Optimista beszélgetés a nyolcvanéves Kolozsvári Grandpierre Emillel

Kolozsvári Grandpierre Emil írókörökben (és a Lukács uszodában) híres volt arról, hogy szereti – mit szereti, imádja! – a nőket, és intenzíven szeret élni. Egy rosszmájú anekdota szerint, azon a forró, nyári napon, amikor csokoládébarnára sülve sütkérezett a teraszon tizen-huszonéves rajongói körében, egy ifjabb, irigy pályatárs azzal köszöntette: „Látom, Emici, tanfelügyelő lettél!” (Mert Kolozsvári Grand-pierre Emil nagyatya korban is Emici maradt.) De ez az ifjúságkultusz – voltaképpen az élettapasztalat gyűjtésének legkellemesebb formája, saját készítésű kulissza volt. Mögötte egy franciás műveltségű literátor és egy hatalmas munkabírású intellektuel tengette derűs napjait. Kolozsvári Grandpierre-ről csak az tudta, hogy milyen végtelenül szorgalmas, aki főnöke vagy beosztottja volt a rádió irodalmi osztályán, vagy aki legalább egyszer átpörgette a Széchenyi Könyvtárban a nevéhez tartozó katalóguscédulákat.

Kevés író mondhatja el, hogy elismeréssel fogadott önéletrajza (Tegnap, 1942) után három évtized elteltével, a még elmondatlan igazságok bevallásának ellenállhatatlan kényszerétől sarkallva kiegészítette, életműve harminchatodik köteteként újraírta autobiográfiáját (Az utolsó hullám, 1973). Kolozsvári Grandpierre Janus-arcú írásművész volt: szerelmi kalandregények pajzán hőse és szerzője, aki közben igényes kritikusa, tárgyilagos elemzője a magyar és világirodalom vitát provokáló vonulatainak, és könyörtelen bírálója a megbocsáthatatlannak érzett eszmei-művészi kompromisszumoknak. Szépíróként szemérmetlen „potenciavadász”, aki „eretnek esszék” szerzőjeként a valóságot, és annak ábrázolását egyszerre elemzi.

Interjú során remek társalgó, aki láthatóan élvezi, hogy önmagáról fecseghet, de otthon, jegyzeteibe mélyedve az újságíró rájön, hogy súlyos gondokat és gondolatokat sikerült együtt körbejárni.

Nagy Öregeket nyilvános köszöntő illeti nyolcvanadik születésnapjukon. Kolozsvári Grandipierre Emilnek azonban szemmel láthatóan semmi kedve felkapaszkodni erre a piedesztálra.

Amikor remek ízléssel és nagy gondossággal berendezett, vendégmarasztaló rózsadombi otthonába lépek, azzal fogad, hogy nézzek jól körül: amit a lakásban látok, az az évekre nem hederítő optimizmusának legkézzelfoghatóbb bizonyítéka. Értetlen tekintetem láttán megmagyarázza: aki nyolcvanadik életévében a padlótól a plafonig rendbehozatja, újra tapétáztatja az otthonát – az csak optimista lehet. Egyébként a látogatásom indokául szolgáló, ünnepi alkalomról csak azt ismételheti meg, amit annak idején édesanyja mondott: ő sohasem akart nyolcvanéves lenni!

– Én is valahogy így jártam: észre sem vettem, és egyszer csak váratlanul itt van a sarkamban.

– Gondolom, előtte azért betöltötte a hetvenkilencet…

– Igazán negyvenévesen éreztem magam otthon a koromban. Ez az otthonosság eltartott – ötvenhat éves koromig. De még akkor sem nagyon éreztem magam öregebbnek negyvennél. A következő mérföldkő a hetven volt. Akkor még csak két-oldalt a halántékomnál őszültem. Most viszont láthatja, kezdek igazán őszülni…

(A panaszban annyi kacér önirónia van, hogy kénytelen vagyok visszakérdezni.)

– Most, hogy őszül, bölcsebb is lett?

