Hetvenöt éve színpadon – Makay Margit emlékei

Az egyetlen e kötetbe választott beszélgetőpartnereim közül, aki még az elmúltat is megelőző században, 1891-ben született. Illendő tehát vele kezdeni a színészportrék sorát.

„Már a belépése, megjelenése is lenyűgöző. A megjelenés itt valóban jelenlét, a szó legvalósabb értelmében, a kicsi, fáradt, idős asszony egészen betölti a teret, azonnal érződik, hogy sugaras egyéniség. Mi ennek a titka? Talán ha meg se szólalna, varázsa úgy se szűnne. De hát mondja a hosszú szöveget, hibátlanul, egyetlen baki vagy megakadás nélkül… Szerepe szerint úgyszólván végig karosszékban ül, csupán arcával, szemével, kezével játszhat, még hangját is alig emeli föl, nem is szükséges, oly tisztán, világosan artikulál – ezt nevezik eszköztelenségnek? Nincs szüksége eszközökre: ott van, él a színpadon, a legparányibb erőltetettség nélkül, életeleme, lételeme.”

A színésznő – Makay Margit – akit ezek a sorok elénk varázsolnak, akkor (1982-ben) még csak kilencvenkét esztendős volt.

A fent idézett sorok írója, aki kézcsókjához mellékelve papírra vetette ezt a portrét – Karinthy Ferenc, a Játékszínben felújított, másfél évtized óta világot járt egyfelvonásos, a Bösendorfer hálás szerzője. Ennek a látszólag harsányan mulatságos, valójában megrendítően keserű színpadi párbeszédnek hőse egy minduntalan alakot-hangot-szerepet cserélő, kegyetlenül tréfálkozó telefonbetyár és áldozata, az özvegyasszony, aki utolsó megmaradt értéktárgyát – egy páncéltőkés, kereszthúros, angolmechanikájú zongorát – bocsátja áruba. S ezt az asszonyt Makay Margit játssza.

Amikor felkerestem a Bösendorfer még mindig műsoron szerepelt. Makkai Margit még kilencvennégy esztendősen is jelen volt a színpadon. Saját otthonából hozott, szépen faragott régi foteljében üldögélt, és játszott. Nem dolgozott, örömmel szerepelt, mintha valóban csak játszana. Talán csak törékenyebb, esendőbb lett az utóbbi években. Szakmai körökben az volt a híre, hogy otthonában ma is szíves szóval fogadja a nyugalmát háborító újságírókat. A mi találkozásunk mégis, kétszer is, halasztást szenvedett. Másodszor azért, mert Makay Margitnak estére programja volt: saját színházában premierre készült. Megvallom, még örültem is, amiért a véletlen úgy hozta, hogy nem kellett idegenként betörnünk hozzá: Szép Ernő Aranyórájának premierjén, a nézőtéren mutatkozhattam be Makay Margitnak.

Színpadról, filmről régen ismerem. Olvastam folytatásokban közreadott visszaemlékezésének tarka cserépdarabkáit, egy színházi regény változatos fejezeteit tartalmazó nyilatkozatait.

Fekete karimás kalapja halvány árnyékot vetett az arcára. Akkor nem tudtam, hogy baleset érte, és egy ügyetlen lépés következményeit viseli. Az első sorban ült, ünnepélyes feketében, fehér gyöngysora csak aláhúzta a hajdani dáma ma is érvényes, átszellemült eleganciáját. Első, kimondatlan kérdésemre – jelenlétével válaszol. A nézőtéren tudtam meg, hogy Makay Margit – bár élete most már nagy részben otthonában zajlik – továbbra is érzékenyen, szeretettel figyeli, ami a színházban tör- ténik.

Pilisi Gabriella, Makay Margit unokahúga, hajdani színésznő, életének jelenlegi őrangyala, mentegetőzve fogad: otthonuk a tatarozás miatt nem olyan gondozott, mint máskor. Mi, fotóriporter kolléganőmmel legfeljebb a szőnyegek hiányát fedezzük fel. A tágas, vendégváró otthonban kiállításra is érdemes, szép antik bútorok között, látható harmóniában folyik a beszélgetésünk. Utána még kisétálunk a Pozsonyi úti lakás ékességét kínáló óriási teraszra is. Lábunk alatt a város egyik legszebb játszótere, szemben hömpölyög a Duna, fénylik a Margitsziget, szemhatárunk a budai hegyek koszorúja. Makay Margitnak – mióta férjét elvesztette – 1936 óta ez a második otthona.

A második, mert első otthonának immár hetvenöt éve a színházat tartja.

Pályája gazdagabb annál, mint hogy szabályos életrajzra, szerepeinek felsorolására kérhetném.

„Ahány szerepet játszottam pályám leforgása alatt – …annyiszor születtem újra.”

