,,Vers nélkül a világ elveszett’’ –
A költészet napján Vas Istvánnal

A dunaparti lakás, amelyben ez az interjú készült, már régóta múzeum. A költő és a festőművész – Vas István és Szántó Piroska – otthonából zarándokhely, vagy legalábbis a látogatókat könyvekkel, képekkel kényeztető, útikalauzokban is nyilvántartott emlékhely lett. De megvallom, nekem kicsit hiányzik belőle az a különös atmoszférájú, az otthon és műhely melegét árasztó, költői, festői rendetlenség, amire emlékszem. Most sehol egy összegyűrt papírlap, földre szórt vázlat. A könyvek is filosz rendben sorakoznak.

Bár többször jártam náluk, nemcsak a Groza rakparton, de Szentendrén is, nem tartoztam Vas Istvánék szoros baráti köréhez. Rendszeres kapcsolatunk az ígéretesebb színházi premierek szünetére szorítkozott. De ott sokszor tíz perc alatt egy órányi emberséget, bölcsességet kaptam.

Vas Istvánt életművének jó ismerője, barátja Réz Pál azok közé a költők közé sorolja, akik élni segítenek. Nem kis rang ez, még a magyar poézisben sem.Vas István ifjúsága fényét, árnyát az Egy szerelem három éjszakája című (Illés Endrével írt) musicaljéből ismerte meg több nemzedék. Én magam a költő fájdalmas kanyarokban bővelkedő sorsát, elmélyedésre, melankóliára és vidámságra egyaránt hajló egyéniségét, a versekből kirajzolódó énjének távlatait és kapcsolatrendszerét önéletírásából ismertem meg. A Nehéz szerelem a visszatekintés kezdete – vallomás. Ugyanakkor valóban a líra regénye is. Ennek ívét rajzolja tovább az ugyancsak kétkötetes Mért vijjog a saskeselyű, és a puritán címmel hivalkodó Azután. A három együtt – valóságos irodalomtörténeti körkép. Egyszerre korrajz, irodalom- és eszmetörténet, verselemzések sorozata, de – ezeken innen és túl – több megélt szerelem intim (és olvasmányos) regénye is. Akinek kedve és ideje van végigolvasni, biztos, hogy több lesz általa. De a mi beszélgetésünk ezúttal mégis a költő legelső szerelméről, „lelki fűtőanyagáról”, a versről szólt.

Vasárnap egész délután Vas István verseit olvasgattam. A számomra legkedvesebb régieket, és a legutóbbi kötet, a Ráérünk lélekmelegítő őszikéit. Mintha a Nehéz szerelem és a Mért vijjog a saskeselyű megjelenése óta kevesebb szó esett volna magáról a szerelemről, Vas István költészetéről. Legalábbis most, amikor még a sokszor forgatott kötetekben is egyre-másra vers-meglepetések érnek, úgy érzem, járatosabbnak kellene lennem – lennünk – a hajdani avantgárd poéta, a Nyugat harmadik nemzedékébe tartozó, 74 éves mester – sokrétűségében is egységes – életművében.

Többször is megfordultam már a Groza rakparti lakásban, meglehet ugyanezen a széken is ültem, amikor Szántó Piroskánál, Vas István feleségénél jártam műterem-látogatáson. De a költővel először ülök szemtől-szembe. Zavarban vagyok, mert telefonon jelezte: nem híve a parttalan beszélgetéseknek. Az interjút, ha nem intimpistáskodás, hanem becsületes, komoly párbeszéd – a sakkjátékhoz hasonlítja. És én nem szeretnék túlságosan hamar mattot kapni.

– Kezdjük tehát az indíttatással. Önéletírásában arról vall, hogy a szülői házban tiltották a könyvektől, s meglehet, hogy ez a tiltás is táplálta olvasói szenvedélyét.

