Édenteremtő, fészekféltő asszonyok –
Sajkódon Németh Lászlóval

A Balaton-felvidék, rangos szellemi emberek és a közelségüket is értékelő újgazdagok divatos üdülőrégiója, fokozatosan fejlődött a magyar írók, művészek Árkádiájává. Illyés a vő jogán lett a tihanyi Kozmutza-villa lakója, ennélfogva őslakosnak számított. Borsos Miklós felesége híres, szép kertjében talált boldog nyugalomra. Déry Tibor náluk később telepedett meg Arácson. Németh László Sajkódi esték című kötetének utószavában tette közhírré – ezt már látogatásom idején is tudtam –, hogy 1957 telén a kórházból szabadulva kötött ki ezen, a csak nyaranta benépesülő településen. Az író Magda lányának barátságos tanyáján télen csak ötöd-hatod magával élt. Remete korszakát négy hosszú éven át a kerti és házi munka mellett valamiféle magára mért „agydiétával” töltötte ki, és csak komoly erőfeszítéssel sikerült visszatérnie a fordítói gályapad élvezetéhez, utóbb pedig műhelytanulmányok írásához.

A nagy regények és a csak jóval később színpadra került drámák után a Sajkódi esték kötetében pedagógiai ihletésű tanulmányok, alkalmi cikkek, portrék sorát a népek barátságát oroszul is éltető pohárköszöntő zárta. Ez a Németh László, akinek történelmi felelősségét és irodalmi jelentőségét csak a jövő fogja igazán tisztázni, akkor már megbékélt a családdal és a világgal is. Elárulom, hogy legszívesebben akkor én nem is a nőkről, hanem az Irodalmi Újság forradalmi számába írott Emelkedő nemzet című cikkéről kérdeztem volna Németh Lászlót, de az akkor még tabutéma volt. A korabeli Németh László-portré nem erről a bölcsen forradalmi írásról és nem is a minőség forradalmáról szólt.

Sajkódra eljutni a magamfajta irodalomtörténészi hajlammal megvert-megáldott riporternek akkor is nagy dolog volt, ha előre nem tudhattam, milyen lesz a fogadtatás, kapok-e érdemi választ kérdéseimre. Ebédre természetesen egyáltalán nem számítottam. De amikor Ella asszony asztalhoz invitált, megtiszteltetésnek éreztem. Ám a jóízű, de nem ünnepi ebédnél is többet jelentett számomra, hogy a ház asszonya maga ment ki az autóban várakozó sofőrért, és közénk ültette. Ez a szocializmus éveiben, káder körökben egyáltalán nem volt szokás. Ettől a perctől kezdve egy kicsit másként tekintettem a Démusz Elláról mintázott, nem mindig vonzó, inkább kisszerűnek ábrázolt feleségfigurákra. A háló, amit ő szeretetből, féltésből férje köré vont, egyszercsak különös fényt kapott a balatoni napsütésben.

Sajkód nemcsak nyári otthona, műhelye és menedéke Németh Lászlónak, de alighanem vára is. Családtagok, barátok gyakran felkeresik, de újságírók előtt nem könnyen ereszkedik le a felvonóhíd. Levélben kértem tőle ezt a találkozót – körültekintően megindokolva, hogy Kurátor Zsófi, Kárász Nelli, Égető Eszter teremtőjének véleménye nélkül nem lehet teljes a magyar írók karának a nőkről – nőalakokról, asszonysorsokról – tett nyilatkozatsora. Mégis, biztatásul kétszer is végigolvasom levelét, amíg kocsink a Tihany feletti szerpentinen kanyarog: vajon udvarias ígérettel, szűkszavú válasszal vagy a várt Németh László-i gondolatokkal gazdagabban térek vissza a balatoni útra.

Ám, hogy otthon elkészített, gondosan legépelt kérdéseimet csak a beszélgetés legvégén, mintegy önmagam igazolására vettem csak elő, bizonyítja, hogy a magyar regényirodalom legnagyobb nőalakjainak, klasszikus kariatidáinak szobrásza – vállalta a kötetlenebb beszélgetést.

