Igényes mesemondó – Hegedűs Gézával az olvasás változatlan gyönyörűségéről

A magamfajta sznob irodalmárjelölt 1952-ben nem olvasott Hegedűs Gézát. Természetesen tudtam, hogy népszerű és termékeny író, az ifjúsági irodalmat habzsoló kamaszok kedvence, de ennél sokkal több ismerettel nem rendelkeztem róla. Ezért lepett meg, amikor gyakornokjelöltként életemben először léptem át az Irodalmi Újság szerkesztőségének küszöbét, és az Illés Béla főszerkesztő szobájában folytatott „fejkopogtatás” után (akkor káderezésnek mondtuk, ma interjúnak neveznénk) Molnár Miklós felelős szerkesztő kezembe nyomott egy kötetet. Hegedűs Géza Megkondulnak a harangok című ifjúsági regényét. „Erről írjon a jövő hétre számunkra egy körülbelül két flekkes kritikát. Azután – majd meglátjuk.” Agatha Christie-nek kijáró izgalommal és Stendhalt megillető tisztelettel olvastam a regényt, amit aztán filosz lelkiismerettel alaposan ki is jegyzeteltem. Nem volt éppen remekmű, de sokkal olvasmányosabb, fordulatosabb, mint hittem. Lehet, hogy ez az ember nemcsak remekül ismeri a történelmet, de tud is írni? Elfogultságból, érdekből – de egyre jobban tetszett. Azután mégiscsak megszólalt éppen bimbózó kritikusi hajlandóságom, könyörtelenül mérleget vontam pluszok és mínuszok között, megírtam a kritikát, és egy hét múlva már az Irodalmi Újság legfiatalabb munkatársa lettem.

Hát én ne lennék hálás hajdani tanáromnak, Hegedűs Gézának? A tanítványi kapcsolat egyébként szó szerint értendő. Hegedűs Géza büszke volt rá, hogy alig van nála fiatalabb tagja a magyar értelmiségnek, akit valamilyen oktatási intézményben – színművészetin, bölcsészkaron, pártfőiskolán – ne tanított volna valamire, dramaturgiára, filozófiára. Amikor később az Irodalmi Újság ifjú munkatársaként találkoztam a népszerű íróval, őt magát is meglepte, hogy én speciel, magyarszakosként a „Marx-Engels történeti művei” című szemináriumára jártam.

Egyszemélyes esztétikai ,,szemináriumából'' merítve – amit most kivételesen, csak nekem tartott –, fekete mellett, pipafüstben, könyvekkel zsúfolt otthonában írtam az itt következő interjút.

Hegedűs Gézáé a leghosszabb passzus a Kortárs Írók Lexikonában. Nem a méltatás, az 1935 és 1988 között megjelent 105 mű felsorolása igényel ekkora teret.

– Ne túlozzunk – int mértéktartásra a fiatalos lendületét, legendás szorgalmát 79 esztendős korára is megőrző író, nemzedékek tanára. – A felsorolásba alkalmi kiadványok, vékonyka füzetek is bekerültek. Igaz viszont, hogy a címszó lezárása óta sem vagyok tétlen. Az én számításom szerint az idei könyvnapra tervezett, és természetesen elkésett könyvem lesz a kilencvenötödik.

– Hogy lehet ekkor életművet összegyűjteni?

– Szorgalmas ember vagyok. Életelvem, hogy „nulla dies sine linea” – tehát ne teljék el nap vonás, azaz írás nélkül. Évtizedeken át megszoktam, hogy bárhogyan töltöm – munkával, tanítással – a napot, vacsora után leülök a géphez, és mesélgetek magamnak. Hol regényt, hol kalandok krónikáját, történelmet vagy elméletet…

– Elképesztően sok műfajú ez az életmű…

– Nem én vagyok sokműfajú, hanem a valóság. Különböző témákról, jelenségekről másként érdemes mesélni.

– Mit szeret legjobban írni?

