Rendhagyó nyelvművelő órán Lőrincze Lajosnál

A közvélemény kegyetlenül gyorsan felejt. Amikor a hetvenes-nyolcvanas években azzal vágtam fel, hogy én nem jártam ugyan újságíró szakra a bölcsészkaron, de magyarszakos tanárjelöltként Lőrincze Lajost hallgattam, és az ő órái újságírói studiumként sem voltak elhanyagolhatók, a pályatársak és az olvasók többsége is rábólintott. Ma már nem használatos ennek az interjúnak a bevezető passzusában előforduló „lőrinczézni” ige sem. De az általa teremtett nyelvművelő hagyomány, megkockáztatom, hogy elevenebb, mint valaha.

Lőrincze Lajost – mint majd minden beszélgetőpartneremet – többször is én választottam. Nem tagadom, mindig is élveztem a vele töltött délutánt. Rendszerint csak akkor szállt inamba a bátorság, amikor nyomdába küldés előtt a tanár úr látni akarta a kéziratot. Mi lesz, ha nyelvi hibát talál, ha beleköt egy mondatba, jelzőbe? Nem hiába igyekeztem. Szerencsére, akárcsak az egyetemen, ez a postai úton kézbesített vizsga is általában jól sikerült.

Az interjú célja akkor Lőrincze nyelvművelő tevékenységének és teóriáinak megismertetése volt. Többen megróttak merészségemért, hogy – bár idézetként – de mégiscsak ott szerepelt a nyomtatott példatárban, hogy „Baszd ide azt a szótárt!”. Ma már ez az ige, ez a mondat fel sem tűnik senkinek. Viszont időszerű és változatlan érvényű, amit Lőrincze tanár úr az idézőjel használatáról, a divatszavak tiszavirág életéről, a terjedő nyelvi igénytelenségről állít. Meggyőződésem, hogy napjainkban sem lenne felesleges néha egy-egy órácskát „lőrinczézni”.

A Nyelv nem a nyelvért van

Általános iskolában magyarórán, a tanárnő az anyanyelv fogalmát magyarázza. Elmondja sorra-rendre, miért is nevezik nyelvünket anyanyelvnek: hogy az anya válaszol a csecsemő gügyögésére, tőle hallja a gyermek az első szavakat, tőle lesi el később a többit. Kitől tanuljuk hát édes anyanyelvünket? – kérdezi, mintegy összefoglalásul a magyarázat végén. Lőrincze Lajostól! – felelték rá kórusban a gyerekek.

A történetet Békés István Legújabb Magyar Anekdotakincsében olvastam. akárcsak azt a másikat, amelyet beszélgetésünk során Lőrincze tanár úr is idéz. Eszerint, Lőrincze Lajosnak Kodály Zoltán újságolta telefonon, hogy úgy látszik – megigésült. Egy családi perpatvar során a vitorláshajójával bajlódó férj Kodály füle hallatára vágta oda a szavaiba belekötő, kifejezéseit korrigáló feleségének, hogy „Te, ne lőrinczézz itt nekem…”

Annak idején az egyetemen még „csak” tanárunk volt: a jövendő magyar tanárok ifjan is tehetséges professzora. A keresztnevét csak később vesztette el, mikor vezetékneve a közvélemény szemében fogalommá vált. Most már esztendők óta keresztnév nélkül, esetleg A Lőrinczének nevezik.

Komolyra fordítva a szót – bár lehet-e komolyabb dolog a tudós életében, mint hogy neve és személye ennyire beépült a hazai köztudatba –, megkérdem, vajon mióta hallhatjuk a tanár urat a rádió Édes anyanyelvünk műsorában? A válasz: a sorozat – a legrégibb a rádióműsorban –, 1952 októberében kezdődött. (Már otthon számítom ki: ha a harminchétszer ötvenkét adáshoz a heti két ismétlést is hozzáadom, 8772 alkalommal, majdnem 44 ezer percig sugározta a rádió Lőrincze Lajos tanítását. Ehhez képest már valóban jobban, szebben beszélhetnénk és írhatnánk édes anyanyelvünkön!)