Első kérdésem természetesen a nőknek, nőalakoknak a Németh László-i oeuvre-ben elfoglalt, kivételes szerepére vonatkozott.

– Ez a tény, az olvasóknak ez a hite nem jelent különleges ismereteket a nők terén. Nem bizonyítják, hogy másoknál nagyobb, sajátos tapasztalatokkal rendelkeznék a nővilágban. Hiszen a hősök problémái az én problémáim, ügyeik az én ügyeim. Valójában nem tapasztalataimat, hanem saját női felemet írtam meg hősnőimben. Könyvtárosi tapasztalatok, statisztikák szerint, olvasóim, és általában a magyar irodalom olvasói között is, több a nő. Főleg a nőolvasók, ismerőseim szoktak faggatni, honnan ismerem ilyen pontosan a női lélek titkait, honnan szerzem a nőkről közreadott értesüléseimet. A legkézenfekvőbb válaszom az, hogy részben saját családomtól. Anyám és feleségem nemzedéke után, gyerekeim is – a nagy korkülönbség folytán – szinte két nemzedék tanújává, barátjává tettek. Legkisebb lányom sorsának alakulásán keresztül még a mai fiatalok problémáit, az őket érő, nem mindig a legjobb hatásokat, s az ő reagálásukat is ismerem. Alapjában mégis az az igazság, hogy bár a legtöbb hősnőmnek személyesen, közelről ismertem a modelljét, magam több azonosságot vállalok a műben formált jellemekkel, mint maguk a modellek.

– Illyés Gyula egy alkalommal azt írta, hogy az ön minden regényében egy-egy, szinte emberfeletti eszme száll le a földre, költözik bele egy halandóba. Lehet, hogy tapasztalatai, belső hite szerint, a nők alkalmasabbak ennek a közösség megváltását szolgáló eszmének a megtestesítésére – ezért a női hősök nagy száma?

– Nem hiszem, hogy hősnőim elsősorban eszmék hordozói lennének. Nővoltuk inkább azzal függ össze, hogy bizonyos erkölcsi attitűdök szemléltetésére talán alkalmasabbak a nők.

– Miért?

– Mert más dolgokat tudnak az életről, mint a férfiak. Szervesebben, aprólékosabban ismerik. A férfit jobban betöltik saját céljai, a nő, talán mert más szövését látja az életnek, finomabban is érzékeli a környező világot.

– Legszebb nőalakjai – Zsófi, Nelli, Eszter, drámából való testvérük, a Nagy család Katája vagy az Irgalom Kertész Ágnese – mintha a művekben egymásnak nyújtanának kezet. Ez a következetesség és szervesség – tudatos írói koncepció, vagy a valóság ihlete, esetleg a véletlen játéka?

– Nem eleve elhatározott szándék, de nem is véletlen. Amikor hordom magamban témáimat, rendszerint már tudom, melyik kíván drámát, erős kardcsapásokra képes férfihősökkel, melyiket kell nők vállára helyeznem. Életművemben – ha a műfajok teljes skáláját tekintjük – nincsenek olyan egyértelmű túlsúlyban a női hősök, mint regényeimben, vagy mint ahogyan az irodalomtörténetben, a kritikában vagy a közvéleményben tükröződik. Valószínűleg még a számszerű többséget sem érik el a női szereplők. Az évek során mégis bebizonyosodott, hogy ezek az asszonyhősök nőttek nagyobbra, ők lettek a jelentősebbek.

– Ez azért mégsem lehet véletlen. Azt talán inkább felfoghatjuk annak, vagy elejtett megjegyzésnek, hogy Németh László Bodort, a Nagy család Katájának férjét, férfiként – a „gyengébb nem” képviselőjének említi. Vagy azt jelentené ez, hogy ön szerint általában, két ember kapcsolatában vagy a társadalom szövetében a férfi képviseli a gyengébb nemet?