– Mindig azt, ami éppen izgat. Most például az 1897-ben megjelentetett, és 1931-ig 18 kiadásban közreadott Párbajkódex új előszavát. A mai olvasók többségének sejtelme sincs róla, hogy mi az a párbaj. Hogy ez a köztudatban élő lovagi tevékenység valójában ősi, népi szokás. Ami azon a minden rétegben szentesített, és a művészetek által a Carmentől a Parasztbecsületig, Jókaitól Lorcáig számtalanszor ábrázolt konfliktus feloldásán alapszik, hogy ha ketten szeretnek egy lányt, az egyiknek meg kell halnia. A párbaj voltaképpen Istenítélet, amit a törvénykezés is szentesített. Aki hagyományát és gyakorlatát elutasította, szinte a harmincas évek végéig kizárta magát a társadalomból.

Nem tehetek róla, nevetnem kell: Hegedűs Géza mint párbajhős!

– Jó, hát nekem életemben nem sok, talán csak négy párbajom volt. De nem elvi okokból. A baloldaliság sem volt kizáró ok. Az én egyetemi évfolyamomban Ságvári Endre és a Donáth-fiúk voltak a legelismertebb párbajozók.

– Miről mesél még mostanában?

– Aiszkhüloszról írok életrajzot. Ez egyszerre nyújtja a regényírás és a drámaelemzés örömét. De az országot járva leggyakrabban arról mesélek, hogy mire való az irodalom.

– Attól tartok, mostanában erre egyre kevesebben kíváncsiak.

– Ne higgye. Én rendszeres kapcsolatban állok a könyvtárakkal, az olvasókkal. A héten például Mosonmagyaróváron jártam. Igyekszem meggyőzni a hallgatóságomat arról, hogy az olvasás nem egy dologra való. Ha gyönyörködni akarok, mondjuk, Reviczky vagy Verlaine vigaszát keresem, és máshova nyúlok a könyvespolcon, ha rendben akarom tartani a Trabantomat. De megfelelő szakkönyv nélkül az sem megy! A legtöbb igényes ember lelkében él valamiféle kíváncsiság. Mindenekelőtt saját lelkére, múltjára, de rögtön azután a szomszédjáéra kíváncsi. Azt szoktam mondani, hogy a könyv olyan áramforrás, ami hol kikapcsol, hol bekapcsol – mármint bennünket a valóságba.

– Mostanában az aluljáró-irodalom inkább csak az előbbire, a kikapcsolódásra bíztat.

– Ne haragudjon, én nem szeretem ezt a minősítést. A mi aluljárónkban, a Marx-téren, egymás mellett látható a klasszikus művek reprint kiadása, a pornóként hivalkodó erotikus mű és a könyvként kínált kacat. Az irodalomtörténész számára – hiszen az is lennék – nagyon is tanulságos az érték és érdekesség változása. A múltkoriban az újdonságok között felfedeztem a XVIII. század hírhedt ponyváját, Rocambol egy regényét, amit még a XIX. században is rongyosra olvastak, utánoztak, de azóta – azt hittem – rég elfelejtették. Lehet, hogy most újra van piaca?

– Ha eléggé kalandos és eléggé pornó!

– Az is kérdés, mit nevezünk pornónak. Az én fiatal koromban Fanny Hill is annak számított, és minden olyan regény, sőt vers is, amiben mondjuk megvillant az imádott hölgy bokája. A reneszánsz szelleme és irodalma sokkal szabadabb volt. Ezért fordulhatott elő, hogy a puritánabb korokban, még az én ifjú éveimben is, erkölcsi okokból nem egyszer meghúzták a Rómeó és Júliát. Az erotika és a trágárság az időben változó fogalmak. Ifjú éveimben a Ráskai Lea Gimnáziumból kicsaptak egy lányt, mert Boccacciót és Maupassant-t olvasott, és beszélt róla a társnőinek. Az én iskolámban, a Berzsenyiben Ady olvasásáért is fegyelmi járt.

– Tudom, hogy a főiskolától az idén megvált, de Hegedűs Géza ma is egy ország irodalomtanára.

