A törvényt teremteni kell – vallja Galgóczi Erzsébet

Egykorúak – tizenkilencévesek – voltunk, amikor az ifjúsági lap szerkesztőségében megismerkedtünk. Magam, pesti kispolgári környezetben felnőtt, kíváncsi, lelkes, kicsit sznob magyarszakos egyetemista, Erzsi viszont tősgyökeres ménfőcsanaki parasztlány, átképzős üzemi munkás, és már majdnem író. Legalábbis mi azt hittük, hogy aki Száz százalék novellájával megnyerte az ifjúsági mozgalom irodalmi pályázatát, az már előleget kapott a halhatatlanságra. Valójában igaz is volt ez, csak az út kicsit hosszabbnak bizonyult, mint ahogy akkor vártuk. Rövid időre kétszer is kollégák lettünk Erzsivel. Évekkel a Szabad Ifjúság szerkesztőségében megkísérelt újságírói pályakezdés után, a Nők Lapja szerkesztője is meghívta munkatársnak az addigra már dramaturgi diplomával is rendelkező, országos hírű riportert. A harmincas évek falukutatóinak elkötelezettségét, fáradhatatlan kutató szenvedélyét őrző, országjáró krónikás, talán egy kicsit osztálya prókátorának érezhette magát. Ha a teljes igazságot mondta, mondhatta ki társadalombírálatában, valóságábrázolásában kortársai többségénél továbblépett. Köteteinek címében benne lüktet a szerző életrajza és tapasztalatainak summája is. Egy kosár hazai, Aknamező, Öt lépcső fölfelé, Nádtetős szocializmus – csupa számadás. Az Ott is csak hó van, az Inkább fájjon, A vesztes nem te vagy – inkább vallomás. A Törvényen kívül és belül – az a kötet, amelynek tartalma, sikere 1981-es beszélgetésünk kiinduló pontja volt – a hazai közéletben szenzáció. Témaválasztása és írói bátorsága magyarázta, hogy a két kisregény első kiadásban elérte a krimik és klasszikusok irigyelt példányszámát, ötvenezer példányban jelent meg, és néhány hét alatt eltűnt, legalábbis a fővárosi könyvesboltokból.

Ha valaki ma azt kérdezné tőlem, kinek az írásaiból ismerhetné meg legjobban, legszélesebben a hatvanas évek paraszti világát, a falvakat megrengető változásokat, Galgóczi Erzsébet riportjait ajánlanám. Ha ennél is többre vágyik, ha mélyebbre kívánna tekinteni a tegnapok politikai, társadalmi, érzelmi szövevényeibe, akkor a kortársi feledés aranyat őrző lomtárából Galgóczinak a Vidravas című regényét keresném elő. Ezt az 1984-ben jókora vihart kavart, csonkítva kiadott, azóta teljessé tett, de mára sajnálatosan elfeledett regényt.

Galgóczi Erzsébet – a szó irodalmi közéletünkben meghonosodott értelme szerint – soha nem volt „fiatal író”. Nem topogott türelmetlenül, befogadásra várva az irodalmi élet kapujában, nem évezte a fiataloknak hivatalból kijáró szertelenséget, bizonytalanságot megbocsátó, megkülönböztetett figyelmet. De harmincéves írói munkásság után is fiatal író maradt, ha a fiatalságon az ifjúkor lázas, kutató és felfedező szenvedélyét, a meg nem alkuvó merészséget és a befogadásra való készséget értjük. Ám elvégezhetjük az ellenpróbát is: nevezzük őt – munkával kiérdemelt rangja szerint – Kossuth- és József Attila-díjas írónak, országgyűlési képviselőnek. Ez az ünnepélyességet árasztó besorolás csak a lexikonokban elfogadható, egyébként lepereg róla. Mint ahogy nem fér az „írónők” számára egykor készített girlandos kalodába sem. Civil és írói egyéniségének szögletei, energiái szétfeszítik a sémákat. Műveit értő figyelemmel kíséri és fogadja a kritika, de ugyanakkor megmaradt az olvasók írójának is.