– Bodorék esetében ez vitathatatlan tény. A férfi a fiatalabb, súlytalanabb egyéniség, értéktelenebb anyagból gyúrták. A két ember kapcsolatában is ő a gyengébb, akit el lehet csábítani. Égető Eszter fölénye más természetű. Talán jellemzőbb is az előbb említett biológiai, pszichológiai differenciálódásra: az életről való alaposabb tudása ellenében is megmaradt nőnek.

– Ez nem Égető Eszter privilégiuma.

– Nem is mondtam. Sőt, ellenkezőleg. Eszter még csak előleget kapott a jogokból. Ő a szellemi startnál, a pályaválasztásnál még hátrányban indult. Az új nemzedék asszonyainak fölényét, helyzeti előnyét az jelenti, hogy megszerezték a férfiműveltséget is, de változatlanul otthonosak maradtak az élet mikroszkópiájában.

– Égető Eszter is a „környezetüknél különb” asszonyok fajtájából való. Az ő létüket, tevékenységüket Németh László tipikus vagy kivételes jelenségnek érzi?

– Nem mondanám kivételesnek. Még a helyzetük sem kivételes, amely kiváltja belőlük ezt a fölényt, amely ilyen magas morális követelményeket támaszt. Valójában az, hogy egy ember milyen társadalmi, erkölcsi követelményeket érez önmagára kötelezőnek, az az alkatától, neveltetésétől, életétől függ. De Eszter és a hozzá hasonlók rendelkeznek valamilyen születési ajándékkal: a morális tartás és ellenállás készségével. És a körülményeknek és adottságoknak ez a találkozása emeli őket magasba.

– Gyakran találkozott ilyen asszonyokkal?

– Szűkebb ismeretkörömben ők voltak többségben.

Ella asszony, az író felesége, beszélgetésünk tanúja, szerencsének nevezi ezt. Németh László – talán mert a kiválasztás, a nevelés messzire vezető kérdéseit kapcsolná be a témába – tréfával üti el. „Talán, mert másfajta nőket nem is engedtetek a közelembe.” De tréfán kívül, elgondolkodva folytatja.

– Hadd idézzek egy nem irodalmi példát. Egyik ismerősünk második gyerekét várta, amikor férjét súlyos szerencsétlenség érte, amely egész életére bénává tette. Mindenki arra biztatta, legalább ezt az új, érlelődő terhet ne vállalja. De az aszszony önmaga előtt is szégyellte volna, ha megfutamodik. Úgy viselkedett, mint regényhőseim viselkedtek volna az ő helyében.

– Németh László nemcsak eszményítője, de kritikusa is nemünknek. Az édenteremtő asszonyok ellenfelei, ellenpólusai műveiben a fészekféltő, a férfiak szárnyalását nehezítő, magukat osztályba fonó asszonyok. A Papucshős Éber Violájával szemben ott küzd könnyel, foggal, körömmel a feleség. Hogyan látja az író ezeknek a nagyrészt a középosztály nevelte asszonyoknak a jelenét?

– Soha nem vallottam, hogy a nőknek mindig csak jó szerepük van a férfi életében. Az Irgalom Kertész Ágnesének az anyja, a maga értetlenségével, kisszerűségével, önzésével, hűtlenségével talán éles ellenpélda. Kétségtelen, hogy léteznek vagy létezhetnek ilyen figurák is. De újra hangsúlyozom, hogy nem az életből merített, másolt, hanem önmagamból kivetített jellemekről van szó. Hadd idézzem Móricz Zsigmond egy nem szentenciaként érvényes, de nagyon is találó mondását, hogy nem az a realista író, aki ábrázolja a valóságot, hanem akiből folyik a valóság. A hősök hitele azon áll vagy bukik, hogy valóságszerűek-e. A legnagyobb realisták, mint az ifjú Tolsztoj, már akkor hiteles világot teremtettek, már akkor realisták voltak, amikor még alig rendelkeztek élettapasztalattal. A fontos, hogy az író lelkében szüntelenül működjön az a valóságjelző készülék, amely eldönti, mit lehet és mit nem lehet a valóság törvényeinek megsértése nélkül ábrázolni.