– A nyelvművelő előadásoknak erre a formájára, az ötperces adásra is Kodály Zoltán beszélt rá, és annak idején ő ajánlott be a rádióba. Azóta is változatlan örömmel csinálom, és megígérem, ez lesz az utolsó munkám, amit abbahagyok.

Nem a nyelv szegényedik

Tudományos életmű ritkán szerez alkotójának ilyen országos népszerűséget. De tudományos kutató-, gyűjtő- és rendszerezőmunka nélkül nem lehetne valaki ilyen kitűnő népművelő.

– A nyilvánosság előtt zajló ismeretterjesztő tevékenység és a tudományos munka aránya engem mindig a jéghegyre emlékeztet. Annak is csak az egytizede látható a víz felett, kilenctizede a tenger felszíne alatt marad.

Elneveti magát.

– Ha pályámról, életrajzomról érdeklődik, legfeljebb a külső jegyeket tudom elmondani. Eötvös kollégista voltam, magyar–német szakos. Az irodalom, az írás mindig érdekelt. Még pápai kollégista koromban megjelentek novelláim, de később is izgatott az irodalmi alkotó munka. Úgy emlékszem, mi nagyon komolyan vettük az életet diákkoromban. Kamaszfejjel már országos kérdések iránt érdeklődtünk, a magyar népzenétől a telepítéspolitikáig. Tudományos munkát az egyetemen, nyelvjáráskutatás során végeztem először, később a földrajzi nevekkel és szófejtéssel foglalkoztam. A szófejtés a nyelv életének, történetének rengeteg izgalmas kérdését kínálja, kultúrtörténeti és a népéletre vonatkozó tényekre hívja fel a figyelmet.

– Mióta foglalkozik nyelvhelyességi kérdésekkel?

– Nehéz lenne évszámmal válaszolni. Mindig csodálkozom, ha azt olvasom, hogy Koppenhága nyolcszáz éves, hogy az egyik város három-, a másik ötszázadik születésnapját ünnepli. Mennyivel közelebb van az én nyelvművelő pályám kezdete, mégsem tudom dátumhoz kötni!

Először csak egy-egy előadást tartottam ebben a témakörben, azután az első cikkeket követte a többi, és egyszerre csak azt vettem észre, hogy nyakig benne vagyok. Úgy képzeltem, hogy a nyelvművelő tevékenység életem egyik színe, része lesz. S nem egyik, hanem a leglényegesebb, az egészre legjellemzőbb szín lett belőle. Élveztem, hogy munkám nyersanyaga az élő, a mai magyar nyelv. Az Akadémia nyelvművelő bizottságának titkáraként rákényszerültem a nyelvművelés elvi alapjainak végiggondolására, de szinte a gyakorlatunkból kellett, lehetett levonni, miben is különbözik a mi tevékenységünk a régi nyelvműveléstől.

– Nem tudom, összefoglalható-e ez az elvi alap néhány mondatban?

– Megpróbálhatjuk. Legalábbis annyit mondhatunk, hogy a mi nyelvművelésünk nem önmagáért való. Nem az „idegen szennytől” kívánjuk „megtisztítani” nyelvünket, mint a régi puristák, hanem arra törekszünk, hogy az élő nyelv a legtökéletesebben betöltse a maga funkcióját, hogy fejlődése mindenben megfeleljen az élet követelményeinek. Elfogadjuk és tiszteljük a kialakult nyelvszokásokat, az anyanyelvünket jól beszélő, kultúrált emberek szókincsét, és nyelvi fordulatait.

– Ezek szerint a szokás mindent szentesít?