– A tiltott dolognak mindig nagyobb a vonzása. Nem vagyok nagyivó, borivó koromban sem voltam az, de azt hiszem, ha valami okból – például mert autót vezetnék – szigorúan eltiltanának az egy pohár boromtól is, egész nap szomjaznék. De azért már jóval a tiltás előtt megérintett az irodalom. Tény, hogy e téren (is) keveset kaptam a szülői házból. Anyám csak nagyritkán énekelt. De egyetlen kedves dalára – „Este van már késő este…” –, amit az ágyunknál dúdolt, máig emlékszem. Meg az esténként hallott Andersen-mesékre. Az Ezeregy éjszakának természetesen az ifjúsági változatát kaptam meg, de abban is felfedeztem valami rejtelmes, erotikus vonzást. Amikor Piroskával összekerültünk, meglepetésünkre kiderült, hogy mindkettőnknek Kipling Három kópé című könyve volt az egyik gyerekkori kedvence. Később kétszer is megvettem, az egyik példányt még tele is rajzolta nekem, de sajnos, valaki, akinek kölcsönadtuk, megtartotta.

– Mi volt az irodalmi élmények következő láncszeme?

– Természetesen: Jókai. Erről írtam, hogy tizenhárom éves koromban megvették nekem a Nemzeti Kiadást, de apám attól tartott, hogy megárt a sok olvasás, és ha regényekbe temetkezem, soha nem lesz belőlem gyakorlati ember. Inkább elzárta előlem az ajándékot. Ő jelölte ki, mikor mit olvashatok Jókaiból. De persze, hiába: az iskolai könyvtárból nyakló nélkül hordtam ki a regényeit. Nincs az a Playboy, ami olyan izgalomba hozná a mai kamaszokat, mint engem Jókai.

– Érdekes, hogy csupa prózai olvasmányt említ.

– Pedig a vers, amióta emlékszem, része az életemnek. Kisiskolás voltam, amikor bankigazgató nagybátyám azzal lepett meg, hogy ő is tud verset írni. azután elszavalta „legújabb versét”, a Szeptember végén-t. Elképedtem, nem hittem volna, hogy Oszkár nagybátyám ilyen csodákra képes. Csak amikor kiderült a tréfa, akkor állt helyre bennem a világrend.

– Azt olvastam, hogy a Berzsenyi-gimnáziumban Vajthó tanár úr nyitotta meg diákjai előtt az irodalom gyönyörűséges világát.

– Nem érzem szerencsésnek a szót. Vajthó László nem zárt kapukat tárt ki, hiszen ugyanazt tanította, amit a tanterv előírt. Csak éppen az ő előadásában élni kezdett a vers, egyszerre izgalmas lett a tananyag. Emlékszem, egyszer a felelő némán meredt maga elé, megadóan várta a szekundát. Akkor Vajthó tanár úr megnyugtatta: „Én nem buktatlak el fiam; attól, hogy nem szereted és nem tudod az irodalmat, még miniszter is lehetsz…”

– Vas István életrajzának döntő, ma már az irodalomtörténetben számon tartott fordulata, amikor Kassák Lajos egyetlen mondattal – „Uram, mágá költő” – valóban költővé avatta a gimnazistát. De az eltelt évtizedek azt bizonyítják, hogy ez a „felfedezés” koronként megismétlődött. Vajon miért?

– Először is: költői pályám nem felfedezéssel, hanem kudarccal kezdődött. Soha nem fájt annyira sikertelenség, mellőztetés, mint amikor diákkoromban kiszorultam a „Haladás” nevű gimnazista írócsoportból. Fájt, hogy társaim minden tehetséget felfedeztek, befogadtak – többek között Radnóti Miklóst –, csak engem rekesztettek ki. Méghozzá nem személyes ellenszenv alapján, ezt könnyebben elviseltem volna, hanem mert nem szerették, amit írok. Az eszemet respektálták, csak éppen tehetségtelennek tartottak. Az a pillanat, amikor Kassák kéziratomból feltekintve költővé avatott, olyan volt számomra, mint amikor a rút béka egy jó szóra királyfivá változik…

Kérdésére, hogy miért kellett engem többször is „felfedezni”, nagyon egyszerű a válasz. Amikor elegem lett az avantgárd, sőt addigra már megkésett posztavantgárd költészetből, és otthagytam Kassákot meg a körét, mindent újra kellett kezdeni. Ebben a második, klasszikus ihletésű pályaszakaszban a legtöbbet Kosztolányinak köszönhetek.