– A valóság azonban történelmi változó. Az ön hősnői, nagyrészt anyáink nemzedékéből valók. Kíváncsi lennék, hogyan látja ezeknek a nőtípusoknak mai érvényét?

– Mivel a problémák napjainkban is érvényben vannak, nem hiszem, hogy hősnőim lekerültek volna a valóság színpadáról. Időben a legmesszebbre Katát kísértem a Nagy családban. Az ő sorsa már egy újabb nemzedék változott körülményeiből bontakozik ki. Ennek a sorsnak teljes ívét egyébként a dráma rövidesen megjelenő eredeti szövege fogja kirajzolni, ahol Kata nem éli túl a maga drámáját.

– Kata asszony már képzettségét, munkáját tekintve egyenjogú nő. De az ő drámája is, és önnek a műhöz fűzött kommentárja is bizonyítja, hogy Németh László látja az egyenjogúság szükségszerűségét és problematikus kísérőjelenségeit is. Ha jól emlékszem, úgy fogalmazta meg, hogy általában rossz vásárt csináltunk az emancipációval…

Németh László visszakérdez.

– És nem?

– Azt hiszem, az emancipáció hozta változások alapjában alakították át a női sorsot. A következmények kétféle előjellel szerepelnek az egyes emberek életének mérlegében is. Éppen ezért érdekelne, hogyan látja ennek a mérlegnek az állását Németh László, aki nemcsak a friss, „rossz vásárt” nyugtázta, de már évtizedekkel korábban Kárász Nelli önállóságra való törekvését is. Hiszen a postatiszti tanfolyam a boldogtalan asszony számára – a függetlenség és hasznosság reménye.

– Meggyőződésem, hogy nemcsak Kárász Nelli – a ma asszonya is nyert és nőtt azáltal, hogy dolgozhat, hogy szinte minden út nyitva áll előtte, és így nincs a férjére utalva. A munkalehetőség – szabadságot is jelent. Azt, hogy nálunk nem fejlődhet ki Karenina Anna tragédiája. És természetesen egy tartalomban gazdagabb életet a nők számára. De a lelkiismeretem azt követeli, hogy ne hunyjam be a szemem a női életforma új, súlyos konfliktusai láttán.

– Nemrégiben egy önt követő nemzedék férfitagja – író, fiatal férj és apa, legnagyobb meglepetésemre – a női munkával szemben foglalt állást…

– Én változatlanul híve vagyok a nők munkájának. És nemcsak anyagi kényszerből. Biztosan tudom, hogy egyik lányom sem adná fel a maga, nem kényszerűségből vállalt hivatását. De látnunk kell, hogy ahhoz, hogy egy nő a férfival egyenlő legyen, egyenrangú munkát végezzen, és ugyanakkor női kötelezettségeinek is megfeleljen – többet kell nyújtania. A kiválóság, amiről korábban beszéltünk – korkövetelmény is lett. És ennek bizony nem könnyű megfelelni.

– Véleménye szerint, mit tehet a társadalom azért, hogy megkönnyítse a nőknek ezt a megfelelést?