– Ezt azért nem mondanám. Az egyes új szavak, fordulatok megítélésénél mindig az a mérvadó, hogy van-e az új szónak a nyelvben funkciója, árnyalja, gazdagítja-e a nyelvet. Néha még olvasási hibából is gazdagszik a nyelv. Közismert példa erre a föveg szó, amely úgy keletkezett, hogy valamikor a süveg s betűjét olvasták f-nek. Idővel a két szó jelentése differenciálódott: a föveg díszesebb és ünnepélyesebb lett a süvegnél. Semmi oka sincs rá a nyelvművelőnek, hogy kardot rántson ellene. Nyelvi dolgokban nem lehet csak úgy, ráolvasásszerűen ítélni: ez jó, ez rossz. A nyelvtudósnak az okokat, analógiákat, összefüggéseket kell megfelelő tudományos apparátussal vizsgálni. Volt olyan felfogás, amely szerint majd minden, ami németre fordítható – germanizmus. Ezzel a szűkkeblűséggel egyszer még a legszebben magyarul beszélő költőnkbe is belefojtotta egy tudós professzorunk a szót. Akadékoskodásaival anynyira megfélemlítette, hogy végül is elakadt a társalgás. Én nem szeretnék ilyen félelmetes tudós lenni. Az én szememben hasznosabb munkát végez az a mosolygó nyelvművelő, aki megszeretteti az emberekkel anyanyelvüket. Aki felébreszti bennük az igényt, hogy szebben ejtsék, jobban beszéljék…

– Az Édes anyanyelvünk és a tévé nyelvművelő előadásainak sikere azt bizonyítja, hogy egyre többen vagyunk ilyenek.

– Olvastam, hogy egyetlen ötpercünket hétszázezer ember hallgatja, és bár tudom, hogy nyelvművelő ankétjainkat évek óta meg kell ismételni, a hozzám érkező levelek száma is egyre nő. A levélírók kérdései általában egy-egy régóta ismert nyelvhelyességi kérdés aktualitására figyelmeztetnek. Most például vagy öt levél szól a -ba, -be, -ban, -ben rag helytelen használatáról.

– Én azt hittem, ez már régen eldöntött kérdés.

– Az iskolában és a nyelvtankönyvekben természetesen az. De bizony az élőbeszédben mindenkivel előfordul, hogy vét a megtanult szabályok ellen. az igazság az, hogy Arany János verseiben és a népdalban is van rá példa, hogy hol kérdésre -ba vagy -be végződésű szó válaszol. A népnyelvben ugyanis csak a -ba, -be ragot használják hol kérdésre is. Éppen ezért a mindennapi beszédben nem kell olyan szigorúan megítélni. Egy érdeklődő vitapartnerem, aki erélyes fellépést követelt tőlem a helyhatározó ragok hibás használata ellen, mikor türelemre intettem, felháborodott: „Kérem, én soha életembe nem követtem el ilyen hibát!

– Hogyan van az, hogy minden nyelvhelyességi problémához azonnal talál klasszikus példát, idézetet?

– Az a titka, hogy egész életemben gyűjtöm őket. Ha a problémához keresném az idézetet, köteteket kellene végigolvasnom, hónapokig böngészhetnék, esetleg hiába. Fordítva viszont lényegesen egyszerűbb: akármit olvasok, klasszikus költőt vagy napilapot, megjegyzem és kicédulázom a szokásostól eltérő nyelvi jelenségeket.

– Hány cédulája van?

A könyvespolc cédulákkal zsúfolt, zárt fiókjaira mutat. – Kérdezzen könnyebbet.

– Legszívesebben azt kérdezném: mi a titka népszerűségének?

