„Micsoda orvos mely igéje ment meg?” –
kérdi Nemes Nagy Ágnes

„A költő az érzelmek szakembere.” Ezt Nemes Nagy Ágnes Napforduló című kötetének fülszövegében olvastam. Ez a gondolat elkísért már akkor is, amikor a hetvenes évek elején először jártam Ágnes budai otthonában. Azután a szigligeti alkotóházban, amikor már módom volt a költő után az embert is megismerni, az interjúkészítés elkerülhetetlen hivatalosságát félretéve, tehetségét, logikáját, műveltségét, az írótársadalom közös társasjátékaiban megtapasztalni, arra a következtetésre jutottam, hogy Nemes Nagy Ágnes ritka sokoldalú, sok műfajú szakember. Gyerekfejjel már közreadott verseinek megjelenése óta, persze elsősorban poéta, de ezentúl az irodalomértés és irodalomelemzés hivatott mestere is, ihletett műfordító és persze pedagógus is, méghozzá a javából.

Valahányszor a rádióban hallottam az emlékezetes Miért szép? sorozatban versekről beszélni, mindig irigykedtem azokra a tanítványaira, akiket – ha nem is feltétlen jókedvében, de többnyire jókedvűen – de mindig is ritka pedagógiai tehetséggel tanított a Petőfi Sándor Gimnáziumban. Mintha nekik igyekezett volna visszaadni azt a sok szépet, jót, amit ő maga gimnáziumi tanárától, Áprily Lajostól, ifjúkora szellemi mentorától, Szerb Antaltól, és költőpéldaképétől Babits Mihálytól tanult. Később aztán irodalmi legendává kerekedett, hogy az Újhold szerkesztőjeként, illetve a lelke gyermekének tekintett folyóirattól, szerkesztői stallumtól megfosztva, milyen szeretettel támogatta a hozzá forduló fiatal költőket, Székely Magdát, Tóth Juditot és másokat.

De Nemes Nagy Ágnessel interjút készíteni is felért a legizgalmasabb és legrendhagyóbb irodalomórával.

Az Életműsorozat önmagában is rangot jelent: ígéretet a halhatatlanságra. Árnyéka azonban a szerző és az olvasó számára is kicsit riasztó: mintha lezárna valamit. Nemes Nagy Ágnes megnyugtat: az ő esetében erről szó sincs.

– Valahol azt olvastam, az Ünnepi Könyvhétre összesen 1500 példányt rendelt kötetedből Budapesten a könyvterjesztés. Másutt egy illetékes azt nyilatkozta, a könyvheti verseskötetek közül A Föld emlékei volt a legkapósabb. De a tévében arra a kérdésre, hogy fogynak-e a versolvasók, te magad minden keserűség nélkül igennel válaszoltál.

– Mert igyekszem türelmes és tárgyilagos lenni. Nem kívánom, hogy az emberek reggeltől estig verset olvassanak. Hiszen tudom, hogy nálunk egy időben jobbára irodalmon kívüli tényezők és indulatok tornázták fel a példányszámot. Nehéz helyzetekben, szorításban, amikor az emberek az irodalomtól várják kérdéseikre a választ, amikor a sorok között keresik azt, ami megerősíti őket vagy megkönnyíti a döntéseiket, mindig előtérbe kerül a költészet politikai, közéleti funkciója. Ez egyébként közép-kelet-európai jelenség és megvan a maga pozitív oldala is. Bár tulajdonképpen, ha a líra rendkívüli felfutásának indítékaira gondolok, akkor még örülök is annak, hogy nálunk az irodalmi érdeklődés mostanában leszállt a normális mértékre.

Egyébként, az ötvenes évek látványos statisztikáiban sok volt a kikozmetikázott adat. Az intézmények a legkülönbözőbb eszközökkel próbálták felpumpálni a statisztikát. De hadd tegyem hozzá, abban az időben mesterségesen alacsonyan tartották a könyvárakat is, és a legkisebb falusi könyvtár is könnyebben vásárolt, mint ma, amikor szűkülnek a keretek, és emelkednek az árak. A közületi vásárlás jó dolog, de kicsit meghamisítja a képet. Az árak növekedése gazdaságilag nyilván indokolt, de azért egy írónak mindenképpen szívfájdalom. Hiába bizonygatjuk a közgazdászok nyomán és velük vitázva, hogy a kultúra nem áru vagy legalábbis nem ugyanolyan áru, mint a mosópor… A mai könyvárak lassan komoly akadályként tornyosulnak az irodalom és az olvasó közé.

