Földes Anna

Egy nagy nemzedék kortársa voltam… avagy pályám (párbeszédes) emlékezete

Minden találkozás megismételhetetlen. Az első randevú és az ötvenéves érettségi találkozó is. Megismételhetetlen az újságírónak és választott partnerének a nyilvánosság számára készített beszélgetése is. Tíz év múlva, de akárcsak tíz nap múltával is mást és másként kérdez az újságíró és másként válaszol az, akinek szavára, véleményére, egyéniségére, az olvasó (néző, hallgató) kíváncsi.

Hány interjút készítettem pályám több mint fél százada során? Magam sem tudom, csak azt, hogy soha, senki sem fogja már számba venni. Számítógép híján, sárguló kéziratpapírok, gyűrődő újságkivágások garmada őrizte meg azoknak a beszélgetéseknek a szövegét is, amelyek annak idején nem kerültek be a témák szerint szerkesztett interjúkötetekbe. Ha kérkedni akarnék, filoszként akár sorolhatnám is – Karrierek, vallomások, Színésznek született, azután A rendezőé a szó, és a maga idejében talán úttörőnek is számító, de mai is aggasztóan aktuális A nő szerepe – főszerep. De hivatkozhatnék a szakmai vallomásnak is szánt kötetcímre is, hogy – Beszélgetni jó. Később – már a Bálint György Újságíró Akadémia tanáraként – a szakirodalom és személyes tapasztalataim alapján – diákjaim kezébe adtam a szívemhez közelálló interjú műfaj tankönyvként használatos zsebkönyvét.

És még mindig – mennyi mindent nem tudok az interjúról!

Legfőképpen nem tudom azt, vajon mi őriz meg egy fél- vagy másfél órás, tíz vagy százezres példányszámban közreadott beszélgetést az időben. A kérdezett személy híre, rangja, teljesítményének jelentősége? Nem vitás, hogy Latinovits Zoltánra Rómeója, Vértes Lászlóra Samu kiásott koponyája, Selye professzorra a stressz elmélete emlékeztet. De az is igaz, hogy Bálint György a frissen kinevezett állami ítéletvégrehajtóval készítette egyik legtökéletesebb interjúját! Én magam büszke vagyok arra, hogy az Auschwitz-i jegyzőkönyv reflektorfényt kerülő, bátor fordítóját, az embertelenség korszakában élete kockáztatásával emberéleteket mentő, ismeretlen detektívet (is) megszólaltathattam. Vagy csak az interjúalany válaszainak hitelessége, érdekessége, szellemessége számít? A riporter közérdekű kíváncsisága, célratörő kérdéseinek jól szerkesztett sorozata? Esetleg a két félnek a nyomtatott sorokon is átsütő kapcsolata? Hogy az egyszeri alkalom, a beszélgetés apropója túlélte az újságlapon feltüntetett dátumot?

Oriana Fallaci a szakmában klasszikussá lett kötetének a címe: Interjú a történelemmel. De vajon hány újságírónak adatik meg, hogy a kortársi történelem politikus főszereplőit szólaltathassa meg?

Ezekkel a részben szónoki, részben valóban megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdésekkel viaskodva választottam e pályám emlékezetének is szentelt párbeszédes kötet élére ezt az evidenciát rögzítő, és mégis kissé hivalkodó címet. Az itt következő beszélgetések ugyanis nem (csak) a műfaj természetéből, de a sors szigorából, az emberi élet végességéből következően is – megismételhetetlenek. Papíroktól fulladozó szobámban azért szerencsére őrzöm a Konrád Györggyel, Szabó Magdával, Csoóri Sándorral és Sütő Andrással, Törőcsik Marival vagy például Garas Dezsővel folytatott beszélgetések szövegét is, de ők – hálistennek – köztünk vannak. Jelen időben, kortársként élik a maguk hétköznapi és alkotó életét, minél fogva lehet – sőt egészen biztos, – hogy új kérdéseimre ma mást és másként válaszolnának.