– A magyar emberek általában szeretik anyanyelvüket, tehát szívesen hallgatják, aki ennek a szépségéről, titkairól beszél. Igyekszem az elvont nyelvtani problémákról is úgy szólni, hogy mindenki megértse, sőt, ha lehet, élvezetet, örömet is találjon hallgatásában. Nem véletlen, hogy az anyanyelv állandó jelzője az édes. (Érdekes szó ez az édes. Igen sok kapcsolatban nem valamiféle meghatározott ízt, érzelmi tartalmat jelöl, hanem rendszerint valami másneműtől való elhatárolást. Tehát az édesvíz nem sós, az édes paprika nem erős stb.). Ami pedig édes anyanyelvünket illeti, a nyelvtörténet szerint a jelző itt nem is az embereknek a nyelvhez való ragaszkodására, szeretetére utal, hanem az édesanya nyelvét különbözteti meg a tanult nyelvektől. Az édes eredetileg az anyára vonatkozik, és nem a nyelvre. De a mi számunkra már összekapcsolódott a kettő: anyanyelvünk szeretete is benne van a meghatározásban.

De visszatérve az eredeti kérdésre, a népművelő tudatosan törekszik is arra, hogy az ismereteket népszerűsítse. Sohasem kezdem előadásaimat azzal, hogy például ma a jelöletlen határozós összetételek használatáról fogok beszélni, mert ezzel azonnal agyonverném az érdeklődést. Ehelyett inkább aktuális példákból, idézetekből, vagy valamilyen eseményből indulok ki, olyasmiből ami érdekli az embereket. A továbbiakban pedig a szövegben az irodalmi példa a szín, a humor pedig az íz. S nagyon fontos a befejezés, a csattanó. Sokszor a poén előbb van meg, mint az előadás részletei. Máskor viszont ezen töröm a legtöbbet a fejem, hogy találó legyen, segítsen a nyelvhelyességi tanulságok rögzítésében, és ugyanakkor mégse fussak ki a hagyományos öt percből. Mert az is előfordul, hogy a csattanó a terjedelem áldozatává lesz.

Emberközpontú nyelvművelés

– Én nem most kezdtem a peresztrojkát a nyelvművelésben. Ötven éve vallom, hogy a nyelvhasználatban nincs helye a diktatúrának. A túlszabályozás által árnyalatokat irtunk ki, megállítjuk a fejlődést, és az előírások béklyójában végső soron szegényedik a nyelv. Az ötvenes években az élet minden területén lehetőleg egységre kellett törekedni. A végletekben gondolkodók szerint: vagy szeretünk valamit, vagy üldözzük. Más megoldásnak, különvéleménynek nincs helye. A harmadik út, a tolerancia – akkoriban gyanús volt. Vád lehetett az, amit azóta is vállalok, hogy nyelvművelőként is liberális vagyok. A helyesírásban is megszüntettük a változatokat. A magyar nyelvművelők hagyományaiból is a kategorikus ítélkezést örököltük. A múlt században, nyelvtisztítás ürügyén, főként az idegenszerűség ellen folyt valóságos nyelvi fajüldözés. Ha az idegen hatás elleni harcot valóban teljes következetességgel vívtuk volna, szinte minden más európai nyelvben is használatos szó vagy fordulat ellen felléphetnénk. Mint ahogy voltak, akik az „időpont” megnevezést csak azért ellenezték, mert a németben is használatos a Zeitpunkt. Csakhogy a legtöbb szónak, nyelvi fordulatnak van idegennyelvi megfelelője! Tiszta csak az a nyelv, amit nem beszélnek, mint a latint, mert az századok óta nem keveredik másokkal. Az élethez a népek közötti kapcsolatok is hozzá tartoznak, és nemcsak tárgyakat, fogalmakat, szavakat is veszünk át egymástól. Az idegen befolyás elleni küzdelem azután gyakran párosul nyelvi babonákkal.

– Mire gondol?

– Például a nyelvtani jövő idő üldözésére. Sokan arra hivatkoznak, hogy a magyar nyelvben a jelen is kifejezheti a jövő idejű cselekvést. Ez igaz is, de vannak esetek, amikor mégis csak indokolt, szükséges a nyelvtani jövő idő használata. Hogyan fejezhetnénk ki enélkül, hogy – tegnap is szerettem, ma is szeretem, és holnap is szeretni fogom? József Attila jelzőként is használja a győzni fogó-t. Az is tévedés, amire egyesek hivatkoznak, hogy a „fog” segédige a „werden” fordítása. Bizonyíthatóan eredeti, sajátosan magyar fejlemény! Eredete a hozzáfog, belevág igékhez kapcsolódik.

