Korhatár nélkül –
Beszélgetés Janikovszky Évával

Az interjú alanyának, a máig talán legnépszerűbb, modern hazai gyermekírónak olyan művére is emlékszem, amire nem szoktak, s tán nem is illik hivatkozni. A MEFESZ-ben, az egyetemisták harcos egyesületében Janikovszky Éva volt a Mindszenty (és szellemisége) ellen folytatott ideológiainak vélt küzdelem sztárja. Az ő agyából pattant ki a szikrázó humorú, élesen polemikus „Ujujuj ember” ötlete. Az alkalmi kiadvány, emlé-keim szerint, nem vitairat volt, inkább valamiféle fiatalos pamflet, az egyházi újság paródiája. A választási kampány idején úgy fogalmaztam volna, hogy korabeli Vizsla. Ha a Sajtótörténeti Múzeumban nem is, az agitáció remekeit tartalmazó avítt archívumban biztos helyet kapna. Kucses Éva (mert akkoriban így hívták) mozgalmár múltját nagyon is szépíti, árnyalja, hogy ő már akkor is okos volt, szellemiekben igényes, amikor az még nem volt általános divat a Bölcsészkaron. Gondolom, azt sem sokan tudják Janikovszkyról, hogy a mozgalmár, ifjúsági funkcionáriusok lelkes csapatában ő volt a legelső, aki osztályharcos főnökeinek rábeszélésére sem hagyta abba az egyetemet. (Engem is az ő példája bátorított, amikor ugyanerre a parancsértékű kérésre nemet mondtam.)

Állásban lévő írók gyakran panaszkodtak már ifjú éveikben is, hogy a hivatal, a hétköznapi kenyérkereső munka – elvonja őket az alkotástól. Éva évtizedeken át nemcsak zokszó nélkül végezte, – imádta is – a Móra Kiadónál lektori munkáját.

Élete utolsó éveiben hihetetlen erővel, bátorsággal, de akár azt is mondhatnám: derűvel viselte a rámért fizikai szenvedést. Ha tucatnyi halhatatlanra emlékezve, a méltatlan felejtésre panaszkodunk, Janikovszky Éva utóélete – legalábbis egyelőre – folyamatos diadalmenet. Gyerekeink nemzedéke után az unokák is magukénak érzik köteteit.

Ezer János közül ötszáz – legalábbis gyerekkorában – Janika. De „Janika” a könyvvilágban csak egy van: Janikovszky Éva.

– Azt hiszem ha királydrámát írnék, azt is gyerekkönyvnek néznék; különösen, ha Réber László illusztrálná! – ezzel a frappáns, kissé bosszús mondattal indítja beszélgetésünket Janikovszky Éva.

– Ezt a tapasztalatot legújabb felnőtt könyved fogadtatásából sikerült leszűrnöd?

– Utolsó pillanatban sikerült felhívni az illetékesek figyelmét, hogy ez a könyv nem igen illik bele a gyermekkönyvhét keretébe. Bár … az igazat megvallva, azt sem bánom, ha nagyobb gyerekek, tizenévesek, is elolvassák.

Most rajtam a csodálkozás sora. Egyetértéssel és gyönyörűséggel, magamban beismerő és ráismerő kuncogással olvastam az Örülj, hogy fiú! – Örülj, hogy lány! címmel közreadott ikerkiadványt. Egyetértenék, ha a terhesrendeléseken orvosi receptre osztogatnák a könyvet a kismamáknak, ha ajánlott olvasmány lenne minden szülői munkaközösségben, ám eszembe sem jutott volna, hogy tizenévesek, kamaszok kezébe adjam.

De Janikovszky Éva, tizenhét gyerekkönyv szerzőjeként, és mint a Móra Könyvkiadó főszerkesztője, nálam jobban ismeri a felnövekvő nemzedéket, meggyőz: végeredményben nem árt, ha a kamaszok – fiúk és lányok – megtudják, hogy mi volt a mamájuk illúziója velük kapcsolatban. Milyennek képzelték őket, mit vártak tőlük megszületésük előtt, csecsemőkorukban a szüleik. Még talán olyan is lesz, akit elgondolkodtat – a különbség.