– Milyen az ideális olvasó?

– Egyetlen szóval: tehetséges.

– Tehetségre nem az írónak van inkább szüksége?

– Valljuk be végre: a versolvasók rétege viszonylag szűk, nem szélesebb, mint a kamarazene barátaié. Lehet valaki nemcsak rendes ember, de irodalomértő olvasó is attól, hogy nincs különösebb affinitása a versekhez. Az idei könyvhéten is találkoztam egy ilyen „antiolvasómmal”. Zalaegerszegen egy középkorú, szakállas férfi odajött hozzám a sátorba, elmondta, mennyire szereti a tanulmányaimat, de bevallotta, hogy a verseimet nem szereti és nem is olvassa. A tanulmányokról valóban értő szeretettel beszélt; rögtön láttam, hogy nemcsak olvasta, de magáévá is tette egy-egy gondolatomat.

Még nem voltam költő, de már annak készültem, amikor Szerb Antaltól azt hallottam, hogy az írók között – a költők a hercegek. Rettentő büszke lettem, de kicsit meg is riadtam a rangtól. Költőként magam is azt vallom, hogy aki verseskötetért pénzt ad – rossz ember nem lehet. De én semmiképpen nem tudnám rátukmálni magam – a verseimet! – az olvasókra. Már csak azért sem, mert azt is tapasztaltam, hogy egészen más olyan középiskolás tanítványokhoz szólni, akik szüleik és a tanterv parancsára, magyarán kényszerből hallgatnak meg; mint egyetemistákhoz, akiknek választott szakjuk, érdeklődési terük az irodalom. Akik önként jöttek el, mert az én órámat akarják hallgatni…

Biztos vagyok benne, hogy az irodalom „hajlamtárgy”, akárcsak a zene. Bizonyos tényeket, adatokat, szabályokat meg lehet tanulni, tanítani, de az érdeklődést, a vonzalmat nem lehet erőltetni. Ugyanakkor, nagyon fontos igazság, hogy a hajlam, a versolvasó készség – fejleszthető!

– Milyen eszközökkel?

– Türelemmel. Iskoláskorban jó versélményekkel, elemzésekkel.

– Sokszor olvastam, hogy éppen az iskolás elemzések veszik el a gyerekek kedvét az irodalomtól.

– Én hiszek abban, hogy minden gyerek, sőt minden fiatal tehetséges. De azért a magyarázatot, a verselemzést tartalmi okokból sem lehet megúszni. Tanárként magyarórán tapasztaltam, hogy az a gyerek, akinek sejtelme sem volt róla, hogy ki Káin és Ábel, egy szót sem értett meg Vörösmarty verséből. A pedagógiának, a didaktikának persze megvannak a szakmai fogásai. De jó versélményt csak az a tanár adhat, akinek magának is tetszik a vers, akiben megvan a hajlam.

– De még ha az iskola le is rakja az irodalomértés alapjait, gyakran később nem épül rá semmi.

– Sajnos, ez így van. Pedig kísérletek azért történnek… Nem is tudom, van-e még olyan tévé a világon, amely rendszeres versműsort sugároz, mint a miénk. A Vers – mindenkinek jó kezdeményezés, de nem pótolhatja az eszközök és alkalmak sokaságát. Sokakkal ellentétben én nem vagyok a tévé ellensége. Szeretem a képernyőn a krimiket és a kis szőrös állatokat, tengeri utazásokat. Az irodalmi műsorokkal egyrészt azért vagyok elégedetlen, mert keveslem őket, másrészt, mert megtévesztően vegyes anyagot zúdítanak a közönségre. Még mindig akadnak kinevezett írók, még mindig érvényesülnek általam el nem ismert érdekek. A rossz művek nemcsak a helyet és az időt veszik el a jó elől, de meg is tévesztik azokat, akik nem tudják megkülönböztetni az értéket a selejttől. Természetesen nem folytonos esztétikai méricskélést hiányolok – az a kritika és az irodalomtörténet dolga –, de azt a szerkesztésnek is tudnia kell, hogy valami beletartozik-e az irodalomba vagy nem. És ez kell hogy megszabja a szelekciót.