– Ifjú újságíró voltam, amikor szerkesztőm meghívott okulásunkra egy nyelvész-műfordítót, aki minden igénkbe, mondatunkba belekötött.

– A két háború között divat volt bizonyos szóképek üldözése is. A puristák azóta is vallják, hogy nem lehet valamivel szembeszegülni, csak szembeszállni, a hajvágás helyett a hajnyírás szabatos, és ha valakiről azt írják, hogy fellépett valami ellen, visszakérdezik, vajon hova, lépcsőre, asztalra, székre lépett-e fel az illető? Ez a szűkkeblűség, véleményem szerint, azért káros, mert korlátozza a nyelvhasználatot és végső soron szegényíti a nyelvet, gátolja a fejlődését.

– Fejlődik a nyelv az időben, vagy csak változik?

– Meg vagyok róla győződve, hogy ahogy az élet, az emberiség fejlődik, hosszabb távon a nyelv is gazdagodik. Gazdagodnak a világról való ismereteink, és ami újat megismerünk, annak nevet is adunk. Akár az ötven-hatvan év előtti állapotokhoz hasonlítva megállapíthatjuk, mennyi új szó került a magyar nyelvbe.

– Ezek egy részét a technikai fejlődésnek köszönhetjük.

– Annak is. De a kultúra, a civilizáció, a lelki élet is alakul és alakít.

– Apák és fiúk nyelve soha nem volt egészen azonos, ám mára talán még nőtt is a különbség. Ezt a jelenkori, sokakat aggasztó változást is fejlődésnek érzi?

– Kedvetlen emberek fennen hangoztatják, hogy nyelvünk is egyre romlik, pusztul. Én ezzel egyáltalában nem értek egyet. A nyelv igenis alkalmazkodik a korhoz, a felfedezésekhez, az igényekhez. Nem baj, ha egy-egy új fordulat, szóhasználat megtetszik az embereknek, ha frissnek, eredetinek érzik, hiszen amikor bekerül a nyelvbe, rendszerint van funkciója is. Amikor már lépten-nyomon használják, úgy is megunjuk, elszürkül, és előbb-utóbb kikopik a nyelvből. Ez a sors vár a mai divatszavakra is.

– Mondana néhány példát?

– Régebben az íráskép soha nem jelent meg a hangos beszédben. Mostanában folyton azt hallom, hogy ezt vagy azt idézőjelben, esetleg csupa nagybetűvel mondom, vagy aláhúzom –, és ez a szóhasználat már valójában nem is utal a képre.

– És ez baj?

– Egyáltalában nem. Én inkább abban látom a hibát, hogy az emberek írásban is rengeteg felesleges idézőjelet alkalmaznak és élő szóban is agyonhasználják az említett fordulatokat. Ez egyfelől szegényíti a nyelvet, másfelől, az idézőjelre való örökös utalás mögött tettenérhető egy számomra korántsem rokonszenves magatartásforma. A beszélő ugyanis ily módon elhatárolja magát saját szavaitól – azzal, hogy nem én mondom, csak idézem – és így, lehetőleg minél kevesebb felelősséget vesz magára. Ezt persze senki nem gondolja végig, a gyávaságunk – ösztönös.

– Bevallom, nekem az sem jutott eszembe, hogy szóhasználatunk ennyire leleplező…

– Hadd ne ragozzam! Látja, ez a másik divatszó. Érdekes volna pontosan kimutatni, honnan ered. Feltételezhető, hogy a felesleges újramondogatás elleni tiltakozásból. Amikor a beszélő a monoton igeragozásra utal, ezzel azt is érezteti, hogy a téma, a mondat a könyökén jön ki. Egészen más a szó tartalma, abban az újkeletű szólásban, hogy „az igét nemcsak hirdetni, hanem ragozni is kell”.

