Egy elveszett szó nyomában –
Weöres Sándor és Károlyi Amy

Ki az az elvetemült, nagyképű olvasó, aki Petőfi Sándort – szóban-írásban – Sanyikának, Ady Endrét Bandinak emlegetné? Weöres Sándor, talán törékeny, fiús alkatának, gyermekesen magas hangjának, örökké játékos szellemének köszönhetően – kivétel. Őt Sanyikának emlegette még az is, aki legfeljebb a költő alkalmi ismerősének mondhatta magát. A bizalmaskodás szándéka nélkül polgárjogot nyert, szeretetteli becézés egy percre sem rángatta le a század nagy költőjét az őt megillető piedesztálról. Amelyre alighanem csöngei csodagyerek korában emelték fel mentorai, és ahol a Nyugat ifjú poétájaként vetette meg a lábát.

A Rózsadombon, amikor még az ott lakók többsége nem kocsival közlekedett, rendszerint a közért felé vezető Törökvész úton találkoztunk, vagy az akkor még elérhető, nem annyira exkluzív, a gyerektársadalom fagylaltforrásaként is népszerű Vadrózsában, ahol rendszerint Amy kíséretében – sőt, felügyeletével – fogyasztotta el szűken mért italát. És közben halkan és szívesen mesélt. Régi, csodálatos utazásokról, versekről, az élet szebbik oldaláról. Kedves volt és közvetlen, hiányzott belőle mindenfajta, az eleven érettségi tételektől elvárható nagyképűség. Mégis mindenki tudta, hogy A hallgatás tornyának foglya és őre, Babits Mihály örököseként szolgálja a magyar líra folyamatosságát.

Az irodalomtörténet ítészei, – életműve filozófiai tartalma előtt tisztelegve – hajlamosak voltak arra, hogy a kevesek költőjének minősítsék. Pedig valójában nem akadt kortársa, akit (gyerekkoruktól) annyian ismertek, akinek verseit annyian szavalták, mondogatták, énekelték, mint Weöres Bóbitáját. Emlékszem olyan esztendőre, amikor óvodás fiamnak minden este Weörest „meséltem”. Drámáinak évtizedekig halogatott, zajos vitákkal kísért bemutatója mindig a színházi évad eseményének számított. Fordítói életműve még terjedelmében is szinte áttekinthetetlenül gazdag.

Először l97l-ben még szerényebb, szűkebb otthonában jártam a Weöres házaspárnál. Tizenkét év múlva – ha emlékezetem nem csal, a közeli Kulpa utcában – már a környezet is méltó volt a témához: a szépről, a szépségről beszélgettünk.

Gondosan ápolt kertből tágas földszinti térbe jut a látogató, onnan kanyarog a felső szintre, a költőházaspár otthonába a lépcső. Jó képek, könyvek és virágok között kezdem meg faggatózásomat a szépről.

– A szép szónak sokféle tartalma, jelentése van, több oldalról is megközelíthetnénk. De azért hadd mondjam el, mennyire meglepett, amikor a telefonbeszélgetésünkben előkerült ez a szó. Tapasztalatom szerint, a mai ember nem nagyon használja a szép jelzőt. Ha csak nem lesajnáló éllel, hogy „szép, szép, de…” Ha más haszna nincs ennek a mi beszélgetésünknek – mondja Weöres Sándor –, akkor is érdemes egy elveszett szó nyomába indulni. Végiggondolni, hogy vajon hogyan pottyant ki – zűrös és zaklatott korunkban, vagy tegnap vagy még régebben, még a XIX. században, a teljes elgépiesedés kezdetén – a kocsikasból a szép szó…

– Ha kipottyant, kár érte!

– Bizony kipottyant, hiszen már kocsikas sincsen! Talán túl sok a feszültség ahhoz, hogy az ember ilyen hívságokkal akarjon, tudjon foglalkozni.

– Vallom, hogy az embernek szüksége van a szépre.

