A rövidtávfutó magányossága – Tardos Tiborral

Tardos Tibor a Szabad Nép beérkezett, rangos újságírójaként kapta azt a megtisztelő feladatot, hogy az ifjúsági lap újdondász jelöltjeinek zsengéit olvassa, szakmai tanácsaival segítsen bennünket. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy ő volt a Szabad Ifjúság munkatársainak egyszemélyes újságíró egyeteme, sokunk riporteri tutora.

Felnőttkoromban az Irodalmi Újság munkatársaként azután rendszeresen találkoztunk. A tengervíz sós című okos, szemet nyitó újságcikkét (későbbi kötetének címadó írását) kéziratban olvastam. Amikor az 1956-os forradalom bukása után letartóztatták, fiam kinőtt, kézzel varrott angolpólyáját vittem el kisgyerekkel magára maradt feleségének, a legszebb magyar újságírónőnek tartott Kövendi Juditnak. Barátoktól értesültem róla – és nem is csodálkoztam –, hogy Tardos szabadulása után Párizsba emigrált, de elképzelni sem tudtam volna, hogy milyen „diákosnak szépített” nyomorúságban élt még a 60-as évek végén is padlásszobájában, a fény városának szegénynegyedében. Véletlenül, az utcán találkoztunk, de Tardos ragaszkodott hozzá, hogy ne vigyük el az álmát, hitelbe vett olcsó borral kínált, és az elkövetkező harmadik világháború árnyékával rémítgetett rövid találkozónk során.

Sorsa igazából nyugdíjas korára fordult jobbra. Francia ellenálló múltja, kitartóan folytatott, sok műfajú írói tevékenysége végre meghozta számára nemcsak az anyagi biztonságot, de a két ország elismerését is. Magyarul is olvasható, szürrealizmussal kacérkodó, szellemes kisregények, bizarr novellák szerzőjeként tért – legalább műveiben – haza, élete utolsó éveiben itthon is megbecsült írástudó, 1997 óta a francia Becsületrend tulajdonosa.

Jelen is van, nincs is a mai magyar irodalmi életben. A párizsi Irodalmi Újság sorozatában kiadott, az íróperre emlékező, a híres újságcikk címét hirdető lírai dokumentum, A tengervíz sós, amit hajdan rosszul leplezett, nevetséges izgalommal, ruhák közé rejtve hoztam haza nyugatról, azóta már portréértékű interjúkkal körítve itthon is megjelent.

– Hol él most tulajdonképpen?

– 1963 óta Párizsban élek, és csak akkor jövök haza, ha könyvem jelenik meg, korrektúrát kell csinálnom, vagy (mint most) egy '56-ról szóló német dokumentumfilmben kérik a közreműködésemet. Tehát: ha dolgom van.

– Hogyan került a magyar irodalom előszobájából annak idején rögtön a francia irodalom és az ellenállás sodrába?

– A háború alatt a szabad zónában, fiatal francia értelmiségiek, művészek, írók között éltem, és bár nem voltam kommunista, nagyon hamar megértettem, hogy azok a különbek, azoknak van igazuk, akik tenni próbálnak valamit a német elnyomás ellen. Természetes volt számomra, hogy részt vállaljak a munkájukban. Én is rajzoltam, írtam és terjesztettem is a röpiratokat, tárgyaltam azokkal a szimpatizáns bankemberekkel, akik pénzzel, polgármesterekkel, akik élelmiszerjegyekkel segítették az ellenállást. Később pénzt és fegyvert is szállítottam. Aztán egyszer kettesben voltunk otthon, éppen babot főztünk az akkori társnőmmel, amikor a ránk nyitó vendég – a felső kapcsolatunk – közölte, azért jött, hogy az egyéves próbaidő elteltével felvegye Raymondot (ez volt a fedőnevem) a pártba. Így jutottam vagy sodródtam bele a kommunista mozgalomba. Sokféle munkába belefogtam, köteteim jelentek meg. Még lapunk is volt, a Surrealisme Revolutionaire. Igaz, hogy később a párt elhatárolta magát tőle és betiltotta.

– Lehet, hogy ez volt életében az első balról érkezett pofon? Viszont tudtommal a párt első hívó szavára hazajött Magyarországra…

– A hívó szó Horváth Mártontól, a Szabad Nép akkori szerkesztőjétől érkezett, akit ma inkább szidni szoktak, de én csak azt mondhatom, hogy az ő meleg keze – amivel többeket megfojtott – engem óvott és segített.

– A Szabad Nép-korszakból én a híressé lett Gyári belépő című riportkötetére emlékszem…

– Híres volt és sikeres, mert az akkori munkásvezetőknek a leghalványabb sejtelmük sem volt a munkáséletről, és ezért olyan érdeklődéssel fogadták a villamoson fél- vagy egyórányira lévő gyárak világából hozott híradásaimat, mintha az Északi-sarokról tudósítottam volna. Én magam is kíváncsian és romantikus lendülettel indultam a valóság felfedezésére.