Találkozásunk színhelye – Galgóczi Erzsébet tágas budai lakása. Az egykori parasztlány régi bútorokkal, remek ízléssel berendezett vendégváró parasztszobája, biedermeier fogadója, érem- és köcsöggyűjteménye, könyvekkel zsúfolt dolgozószobája az otthon és a műhely hangulatát árasztja. A falakon Galgóczi-kötetek illusztrációi, toll- és tusrajzok, gyönyörködtető plakettek. A kávét kagyló vékonyságú porcelán csészében kínálja.

– Idestova harminc éve vagy író. Hogy látod ma, tekintélyes életművel a hátad mögött azt a Galgóczi Erzsit, aki érettségi után, átképzős esztergályosként, tizenkilenc-huszonhárom éves korában, belső késztetésre, hályogoskovács módjára írni kezdett?

– Távol van tőlem, mégis nagyon közel. Tizennyolc-húsz éves koromra tulajdonképpen már kialakult az az ember, aki ma vagyok. Önmagamhoz és az emberekhez való viszonyom, értékrendszerem lényegében azóta sem változott. De az íróval, aki akkoriban jelentkezett, nem vagyok azonos. Nem mintha ezek az írások nem lettek volna őszinték. Ma is vallom, hogy azok voltak. Csak mintha megfordult volna az író és az írás viszonya: azok a novellák nem engem fejeztek ki, ellenkezőleg – én magam szerettem volna azzá lenni, amit kifejeztem.

Tizenhét éves koromtól naplóírásra adtam a fejem. Szenvedéllyel vezetett naplóm a bizonyíték rá, hogyan lett úrrá rajtam az idők folyamán valamiféle tudathasadás: a naplóban örökké saját valóságos tapasztalataimmal, kiábrándulásommal viaskodom, minden problémámat a bennem levő dekadens, kispolgári csökevénynek tulajdonítom, és miközben fogadkozom, hogy ezentúl lelkizés helyett szorgalmasan készülök az érettségire, elszántan igyekszem más lenni, mint ami vagyok. Én őszintén igyekeztem megfelelni annak a koreszménynek, ami vonzott, és aminek kifejezésével a novelláimban próbálkoztam.

– Mai szemmel milyennek tartod ezeket a novellákat?

– Nem nagyon merek beleolvasni. Igaz, én már a tavalyi írásaimat sem szeretem újra elővenni. Nem tagadom, hogy szégyellem magam, részben a régi írásokból áradó naivitás miatt, részben azért, mert valójában nem voltam olyan naiv, de olyan akartam lenni. Mert nem mertem vállalni önmagamat. Más kérdés, hogy valószínűleg nem is sikerült volna. De hadd mondjam el azt is, hogy amikor teljesen kiábrándultam, mikor a tapasztalatok egyértelműen szembekerültek az eszményekkel, és megéreztem, hogy most már hazudnom kellene, abbahagytam az írást. Soha többé nem írtam olyanfajta naiv novellát, mint korábban, és mint amilyent tőlem vártak. Első kötetem, az Egy kosár hazai 1953-ban jelent meg, utána csak 1962-ben jelentkeztem újra.

– Hogyan történt ez a visszatérés és az írói fordulat? Hiszen a második kötetben már más a hang, az atmoszféra, az már egy másik Galgóczi…

Az ötvenes évek derekára már kialakultak az önmagammal szemben táplált igényeim, csak egyszerűen nem tudtam papírra tenni. Az újrakezdéshez, a felszabaduláshoz szükségem volt arra a történelmi élményre, amit a mi nemzedékünknek ötvenhat jelentett. Hogy a magyar történelem megpróbálja tisztázni önmagát. De meg kellett szereznem bizonyos élettapasztalatokat is, ami elengedhetetlen a prózaíráshoz. Amikor újrakezdtem, többféleképpen próbálkoztam, és egyszer csak saját magam számára is váratlanul rájöttem, hogy tudok írni. Még a napra is emlékszem: 1958. március 8-án történt. Fűtetlen albérleti szobában, kabátban ültem éjszaka az íróasztal mellett, egy cím nélküli novella sokadik változatánál. Amikor ott tartottam, hogy megkérdezik az öreg parasztot, mi van odaát, hirtelen kikerekedett a papíron a válasz, hogy „ott is csak hó van”. És akkor belém hasított az öröm. Éreztem, hogy ez már én vagyok. Azután rögtön fölírtam ezt a mondatot a novella élére is, és elfogott a munkaláz. Akkor két hét alatt megírtam öt novellát.