– Szüksége volna rá – javít ki a költő. – De sajnos, már a művészet is kommercializálódott. Ki kérdi ma egy Picasso-kép előtt, hogy vajon – szép-e ez a kép? Jóval gyakrabban ötlik fel, hogy mennyit ér, hogy mibe kerül.

– Ettől még lehet szép…

– Természetesen, az is… Szerintem ravasz kérdés ez a „szép” – kapcsolódik Weöres Sándor poétafelesége, Károlyi Amy, a beszélgetésbe. – Hiszen szép a nyár, de szép lehet az ősz is. Szépnek láthatunk egy csupa ránc öregasszonyt is. A képzőművészet remekei sem egyformák. Nem a szimpla látvány, hanem a mi kommentárunk, a látványhoz kapcsolódó asszociáció, gondolat tesz valamit széppé.

– Hogyan és mikor találkozott Weöres Sándor csöngei gyermekkorában a széppel?

– Falun már annak idején sem nagyon emlegették a szépet. Ha csak nem mérgesen, hogy „szépen cserben hagyott a sógor!” Az engem körülvevő igazi, természetes szépre – a népdalok, a népköltészet világára – akkor még nem voltam fogékony. Talán túlságosan magától értetődőnek – és ezért alacsonyabbrendűnek – hittem például a regélők karácsonyi kántálását. Ma már tudom, hogy nem volt igazam. De akkoriban jobban vonzott az, ami más… hat-nyolc éves lehetettem, amikor a csöngei lelkész, Hutter Zsigmond – maga is író és kiváló Petőfi-kutató – kezembe adta Shakespeare drámáit. Sokat nem értettem belőle, de mégis, ez a XIX. századi fordításban megismert végtelenség először letaglózott, aztán magával ragadott. Hutter Zsigmondtól kaptam Madáchot. Csokonait is: neki köszönhetem, hogy viszonylag hamar bejuthattam a művészeteknek a köznapitól szélsőségesen különbözőnek, ünnepélyesnek érzett birodalmába.

– Napjainkból talán éppen az ünnepélyesség hiányzik…

– Mióta történelemben élünk, mindig is megvolt az emberben az ünnep igénye. Legfeljebb az ünnepek természete változott.

– Ne feledjétek: apróbb dologból is lehet ünnepet csinálni! – veti közbe intő szóval Károlyi Amy. – Az ünnep ugyanúgy bennünk él, mint a szépség. A tőlünk idegen, érintetlen szépség csak olyan, mint a képeslapon hivalkodó virágcsokor. Ha tarka is, lapos és illattalan. Az élményt az adja, ami mögötte él. A magunk tapasztalata, vágya és a minden emberben felébreszthető kreativitás, hogy befogadjuk és megpróbáljuk tovább is adni a szépet.

– Én talán részvételnek, átélésnek vagy azonosulásnak mondanám – egészíti ki Weöres Sándor. – De a rettenetes is lehet szép. Hieronymus Bosch vagy Goya képein az Apokalipszis groteszk rettenete a legszebb. Van Gogh-nál egy ócska bakancs, egy kopott szék, roskadozó vaskályha válik a szépségek hordozójává.

– Emily Dickinson csodálatosan tömör meghatározást adott: szép az a vers, amitől megborzongok – jegyzi meg Károlyi Amy.

– Weöres Sándornál is olvastam valami hasonlót. Hogy nem feltétlen tetszeni, gyönyörködtetni akar, inkább arra törekszik, hogy műve felett ne lehessen egyszerűen napirendre térni.

– A műalkotás a tárgyától függetlenül szép – magyaráz a költő. – A remekmű értéke nem azon múlik, hogy idillikus, vagy borzalmas az, ami a képen látható, hogy ábrázol-e valamit a festő vagy sem. A lényeg a kivitelezés, mondhatnám azt is, hogy a kisugárzás. Minden remekműnek aurája van, a kisugárzás, amire gondolok, nem fizikai és nem is megfogható jelenség. Benne foglaltatik az az élmény, amit a remekmű közvetít. És az erő, amely lehetővé teszi a befogadó számára az átélést.