– A közönség nem ilyen szigorú!

– Tőlem is távol áll minden farizeuskodás. Azért is említettem, hogy nem vagyok krimi- vagy ponyvaellenes. Semmiképpen nem tiltanám be, egyrészt, mert reménytelen, másrészt, mert alkalmilag magam is fogyasztom. De felháborít, amikor a ponyva az irodalom kalózlobogója alatt próbál behajózni az értékek birodalmába! Holott a mostanában szórakoztatónak keresztelt, és az irodalomtól élesen megkülönböztetendő alkotások egészen másfajta lélektani szükségletet elégítenek ki, mint az irodalom. A károsodást az szenvedi el, aki csak krimivel él; az kizárja magát az irodalomból! Vegyük tudomásul, attól, hogy ha valami nyomtatásban került forgalomba – még nem irodalom. Mint ahogy az, aki szemével követi a sorokat, még nem olvasó.

Olvasónak lenni… Beszélgetés közben megjegyzem, hogy Nemes Nagy Ágnest szinte kiszorítják szép budai lakásából a könyvek. Bevallja, hogy „sajnos”, rengeteg könyvet vásárol, de persze nem mindent, aminek olvasására kedve, szüksége van. Ezért is akart – sok éve – beiratkozni a körzeti Szabó Ervin könyvtárba. Eszébe sem jutott, hogy az nem olyan egyszerű…

– Miért?

– Mert a kedves kis könyvtároslány, amikor kitöltötte a kartotékomat, a foglalkozás rovatnál megállt: „Író… és hol a munkahelye?” Amikor elmondtam, hogy nincs munkahelyem, zavarba jött. Elnézésemet kérte, de akkor nem iratkozhatok be. Nem szoktam a műveimre hivatkozni, de azért erre megkockáztattam, hogy jártam már itt író–olvasó találkozón is, és a polcokon ott vannak a köteteim! A könyvtároslány biztosított róla, hogy ismer, pontosan tudja, hogy ki vagyok, de a szabály az szabály. Aztán mentő gondolata támadt. Talán bemondhatnám a férjem munkahelyét! Így lettem nem a magam jogán, hanem Lengyel Balázs árnyékában olvasó a körzeti könyvtárfiókban.

– Összegyűjtött verseid kötetében az első két szó, a Fák című vers nyitánya: „Tanulni kell”. Van ennek az indításnak valamilyen megkülönböztetett jelentése?

– Talán csak annyi, hogy vállalom. Hogy én magam is állandóan tanulok. Egyetértek a hindu filozófiával abban, hogy a három legnagyobb jó között az egyik a tanulás. Ez az én életemben, koromban leginkább a tapasztalást, az életben való, tudatos forgolódást jelenti. Hiszem, hogy az ember olyan mint a kő a folyómederben: sodródik, forog, örökké csiszolódik. Gömbölyödik, rárakódik valami. De van a tanulásnak más síkja is. Bár az anyanyelvem magyar, és szerencsémre a családban is, az iskolában is és mesterségem gyakorlása közben nagyon jó alapot kaptam, mégis állandó szükségét érzem annak, hogy magyarul tanuljak.

– Különös program ez, egy magyar költő számára!

– A költő nem magyarul – versül tud. Számára nem tananyag és nem törvény a nyelvhelyesség. A prózaírónak viszont kötelező betartani, először elérni, azután túlhaladni a szabályokat. Amikor prózát írok, nem a szó, hanem a mondat az igazi próbatétel. Ma is előfordul, hogy írás közben megállok, ízlelgetem az utolsó leírt mondatot, azt fejezi-e ki, amit szeretnék. Néha fel is hívom valamelyik pályatársamat. De tőlem is sokszor kérdeztek már olyat, aminek eldöntésében már nem segítenek a szabályok mankói. Hiszen az élő nyelvet soha nem lehet tökéletesen körülkeríteni. Az élő nyelv minden pillanatban változik, és ebben a változásban nekünk is részünk van.