– Dehogy! Szellemiekben ugyanolyan militáns vagyok, mint eddig. Majd meglátja, ha elolvassa készülő Szerb Antal-tanulmányomat. Jó barátok voltunk, de nem azért fogtam bele, hanem mert végre vitába kell szállni a ráaggatott címkékkel, azzal a sok korlátolt nézettel, ami az irodalomtörténetben még mindig él. Semmi se zavar úgy, mint amikor vallássá válhat a hülyeség. De ezt ne írja le!

– Pedig nagyon frappáns! Inkább magyarázza meg…

– Hivatkozhatnék különböző dogmatikus, nacionalista nézetekre, avant-gárd cégér alatt született, követhetetlenül zavaros művekre, de nem teszem. Egy nyolcvanévesnek nem illik a fiatalokat támadni.

– Mi illik egy nyolcvanesztendőshöz?

– Bölcsesség és nyugalom.

– Az első erényt az imént majdhogynem kikérte magának. Marad a nyugalom?

– A nyugalom helyett, inkább a kényelemről szólnék. Nem titkolom, hogy mindig is nagy volt a kényelemigényem. Számomra fontos a rendezett és kellemes környezet.

– Nem panaszkodhat…

(Öröm körülnézni a háromszobányi tágasságot összefogó, célszerűen és szépen tagolt térben: a Kozma József tervezte házban zölddel futtatott oszlopok, rengeteg könyv, stílbútorok, válogatottan szép szőnyegek.

– Imádom ezt a lakást. De ahhoz, hogy igazán otthon érezzem magam benne, nemcsak a könyvtár elengedhetetlen, hanem a rend is. Hogy ki legyen takarítva! Szakmán belül ahhoz a kisebbséghez tartozom, amelynek a közérzetéhez hozzátartozik a testi kultúra. A megfelelő kondíció, de még az öltözködés is. Mindig megszerveztem, hogy legyen, aki főz, mos rám, bevásárol. Megvan a saját szerelőm, telefonosom. Ez biztosítja a kényelmet, és a zavartalan munkát. Mert az életemben mindig is az írás volt az első.

– Ma is az? Tehát változatlanul, folyamatosan dolgozik?

– Csak a háború alatt maradt ki négy, katonáskodással töltött, zaklatott esztendő. Meg azután a rádiós évek: az irodalmi osztály élén nem maradt időm írni. Igaz, hogy ma körülbelül harminc ember látja el azt a feladatot, amit annak idején mi hárman csináltunk Képes Gézával és Szobotka Tiborral. Akkor is írtam, amikor a Rákosi-korszakban a legjobban beszűkültek a lehetőségek. Azt, amit nagyobb megalkuvás nélkül lehetett.

– Hány könyve jelent meg,

– Bevallom, nem tartom pontosan számon. Egy gondos filosz a rólam írt könyvében ötven címet sorol fel, de ezek között szerepel válogatás és antológia is. De negyven művem biztos van.

– Tisztes teljesítmény.

– Csak manapság. Gondoljon Jókaira, Krúdyra, ők mekkora életművet hagytak hátra! Pedig az öreg Krúdy ötvennégy éves volt, amikor meghalt. Én viszont ötvenöt éve írok. És még ma is minden reggel leülök az íróasztalomhoz.

– Kialakult napirendje van?

– A prózaíráshoz ez elengedhetetlen. Fél nyolc körül kelek, elkészülök, kiolvasom az újságot, fél tíztől, tíztől dolgozom. Egy óra tájt hetente háromszor-négyszer lemegyek a Lukács uszodába, ebéd után kicsit pihenek. Négy órától vagy átnézem, amit írtam, vagy hozzáolvasok, tévét nézek, emberekkel is találkozom. Tizenegy óra körül fekszem. Ebből is láthatja – nem dolgozom túl magam. Rendszeresen, folyamatosan írok, de ha egy mondatnál azt érzem, hogy csikorog, hogy nem megy – abbahagyom.

– Prózai életművében szokatlanul nagy helyet foglalnak el a személyes vallomások, önéletrajzi ihletésű regények. Vajon miért?