– Hozzá is csak úgy „benyitott” a kávéházba?

– Nem, Kosztolányinak a lakásán kopogtattam a versekkel. Két hét múlva azután reszkető térddel mentem a válaszért.

– Verséből tudom, hogy Kosztolányitól kapta azt az életre szóló tanítást, hogy ha késik is a múzsa csókja, az írónak, költőnek naponta legalább három órát kell az íróasztala mellett tölteni, hogy mesterségét gyakorolja.

– Kosztolányinak igaza volt, de a tanácsát mégsem mindig sikerült megfogadni. Sok évig napi nyolc, néha tíz órát is dolgoztam a Standard-gyár irodájában, estére már túl fáradt voltam a rendszeres szellemi munkához. Napközben az akták alá rejtett cédulákra írtam a verseimet. Amikor erre sem volt mód, fejben jegyeztem meg, ami aznap született.

– Mégis, ez a kötött hivatalnoki életforma lehetett írói függetlenségének záloga.

– Egész életemben állásban voltam. A felszabadulásig gyárban, utána lektorként dolgoztam a könyvkiadásban. Még most is be-bejárok az Európa Kiadóba, szerkesztek, lektorálok. Arra a kérdésre, hogy mi a foglalkozásom, életemben egyetlen egyszer feleltem, hogy „költő”; félig önkívületben, amikor egy autó elgázolt. Tizenöt évi magántisztviselősködés alatt kifejlődött bennem egy bizonyos amatőrlelkület. A költészet számomra nem is nagyon fér össze a profizmussal. Valójában soha nem voltam hallgató költő, de kettős életem során megtanultam, hogy nem olyan végzetes katasztrófa az sem, ha nem szólhatok…

– Egy versében azt olvastam, „nem kell költőnek lenni mindenáron”.

– Ezt mindig is vallottam. Ennek köszönhetem, hogy nehéz időket megéltem, de visszatekintve egyetlen olyan versem sincs, amit ma ne vállalnék.

– Kinek ír a költő?

– Ha fiatal koromban teszi fel ezt a kérdést, könnyebben válaszolok. Annak a tíz-húsz embernek írtam, aki fontos volt számomra. Ha elkészültem egy szakasszal, arra gondoltam, vajon mit szól ehhez Zelk Zoltán, később Radnóti Miklós. Halála előtti években naponta felolvastuk egymásnak még a félben maradt fordításokat is. Azután évekig Czibor Jánosnak írtam, rendkívül versértő ember volt. Most már sajnos nincs ilyen közeli barátom. Goethével mondhatnám –

„A lelkekhez már nem jut el ez ének,
Kiknek elejét zengtem valaha.
A jóbaráti kör rég szerteszéledt
S az első visszhang, ah, rég szállt tova.
Fájdalmam ismeretlen tömegé lett,
De tapsuk csak szivemnek ostora…

(A Faust ajánlásából – Jékely Zoltán fordítása)

De persze, ez sem ilyen egyszerűen igaz… Hiszen valójában boldog vagyok, hogy verseim nem ötszáz, hanem ötezer példányban kerülnek a boltokba, könyvtárakba. És nem nekem kell előfizetőkért házalni! Bizonyára megvan, és szélesebb körű is a visszhang, csak éppen talán a költő nem érzi annyira. Mintha valami melegség hiányozna az életből és az irodalomból is.

– El tud képzelni egy vers nélküli világot?

Vas István gondolkodás nélkül, szenvedélyesen vágja rá a választ.

– Nem, nem… semmiképpen sem. Vers nélkül a világ elveszett. Ha bekövetkezne, amit nem hihetek, egy vers nélküli világban elsorvadna minden művészet, a tudomány, a filozófia.

– Adorno azt vallotta: Auschwitz után lehetetlen verset írni.