– A teljesség felé című tanulmányában a versek belső szépségéről értekezik, arról, hogy a nyelvek zenéje a lelkek muzsikájára hat, és a szavak testetlen tánca az, ami magával ragad. – Mikor, mitől szép a vers?

– Ne kívánjon tőlem tankönyvi meghatározást. Az, hogy egy vers mitől szép, számomra is rejtély. Azt tudom, tapasztalom, hogy a kortársak általában mást tartanak szépnek, mint az elődök és az utódok. Az ősi barlangrajzok máig a legmagasabbrendű, a történeti ember számára utolérhetetlen művészetet képviselik. A szaladó szarvas, a félelmetes bölény, amit talán a vadászat sikere érdekében ábrázoltak ilyen híven, reálisan eleink – önmagán túlmutató csoda. Ehhez képest meghökkentően primitív, szinte jelzésszerű az emberek korabeli ábrázolása. Ugyanakkor a kiklád szobrok elnagyolt arca olyan kifejező, hogy a múzeumi tárlókban is szinte sugárzik.

– Weöres Sándor költészetében szenvedélyesen keresi, őrzi mindazt a szépet, amit az ősi kultúra, a népköltészet és a tegnapi poézis létrehozott. Feltételezem, hogy tudatos, gondos szelekcióval választotta ki a magyar költészet múltjából a megőrizni érdemest.

– A Három veréb hat szemmel antológia legfőbb célja: kincset találni irodalmunk elsüllyedt rétegeiben. Elválasztani a nagy értékű költeményeket az egykor divatos rigmusoktól és irattári klapanciáktól. Attól tartok azonban, hogy ezt a célt – az esztétikai élménykeltést – nem sikerült elérnem: az emberek inkább az érdekességet értékelik, magukat a verseket lefitymálják.

Károlyi Amy kételkedik:

– Én nem hiszem, hogy csupa filológus vásárolta volna meg a köteteket! Valószínű, hogy a többséget nem az irodalomtörténeti érdeklődés, hanem a versolvasó kíváncsiság vezette .

A magyar költészet Atlantiszából a legtisztábban az a szobor magasodott fel, amelyet Weöres Sándor formált: Psyché általa teremtett „életműve” – költői telitalálat.

– Psychét nem én választottam, ő választott engem.

– Hogy értsem ezt?

– Sokat és szenvedélyesen foglalkoztam a kor költőnőivel és ezt, úgy látszik, nem tehettem büntetlenül. Az általuk felfedezett gondolat- és érzelemvilág, korabeli erotika egyszercsak kényszerítő erővel hatott rám. Ezért vallom, hogy Psyché elődei és kortársai választottak ki engem arra, hogy megszólaltassam közülük azt az egyet, aki mindannyiukat képviselheti a magyar költészetben.

– Felismerni ezt a kényszert és engedni neki – lehet hogy itt kezdődik az ihlet?

– Csak az a vers igazi, amely mögött ott feszül ez a kényszerítő erő. A versírásban kevés az elhatározásszerű mozzanat.

– Senki sem szánhatja el magát, hogy „most ír egy remekművet”. Még az sem megy, hogy a költő leül az íróasztalhoz azzal, hogy jó verset szándékszik írni. Nem a feladat, a vers maga vonzza a költőt, ami meg akar születni. Az alkotásnak ez a késztetése valahogy úgy működik, úgy vezet, mint egy varázsvessző…

– Ezúttal tehát Psyché kezében volt a varázsvessző?

– Én magam csak a médiuma lettem, eszköz, hogy Lónyay Erzsébet megvalósíthassa önmagát. Más dolog a vers kivitelezéséhez szükséges tudás, erő, energia, szorgalom. A vers vivőerejét szolgáló művészi kidolgozásban már nagyobb szerepe van az elhatározásnak és a befektetett munkának is.

– Mostanában az olvasó – még a versolvasó közönség – számára is, egyre nagyobb gond a versek megértése. Tudom, hogy Weöres Sándor szerint a megértés nem feltétele az esztétikai hatásnak, mert abba a vers zenéje, dinamikája, szuggesztiója is belejátszik. Mégis attól tartok, hogy a bonyolultság, a fokozódó elvontság előbb-utóbb a szépség befogadásának gátjává válik.