– Egy interjúban azt mondtad, hogy valójában kényszerűségből, más személyes élmények híján lettél parasztíró. Elvben elképzelhető, hogy új műveid hős- és témaválasztása azzal függ össze, hogy elmúlt ez a kényszer. De szerintem mindig is inkább az első nemzedéki értelmiség írója voltál, és ez nem is változott.

– Ha végignézed a köteteimet, én kezdettől, már az Egy kosár hazaiban is a városba került parasztlányról írok. Az életformaváltás saját élményem, amit a testvéreimmel, a falumbeliekkel együtt éltem át. Korábban is akadtak tehetséges parasztfiatalok, akik kivételesen kiemelkedhettek; nekem is van egy nagybátyám, akiből pap lett. De a tömeges kiemelkedés – csak a mi korunkra jellemző. Velem egy időben, csak a mi falunkból, harminc fiatal tanult a városban.

Az életformaváltás a mi nemzedékünk számára nagyon is valóságos probléma volt. Olyannyira, hogy sokan nem is élték túl, összeroppantak, visszafordultak. A múltkoriban kezembe került egy 1951-ben kiadott Fiatal írók antológiája. A benne szereplő 52 név közül összesen hárman maradtunk az irodalmi élet felszínén, Szécsi Margit, Takács Imre és én. Talán ez is kifejez valamit a váltás, a fennmaradás nehézségeiből.

– Új köteted, a Törvényen kívül és belül, első kiadásban elérte a krimik és klasszikusok irigyelt példányszámát: ötvenezer példányban jelent meg, és néhány hét alatt eltűnt, legalábbis a fővárosi könyvesboltokból. Hőse, Szalánczky Éva újságíró is ebből a nemzedékből való. De ő végül is nem tudta végigjárni az utat: tragikusan végződő disszidálása (egy határőr szökés közben lelövi) az öngyilkosság egy formája. Vajon szükségszerű volt-e a halála?

– Szerintem igen. Szalánczky Éva olyan hajlíthatatlan, meg nem alkuvó ember volt, amilyenhez hasonlót én a Rákosi-korszakban csak egyet ismertem közelről, Szabó Istvánt. Az ő sorsa is tragédiába torkollott. Aki nem hajlott – tört.

– Mi az oka, hogy az utóbbi időben ilyen intenzíven foglalkoztat az életkudarc témája? Hiszen Éva alakja mögött, a szétszóródott nemzedék tagjainak felvillantott sorsában is, mintha csak az életkudarc számtalan variációját sorakoztatnád fel?

– Megint csak azt mondhatom: ez sem új jelenség az írásaimban. Kezdettől foglalkoztat a kudarc. Lelkileg mindig a vesztes pártján vagyok. Őszintén szólva nem is szeretem, az emberi kapcsolatokban sem a győzteseket, sem a győzelem csömörét. Fáj, ha valaki mellettem vesztesnek érzi, érezheti magát. Novelláimban soha nem tolongtak a rokonszenves győztesek.

– Ebben a választásban vajon a társadalomkritikai vagy a lélektani motívumoké a főszerep?

– Elválaszthatatlannak érzem a kettőt. De ha már rákérdeztél: én harmincöt éves koromig vesztes voltam, vagy legalábbis annak éreztem magam. Gyerekkorunkban nem voltunk olyan szegények, de nyolcan voltunk testvérek, és én csak húszéves koromban vettem az első, ha nem is rám szabott, de legalább magamnak vásárolt új télikabátot. Az ötvenes években a faluban gyűlöltük a győzteseket. Budapesten albérletből albérletbe hányódtam, és úgy éreztem, hogy soha nem lesz lakásom. Huszonnyolc éves koromig képtelen voltam a magam igénye szerint írni – utána, amikor már hittem, hogy jó az, amit írok – kétszeresen fájt az elutasítás. Ilyen múlttal az ember nem állhat olyan egyszerűen a győztesek oldalára. Egyébként is a győzelem mindig időleges állapot, amit azután az élet, a történelem szükségszerűen meghalad: új csatákból új győztesek és új vesztesek kerülnek ki.