– Mert legszívesebben arról írok, amit közvetlenül tudok és tapasztalok, nem pedig hallomásból. Az én családom sorsa tipikus, sok keresztény középosztálybeli famíliáéhoz hasonló. A miénk is magán viseli ennek a rétegnek mentalitását, hibáit. De az erényeit is.

– Ennek köszönhető, hogy köteteiben a családtörténet is – korrajz. De mintha nem is csak egyetlen folyamatos családregényt, krónikát írna. Évek múltán, újabb művekben vissza-visszatér egy korszakhoz.

– Ennek egyetlen magyarázata, hogy azok közé a kivételek közé tartozom, akik ha rájönnek tévedéseikre, korrigálják. Ahogy idősödtem, ráébredtem, hol voltam túl szigorú az apámmal, hol szépítettem meg saját régi kudarcaimat. És mivel aggályos lelkiismeretességgel keresem az igazságot, úgy éreztem, tartozom az új, hiteles változattal. Amikor írni kezdtem, még reménykedtem abban, hogy aki elolvassa műveimet, tanul is valamit a megőrzött sorsokból.

– Ezek szerint ma már nem reménykedik? Akkor mi ad erőt az íráshoz?

– Mondjam azt, hogy futok a pénzem után? Hiszen, amikor ezt a hivatást választottam, még minden lehetett volna belőlem. Jogász, tudós, atléta. Egy harmincéves ember előtt sok-sok út nyitva áll. Lassanként azután ezek az utak sorra bezárulnak, és akkor már a legokosabb megmaradni azon, amit valaki ifjan választott, vagy amire terelődött.

– Ön – gondolom – választott?

– Részben. Egyetemi hallgató koromban a professzorom mindenáron romanistát akart faragni belőlem. Főként azért, mert jól tudtam, vagy azt hittem, hogy jól tudok franciául, olaszul. Azt ígérte, hogy ha megtanulok románul is, kapok egy német ösztöndíjat, és komoly reményekkel indulhatok el a tudományos pályán. Ezért küldtek egy tanévre román szóra Iasiba. De útközben megálltam Kolozsvárott, és megírtam az első regényemet. Ez volt az én szépírói bűnbeesésem, és ezzel – tekintettel sajátos hazai viszonyainkra – végérvényesen lecsúsztam az akadémikusság felé vezető sínekről. Viszont végérvényesen író lettem.

– Önéletírása a múltból a jelenbe ível. Mégis, mintha újabb regényeiben kevesebb lenne az a fajta aktuális, felfedező társadalombírálat, ami annak idején például a Csodakádert felejthetetlenné, fogalommá tette. Attól tart, hogy ez a fajta szatíra elvesztette az időszerűségét?

– Sajnos nem. A HHH – a Hülye Hülyét Hoz – törvénye még mindig nem került a lomtárba. Sőt, a Horthy-korszakban a pozícióhoz elég volt a hülyeség, ma viszont sokféle követelmény megfogalmazódik, de ettől még továbbra sem beszélhetünk múlt időben a kontraszelekcióról. A posztjukra méltatlan, munkakörükre alkalmatlan emberek pedig, éppen mivel nem érzik biztonságban magukat, rendszerint csak lapulnak, irtóznak a tettektől.

– Ennek eredménye az, amit Ön írásaiban „cselekvés-deficitnek” nevez?

– Érdekes, hogy engem erre a társadalmi jelenségre az irodalom ébresztett rá. Tény, hogy egy társadalmat a döntvénytárakból lehet a legjobban megismerni, hogy milyen bűnök fordulnak elő a leggyakrabban. Vannak népek, ahol az agresszió, az erőszak az elsőrendű társadalmi veszély. Nálunk már Szerb Antal is a tett-iszonyt panaszolja. Sőt, Babits Mihály a magyar irodalomról külföldieknek készített összefoglalójában azt fejtette ki, hogy a mi eredendő bűnünk – az elmulasztott cselekvés. A mi tragikus hőseink többnyire a cselekvéstől való tartózkodás miatt buknak el. Babitsnak ez a megállapítása, persze, rengeteg kivétellel, de végeredményben politikai rendszertől függetlenül, még halála után is helytálló maradt. Csak a legutóbbi időben tapasztalom, hogy a különböző vállalkozások, gmk-k, társulások az élet jónéhány területén rászorítják az embereket a cselekvésre. Bizonyára sok a szélhámosság, a csalárd, megalapozatlan vállalkozás is, de a tendencia, véleményem szerint, bíztató. Divat az erkölcsök romlása és az anyagiasság miatt sápítozni. Szerintem, ennél sokkal súlyosabb veszély a gondolkodástól való irtózás. És ez a társadalmi nyavalya fertőző.