– Sokak szemében a közérthetőség – esztétikai cél. Természetesen minden költő gondol, számít az olvasókra. De én magam nem egyszer tudatosan igyekszem bonyolítani, nehezen érthetővé tenni a verset éppen azért, hogy ne legyen futó olvasmány, hogy legyen miért visszatérni, viszszalapozni.

A legnagyobb adomány, ami költő számára adatik, ha sikerül versében olyan szót találnia, használnia, amely utána minden említéskor visszhangzik. Ha kimondom, hogy „Ég a napmelegtől…” – mindenki rábólint és Arany Jánossal folytatja. Néha viszont azt érezzük, hogy egy-egy szót sikerült tökéletesen „elhasználni”. Kosztolányi, Nagy Zoltán, Tóth Árpád töltelékszónak is alkalmazták, már-már elkoptatták a „bús” jelzőt. Ez adta az ötletet, hogy kísérletként, játékból „kijavítsam” Tóth Árpád sorait, és az örökkön ismétlődő bús helyett – keressek valami mást. Kiderült, hogy ez nem megy: a szó rejtélyesen ragaszkodik a maga pozíciójához. Ha leváltom, az egész sor sivítani kezd, mint a fűrészgép. Hiába sok a „bolond” meg a „szent” Adynál, ezek a szavak megváltozott tartalmuk, hangulatuk ellenére kitörülhetetlenek.

– Mi a véleménye a költő mai közönségéről, a kortársak befogadókészségéről?

– Azt tapasztalom, hogy mostanában elsősorban a könnyebb művek, versek vonzzák az embereket. Ezeket zenésítik meg, ezek válnak Sebőék és a Kaláka révén sokszor még slágerré is. Előfordul, hogy egy-egy vers – mint annak idején az Antik ecloga – felháborodást vált ki. De ma már talán megkockáztathatom, hogy ha ez a vers nem lett volna, még most is gátoltabb lenne a szexhez való viszonyunk.

– Eljut-e valamiféle olvasói visszajelzés a költőházaspár rózsadombi otthonába?

– Ha alkalomszerűen is, de a társadalom minden rétegéből korosztályából érkezik visszhang, vélemény. Azt, hogy kihez jut el egy vers, egy szó, talán a virágpor sorsához hasonlíthatom – gondolkodik el Károlyi Amy. – Egyszercsak elviszi a szél, és megtelepedik valahol, egy másik kertben, vagy egy kabát hajtókáján. A múltkoriban egy nyíregyházi agronómusnő beszámolt róla, hogy véletlenül rálapozott valahol egy versemre, és most „visszafele” végigolvasott mindent, amihez hozzájutott.

– Talán nem túl konvencionális a kérdés: milyen forrásból meríti ma Weöres Sándor az élethez és a munkához elengedhetetlen, folyamatos esztétikai élményt? Mit jelent a költő számára a zene, a képzőművészet, a természet?

– Életemben mindez együtt van jelen. Ahol a természet szép, ott a kép, a zene is felragyog. Fogalmazzunk talán úgy, hogy a szépség mindenkor fürtökben jelenik meg.

– Vajon hol virágoznak, hol teremnek ezek a fürtök?

– Számomra – talán ez korommal is összefügg – jobbára a múltban. A mi korunk friss szépséghajtásai szinte elférnek a kiállító- és koncerttermekben. És ami ennél is jellemzőbb: előtérbe került az apokaliptikus szépség.

– Az előbb beszéltünk arról, hogy a rettenetes is lehet szép…

– Említettem Boscht és Goyát. De szólhattam volna Baudelaire és Blake vízióiról is. Most hadd tegyem hozzá: nem véletlen az, hogy aki korunkban Kafkától Joyce-ig és Beckettig jelentőset alkotott, annak a horizontján majd mindenütt megjelenik az Apokalipszis, a teljes pusztulás fenyegetése. A korunkra jellemző remekművekben legtöbbször van valami baljós, haláljós.