– És természetesen: új témák is. Megfigyeltem, hogy a témáid, hőseid majdnem mindig szenvedélyes emberek…

– Ha az író szenvedélyes – a hősei is azok. Nem szeretem a szabályos embereket, ha egyáltalán léteznek. A szendvedélyes ember mélyebben éli át saját sorsát, szélsőségesebben esnek meg vele a dolgok, és szélsőséges helyzetben jobban meg lehet mutatni az egyes ember drámájának, jellemének, történelmének általánosabb érvényét is. Őszintén szólva, soha nem szerettem az úgynevezett kisemberek kis konfliktusait. Nem vitatom, hogy ezekből is születhet remekmű, de a szürke szürkével – nem az én világom.

– A kritika, novelláidért lelkesedve is, esztendőkön át sürgette, várta tőled a regényt. Mostanában mintha magad is inkább regényben, vagy – hogy magam is ezzel a divatos, ám eléggé bizonytalan tartalmú műfaji meghatározással éljek – kisregényben gondolkodnál?

– Soha még nem határoztam el, hogy „no, most írok egy kisregényt”. Minden írásom akkorra terjedelmű, amekorrát a téma kíván. Mikor hozzáfogok az íráshoz, két-három flekk különbséggel előre meg tudom mondani a terjedelmét. Tizenöt éve is írtam nyolcvan oldalas novellát, és puszta véletlen, hogy most egymás után két, ennél is nagyobb terjedelmű elbeszélés született.

– Pedig megvallom, hogy bennem készen állt a magyarázat. Hogy a mai világ összetettebb jellege, a konfliktusok bonyolultsága követelte meg a nagyobb terjedelmet, és hogy nálad a kisregény – út a nagyepikához.

– Ezt ne írd, ez nem igaz! Attól tartok, hogy soha nem fogok nagyregényt írni. Nem vagyok az az alkat. Türelmetlenebb vagyok annál, semhogy két-három évig egyetlen munkához láncoljam magam, meg azután túl sok az élményem, a témám. Ha mindegyiket, amiből futná egy regényre, valóban annak is írnám meg, százötven évig kellene élnem, és még mindig nem jutnék a végére.

– B. Nagy László egyszer azt írta rólad, hogy tékozló író vagy, van miből tékozolnod. A Törvényen belül – az ötvenes évek módszereinek, politikájának kritikája, az ötvenes évek végének korrajza, a kompromisszumra épített és a kompromisszumra képtelen életek konfrontációja, a saját élet vállalásának drámája. A főhős kinyomozott tragédiájának margóján megjelenő figurák sorsából – Erdős főszerkesztőtől a spicli Magdáig – más hatszáz oldalt kanyarít. Nem érzed, hogy ezek a torlódó motívumok néha elszívják egymás elől a levegőt?

– De igen. Harminc év után az író már tisztában van a maga korlátaival is. Egyszer azt olvastam valahol, hogy az ember mindent megtanulhat, csak azt nem, hogy nagyobb legyen önmagánál.

– Hogy érted ezt?

– Szerintem, ha valakinek olyanok a korlátai, hogy nem tud darabot, nagyregényt írni – tudomásul kell venni, és kár erőltetni.

– Évek óta viaskodom saját magammal. Egyelőre csak odáig jutottam, hogy újra Szalánczkynak kereszteltem a hősöm, mint a Közel a késben. És eljátszom a gondolattal, hogy a Szalánczkyakról írott történetek esetleg egyszer még ciklussá szerveződhetnek. Ugyanakkor tudatában vagyok a magam korlátainak. Vannak a magyar irodalomban elegen, akiknek a nagyregény az ambíciójuk. Én már úgy érzem, nem tudok váltani. Nincs is időm arra, hogy kísérletezzem.

– Déry Tibor jóval idősebb volt, amikor hangot, témát váltott, amikor kísérletezni kezdett.

– A börtönben. Börtönbe ugyan nem vágyom, de már az én fejemben is megfordult, hogy mit kezdhetnék önmagammal, ha mondjuk egy évre tüdőszanatóriumba kerülnék. Hogy akkor talán sikerülne bensőleg utolérni önmagamat. De amíg egészséges vagyok, azt hiszem, lényemhez, életformámhoz tartozik ez a hajszoltság. Hogy együtt akarok futni a versenypályán a többiekkel, és időnként szétnézek, hol tartanak ők, és hol tartok én. És mindenáron el akarom mondani mindazt, amit tudok. Minden évben hosszabb a megírásra való témáim listája.