– Tagadom! Ha az inkvizíció után, az indiánok kiirtása után lehetett… Ha az emberiség a kőkorszak óta mindig kiizzadta magából a verseket, akkor a huszadik és a huszonvalahanyadik századnak is meglesz a költészete. Hiszem, hogy az emberiségnek szüksége van a versre, még akkor is, ha nem tudjuk pontosan meghatározni – mire.

– Ön egyszer azt írta – a vers „lelki fűtőanyag”.

– Ma már a magam számára inkább narkotikumnak nevezem. Éltető forrás… Most, hogy életemben először, hónapok óta nem tudok verset írni, úgy érzem magam, mint akitől megvonták a legfontosabbat.

– Ha ma nem, holnap újra súghat a múzsa!

– A baj ott van, amikor nem súg. De maga a „múzsa” azért is jó találmány, mert költött személye jelzi, hogy a költő, amikor legszemélyesebb vallomásra kényszerül, akkor sem csak a saját titkait veti papírra. Én mindig is személyes költő voltam: verseimben benne van az egész életem, a környezetem, a társaim, mindaz, amit láttam, tapasztaltam. De sohasem lett volna bátorságom, képem ahhoz, hogy versbe szedjem a magam búját-baját, akár a gyomorfekélyemet is – ahogy megtettem –, ha nem hinnék abba, hogy a személyes élmény által, valami többet sikerül kifejezni. Ezt a többletet nevezik korszellemnek, közéletiségnek, még objektív lírának is.

– Vas István költészetében számomra ez – egy, a korban gyökerező, morális emberi magatartás kiteljesedését jelenti. És bár az előbb keserűen szólt a visszhangtalanságról, az ismeretlen olvasóról, meg kell mondanom, hogy a versolvasók többsége hálás azért, ha egy intellektuálisnak, racionálisnak mondott költő birodalmában úgy érzi, el tud igazodni, ha nem torpan meg a vers előtt az értelem.

– Nézze, nem az a baj, hogy akár játékból, viccből is születnek értelmetlen versek. A tehetség azon is átsüt. Azt is elfogadom, ha egy vers azért bonyolult, sőt érthetetlen, mert még nem sikerült birtokba vennünk a szavak mögötti, teljes tartományt. A baj ott van, amikor költők a legszimplább mondanivalót vagy éppen a közhelyet teszik nehézzé, bonyolulttá, és az érthetetlenség a gondolat hiányát leplezi.

– Milyen kapcsolata van Vas Istvánnak a fiatalsággal?

– A tanácsért, véleményért hozzám forduló fiatal költőket mindig is szívesen fogadtam. Lektori pályám legnagyobb találata az az ismeretlen fiatalember volt, akinek géppel írott verskötegét Zádor Anna juttatta el hozzám, és ami utóbb „Szárnyas csikók” címmel meg is jelent nyomtatásban. Ma is őrzöm a lektori jelentésem másolatát, amelynek első mondata így hangzott: „Juhász Ferenc nagy tehetség, nagy veszélyekkel”. Több-kevesebb joggal felfedezetteim közé sorolom Jánosy Istvánt, Spiró Györgyöt, Várady Szabolcsot, Sumonyi Zoltánt, sőt Rakovszky Zsuzsát is… Egy egész költőgenerációt.

– Azt hiszem, nagy vesztesége az egymást követő bölcsésznemzedéknek, hogy költőink – az amerikai gyakorlattal ellentétben – nemigen tanítanak az egyetemen.

– Ebbe ne menjünk bele… Hiszen akkor azt is felvethetné, hogy Széchenyi Akadémiájának, amelynek főtitkári székében egykor Arany János ült, író (szépirodalmi alkotásért) nem lehet tagja.

– Valóban, Illyés Gyula sem volt akadémikus.

– És Déry sem, más sem. Utoljára – Herczeg Ferenc… De ne értse félre, igazán nincsenek akadémikusi ambícióim.