De azért az élők önkényes „kirekesztése” nem puszta elővigyázatosság, nem kényelmi, vagy protokollszempont. Hátterében nem a politika és nem is értékrendünk folyamatos változása áll. Halottaink faggatásával elsősorban azt bizonyítom, micsoda nagy nemzedék kortársai lehettünk! Örkény István írta levelében Sulyok Máriának, hogy akik kortársai voltak egy Jászai Mari nevű művésznőnek, nem feltétlenül tudták, hogy ő a Jászai, míg ő szerzőként legalább tudja, hogy ő a Sulyok, hiszen két darabjában játszik akkora skálán, ami ötnek is sok. Becsületszóra higgyék el nekem, hogy én is pontosan tudtam, amikor interjút kértem tőle.

Mint ahogy tudatában voltam annak is, hogy mit jelent egy populáris hetilap munkatársaként sorra-rendre a magyar irodalom élő klasszikusaival találkozni, azzal a céllal és ürüggyel, hogy a nő társadalmunkban betöltött szerepéről és annak változásáról, beszélgetőpartnerem művei nőalakjairól és általában a nőolvasókról faggassam őket. Illyést a tihanyi kőasztalnál, Devecseri Gábort a Kútvölgyi kórház betegszobájában. Tudtam, hogy Borsos Miklós mesébe illően csodás kertjében, Vas István azóta múzeummá avatott otthonában, Déry Tibor öregségére menedéket kínáló elegáns arácsi kúriájában ülni nem szimpla munkaköri kötelesség, heti riporteri penzum, hanem olyan megtiszteltetés, ami csak az élő irodalomtörténetre figyelő kortársak kiváltsága. Míg Selye Jánossal Montrealban találkozni – inkább riporteri szerencse.

Aki veszi magának a fáradságot, akár csak e kötet tartalomjegyzékéből is megállapíthatja: hiába bármiféle mentség, magyarázat, válogatásom mégis véletlenszerű, önkényes. És ebben van is igazság. Csakhogy a véletlent a történelem vasmarkába szorított sorsom, nem mindig kedvem szerint alakuló újságírói pályám irányította. Amikor az l956-os forradalom vérbefojtása után megszűnt az Irodalmi Újság, aminek kezdőként lelkes és boldog munkatársa lehettem, apósom, Horváth Zoltán – a Népszava Rákosi és Kádár börtönéből a forradalom tavaszán szabadult főszerkesztője – azt tanácsolta: a ránk váró nehéz időkben kisgyerekes anyaként próbáljak szélárnyékban elhelyezkedni. A női képeslapnál, ami menedéket ajánlott, kivárhatom azt a két-három évet, amíg újra a pálya sűrűjébe, a kortársi magyar irodalom közelébe kerülhetek. Ez a várakozás – 35 évig tartott.

Azalatt megtapasztalhattam, hogyan lehet – Németh László szavával élve – a gályapadból laboratóriumot teremteni, és meglévő, vagy folyamatosan alakuló irodalmi kapcsolataimra támaszkodva, színházrajongóból gyakorló színikritikussá érve, portré jellegű interjúkat készíteni azokkal, akikre egy milliós példányszámú lap olvasói kíváncsiak lehetnek. Akkor is, ha a fotókkal illusztrált színészportrék nem pletykákról, hanem mondjuk a Hamletről szólnak.

Beszélgetőtársaimat általában magam választhattam – köszönet érte a szerkesztőknek –, de mégsem mindenkivel készíthettem interjút azok közül, akikkel szerettem volna. Zelk Zoltánnak párthű főnököm valamiért még szabadulása után sem bocsátott meg. De nem is minden beszélgetésből született újságcikk. Az idő volt kevés, vagy az én tudásom, ma már édes mindegy.

Tény, hogy elkerülhetetlen – de nem is szándékom ellen való – hogy a közreadott válogatás, a különböző orgánumokban közölt írások négy ciklusa képet adjon a riporter személyes és szakmai érdeklődéséről, pályájáról, ízléséről. De célom ennél merészebb: arra szeretném ráébreszteni saját kortársaimat és a kötet nálam évtizedekkel fiatalabb olvasóit (és remélem, ők lesznek többségben), hogy a huszadik század második fele nemcsak a bűnösök, törpék, hanem az alkotó szellemek, nagy emberek, művészek kora is volt. Akiknek a hírét, alakját, teljesítményét érdemes megőrizni. Monográfiákban és múzeumokban, filmeken és hangszalagon, de akár egy-egy beszélgetés erejéig is.

Köszönet érte minden megszólalónak.

2006. június

Földes Anna