– Hogy jutott eszedbe, hogy annyi remek, sikeres gyermekkönyv után – a felnőttekhez fordulj?

– Nem most határoztam el. Már A lemez két oldala is felnőtteknek szólt. Régóta forgattam a fejemben a gondolatot, hogy egyszer majd írok egy felnőtt képeskönyvet. Azután, életemnek egy eléggé nyomasztó órájában villámcsapásként belém hasított az ötlet. Nem akarom magam Csont-váryhoz hasonlítani azzal, hogy valamiféle sugallatra hivatkozom; de becsületszavamra, egyszercsak megjelent lelki szemeim előtt a könyv két változata. Pontosan azzal a címmel, ahogy megírtam: Örülj, hogy fiú! Örülj, hogy lány! A többi már a címből következett…

– Tehát átpártolsz a felnőttekhez?

– Soha nem tudnám megtenni. Viszont arra se tettem esküt, hogy egész életemben, kizárólag gyerekeknek írok. Az eltelt évtizedek alatt öszszegyűlt egy sereg olyan élményem, tapasztalatom, mondanivalóm, ami nem fér a gyerekkönyvekbe. De a világért se mondanék le arról az örömről, amit a gyerekolvasók kínálnak az embernek! Aki járt már felnőtt író-olvasó találkozón, és ismeri a gyerekkönyvtári beszélgetések légkörét, hangulatát is, annak nem kell magyaráznom a különbséget. Hogy menynyivel nyitottabbak, őszintébbek, érdeklődőbbek a gyerekek. Hét éve rendszeresen írok rövid, derűs mai történeteket a Kincskereső című gyerekirodalmi folyóiratba, de előfordult, hogy belefáradtam. Amikor egy-két számot kihagytam, körülvettek a gyerekek és reklamáltak. Hogy mennyire hiányzott a Kincskeresőből az „Az úgy volt…” és ők arra kérnek, hogy folytassam! Hát ki mondja ezt egy felnőtt írónak?

Janikovszky Évát elég régen ismerem ahhoz, hogy tudjam: bölcsész-diplomája van, lektor és főszerkesztő, maga is anya. Csak a legfontosabbat nem sejtem – hogy hogyan lett gyerekíró.

– Egész életemben írni akartam, és mindent megtettem, hogy minél később kelljen elkezdeni. Tizenegy éves koromtól tizennyolcig naplót írtam. De azután úgy voltam az írással, mint amikor az ember tudja, hogy dolgoznia kell, de megpróbálja halogatni: főz még egy kávét, elintéz egy telefont. Azután szétcsavarja a golyóstollat, kicseréli a papírt a gépben. És amikor már semmit sem tud a munka helyett kitalálni, végre rászánja magát, és attól kezdve megszállottan dolgozik…

– Én érettségi után – nevelőapám példájára – újságíró akartam lenni. Tizennyolc évesen, tele világmegváltó és ítélkező szándékkal lettem gyakornok. A gyakorlatban azonban inkább csak parizert és sört hozhattam a szerkesztő uraknak, mindaddig, míg ki nem derült, hogy tudok gyorsírni. Attól kezdve már híreket is fogalmazhattam, naphosszat. És amikor végre eljött a nagy alkalom, és elküldtek életem első riportjára – a tiszai jég alatti halászatról kellett írnom – addig jártam a téma nyomában, amíg megértettem, hogy a bolondját járatják velem. Összefagyva és bőgve jöttem haza, de bosszút álltam. Beszámolómnak azt a címet adtam: Első riport arról, ami nincs. Attól kezdve, hogy ez megjelent, már végérvényesen újságírónak hittem magam. Mindaddig, amíg az első, felelősségteljesebb megbízatások rá nem ébresztettek, hogy milyen keveset tudok. Életem első felnőtt lépése az volt, amikor levontam tizenkilenc évesen írt, fölényes színikritikáimból a következtetést, és otthagytam a pályát azzal, hogy előbb felkészülök rá. Szegeden szabad bölcsész voltam, vendég az egyetemen. Pesten viszont politikai gazdaságtant, filozófiát és lélektant ta- nultam. Az egyetem elvégzése után, országos pedagógiai intézményekben dolgoztam, azután a Művelődési Minisztériumban. Rövid és nehéz kitérő után kerültem a Móra Kiadóba.