– Amikor túléltem Voronyezst és a koncentrációs tábort, és öt évi hányódtatás után hazajöttem, megkérdezték tőlem, mi akarok lenni, miniszteri tanácsos vagy rendőrkapitány? Én erre azt feleltem: tanítani szeretnék! Tábla, kréta, gyerek? – kérdezte vissza az, aki hatalommal kínált. De mivel ragaszkodtam az álmaimhoz, 1945. október 3-án az én órámmal kezdődött meg az oktatás a Színművészeti Főiskolán. Nemcsak drámatörténetet, történelmet és középkori filozófiát is tanítottam. A főiskolán kívül a Nékoszban, azután a Bölcsészkaron, és persze, folyamatosan a Rádióban. A Rádiónak tudniillik én vagyok az öregapja: 1938 óta, 53 éve van az intézménybe állandó belépőm. 15 évig csináltam „Az olvasás gyönyörűségét”, és most, januárban kezdek bele egy új sorozatba, „Évezredek kalandjai” címmel. Be merem vallani, hogy rossz ügyvéd voltam, és alkalmatlan osztályvezető, sőt kiadói igazgatónak sem sokkal jobb. Egész életemben mást sem szerettem, mint mesélni és tanítani. De lehetőleg együtt a kettőt. Mindig arra voltam büszke, hogy az óráimra önként, katalógus nélkül is bejártak a diákok, mert igényes mesemondó voltam a katedrán.

– Vajon a felnőttek is szeretik a mesét?

– A mese és a pletyka a prózairodalom őse. Az emberek ma is azt szeretik olvasni, amiben valami történik. Az elbeszélés módja az időben változik. De hogy valaminek történnie kell, hogy az ellentétek összecsapnak, és az emberek különféle helyzetekben különbözőképpen viselkednek – az változtathatatlan. Victor Hugóban és Poe-ban, Flaubert-ben és Agatha Christie-ben az a közös, hogy lebilincselnek, felébresztik és ki is elégítik az olvasó kíváncsiságát. Beavatnak abba, hogy milyen érdekes dolgok történnek a világban és a szomszédban. Ha kérek egy feketét egy presszóban, és kihozzák – ez nem téma. De ha a felszolgáló azt mondja, hogy „Önnek nem hozhatok”, akkor a dolog kezd érdekes lenni. Egy régi görög szerzőnél olvastam, hogy minden dráma arról szól, valaki valamit akar csinálni, de ezt valakik akadályozzák. A két törekvés összeütközik, s ezáltal más helyzet alakul ki, mint a dráma elején.

Az indiszkréciónak és az ismeretterjesztésnek egyaránt évezredes hagyománya van. A mitológia – indiszkréció az istenek iránt. A hősköltemények pedig a cselekmény margóján megőrzik, felmutatják azt, amit a kisembernek sem árt tudni: az istenek és a vezérek természetét.

– Tapasztaljuk, hogy az emberek, az olvasók ízlése koronként változik.

– Sok minden unalmassá vált, ami valaha tekintélynek örvendett, sőt érdekes is volt. Könyvtárosok árulták el, hogy Balzacot például alig keresik. Ugyanakkor a romantika klasszikusai, a nagy mesemondók – Victor Hugo, Dumas, Walter Scott vagy a mi Jókaink – ma is népszerűek. A Jövő század regénye – most is biztos üzlet. De változatlanul olvassák Móra Ferencet, az Ének a búzamezőkrőlt és az Aranykoporsót, mert Móra is mesél. A romantika legnagyobb felfedezése, hogy a szélsőség mindig érdekesebb, mint az átlag. Az író felnagyítja és megfesti a valóságot, mintha a mikrosz-kóp alatt látnánk.

– Minden felmérés, statisztika, szociográfia az olvasás válságáról tudósít.