Akárhogy igyekszem tömöríteni, nem fér egy interjú keretébe az a rengeteg példa, ami a Lőrincze tanár úrnál végighallgatott rendhagyó nyelvművelő órán előkerült. Ezek nagyobb részét a nyelvész kapásból sorolja, de mivel készült a beszélgetésre, előfordul, hogy belelapoz az asztalon tornyosuló dossziékba, vagy a könyvtári katalógustermék hangulatát idéző fiókokba, ahol céduláinak hadserege sorakozik.

Interjúkészítés közben mellesleg megtudom, hogy a nagyságrendű jelző terjedése mögött valamiféle keresettség húzódik meg: sokan elegánsabbnak ítélik, mint ha egyszerűen egy számra hivatkoznának, vagy nagynak, soknak minősítenék, amiről beszélnek. Tartalmát, funkcióját vesztheti egy-egy agyonkoptatott irodalmi utalás is. Aki valamilyen nehéz ügyről, circulus vitiosusról beszél, akkor is a huszonkettes csapdáját emlegeti, ha sohasem olvasta Heller regényét. Előfordul, hogy sem a beszélő, sem a megszólított nemigen tudja, hogy a nyelvi fordulat milyen regénybeli (és valóságos) helyzetre utal.

– Ma is élnek a nyelvi babonák. Az emberek egyszerűen félnek azt mondani, hogy „nem rándultunk ki”, mert nem is sejtik, hogy Petőfinél is előfordult, és azt hiszik, hogy a ki szócska itt is éppen olyan, nem elváló igekötő, mint a „kivételez” vagy a „befolyásol” esetében. Holott nyilvánvaló, hogy az utóbbiak nem igekötős összetételek, hanem főnévből alkotott igék.

– Őszintén szólva, nem hiszem, hogy az utca embere ilyen aggályok miatt beszélne olyan szürkén, szegényesen…

– Természetesen a nyelvművelő irodalom hiányos ismerete csak az igényes kevesek problémája. De az, hogy az emberek nem ismerik a nyelvet a maga teljes gazdagságában – általános jelenség. A legtöbben például legfeljebb egy-két szinonimát ismernek a helyváltoztatásra. Pedig menynyivel színesebben fogalmaz az, aki eloson, ha titokban távozik, szégyenkezve elódalog, vagy mások rosszallása közben elhordja a sátorfáját. Az idegen nyelven tanuló, – ahogy Németh László utal rá, – azt, hogy „az ifjonc elballagott”, többnyire úgy fordítja, hogy „a fiatalember elment”. De legalább az anyanyelvünkön törekedjünk árnyalt kifejezésre! A magyar nyelv erre rengeteg lehetőséget kínál, csak élni kell vele. És tudni, hogy a szóvariációknak is megvan a maguk érzelmi vetülete, szavaink a mögöttük élő lélekállapotot is kifejezik.

– Lehet, hogy a lélekállapottal is baj van?

– A bajok a családban kezdődnek. Ahol mindenki rohan, együttlétek idején legfeljebb a tévét nézik. Ahol hiányzik az otthonból a beszélgetés, ott a gyerek azt sem tanulja meg, amit a szülei még tudnak. A nagy családban a nyelvi örökség még természetes módon hagyományozódott a következő generációkra. Annak idején, nyelvjáráskutatáson gyakran tapasztaltam, hogy a kisgyerekek jóval archaikusabban beszéltek, mint a szüleik, mert a nagyszülők nyelvét örökölték. A mai gyerekek egymástól tanulják az igénytelenséget.

– Éjszakánként a szomszédságunkban lévő diszkó távozó közönségét figyelem; elképesztően beszélnek!

– A fiatalok körében nem menő dolog a rendezettség – sem ruhában, sem hajviseletben, sem beszédben. Ezért is ritka körükben a szép, vagy akárcsak tisztességes, jól artikulált beszéd. Szegényes a szóhasználatuk ki…

– Azt is mondhatnánk, hogy durva, trágár!