– Tizenhét év alatt, gondolom, jól megismerted a területet és a pályát. Hogy érzed magad, mint lektor?

– Azt hiszem, gyerekkoromban kizárólag azért nem készültem lektornak, mert sejtelmem sem volt arról, hogy létezik ilyen foglalkozás. Őszinte leszek: imádom!

Engem tulajdonképpen kezdettől mindig ugyanaz – az ember – érdekelt. Az egyetemen azért tanultam szociológiát, lélektant és pedagógiát is, hogy jobban megértsem. A kiadóban ez a szenvedély a gyerekek köré összpontosult. Az első gyerekkönyvemet felkérésre, megbízásból írtam. Egy ismeretterjesztő célfeladatot kellett megzenésíteni. Megpróbáltam, meg is jelent, de ma már nem bánom, hogy nem a jelenlegi nevemen. Mert a szívem szerinti első könyvemnek a Szalmalángot érzem. Talán azért, mert egy kicsit önmagamat írtam meg benne.

– Ezek szerint végül is véletlen, hogy éppen gyerekíró lettél?

– Tulajdonképpen az… De legalább annyira szerencse is. Az enyém a világ legjobb közönsége. A gyerekek már azért is hálásak, ha valaki végighallgatja őket. Évek óta ugyanabba az óvodába járok élményekért, tanulni, barátkozni. Ott látom, hogy a gyerekek milyen boldogan beszélgetnek. Engem pedig a bennük élő, de általuk többnyire meg sem fogalmazott – és mindenképpen megválaszolatlan – kérdések érdekelnek.

– Gyakran találkozol a gyerekolvasókkal?

– Folyton! Barátaim néha szememre hányják, hogy „soha nem vagyok itthon”. Nem mondom, szeretek utazni, külföldre is szívesen megyek, ha módom van rá, de nekem a hazai utazás is élmény. Az elmúlt hetekben jártam Enyingen, Székesfehérvárott, Csókakőn, Pusztavámon, Fehérvár-csurgón és Veszprémben. Azután, Szegeden, Algyőn, Deszken… Holnap megyek Miskolcra.

– Nem sok ez?

– De. Nagyon sok. Többször elhatároztam, hogy csökkenteni fogom az iramot. Mégis, amikor egy kedves könyvtáros arra hivatkozik, hogy már tavaly megígértem, vagy hogy „hozzájuk persze nem megyek, mert ők csak egy kis község…”, ha azt érzem, hogy valóban fontos nekik a dolgom – mindig beadom a derekam. Vagy ha nem is mindig – mert azért rengeteg kérés van, amit visszautasítok, amit már nem győzök teljesíteni –, de gyakran. Hidd el, nem azért megyek, mert „én olyan rendes vagyok”, mert izgat a népszerűség, hanem mert élvezem. Igaz, kétszer két és fél órát vonaton utazni fárasztó, de kárpótol, hogy én az útra, az útitársakra is kíváncsi vagyok. A gyerekektől pedig mindig kapok valamit…

– Elsősorban, gondolom szeretetet…

– Azt is. Meg rengeteg kérdést, levelet, rajzot. És ami számomra a legfontosabb: jó lélekkel hihetem, hogy nemcsak „általában” van fogalmam a dolgokról, hogy nemcsak a pesti gyerekeket ismerem…

– Nagy a különbség?

– Ha az író szemével nézem, azt kell mondanom, hogy számomra a vidékiek kedvesebbek. A pesti gyerek túlságosan is el van halmozva élménynyel. Ezért közönyösebb, kevésbé érdeklődő, mint vidéki kortársai. Minél kisebb helyre megyek, annál inkább érzem, hogy a faluban esemény egy Pesti Író látogatása. Itt nemcsak rólam van szó, hanem a könyvek szerzőiről és olvasóiról. Arról, hogy egy kis községben a szülők, a nagyszülők és a gyerekek sokszor együtt jönnek, és együtt is készülnék egy író-olvasó találkozóra.

