, Lacan, Jung és Rogers csak a bolondját járatták veletek. De vajon, kérdem én, nem lehetséges-e, hogy épp fordítva áll a dolog? Vagyis hogy az élet úgy megviselt bennünket, hogy Rosa agya abbahagyta a szerotonintermelést, az én petefészkem meg őrült módon nekilátott a tesztoszteron-kiválasztásnak; és persze ki tudja, vajon mi történt Ana valamelyik szervével. Hiszen, ha jól emlékszem, mintha lett volna olyan idő, amikor én még nagyon-nagyon-nagyon picike voltam, és olyanok voltunk, mint egy normális család. A nővéreim meg én azt játszottuk, hogy mesélünk egymásnak a sötétben, a paplan alatt; és nem voltunk egész nap lehangoltak, idegesek és bőgősek; és papás-mamást meg születik-a-babást játszottunk; és mindenki elég normálisnak tartott bennünket, szép, tündéri, imádni való kislányoknak. Egyszóval: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? A testünk szabályoz-e bennünket, vagy mi szabályozzuk a testünket? Jó kérdés.
A nőgyógyásznőm ezenközben újabb pasztillákat akar belém tukmálni, de én tiltakozom. Először is azért, mert semmi kedvem újra okádni, meg a görcsöktől és a szédelgéstől szenvedni; másodszor azért, mert nem is olyan biztos, hogy szeretném, ha újra menstruálnék; harmadszor pedig azért, mert amióta Iain elhagyott, vagy én hagytam el őt, vagy egymást hagytuk el – és ennek már egy hónapja, egy hónapja tart ez a lázálom – , szinte semmi kedvem a keféléshez. És attól tartok, hogy ha mindennek a tetejébe még csökkenteni kezdem a tesztoszteronszintemet, végképp elcseszem a libidómat. És hiába kötözködnek velem folyton a nővéreim a zavaros kapcsolataim miatt, meg hogy ilyen meg olyan férfifaló vagyok, mit is mondhatnék erre? Ilyen vagyok és kész; talán azért, mert az apám elhagyott bennünket, vagy azért, mert túl sok bennem a tesztoszteron. Ilyen vagyok, és örülök neki, és semmi kedvem lemondani az egyetlen kézzelfogható élvezetről, amelyet az élet tálcán kínál.

Fordította: Mester Yvonne