– Hadijelvény című versedben olyan kérdést teszel fel, amit újságíró nem merne: „Micsoda orvos mely igéje ment meg?” Gondolom, ezt a nagyon is nyílt kérdést a háború csiholta ki belőled. De vajon adtál-e, kaptál-e rá választ?

– Van-e ilyen ige egyáltalán? Van is, meg nincs is. Nehéz időkben az ember olyan igére szomjazik, amely belülről tart életben. De ezt az igét csak utólag lehet feljegyezni. Amikor már más is hallja.

– A te életedben melyik volt ez az ige?

– Erre csak az egész életemmel felelhetek. Azzal, hogy hitem szerint igyekeztem megtartani a humánum törvényeit, akkor is, ha nehéz. Ezt a szót ne hagyd ki – figyelmeztet – mert ez a mondat kulcsa: embernek maradni akkor is, ha nehéz. Az ember egyszerre él önmagának és a társadalomnak. Az, hogy sikerül-e megtalálnia a helyét, azon múlik, hogy az adott világban hogyan helyezkedik el, milyen arányban érvényesül a rend és a szabadság? Vallom, hogy egyik nélkül sem lehet élni. De ha azt a bizonyos megmentő igét keresem, akkor úgy fogalmaznék, hogy az embernek mindent szabad, amíg a másik ember szabadságát nem sérti vele. Tehát én – az angol John Stuart Mill nyomán – még a különcség jogát is törvénybe iktatnám. Meg a humorét, hiszen az sem sért jogot.

– Olyan korban nőttél fel, amelyben törvény lett a jogtiprás.

– A háború – nemzedékem számára – elháríthatatlan emlék. 1939-ben, amikor érettségiztem, még nem érzékeltem és nem mértem fel, hogy mi történik a világban. 1941-ben kezdtem felébredni, 1944-ben pedig – mire kamaszból igazán fiatallá cseperedtem – már testközelben éreztem a poklot.

– Tudtommal tettél is ellene…

– Ha tettem is – keveset. Semmiképpen nem szeretnék visszamenőleg „ügyeletes ellenállóvá” előlépni. Ha mégis beszélek erről, csak azért teszem, mert úgy érzem, kötelességünk számontartani azt a keveset, amit mégiscsak cselekedtünk. Azért is sértett annak idején a „fasiszta nép” bélyege, hiszen én is, és a hozzám hasonlók is – a nép vagyunk. Túl soká voltak betiltva az emlékeink. Az igazság az, hogy ahol tudtam, ott – minden különösebb politikai tudatosság nélkül – segítettem. Azzal, hogy hordtam az élelmet, a híreket, később a hamis iratokat – legalábbis részt vettem néhány ember megmentésében. Szerb Antalnak is megszereztem a hamis papírokat Kántor Antal névre, de végül sem őt, sem Sárközi Györgyöt és Halász Gábort nem sikerült rábírni a menekülésre.

– Életedben volt még egy nehéz korszak…

– A Rákosi-korszakban a néma túlélésre törekedtünk. Többen – a publikálás lehetőségétől megfosztott írók-költők, akkori fiatalok – összebújtunk, mint birkák a jégesőben. Egymás műveit olvastuk, bíráltuk. Sokat játszottunk, ha fekete humorral is, de nevettünk. Legtöbbünknek a gyerekirodalom meg a műfordítás volt a menedék. Én éppen most, az életmű-kötetek rendezése során állapítottam meg, hogy többet fordítottam, mint Babits Mihály.

– Ez a kör, amiről beszélsz, az Újhold köre. Tudtommal nem volt még folyóirat a magyar irodalom történetében, amely összesen hét számot élt meg, azután legenda lett, és negyven év múlva, egy vaskos évkönyv alakjában – feltámadt.