– Saját műveidről beszélsz?

– Arról a legritkábban. Inkább az olvasmányaikról, az irodalom titkáról, hasznáról, öröméről. Általában azt tapasztalom, hogy a legtöbben és a legjobban magát a tényt élvezik, hogy eljött hozzájuk egy felnőtt – beszélgetni. Egy vadidegen embernek, akiről látják, hogy érdeklődéssel hallgatja őket, sok mindent elmondanak, amit saját szüleiknek már nem. Mert amikor szerettek volna mesélni, azt tapasztalták, hogy anyukát nem érdekli, apuka nem figyel oda. Vagy mert otthon a családban egyáltalán nem szoktak beszélgetni. Ha a szülők és a gyerekek kapcsolatára vagyok kíváncsi, van egy bevált kérdésem: mit szoktatok hétfőn csinálni? Erre csak elmondják, hogy a papa néha játszik velük, vagy olykor együtt csinál programot a család. A múltkoriban egy dunántúli kisközségben is feltettem a kérdést, hát nem azt felelték, hogy „akkor átkapcsolunk Bécs-re”?!

– A tévé most a legújabb harci kérdés. Áldják és átkozzák, akik a családi életről vitatkoznak…

– Úgysem lehet a gyerekeket eltiltani a tévétől! De kár is lenne. Fontosabb volna olyan könyveket a kezükbe adni, olyan programokat találni, ami izgalmasabb a műsornál… Pedagógusok gyakran panaszkodnak, hogy tanítványaik nehezen fejezik ki magukat. Ez természetes, hiszen hiányzik a kommunikációs gyakorlatuk. De nemcsak az. A legtöbb tantestületből is hiányzik az a pedagógus személyiség, akinek a jelenlétében megnyílnak a gyerekek. Az az Ica néni, vagy Kovács tanár úr, akinek a világon mindent el lehet mondani. Sokszor érzem a gyerekek között, hogy nem is az a lényeg, amit én el tudok nekik mondani, hanem az, hogy van valaki, aki meghallgatja őket. Aki kíváncsi a titkaikra!

– És milyen titkokat árulnak el neked?

– Az örök titok, az alig bevallható fájdalom, hogy hiányzik egy igazi jó barát vagy barátnő. Kis közösségek, őrsök, játszótársak akadnak, de egyik sem pótolja azt az egyet.

– Már a fiam nemzedékénél is azt tapasztaltam, ritkább az olyan eltéphetetlen, szoros barátság, mint ami a mi gyerekkorunk élménye.

– Többször elmeséltem mostanában, hogy gyerekkoromban néha előfordult velem, hogy órákkal később értem haza az iskolából, mert a legjobb barátnőmmel oda- meg visszakísértük egymást. Olyankor a mai gyerekek megkérdezik, hogy „miről tetszettek annyit beszélni, az iskoláról?” És alig hiszik el, hogy – semmiről és a világon mindenről…

– Szoktál a gyerekeknek tanácsot is adni?

– A vendég ne avatkozzon bele a mások életébe! A gyerekekébe se. Pontosan tudom, hogyha a magam gyerekkoráról mesélek, az olyan nekik, mint egy híradás a régmúltból. De azért kíváncsian hallgatják, hogy én például kislánykorom óta naplót vezetek. És mindig vannak akik el is hiszik nekem hogy a naplóírás nem házi feladat; azt az ember eljövendő sajátmagának írja. Aki belefog és rendszeresen vezeti, felnőtt korában hálás lesz érte, még nekem is, amiért javasoltam. Majdnem minden találkozón megkérdem, ki próbált már írni valamit? Tíz-tizenkét éve ilyenkor néma csend volt a válasz. Mostanában kezdik bevallani, ha például verset írnak.

– Ezek szerint, már nem szégyen?

– Ellenkezőleg: sikk. A baj ott kezdődik, ha valakit megkérdezek, hogy hogyan kezd az íráshoz. Mert rendszerint úgy felel, mint a magyar órán: leírom, hogy bevezetés, tárgyalás, befejezés… Ha nagyon csóválom a fejem, visszakérdeznek. Hogy hogyan ír az író? Azután csodálkoznak, ha azt felelem, nem egészen így.