– Milyen listáról beszélsz?

Galgóczi Erzsi, magyarázat helyett – most demonstrálja írói módszerét. Kezembe ad egy céduláktól, újságkivágásoktól dagadtra hízott, nagyalakú vonalas füzetet, amelyben glédában sorakoznak egymás alatt a számozott témák egytől-hetvenháromig. Az egyik szám mellett csak egy jelzős főnév, a másik után egy legfeljebb kétsoros mondat.

– Ami eszembe jut, amivel találkozom, vagy olvasok valamit, amiben témát sejtek, rögtön följegyzem. Évente két-három témát sikerül megírnom, néhányat felhasználok motívumként – ezeket rögtön be is karikázom, de időközben legalább tíz kerül a sor végére.

– Öt-hat év alatt viszont könnyen elhervadnak a témák, vagy legalábbis kihűl az élmény!

– Ami egyszer igazán megragadott, azt pár nap alatt újra fel tudom piszkálni magamban. Két munkám között napokig olvasgatom ezt a listát. Ízlelgetem, idézgetem, és csak azután választok. És ha azt érzem, hogy valamelyik téma ellenáll, azt félreteszem. Vagy tovább érlelem, vagy lemondok róla. A novellaírás első fázisa a vázlatkészítés. Igyekszem szinte mérnöki pontossággal, alapossággal kidolgozni az egyes figurák múltját, jellemét, megtervezni a helyszínt. Ennek az anyagnak nagy része soha nem kerül be az írásba, viszont enélkül képtelen lennék dolgozni. Ha elkészültem, elrakom a vázlatot – és másnap újat készítek. Azután összehasonlítom a kettőt, végiggondolom a különbséget. Ha túlságosan sok az esetlegesség, akkor csak egy harmadik, végleges változat birtokában kezdek el írni. A vázlatkészítés gyakran tovább tart, mint magának a műnek a megírása. Előfordul, hogy a papír, a dolgok logikája eltérít a tervezett irányból. Amikor már élni kezdenek a figurák, akkor a maguk törvénye szerint járják az útjukat.

– A próza általában, de a te korhoz, megélt valósághoz kötött írásaid esetében különösen anyagigényes műfaj. Milyen szerepe, aránya, súlya van a felhalmozott valóságanyagnak ebben a te témalistádban, illetve az írásaidban?

– Említettem, hogy tizenhét éves koromtól naplót vezetek. Ami élményeimből közérdekűnek, megírásra érdemesnek tűnik, azt később átvezetem a jegyzeteim közé. Guberálós természet vagyok. Mindent elrakok. Dossziékba gyűjtöm az újságkivágásokat, azután azokból is kijegyzetelem, ami megragad. Családomban sokszor nevetnek rajtam, hogy képes vagyok a legvidámabb szilveszteri társaságot is faképnél hagyni, hogy a másik szobában feljegyezzek egy frissen hallott történetet. Állítom, hogy majd minden írásom hiteles, megtörtént. Én nem tudok jobb történeteket, drámákat kitalálni, mint az élet. Más kérdés, hogy a valósághoz nem lehet ragaszkodni, mert az élet soha nem olyan koncentrált, mint a művészet. A Törvényen belül hősnőjének sorsát már régen meg akartam írni, de valahogy nem ment. Azután egyszer csak hallottam egy történetet, hogy egy határőr a megyénkben lelőtt egy disszidenst, és utólag furdalni kezdte a kérdés, hogy vajon ki is az az ember, akit eltalált. Ezen a történeten – Marosi drámáján – keresztül kanyarodtam vissza a főhős életútjához. De persze nemcsak ezt a két témát kapcsoltam össze. A spicli motívuma is külön élt bennem, amíg nem derült ki, hogy sorsa Szalánczky Éváét keresztezheti. A Szent Kristóf kápolnája megírásakor is két egymástól független, sőt távoli téma találkozott. Másfél-két éve a győri püspöktől hallottam, hogyan kerültek elő az 1949-ben elásott egyházi kincsek. Rögtön tudtam, hogy ezt meg kell írni, csak arról nem volt fogalmam, hogy hogyan válik ez a téma saját ügyemmé. De volt egy templomrestaurátorom, akiről már tizenöt éve szeretnék írni…

– Már A közös bűnnel kapcsolatban felmerült a cselekmény krimijellege, vonulata, még az ellenkrimi furcsa fogalma is. Mi az oka, hogy ezúttal mind a két kisregényben ilyen nagy szerepet szánsz a krimi motívumoknak?