– Nem az én feladatom, hogy gyakorlati propozíciókat tegyek. Hogy megtaláljam a módját, hogyan lehetne megrövidíteni például a vásárlásra fordított időt. Vagy hogy megkeressem, melyek azok a speciálisan női munkaterületek, ahol a nők kevesebb idő – négy-hat óra – alatt teljes értékű munkát végezhetnek. Emlékszem, iskolaorvos koromban a mellettem dolgozó iskolanővérek teljes szívvel végezték ötórás munkájukat. Nem ismerem pontosan a téma gazdasági összetevőit, az ilyen jellegű megoldás akadályait, de pontosan tudom, hogy még a rövidített munkaidő is felemás megoldás. Hiszen nyilvánvaló, hogy ha azonos munkakörben egy férfi nyolc, egy asszony öt órát dolgozik, akkor a férfi lesz a produktívabb, tapasztaltabb, hasznosabb munkaerő, ő kerül előnybe minden előléptetésnél, felelősségteljesebb megbízatásnál. Az ilyenfajta kedvezménnyel elvben is, gyakorlati következményeiben is, inkább visszalépnénk az egyenjogúsághoz vezető úton. A megoldás az lesz, ha a nők munkaideje a férfiakéval együtt csökken. Biztos vagyok benne, hogy amikor a társadalom már kevesebb munkát fog az egyes emberre róni, akkor a nő is könnyebben fogja a maga kettős terhelését fizikummal, energiával, idővel győzni.

– És addig?

– Addig a nők csak erejük megfeszítésével, csak kiválósággal vághatják ki magukat. Mivel vallom, hogy a társadalom élete alapjában a nőkön múlik, azt kell mondanom, hogy milyen lesz a jövő társadalmának arculata – attól is függ, hogy a nők milyen kiválóak tudnak maradni.

– Gondolom, ez nem egyszerűen a két műszak összeegyeztetésére vonatkozik.

– Természetesen nem. Az asszonyi kiválóság megköveteli a munkában való helytálláson túl azt is, hogy a nőknek legyen erejük a döntő dolgokhoz ragaszkodni. Egyre világosabban látjuk ma már, hogy nekik kell összetartani, megtartani a családot, a férfit, és alapjában nekik kell felnevelni a jövő nemzedéket.

– Csak az anyáknak?

– Ahhoz, hogy az anyák társakat találjanak a nevelésben, hogy legyen kivel megosztaniuk a gyermekek sorsának gondját, őrizniük kell a családot. És korunkban ezer jel mutatja, hogy ez nem olyan könnyű. Az otthonteremtés, az otthon megőrzése nem azonos a háztartási munkák elvégzésével. A gerincét, a tartalmát a másokkal való törődés alkotja, az életbeli dolgok figyelése.

– Drámájában a menthetetlenül felbomló kis családdal egy tágabb, nagy családot állít szembe. De napjainkban az asszonyok életének fő kérdése mégis a kis család. Amelyről sokan azt mondják, válságban van, mások viszont a modern család új modelljét keresik.

– A színpadon ábrázolt nagy család valóban kivételes eset. Csak az egészen kiváló embereknek adatott meg, hogy egy megbukott vagy szétzúzott kis család helyett ilyen tágabb közösséget, nagy családot teremthessenek. Ez a mindennapi életben nem lehet modell, nem tartható mindenki számára reális útnak. De azért létezik vagy létezhet. Ami viszont a mindennapi életben jellemző, válságokkal küzdő kis családot illeti, meggyőződésem, hogy az, hogy egy-egy kis család sorsa hogyan alakul, hogy egy-egy konkrét konfliktus után regenerálódik vagy szétzüllik az összetartozók kapcsolata, az az asszonyokon múlik. Elsősorban azon, hogy ők maguk milyen komolyan veszik a rájuk bízott emberek, gyerekek sorsát, a maguk nevelői hivatását. Az az asszony, aki a gyermeke sorsáért igazán felelősnek érzi magát, az – saját női ösztönének is engedve – minden tehetségével, erejével óvja a családot. Ha menthetetlenül felbomlott, akkor általában igyekszik újat teremteni.

– Nem gondolja, hagy ezzel a ragaszkodással a nő ismét kiszolgáltatottá válik?

– Nem hiszem, hogy jogos lenne ezt az aktív, ösztönös és tudatos törekvést kiszolgáltatottságnak nevezni. De ha igen, akkor ebben a kiszolgáltatottságban van a nők ereje is. És bár helyzetük, az elmondottak miatt, és még sok más tényező következtében, kényesebb és veszedelmesebb, mint régen, vigasztalásul csak annyit mondhatok, hogy helytállásuk is, győzelmük is értékesebb. (1970)