– Őszintén szólva, a gyerekek írásánál is jobban foglalkoztat az olvasásra való hajlandóságuk. Egyre többen kongatják a vészharangot.

– Én szerencsés helyzetben vagyok, mert az olvasó gyerekekkel találkozom. A gyermekkönyvtár – ebből a szempontból – az ország minden helységében a napos oldalon van. Lehet, hogy azért is szerencsém van az olvasókkal, mert én rövideket írok, és amit írok, könnyen olvasható. Többnyire egyes szám első személyében fogalmazok, így a szövegeim vetélkedőn is mondhatók… Igaz, olyan is van, aki azt állítja, hogy a gyerekek igazából nem értik azt, amit írok. De én – bár elismerem, hogy a könnyedség látszólagos – meg vagyok róla győződve, hogy az igazi gyereknek van humorérzéke.

– Szeretsz dedikálni?

– Persze, hogy szeretek, legalább megismerem az új gyereknemzedék neveit. Jártam olyan faluban, ahol a kislányok többsége Bernadett. De most már ez sem elég elegáns. Ha Yvette és Nikolett már van a baráti körben, jön a Vajk, a Nimród, sőt a Zulejka! Egy Beatrix Arminellától – mielőtt beírtam a könyvébe – megkérdeztem, hogy hogy hívják otthon. Fölényesen közölte, hogy természetesen, Beatrix Arminellának. Az ilyesminek persze nincs sorsdöntő jelentősége. De azért az apróságok sokmindent elárulnak a társadalomról, amit azután később egy-egy írásomban felhasználok. Legutóbbi könyvemben például nem kellett törnöm a fejem, hogy milyen különleges neveket adjak a hőseimnek. Igaz, a Prisz-cilla nekem nem jutott eszembe. De nem csoda, hiszen csak a múlt héten találkoztam életemben az első eleven Priszcillával. Lehet, hogy jövőre már lesz egy tucat.

– Hallhatnék valamit a terveidről?

– Arról, amit felnőtteknek szánok, végképp nem tudok, nem merek beszélni. Az ember készül, dolgozik valamin és kiderülhet, hogy nem jön össze…

– Tehát: regény?

– Nem. De hogy mi, azt nehezebb megfogalmazni. Lehet, hogy mire elkészül, elbeszélésfüzér lesz belőle. Hiszem, hogy nem az író keresi a formát, a megírnivaló keresi meg az embert és a műfajt is.

– Azt már tudom, hogy hány könyved jelent meg. De nem tudom, hány nyelven és hány példányban?

– Huszonöt nyelven, ezt megírhatod. De hogy hány példányban? A legújabb kötet talán nyolcvan ezerben. A Szovjetunióban például nem ritkaság a háromszázezres példányszám. De hogy hány példányban jelent meg egy-egy képeskönyv norvégül, grúzul, eszperantó nyelven – nem tartom számon.

– Minden kötetedet Réber László illusztrálta?

– Attól kezdve, hogy így egymásra találtunk… Úgy hiszem, szerencsém van az illusztrációival, mert egyformán látjuk a világot. Egy-két külföldi kiadó próbálkozott mással, de azután rájöttek, hogy ezekben a képes könyvekben a szöveg és a rajz összetartozik.

– Bejegyzett foglalkozásod változatlanul – szerkesztő?

– Jövőre lesz 30 éve, hogy a gyermek- és ifjúsági könyvkiadás területén dolgozom. Nem sok, „csak” az életem. Az utóbbi időben a külföldi gyerekirodalom tartozik hozzám. Mint az IBBY (a gyerekkönyvek kiadásával foglalkozó nemzetközi szervezet) magyar bizottságának elnöke, én is vallom, hogy a megértést gyerekkorban kell megtanulni, és hogy könyveinkkel ezt is szolgáljuk.

Annál eredményesebben, minél több a kiadott gyerekkönyvek között az olyan, amelybe annyi humor és bölcsesség fér, amelyből annyi humanizmus sugárzik, mint Janikovszky Éva könyveiből. De ez már nem a szerző, hanem a riporter vallomása.

(1984)