– Soha nem felejtem el, hogy amikor utoljára Schaár Erzsébetnél jártunk, már költözni készült és a budafoki műteremben elszállításra vártak a szobrok. Mi ott sétáltunk köztük a holdfényben, és az egész olyan kísérteties volt, mint a szobrász művészetének túlvilági útja. Ez a félelmetes, már nem is e világi szépség születhetett újjá később az Utcában – meséli Amy.

– Korunk rettenetének szépségét valamennyien sok formában éltük már át. De Aushwitz pokla, azt hiszem, kívül vagy túl van azon, ami még összeegyeztethető az esztétikummal.

– Gondoljon Országh Lili képeire! Az ő füstté váló héber betűiben igenis benne él Aushwitz rettenete.

Visszakozom és megpróbálok fordítani egyet a témán.

– De talán más is megjelenik a művészet horizontján?

Megint csak a költőfeleség segít ki:

– A teljes valóság minden egyes darabjába belefér a művészet szépsége. Lehet a szépség idilli, harmonikus is. Néha elég egy állat szemébe belenézni, és – Walt Whitmannal szólva – ott is megjelenik a zene.

– Engem az emberszemek zenéje hamarabb hoz lázba.

– Megjelenik abban is… De sajnos, sokan elvesztik, elkoptatják. Még szép nők is akadnak, akiknek üres az arca, hideg a tekintete. A számomra szép emberi arcban mindig jelen van a legfontosabb: a morális szép is. Minden ember arcán és minden emberben keresem az átélt, intenzív élmények nyomát. A gyönyör, a bánat megrendít, meglágyít, sőt megszépít. Az ember, ha teljes intenzitással átélte, megszenvedte anyja halálát, mássá válik: a fájdalom életre szóló gazdagsága által mélyebben megérti a másik embert is.

Most Weöres Sándor az, aki Walt Whitmant idéz, Koszolányi fordításában: „Szépek a fiatalok! – de az öregek még szebbek!”

– Biztos?

– Legalábbis, ami a megélt tapasztalatot, a természetükké lett segíteni akarást illeti.

– Tanítani kellene a szépet…

– Ha megnézzük különböző korok szépségideáljait kiderül, hogy azt sem sikerült megfejteni, mi az, ami megborzongat, és mi az, ami közömbösen hagy. Még önmagunkat sem tudjuk megtanítani, nemhogy másokat… – így Weöres Sándor.

– Én mégis hiszem: annyit elérhetünk, hogy az olvasó, a zenehallgató ne utasítson el valamit csak azért, mert más… vagy legalább annyit, hogy körülnéz a világban, a maga környezetében, és ott ráérez egy kert vagy egy napszak szépségére!

– Valóban, a környezet, a természet szépségéről alig esett szó…

A környezet látványos, monumentális szépségét én elsősorban az olasz városokban, Sienában, Velencében, Rómában éltem meg. De ez a szépség van jelen – sajnos, csak nyomokban – Visegrádon, Jákon, vagy a pécsi altemplomban is… – gondolkodik el Weöres Sándor.

– Engem a természeti szép sokszor apró mozzanataiban érint meg. Egy szál virágot szebbnek látok, mint egy csokrot. De van valami megható, paradicsomian szép abban is, ha kertünk egy sarkában maguktól nőnek a százszorszépek.

– Ameddig nem jön a fűnyírógép!

– Lehet, hogy jön és lekaszálja. De gondolj arra, Sándor, hogy a százszorszép anélkül is elhervadna. És a szépen nyírt fűben új százszorszépek dugják ki a fejüket.

*

Ideje véget vetni a hosszúra nyúlt beszélgetésnek. Kifelé menet Weöres Sándortól, Károlyi Amytól, Bálint Endre és Országh Lili képeitől, a zöldellő kerttől egyszerre búcsúzom. Azzal a jó érzéssel, hogy társaságukban talán sikerült visszahívni közénk azt a bizonyos, elveszett és mégis elveszíthetetlen szót.

(1983)