– Ennek is megvan a maga lélektani magyarázata. Nem újdonság, hogy a fiatalok szeretik meghökkenteni a felnőtteket. Akik a szexuális életre utaló, nyers kifejezésekkel bizonyítani kívánják a maguk felnőttségét, ugyanakkor a tabuk lerázásával tiltakoznak, lázadnak egy hazugnak tartott felnőttvilág ellen.

– Meglep, hogy mentegeti ezt a nyelvi jelenséget!

– Csak tárgyilagos vagyok. Tudomásul veszem, hogy változott az ízlés, a szex és a nyelv is. Én egyszerű családban, napszámosok között nőttem fel. De a rokonaim csak haragjukban káromkodtak, vagy ha szidtak valakit. A felnőttek, amikor a mai ifjúságot kárhoztatják, büszkén hangoztatják, hogy – bezzeg a mi időnkben! Én jól emlékszem arra, hogy az Eötvös kollégiumban is röpködtek az úgynevezett csúnya szavak, és a könyvtárban is nemegyszer elhangzott: „Baszd ide azt a szótárt!” De azért a lányok előtt eszünkbe sem jutott volna így beszélni. Ma viszont a lányok is egyenjogúak a káromkodásban. A múltkoriban, amikor az utcán egy kamaszlány fennhangon odaszólt a barátnőjének, hogy „Hát te hol a picsába voltál?” – nem álltam meg és rászóltam, hogy „hol kérdésre -ban, -ben a rag”. A kislány rám nézett, megismert, és remélem – elszégyellte magát.

– És mi a véleménye a fiatalok körében divatos, majdnem kizárólagossá lett jelzőkről?

– Csak azt sajnálom, amikor egy-két új jelző – az állati, a baromi – mintha kiszorítaná az összes többit.

– Legfeljebb a „tök” sorakozik még melléjük, mármint hogy valami „ tök jó”!

– Aki mondja, általában nem sejti, hogy a tökéletes szót rövidíti.

– Ön írásaiban említi, hogy az argó gazdagíthatja is a nyelvet.

– Már a múlt század végén is előfordult, hogy egy-egy szó átszivárgott a jassznyelvből a köznyelvbe. Ezeknek a meghökkentő, új szavaknak rendszerint volt valamiféle eredetiségük, bájuk. Azután, ahogy az újdonság varázsa elkopott, megszoktuk őket, és ma már az eredetüket sem tartjuk számon. Múltkoriban a rádióban, azt hiszem, Bölcs István jellemezte a látott krimiket azzal, hogy egyik „tatortosabb”, mint a másik. Nekem tetszett a német Tatort (tetthely) ilyen alkalmazása, mert a népszerű német filmsorozatra való tömör utalás további magyarázat nélkül jellemez, és a hallgatóban is megindíthat egy gondolatsort. De ez a fordulat egyszeri telitalálat, nem átvehető! Tömegesen azért sem alkalmazhatók a nyelvben az argó kifejezések, mert nem biztos, hogy a másik ember pontosan érti valamennyit. És mert az új szó esetleg kiszorít két régit, akkor pedig már nem gazdagítja, hanem szegényíti a nyelvet.

– A nyelvi szegényedés tudati sorvadást is jelent. Az ember akkor ismer valamit igazán, ha meg is tudja nevezni, ha képes a fogalmak, az érzelmek megkülönböztetésére. Nemcsak arról van szó, hogy aki kenyeret kér, annak cserébe ne követ adjanak, mint a Biblia mondja, hanem a gondolatok, lelkiállapotok és érzelmek árnyalatairól is. A szeretetet, a ragaszkodást, az összetartozást kifejezni sem képes az, aki nem érzi, éli igazán. De fordítva is igaz: az érzelmek minősítéséhez, azonosításához is hozzátartozik, hogy képesek legyünk megnevezésükre.