– Az Akadémia után ugorjunk Árkádiába. Jólesett azt olvasni, hogy Vas István mindent a nőknek köszönhet. De most kivételesen visszakérdezném: mit törlesztett mostanáig ebből az adósságból?

– Semmit a világon.

– Nem hiszem. Ha csak első feleségének, Etinek a könyvekből kirajzolódó alakjára gondolok…

– Amit megírtam, csekély törlesztés azért, amit az életemben főszerepet játszó három asszonytól kaptam. Eti egy új világba ragadott magával, emberré, költővé, férfivá tett. Marika, a második feleségem, az életemet mentette meg. És bár ez a legtöbb, amit egy ember a másikért tehet, ráadásként még felnyitotta a szemem egy korábban költőileg számomra ismeretlen paraszti világra. Piroskától az együtt töltött évtizedek alatt annyi mindent kaptam, hogy nem is sorolom. Inkább csak azt az adományt említem, amit nem is tudtam igazán hasznosítani: azt a csodálatos nyelvi tartományt, ami csak az ő öröksége. És amit én sokszorosan becsültem, irigyeltem, azért is, mert nekem, aki a Lipótvárosban nőttem fel, magamnak kellett megcsinálnom verseim költői nyelvét. Közvetlenül bugyogó nyelvi forrás híján – Aranyból, Vörösmartyból meríteni. Piroska viszont az anyatejjel szívta a szót magába.

– Engem meghökkentett, amikor elárulta, hogy ha tudja, hogy ilyen jó festő, nem veszi el feleségül.

– Minek is tagadjam, ez az igazság. Amikor összekerültünk, sejtettem, hogy nagyon tehetséges, de fiatal volt és kialakulatlan. A világ akkor egyébként sem kedvezett sem az én költészetemnek, sem az ő művészi álmainak. Nem volt vesztenivalónk. Csak később derült ki, hogy két művész közös élete – minél jobb a kapcsolat, annál nagyobb szenvedés. Én magam, eléggé megedződtem a pályán, lelki páncélom többé-kevésbé megvédett a fájdalmak, sérelmek ellen. De mintha ketten két Nessus-inget viselnénk: a másik ember szenvedése elől nincs menekvés…

(A beszélgetésnek ennél a fordulatánál telefoncsengés zavar meg. A kényszerszünetben elárulom Szántó Piroskának az őt is csontja velejéig érintő témát. A festőasszony megértően rábólint: „Hát persze, szegény Pista sokkal jobban járt volna egy civil feleséggel, aki eljár a kiadókhoz, gépeli a kéziratait…” Vas István leteszi a kagylót, és befejezi a megkezdett mondatot: „… Piroskának is könnyebb élete lett volna egy menedzserférj oldalán.”

A riporternek nem feladata, hogy partnerei vallomásával vitába szálljon. De ahogy az elhangzott gondolatok összecsengő harmóniáját idézem, Vas István és Szántó Piroska sokat sejtetően elnevetik magukat. Hiszen több mint négy évtizede boldogan és elszántan viselik a „kétszemélyes” Nessus-inget, harmincöt éve szövetségesek, házasok.)

A sakkóra ketyeg: ideje befejezni a játszmát.

Az utolsó kérdést – Vas István több mint fél évszázados költői pályájának tanulságát – már fel sem teszem. Felel rá az első kötetes ifjú költő hajdani programadó és kötetzáró költeménye, a Verseim megjelenésére. Ebből idézünk:

„Ha eljön majd egy emberibb kor egyszer,
És eljön majd, mert el kell jönnie
S e verskötet még addig nem veszett el,
Majd elválik, hogy férfi verse-e?
Egy férfié, ki nem hátrált meg gyáván
A harc elől mit kínált végzete,
De önmagához végig hű maradván
Kicsiny erővel szembeszállt vele,
S bár természettől nem volt épp kemény,
Bús elszántsággal megmaradt helyén.”

Vas István költői pályája ezt a jóslatot igazolja, ezt az ötvenkét éve tett fogadalmat váltja valóra. Amikor búcsúzom, szívem szerint ezt köszönöm meg, nemcsak a beszélgetést. (1984)