– Mi, akkori ifjú újságírótanoncok lelkesedtünk ezekért a megszokottól eltérő üzemi riportokért. De vajon nem érezte akkor (vagy azóta), hogy éppen a valóság lényegének, árnyoldalainak, összefüggéseinek feltárásában mégiscsak korlátozták?

– Boldog voltam, hogy csinálhatom, és eleinte egyáltalában nem ütköztem korlátokba. Később aztán előfordult, hogy Horváth Márton valamelyik szerkesztőtársa agyonhúzta, szabdalta írásaimat. De az is, hogy ő meg visszaállította, amit kihúztak. Többnyire nem is politikai, hanem szemléleti, stílusbeli kérdésekben ütköztünk a főnökséggel. Kilenc esztendő Franciaországban mégiscsak hosszú idő, és persze hatott rám. Én tudtam, akkor is tudtam, hogy mi a szabadság.

– De azért a nagy kiábrándulás, az ébredés Tardos Tibornál is csak akkor következett be, amikor a többi, itthoni magyar írónál…

– Sőt… Bár újságíróként egyre többször ütköztem a hivatallal, a hatalommal, és a Rajk-per után a Szabad Néptől is eltanácsoltak, mégis azt kell mondanom, hogy a barátaim – Kuczka, Szeberényi, Sarkadi – hamarabb és jobban tudták, hogy mi van az országban. Hogy Rákosi Mátyás tönkre tette a magyar vidéket. Kuczka Péter Nyírségi Naplója az egész irodalmi életet szembesítette a valósággal.

– Ez már az olvadás korszaka volt… Ekkor nőtt meg az írók és újságírók politikai szerepe. Önnél olvastam valahol, hogy az író csak akkor politizáljon, ha meg kell dönteni a zsarnokot!

– Akkoriban már megérezték – megéreztük –, hogy most lehet és érdemes, tehát ki kell mondani végre az igazságot.

– Például a Petőfi Körben…

– Elárulom, hogy ez a közszereplésem nekem magamnak is meglepetés volt. Én addig azt hittem, hogy csak írni tudok, és képtelen lennék nagy nyilvánosság előtt szónokolni. Amikor életem első, egyetlen felszólalásában hirtelen felindulásból elmondtam, ami a sajtószabadságról feszített, és feldördült a taps, úgy éreztem, nem is nekem szól.

– Ahogy én emlékszem: a gondolatainak, az igazságnak és a feltörő indulatoknak szólt.

– Tény, hogy kizártak érte a pártból és ez engem eléggé megfélemlített. Utána viszonylag kevés emberrel érintkeztem, külföldi lapoknak nem, vagy csak módjával, haloványan nyilatkoztam. Már tudtam, hogy farkasokkal vagyok körülvéve. De még azt hittem: vigyáznom kell, nehogy nekem támadjanak. Később aztán bebizonyosodott, hogy ez akkor is bekövetkezik, ha vigyázok. Lehet, hogy az életrajzomból nem látszik, de én tulajdonképpen végig megmaradtam annak a békés, politikamentes, kicsit bohém pasasnak, aki voltam…

– Hát a tények és az írásai valóban nem ezt bizonyítják.

– Az írás – az más. Az a művész dolga, és én, joggal vagy anélkül, de már akkor is művésznek tartottam magam.

– Az íróperre emlékező könyvéből tudom, hogy '56 október 23-án este a laptól „palotaforradalmi szelleme” miatt kidobott vagy éppen kifelé álló rúdú fiatal gárda tagjai egyszerűen felmentek régi Szabad Nép-otthonukba és közölték Horváth Mártonnal, hogy „itt forradalom van”.

– A héten fellapoztam, amit akkor írtam. Mai szemmel olvasva érdekes, hogy a változásba, a forradalomba vetett hitem azzal támasztom alá, hogy nemcsak mi, de szovjet barátaink, testvéreink is bíznak az eljövendő szabadságban.

– Ez meglehetős naivitás volt.

– Mondhatjuk bátran – óriási tévedés.

– Amin bőven volt ideje rágódni a börtönben…

– 1958-ban, épp a születésnapomon csuktak le.

– És mint tudjuk, akkor ezt nem vette igazán komolyan.

– Annyira abszurdnak éreztem a dolgot, hogy megpróbáltam riportlehetőségnek tekinteni.

– Tudom: fejben, az agyában jegyzetelt…

– A legkínosabb körülmények, a legsúlyosabb megpróbáltatások közben azon voltam, hogy megjegyezzem a részleteket is.

– Könyvéből az derül ki, hogy ez sikerült. De én most mégis az egészről kérdem. Hogy látta 1956-ot akkor, és hogy látja most, negyven év után? Történelmi hőstettnek, tragédiának?