– Először is azt tapasztalom, hogy a krimi – az elkövetett, felfedezett, vagy felderítendő bűntény – jól összerántja a szerkezetet. Így lehetőségem nyílik arra, hogy minél több élményanyagot minél kisebb terjedelemben dolgozzak fel. A második ok – és ez megint csak összefügg azzal, hogy miért nem írok nagyregényt –: úgy hiszem, hogy a mai felgyorsult világban az írónak alkalmazkodnia kell az olvasó igényéhez. Az olvasó megszokta, hogy a tévében egy, a moziban másfél óra alatt teljes élményt kap. Ez a megszokás az irodalomban azzal jár, hogy csak a lényegre kíváncsi.

– Nem tartasz tőle, hogy ez a magyar prózában olyan gyakran, a Törvényen belül esetében is alkalmazott szerkesztésmód, a retrospektív, oknyomozó kisregény formája, magában hordja az ismétlődés veszélyét? Hogy az olvasó, akit a Rozsdatemető, a Makra, A közös bűn kompozíciója még rabul ejtett, előbb-utóbb unalmasnak érzi?

– Megvallom: nem. Egyébként is azt tapasztalom, hogy az olvasók különböző rétegei másként közelednek egy műhöz. Van, aki a krimi kedvéért olvassa végig, a másikat a társadalombírálat foglalkoztatja, a hősök pszichológiája… Számomra az olvasók minden rétege egyformán fontos.

– Biztos vagyok benne, hogy olvasóid nagyon széles rétegét ugyanaz vonzza, ami a kritikusokat. Hogy minden írásod állásfoglalás, és soha nem tiszteled, nem is tisztelted a tabukat.

– Attól a pillanattól kezdve, hogy íróként megtaláltam önmagamat, vallom: amit mindenki tud, arról felesleges írni. Azt kell megmutatni, amit az emberek esetleg éreznek, sejtenek, de még nem látnak világosan. 1958 és 60 között tizennyolc novellámat adták vissza a főszerkesztők. A főügyész feleségét négy évig nem közölték. Azután szép lassan mindegyik visszaadott írás megjelent, vagy folyóiratban vagy kötetben.

– A Törvényen belül hőse, ahogy írod, „eretnek a teremtésben”. A homo- szexualitás ábrázolásával is egy újabb tabut döntögetsz.

– Valamikor régen a Hamis tanú című novellámban már előkerült egy kamaszkori lányszerelem. De ezt és így, húsz éve kerülgetem, és nem sikerült megírni. Összeírtam róla vagy négyszáz oldalt, de magam is éreztem, hogy nem igazi. Most azután újra belevágtam.

– Nem féltél az össztársadalmi prüdériától?

– Látod! Először is abban bíztam, hogy a parasztságot a természet közelsége mindig is megóvta ettől. Szenteskedő öregasszonyok minden faluban voltak, de a többség a filozófusokkal együtt vallhatta volna, „hogy semmi sem idegen tőlem, ami emberi”. Valójában a falu az évszázados beltenyészet következtében biológiailag már régen nem volt olyan életerős, mint ahogy azt a harmincas évek falukutatói szerették volna. Viszont mindig is magától értetődően befogadta a deviáns elemeket, a degeneráltakat. De előttem lebegett a világirodalom példája is, Shakespeare-től Gide-ig és a kortárs írókig…

Sőt azt is tudtam, hogy ha sokáig halogatom a témát, valamelyik fiatal megelőz. Hiszen az utánunk jövő nemzedék tagjai sokkalta nyitottabbak, bennük ki sem alakultak azok a gátlások, amiket mi az idegeinkben hordunk, és óriási erőfeszítéssel igyekszünk legyőzni. És hiába melengetem én magamban húsz éve a témát, másodszorra ezt már nem érdemes megírni… Egyébként is úgy érzem, hogy a fiatalok jókor jöttek felfrissíteni prózairodalmunk vérkeringését. Mi csak örülhetünk a tőlük kapott impulzusoknak és a lépéskényszernek. A prózairodalom általában erkölcsi kérdésként tárgyalta a homoszexualitást, én viszont szerettem volna a kérdés biológiai és társadalmi vetületét ábrázolva megmutatni, hogy az erkölcshöz éppen annyi köze van, mint mindenfajta szexualitásnak.