– Van-e a nyelvnek korjelző szerepe?

– Ezt mi, ma – akik benne élünk a korban, akik használjuk a nyelvet – nem tudjuk megállapítani. Csak a következő generációk tudják lemérni, hogy mi marad meg, és mi hullik ki a jelen szókincséből. Korjelzőnek csak az tekinthető, ami egy adott korban élt, azután elhalt. Lehet, hogy a ma meghökkentő szavak, stiláris fordulatok idővel megszokottá válnak, de az is, hogy fél évszázad múlva elfelejtődnek.

– Szerintem a mai hivataloskodó, bürökrata nyelvhasználat is korjelző!

– Két dobozom van tele a hivatalos nyelv kinövéseivel. Évtizedünkre valóban jellemző a nagyképűsködő, bürokrata nyelvhasználat, amelyben folyton ,,élére állítunk valamit'', vagy ,,kiviszik a tömegek felé''. Azt is a rádióban hallottam nemrégiben, hogy vannak „akik lakás célú takarékosságot valósítanak meg”, és hogy „a Tüzép-telepek most kedvező égési tulajdonságú brikettet kínálnak”. Nem véletlen, hogy a humoristák is a hivatalok nyelvét karikírozzák. De azért a sajtóban sem ritka a szó- és szólástévesztés. Már nem tudom, hol olvastam, hogy az egyetemi hallgatóknak ,,nehezükre esik'' megfelelő lakást szerezni…

Beszélgetésünket – nem először – telefoncsöngés szakítja félbe. Tekintetem a lakás valamennyi szobáját keretező, megrakott könyvespolcokon legeltetem, de ezért, akarva, nem akarva, mégis értesülök róla, hogy a már nem éppen fiatal professzornak, a Nyelvtudományi Intézet nyugalmazott igazgatóhelyettesének, úgyszólván semmi szabadideje nincs, de a Vajdaságból érkező hívásra nem tud, nem akar nemet mondani.

– Akármilyen fáradt vagyok az utazáshoz, kisebbségi ügyekben még mozgok. Ez a meghívás különösen kedves és fontos volt számomra: az újvidéki színházba hívtak, hogy a társulat tagjainak és a színház barátainak tartsak előadást. Egyetlen alkalmat sem szabad kihagynunk, hogy a magyar szóra éhes fiataloknak, felnőtteknek segítsünk. Az unalmas hírlapi cikkek nyelvi szürkesége itthon sem öröm, de a kisebbségi életben tragikus. Mert ahol egyre kevesebb az alkalom a nyelv gyakorlására, ott a nem használt szavak kiesnek a tudatból, a felejtéssel párhuzamosan nincs megújulás, és akkor feltartóztathatatlan az anyanyelv szegényedése.

*

Milliók anyanyelvtanárának öt percbe sűrített heti üzeneteiből évtizedek alatt vagy tíz kötetre való kézirat gyűlt össze a dossziékban. A szerző, saját bevallása szerint, „nem elég szorgalmas, nem elég ambiciózus”, hogy ezeket végre mind könyvvé rendezze.

– Mindig is előbbre valónak tartottam azt, ami másnak fontos – vallja be töredelmesen – az előadásokat, az országjárást, a kisebbségi ügyeket! – Majd, némi szomorkás iróniával azt is hozzáteszi: kár, hogy közgazdász fiára, mérnök lányára nem számíthat ebben a munkában.

Már búcsúzni készültem e legalább huszonötször öt perces rendhagyó nyelvművelő lecke végeztével, amikor Lőrincze tanár úr még figyelmeztetett: azt ugye tudom, hogy a nyelv nem a nyelvért van! A nyelvművelés pedig – amiről legutóbb Emberközpontú nyelvművelés címen könyvet is írt – a nyelvet, az embert és a társadalmat, a beszélők és a hallgatók közötti kapcsolatot egyszerre szolgálja.

(1967, 1989)