„Minden egyes szerep emberi típusának küzdelmét, örömét, bánatát végigéltem, így tehát sokat éltem”. – Ezzel a vallomással kezdi Makay Margit önéletírását. „Hogy is volt?” – kérdi, s ő maga válaszol.

– Ennyi év távlatából is nehéz felelni, valójában hogyan kezdődött. Talán tudod, hogy gyerekkoromat – édesapám huszártisztparancsnok lévén – kaszárnyában töltöttem. Testvéreimmel az istállóban, a lovak között, a jászol alatt bújócskáztunk, benn a lakásban babáztunk. De a babákkal sem papást-mamást játszottam, hanem mindig színházat. Magam találtam ki a mesét, és a testvéreimmel együtt adtuk elő. Ez volt a legkedvesebb játékom. Talán akár azt is mondhatnám, hogy így kezdődött. Pedig akkoriban – a német nevelőnők jóvoltából – még magyarul is alig tudtam. Anyám megértőbb volt, de a Makay-rokonság elképedt, amikor bejelentettem, hogy úrilány létemre – színésznőnek megyek. Csak a siker békítette meg őket, jóval később…

Makay Margit többször elmesélte, hogy tizenöt éves korában került be, külön engedéllyel, korhatár alatti vendégként a Színiakadémiára. Először Miskolcon volt szerződésben, ahol néhány hónap alatt húsz főszerepben bizonyította be, ha még nem is fényes tehetségét, de a pályán óriási előnyöket (és hatalmas terheket) biztosító, rendkívüli memóriáját. Ha kellett, estétől reggelig megtanulta, délelőtt próbálta, az esti előadáson pedig a darab műfajától függetlenül már el is játszotta a legterjedelmesebb szerepeket. Tragédia akkoriban ritkábban szerepelt a vidéki színházak műsorán, mindenkinek mindent kellett játszania. A kezdő Makay Margitnak Desdemonán kívül például A falu rossza Bátki Tercsijét is.

– Amikor én színpadra léptem, még Jászai Mari volt a magyar színház királynője…

– Úgy tudom, ismerted is.

– Némi kis túlzással azt mondhatom, hogy az apródja voltam. Növendékként áhítattal hordtam ruháját, uszályát, és talán ő is szeretett. Egyszer a kulisszák mögött megbotlottam a hosszú, nehéz kelmében, ő húzta-vonta tovább, ahogy vonult, én meg felkiáltottam. Napokig nem bocsátotta meg, hogy megzavartam abban az ihletett percben, amikor ő már nem Jászai Mari volt, a színész, hanem Shakespeare királynője. Mire a fényre ért, mindig egész teste, tartása, lélegzése is a szerephez idomult. Előadás közben nem tűrt semmiféle privát gesztust, tréfát. Akit ilyesmin rajtakapott, azt könyörtelenül kikergette a színpadról. O maga csakis a színháznak élt, és az előadás érdekében kegyetlen volt, sőt könyörtelen. Nemcsak a hangja volt kemény, brutális, de néha ő maga is. Ugyanakkor végtelen jó volt, áldozatkész és adakozó. Amikor a világháború alatt szavalni járt a sebesült katonákhoz a kórházba, egyszer-kétszer magához rendelt, és kísérhettem. Félelmetes pillanat volt, amikor az utcán haladva egyszer csak megmarkolta egy szembejövő sovány katona grabancát, hogy – megajándékozhassa. Szegény fiú reszketett, félt, alig tudta felfogni, hogy mi is történt. A fiatal színészek is féltek tőle, de közben csodálták.

– Tanultak is, tanultatok is Jászai Maritól?

– Mindenekelőtt a színház tiszteletét. Stílust talán kevésbé, hiszen a magyar színház akkor már átalakulóban volt. Az én igazi iskolám a Vígszínház lett. Ditrói Mór után Jób Dániel jelentette, teremtette meg a „vígszínházi stílust”. Fiatal színészként nemcsak tőle tanulhattam, de a partnereimtől, Hegedűs Gyulától, Varsányi Iréntől is. Akkoriban a Vígszínház színészbejárójával szemben laktam, közelről láthattam mindenkit. Tíz órára – akár volt próbám, akár nem – bementem és figyeltem. Rengeteget játszottam, akkor már Molnár Ferencet, azután Csehovot…

– A Három nővér legendás előadása – ma már színháztörténet.

– Az én számomra: emlék. De annak – felejthetetlen. Varsányi Irénnel és Gombaszögi Fridával játszottam együtt.

– Hogyan élt akkoriban egy ünnepelt színésznő?

– Mit mondjak erről? Nagyon másfajta élet volt. A férjem, Márton Miksa ügyvéd és színpadi író, művészek, írók – köztük Molnár Ferenc, Max Reinhardt – közeli jó barátja. Szellemes ember volt, szerette a nagy életet, a társaságot. Bizony, sokszor előfordult, hogy éjféltájt angolosan távoztam a saját fényes estélyünkről. Bementem a szobámba aludni, hogy másnap reggel kipihenten kezdhessem a munkát a színházban. A férjem is tudta, elfogadta, hogy számomra a színpad az első. Nyaranta gyakran vendégeskedtünk Max Reinhardt salzburgi otthonában és leopoldskroni kastélyában. Ez az 1712-ből való csodás könyv (Minden szentek élete) az asztalon – Reinhardt ajándéka.