– Én nem osztom az illetékesek aggodalmát. Meggyőződésem, hogy az emberek soha nem fognak leszokni az olvasásról. Sokakat meglep, hogy olyan könyvek, amik tíz éve 30 ezer példányban keltek el, ma legfeljebb hat-hét ezer vevőre találnak. De hát tény, hogy a piacon nem érvényesülnek a korábbi prioritások, nincs mesterségesen felduzzasztott kereslet. Franciaországban is jobbára csak két-három ezer példányban adják ki először a könyveket, s csak ha jól megy, akkor nyomnak utána még ötezret. A sikerkönyvek titka, sorsa mindenütt kiszámíthatatlan. Nekem A miletoszi hajós biztos nem a legjobb könyvem, mégis tizenhat német kiadást ért meg, összesen – keleten és nyugaton – több mint egymillió példányban. Az Erdőntúli veszedelem című regényt tizennégyszer adták ki Magyarországon. Hogy miért éppen ezt, miért nem a sokkal sikerültebb A világosság gyermekeit? Nem tudom, és leghűségesebb olvasóimat, a könyvtárosokat is hiába kérdem. Azt viszont tőlük tudom – és nagyon lényegesnek tartom –, hogy a könyvtárak forgalma nem csökken.

– A rádió és főként a tévé azért sok időt elvesz a könyvektől…

– Csak a könyvektől? Szerintem ugyanannyit elvesz a kocsmázástól is! Valamikor azért sírtak, hogy a mozi megöli a színházat, kiszorítja a könyvet. De a jóslat nem vált be. A rádiót én az irodalom propagandistájának tartom. A tévétől viszont – mondjuk tíz éves kor alatt – eltiltanám a gyerekeket.

– Azért nem minden műsor ízlésromboló!

– Nem egyszerűen a műsorral, a műfajjal van bajom. Állítom, hogy a tévé leállítja az emberek, és főként a gyerekek képzeletét. Ha valaki egy könyvben seprőnyélen lovagoló boszorkányokról olvas vagy hall a rádióban, nyomban maga előtt látja. A tévé éppen ettől a teremtő tevékenységtől fosztja meg, amikor rögtön meg is mutatja. És százezer különböző boszorkány helyett most már csak egy, a tévébeli létezik. Ugyanezért nem engedem a könyveimet illusztrálni. Képzelje el magának a gyerek azt, amiről mesélek. Ne korlátozza, ne befolyásolja őt valakinek a rajza.

– Vitatható igazság.

– Sohasem állítottam, hogy mindig, mindenben igazam van. De kikérem magamnak, hogy valaki, hogy a szomszéd azt higgye, hogy – feltétlenül neki van igaza! A közoktatásban is legjobban két dolog háborítana fel: ha tilos lenne, vagy ha kötelező a hittan. Egyébként a tévével kapcsolatban is a tolerancia alapján állok: esküdt ellensége vagyok a folytatásos sorozatoknak, de elfogadom, hogy Gréti – közgazdász képzettségű, nyelveket beszélő feleségem – lelkes nézőjük. Mellesleg ő olvassa helyettem az újságokat is.

– Hány órából áll a nap Hegedűséknél?

– Mióta megváltam a főiskolától, rendszerint kilenc óra körül ülök le dolgozni, és délig kettesben vagyok az írógépemmel. Az éjszakáim rövidek, de ebéd után alszom két órát. Ha behunyom a szemem, már alszom is. Megszoktam, és ragaszkodom is hozzá, hogy az olvasásra maradjon a napból három, három és fél óra.

– A forrásmunkák olvasása is nyilván sok időbe telik.

– A források olvasása – munka, és az íróasztal mellett történik. Olvasni gyönyörűségből, karosszékben és este az ágyban szoktam. Ötéves koromban a nagyváradi cégtáblákról tanultam meg a betűket, és azóta életelemem az olvasás.

– És mióta pipázik?

– A dohányzásra csak tizenöt éves koromban szoktam rá.

– De azóta sem mondott le róla.

– Miért tegyem, ha egyszer csak az örömét érzem, nem a kárát. Az egyetlen, amiről – mások érdekében, életének védelmében – lemondtam, az autóvezetés.

Autó nélkül még remekül lehet élni, de könyv nélkül nem is érdemes.

(1979)