– Szeretném hangsúlyozni: ez az Újhold antológia, ami most a könyvhétre megjelent, nem múzeumi és nem megkövült irodalmi lelet, nem gerontológiai közlöny. Amikor Lakatos István előállt a kötet ötletével, Lengyel Balázzsal azt gondoltuk, akkor érdemes kiadni, ha olyan lesz, mintha folytatása lenne a hajdaninak. A kötetben azok szerepelnek, akik valóban hozzánk tartoztak, vállalták az Újhold célkitűzéseit és azt is, hogy később a folyóirat megszüntetése után, hosszú évekre „a pálya szélére” kerültek. Sajnos, a régiek közül már sokan nem élnek, de szerepelnek mások, fiatalok, akik azóta születtek, de akiknek a műveiről azt érezzük, hogy beleillenek az újjászületett Újholdba. Azt reméljük, hogy feltámadása nem alkalmi, évfordulós esemény, megemlékezés, hanem egy új, folyamatos közös jelenlét kezdete. A második kötet karácsonyra kerül a könyvesboltokba.

– Mondanál valamit az új Újhold arculatáról is?

– Szeretnénk jó irodalmat közölni. Legalábbis amit mi annak tartunk. A szerkesztés alapelve: minőség, humánum, tolerancia. Volt idő, amikor az irodalmi életben minden mást kiszorított a tartalmi megítélés. Én – a szó mostanában használatos jelentése szerint – semmiképpen nem tartozom a formalisták közé, de vallom, hogy a műben a tartalom csak bizonyos formában jelenhet meg, és a vers tartalma – nem azonos a verssel. Ha engem egy vers tartalmáról faggatnak, úgy érzem, újra el kell mondanom az egész verset!

– A 64 hattyú című esszéköteted nemcsak bölcs volt, de szép is.

– Tagadom, hogy az irodalomról csak tudományosan, vagy tudóskodva lehet fontos dolgokat elmondani. Az angol, a francia, vagy akár a magyar klasszikus esszéirodalom tekintélyes részét költők alkották. Az igazi feladat: bonyolult dolgokról a homályt oszlató tisztázás igényével, világosan, eleven emberi nyelven szólni.

– Mielőtt beszélgetni kezdtünk, még morzsát szórtál az ablakodba szokott gerléknek. De azóta is sokszor előkerült válaszaidban, példáidban a természet. Ezek szerint, nemcsak költészetedben, de mindennapi életedben is nagy szerepe van az élővilágnak. Mintha különösen szoros lenne a kapcsolatod a természettel.

– Hiszem, hogy ebben nincs semmi különös. Ez egyszerre női és költői tulajdonság!

– Gondolod, hogy a nők közelebb állnak a természethez, mint a férfiak?

– Örömmel tapasztalom, hogy igen. Az okát nem tudom, de sejtem; mintha a nők érzékenyebbek lennének, jobban odafigyelnének az őket körülölelő világra is. Itthon és külföldön számtalanszor meggyőződtem róla, hogy két ismeretlen nő között a legkézenfekvőbb közös beszédtéma, a természet. Hogy már nyílnak az árvácskák, vagy ideje kiültetni a tulipánokat. Ez ugyanolyan biztos tipp a beszélgetésben, mint az angoloknál az időjárás. Ami viszont a költőket illeti: a természet és a költő, mióta a világ világ, mindig is tejtestvérek voltak. Talán mostanában tudatosabbá is vált ez a kapcsolat.

– Ugye, te tősgyökeres pesti vagy?

– Pesti vagyok, de vidéki családban születtem: gyerekkori emlékeim a Nyírségből, Csongrádból és Erdélyből valók. De a természet, a természettel való találkozás után éppen ezért számomra – mint oly sok városi ember számára – nem emlék, hanem folyamatos szükséglet.

– Manapság, amikor olyan sok a tragédia a világban, olyan indokoltnak látszik a pesszimizmus, szinte kivételes a verseidből áradó életigenlés…

– Vannak szavak, amelyek elszáradnak, önmaguk ellentétévé fakulnak. Az optimizmus és pesszimizmus fogalmát lejáratták. Én mindig is azt vallottam, hogy élni öröm – csak hagyják az embert.

– Erre a válaszra valóban nem könnyű rásütni sem az optimizmus, sem a peszszimizmus címkéjét.

– Nem is kell…

– Tehát?

– Fejezzük be azzal, hogy az irodalomnak is az a célja: élni segít az embereknek.

(1986)