– Hogy érti ezt?

– Csak egyetlen példa… A Siposban levő Írók asztalánál nagyon sok mindenről szó esik. De szinte soha nem vetődik fel olyan probléma, gondolat, amelynek kifejtéséhez komolyabb értelmi munkára, érvelésre lenne szükség. Az újságokból, folyóiratokból is bizonyíthatnám, hogy újabban még a polémiákból, a kritikákból is kiiktatódik az érvelés. Gyakran elképesztő az indulati elemek arányeltolódása az intellektuális érvek ellenében. Velem is előfordult már, hogy – szándékomtól függetlenül – vitába keveredtem, és nézeteimet előregyártott tézisekkel, jelzőkkel, doronggal próbálták megcáfolni.

– Hogyan sikerült ilyen szoros kapcsolatban maradnia az élet új jelenségeivel, és talán az új nemzedékkel is? Hiszen már akkor sem volt fiatal, amikor a nagy vihart kiváltó A fekete bulát írta…

– Mindig is szorosan kötődtem és kötődöm is a fiatalokhoz. Elismerem, hogy az én moralista regényeim – mert annak érzem őket – nem az egész nemzedékről, hanem annak csak kisebb, feltűnő rétegéről, csoportjáról szóltak. Sőt, azt sem tagadom, hogy ezek voltaképpen „félregények”.

– Befejezetlenek?

– Formailag természetesen nem. De lezáratlan életutakat ábrázolnak. A „fekete bulából” például azóta remek jogász lett. Többektől hallom, milyen kitűnően helytáll mint törvényszéki bíró. De ettől még igaz volt az a jelenidejű kép is, amit én rajzoltam róla. És attól volt igaz, hogy nem vetítettem bele eltökélt szándékkal, kívülről és bíztatásul valamiféle távoli, pozitív jövőképet. Viszont most, ha sok időm volna, érdemes lenne megírni a folytatást.

– Lehet, hogy tartozik is ezzel hőseinek, a fiataloknak!

– Megvallom, én sajnálom a mai fiatalokat. A lakásprobléma az én szememben, környezetemben nem csupán anyagi gond, hanem létkérdés. Amelynek megoldatlansága – demoralizál. Voltaképpen erről szól a Nők apróban is. A kiszolgáltatottságról. Arról, hogy mit képes egy fiatal ember elkövetni azért, hogy megoldja a lakásproblémáját. Talán a legszomorúbb, hogy ma már jószerint el sem követik az általam kárhoztatott bűnöket: a célok elérhetetlensége közönyössé tesz.

A másik, morális eszmei veszedelem, amitől szívem szerint óvnám a fiatalokat, a nacionalizmus. A beléjük sulykolt hazugságok ellen sokszor, sokan zavaros eszmékkel védekeznek, és ebben feltétlenül része van a hiányos iskolai, irodalmi nevelésnek is. A középszerhez szoktatott nemzedéknek nem alakult ki az értékrendje, könnyen megtéveszthető. Környezetemben azt tapasztalom, hogy a nők többsége kiábrándult a fennen hirdetett feminista, vagy ahhoz hasonló ideákból. Hódít a nosztalgia! Sokan legszívesebben visszatérnének a klasszikus feleség-életformához. Természetesen, egy erős, jól kereső, családfenntartó férj és apa oldalán.

– És gondolja, hogy ez boldoggá tenné őket?

– Főként azokat, akiknek munkája pusztán pénzkereset.