– Ezzel kapcsolatban persze ugyanígy feltehető az előbbi kérdés. Hiszen lehetnek, lesznek olvasók, akiket csak a leszbikus történet érdekel, mások inkább a politikumra fogékonyak. De remélem, lesznek, akik egészében ráéreznek egy alkalmazkodásra képtelen, önmaga törvényeit vállaló hős tragédiájára. Flaubert vállalta, hogy „Bovaryné én vagyok”. Vajon Galgóczi Erzsébet mennyit vállal Szalánczky Éva sorsából, jelleméből?

– Természetesen Szalánczky Éva is én vagyok. Bár én nem voltam enynyire meg nem alkuvó. Bennem a legnehezebb időkben több volt az alkal-mazkodókészség. Az író részben modellek alapján dolgozik, részben önmagából merít. Egyetlen figurámmal sem vagyok egészen azonos, de írás közben mindegyikkel megpróbálok azonosulni. Akivel nem tudok azonosulni, azt soha nem ábrázolom belülről. Például, ami abszolút idegen tőlem, az a hatalom vonzása, gyönyöre, a hatalomhoz való ragaszkodás. Figyeld meg, hogy a hatalmon levő vagy hatalomra vágyó embert – legyen akár egy téeszelnök is – mindig másokról mintázom, mindig kívülről ábrázolom.

– Kötetről kötetre bebizonyosodik, hogy remek címadó vagy. De ezúttal mintha tudatosan megkeverted volna az olvasót: a Törvényen belül – egy törvényen kívüli hős története.

– A cím a kisregénnyel együtt született, és a másik főalak, Lívia sorsára utal. A cím is azt sugallja, ami az írói szándék, hogy a törvényt teremteni kell. Ha minden ember elfogadná, amibe beleszületett, soha nem ment volna előbbre a világ. Az sem megmásíthatatlan törvény, hogy egy kötet élén csak egy benne közölt írás címe szerepelhet. Válogatott novelláskötetem címe – A vesztes nem te vagy – ugyancsak nem novellacím. Most is azért kötöttem ki e mellett a változat mellett, mert úgy éreztem, hogy ez a kötetcím tágabban és értelmezhető.

– Ezek szerint nem a két kisregény közös nevezőjének szántad?

– Úgy éreztem, hogy a két írásnak nem kell külső kapocs. Mint ahogy nem is azért közölte őket egy kötetben a kiadó, mert külön-külön mindegyik túl soványka lenne. hanem mert ikerpárt alkotva, összetartoznak: mind a két írás a magányt elemzi. Csakhogy amíg az egyik hős megpróbál feloldást, megoldást keresni, és elviseli a sorsát, a másik belehal.

– Az első bírálat, amelyik a Törvényen belülről megjelent, írói módszered megújulásáról, a Veres Péter-i irányba való fejlődéséről beszélt, és egy új szakasz nyitányaként üdvözölte ezt az írást.

– Őszinte leszek: ezt nem értem és nem érzem. Szerintem a Törvényen kívül és belül – folytatás.

– Mégis, mintha ezekben az írásokban nagyobb teret, súlyt kapna a pszichológiai motiváció.

– Azt hiszem, ez is csak látszat. Én legalábbis úgy érzem, hogy mindig annyi lélektani momentumot használok fel, amennyit hősöm jelleme elbír. Egy paraszti származású téeszelnök vagy az én idős parasztasszony édesanyám A mama öltözik című írásban másképp néz szembe önmagával, mint egy tudós vagy művész. Lehet, hogy ma jobban élek ezekkel az írói eszközökkel, de az igényem mindig megvolt rá.

– Mi lesz veled, ha elfogynak a kényes kérdések?

– Nem fogynak el.

(Kritika, 1981)