– Bejutottunk a kaszinóba, és rátettük, nem is a vagyonunkat, hanem az életünket egy gyönyörűséges színre, ami végre nem volt sem rouge, sem noire, hanem csak egy Sz. betű volt rajta: a Szabadság jele. Azután megperdült a kerék, és újra kijött a D. – a diktatúra. Mi nem számításból, érdekből, hanem a jó, a tiszta ügynek elkötelezve játszottunk, hittünk abban, amit mondtunk és abban is, hogy amiben hiszünk, azt meg lehet csinálni. A tragédia akkor szakadt ránk, amikor november negyedike után megbizonyosodtunk az ellenkezőjéről.

– A börtönből való szabadulása után, gondolom, nem emigrált, hanem csupán visszatért Franciaországba.

– Ez persze nem ilyen egyszerű. Tény, hogy a történelmi tanulságokon túl, magánéleti bonyodalmak is arra ösztökéltek, hogy ha egyszer nem akarok sem nemzeti hős, sem jól fizetett kollaboráns lenni, legokosabb, ha elmegyek.

– A nyelvet jól tudta, voltak kapcsolatai, barátai…

– Ez volt a szerencsém. Hirtelenjében három nevet mondok: Clara Malraux, Fejtő Ferenc és Méray Tibor. De rajtuk kívül is voltak franciák, pénzemberek és írók is, akik mellém álltak. Munkát szereztek, segítettek abban, hogy ha nehezen is, de megkapaszkodjak.

– Emigrációban élő írók viszonylag kockázatmentes kenyérkeresete a fordítás. Ahogy tudom, franciáról magyarra Montesquieu-t és Cocteau-t fordított, magyarról franciára viszont Lengyel Józsefet, Szabó Magdát, Örkényt…

– Az Örkény-egypercesek, mini mítoszok fordítása számomra sokkal több volt egyszerű kenyérkeresetnél. Szenvedély, valóságos Örkény-mámor! Először valóban az az elgondolás vezetett, hogy mivel elég régen élek francia nyelvi közegben és bolondja vagyok a nyelvnek, nagy feladat és megméretés is lenne ez a vállalkozás. A magyar élet valóságos antológiáját kínáló egypercesek fordításával meg kellene próbálni befutni ugyanazt az utat, amit ő, csak éppen – más pályán. A kihívás és a gyönyörűség eredményeként aztán egyszerűen „beörkényedtem”. Úgy éreztem, hogy legalább felerészben én vagyok Ö. I., és majd egy évig ez a tévedés tartott életben. Most az a tervünk Radnóti Zsuzsával, hogy a vonatkozó levelezéssel együtt kétnyelvű kiadásban adjuk közre a magyar és a francia egyperceseket.

– A kortársi magyar irodalom egész története azt igazolja, hogy az írói átlényegülés, egy új nemzeti és nyelvi közegben való érvényesülés hihetetlenül nehéz, szinte reménytelen. De ön kiváló, rutinos újságíróként talán könnyebben kezdhetett volna Párizsban új életet.

– Nem franciának az újságírás területén egyszerűen nem lehet a franciákkal versenyezni. Vagy ha igen, csak úgy, mint nyúllal a teknősbékának. A francia újságírók java olyan cirkuszi nyelvművész, aki naponta újat produkál a trapézon. Erről nekem negyvenöt éves fejjel, fájó szívvel le kellett mondanom. Számomra a riportírás mindig is szenvedély volt, az újságírás pedig életforma. Ezzel szemben az író – általában – örök munkanélküli, aki lesi, várja a megrendelést, a lehetőséget. Lehet, hogy ez nálam alkati dolog, jellemhiba, de én igazából akkor tudok írni, ha kérnek, ha várják, sürgetik a kéziratot. Ezért vagyok hálás Méray Tibornak, hogy az Irodalmi Újság létével, személyes pártfogásával, barátságával évtizedekig megadta nekem azt az ösztönzést, ami az íráshoz kellett. Évtizedekig biztos voltam abban, hogy a mi életünkben már nem történnek alapvető (rendszer)változások. Nemzedékünk legfeljebb annak örülhet, ha megússza az atomháborút.

– A változás megtörtént, megértük; az atomháború – reméljük, örökre elmaradt. Ettől tehát még hazajöhetne…

– Nem hiszem, hogy ilyen nehéz körülmények között, ilyen atmoszférában és ilyen konkurencia mellett valakinek, aki az érdekcsoportokon kívül áll, és a béka-egérharcban egyik táborhoz sem tartozik, az én koromban komoly esélyei lennének itthon. A fiaim itt élnek. Néhány éve szívesen olvasom a tehetséges fiatal magyar prózaírókat. Sokat dolgozom a Lyukasórának, ahol úgy érzem, szívesen fogadják és közlik az én reális helyzetből fogant, irreális felfogásban megírt, humoros történeteimet, mai percnovelláimat, amelyekből talán az is kiviláglik, hogy Örkényhez hasonlóan, valójában én is száz yardos rövidtávfutó vagyok, a regény nálam puszta véletlen: ha valamit tudok mondani az életről, az többnyire két-három flekkbe belefér. A magányos rövidtávfutó egyetlen előnye, hogy viszonylag gyakran célba ér.

(Magyar Hírlap, 1996)