– Egy régi beszélgetésben azt is mondta: Nóra kitört a babaházból, de még nem vetette meg eléggé szilárdan a lábát a külvilágban. Most küldjük vissza Nórát a babaházba?

– Az efféle szentenciákhoz mindig hozzá kellene tenni, hogy a világért sem általánosíthatók. Egyébkén a régi, ibseni babaotthonba valószínűleg nem is nagyon menne senki vissza. Egyrészt mert nem divat, másrészt, mert a mai Nórák rosszul éreznék magukat benne. Az elszigeteltség, a passzivitás – lépten-nyomon tapasztalhatjuk – hosszú távon igénytelenné tesz. A babaház még azokat sem boldogítaná, akik most úgy érzik, hogy elment a kedvük a túlságos önállóságtól – jórészt amiatt, mert nem voltak rá felkészülve. Belefáradtak az egyenlőségbe, ami valójában sohasem volt egyenlőség. Hiszen egy, a családját is ellátó, gyermekeket is nevelő anya a legjobb szándékkal sem lehet versenytársa teljes embert kívánó munkahelyén egy férfinek. Ahány nőismerősöm van, mind azon panaszkodik, hogy túl sok a vállán a teher.

– A terheken persze lehet vagy lehetne könnyíteni.

– Bizonyára. De igazi egyenjogúságról csak egyenlő terhelésnél lehetne beszélni. Ez pedig, már egy kétgyerekes anya esetében is irreális.

– De azt azért elhiszi nekem, hogy léteznek a hivatásukat valóban szerető, munkájukhoz őszintén ragaszkodó asszonyok, sőt uram bocsá' anyák is.

– Őket sajnálom legjobban. Akik, mint hallom, néha lázcsillapító kúppal viszik a gyereket óvodába, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy mulasszanak. Mert félnek a főnöküktől vagy a szakmai lemaradástól.

– Ez azért elrettentő, végletes példa.

– Minden kiragadott példa szélsőséges. de talán jelzi a veszélyt: a karrier érdekében hozott áldozat mértékét. És azt is, hogy az ellentmondásokat egyelőre nem sikerült feloldani.

(Bár végkövetkeztetésével egyetértek, fejtegetésével szívesen vitatkoznék. De Kolozsvári Grandpierre Emil nem családkutató szociológus, hanem író, a nők őszinte híve, barátja, aki a maga érzékenységével, empátiájával nem ellenünk, hanem értünk aggódik. A túlterhelt családanyákért, a magányosak klubestjein ötven az öthöz arányban résztvevő, egyedül élő nőkért, és a társukat túlélő özvegyekért.)

– Talán felhatalmaz, hogy olvasóinknak is eláruljam, amit ön sohasem titkolt. Vonzalmát a női nem iránt. Ezért merem megkérdeni, mit köszönhet Kolozsvári Grandpierre Emil a nőknek?

– Ha egy szóval válaszolhatok: rengeteget.

– És ha ezzel a válasszal nem érem be?

– Akkor hozzáteszem: édesanyámnak köszönhetem – az életemen kívül – az első írógépemet, az első regényemet. Magdának, a feleségemnek, érzékenységem finomítását, azt, hogy kitágította az érdeklődésemet, viszszavezetett a képzőművészetekhez. Magdát mindig millió dolog érdekelte. Mellette az ember nem lehetett szakbarbár. De ha még tovább akarja tágítani a válasz körét, akkor az unokahúgomat idézem, aki megállapította rólam, hogy egészen más vagyok, amikor egy nővel beszélek. Mivel ez nem olyan régen hangzott el, visszakérdeztem, hogy még ma is így látja-e? Azt felelte, hogy ebben semmit se változtam.

– Igaza van?

– Bizonyára. Nagyon okos teremtés. Én pedig sohasem titkoltam, hogy keresem, szeretem a nők társaságát, jelenlétük mozgósít, hiányuk letör, elkedvetlenít. De hálistennek…

Ennél derűsebben, optimistábban nem fejezhettük volna be ezt az alkalmi beszélgetést a nyolcvan éves Kolozsvári Grandpierre Emillel.

(1987)