– Szereppel nem ajándékozott meg Reinhardt?

– Egyetlenegyszer, de akkor sem akartam kötélnek állni. Tudta, jól beszélek németül, és erőnek erejével beszélt rá egy beugrásra. Nem vagyok lámpalázas alkat, de akkor reszketve léptem színpadra Goldoni komédiájában a fényes nemzetközi közönség előtt. Hiányzott a színész legbiztosabb támasza, fegyvere – az anyanyelv.

– Színészi pályád leghosszabb szakaszát a Nemzeti Színházban töltötted. Mit jelentett a Vígszínház után a Nemzeti?

– Ma már a fiatalok el sem hiszik, milyen megtiszteltetés volt, hogy az embert a nemzet (első) színházába szerződtetik. Németh Antal a kinevezését követő éjszakán távirattal gyűjtötte maga köré azokat a magánszínházaknál foglalkoztatott színészeket, akikre számított. A tény maga óriási meglepetés volt, de azt pontosan tudtuk mindannyian, hogy mit várnak tőlünk: a hagyományszentelte, az addigra megkopott, kiürült nemzeti színházi stílus megújítását.

– Szerepeid albumában itt a legfényesebb lap az Amerikai Elektra. Olvastam, hogy O'Neillről még előadást is tartottál.

– Megvallom, titokban mindig vonzott az írás. A verseket inkább magamnak írtam, bár egyet-kettőt elmondtam belőle a rádióban is. Azután a Madáchban színpadra került a magam rendezésében egy szerencsétlen sorsú darabom, a Társszerzők.

– Manapság nemigen szoktunk szerencsétlennek nevezni egy darabot, amit bemutattak.

– Saját színházamban, saját bútoraimmal… Azután egy bombatámadás során semmivé lett a színpad, a berendezés, és természetesen szétfoszlott a siker.

– Hogy folytatódott Makay Margit sikereinek sorozata a felszabadulás után?

– Az ostrom alatt – többek rosszalló gyönyörűségére – rózsaszín csipkés ágyneműben, súlyos mellhártyagyulladással feküdtem a pincében. Amikor Major Tamás üzent értem, még lázas voltam. O küldött aszpirint, azután, mert nagyon akartam, lábra álltam, és gyalog jártam be a színházba. Azzal a szereppel folytattam a pályát, amivel félbemaradt: több mint kétszázszor játszottam a Tartuffe Elmiráját.

Sok mindenről nem esett szó ezen a találkozáson. Nem említettük, hogy 1948-ban Makay Margitot – másokkal együtt – elbocsátották a Nemzeti Színházból, hogy még az Operettszínházban is fellépett. De miért is beszéltünk volna erről, hiszen egy kurta epizód után megint csak folytatódott a nagy ívű pálya. Nem esett szó Makay Margit kitüntetéseiről, emlékezetes régi és új filmszerepeiről, színészpedagógiai tevékenységéről. De ez az utóbbi talán mégsem hagyható ki.

– Nem szívesen sorolnám fel a tanítványaimat, mert akit kihagyok, megsértődne…

– Akkor sorolom én: Ruttkai Éva, Kálmán György, Sztankay István…

– El ne felejtsd az NDK-ban élő Raffael Mártát, azután Venczel Verát. Meg azt a kövér kislányt, Lorán Lenkét!

– Véleményed szerint mi az, ami megtanítható ezen a pályán?

– A színészi mesterség. Aminek az alfája és az omegája a megfelelő beszéd és a színészi magatartás. A tanítványaimat én legelőször erre tanítottam. A megfelelő lélegzésre, és hogy tudják, hogyan kell bejönni egy színpadi ajtón, hogyan kell leülni. Minden ruhát másként kell viselni! A színésznek először saját jellemével és adottságával kell tisztába jönni, utána jöhet csak a szerep. Ahány szerep, annyiszor kell a színésznek átlényegülni, mássá válni. Ha valamire büszke vagyok, akkor arra, hogy a színigazgatók milyen elégedetten nézték mindig a nálam rendezett vizsgákat. Milyen örömmel szerződtették a gyerekeimet. Egyikük-másikuk azóta sem felejtett el, visszajár. Talán senkivel sem voltam olyan szigorú, mint a saját húgommal…

– Egy nyilatkozatban azt olvastam, ha még egyszer kezdhetnéd az életedet, a pályát, ugyanezt csinálnád.

– Ugyanezt és ugyanígy…

Azt hiszem, egy hosszú élet számadásának nem lehet ennél diadalmasabb végeredménye. És végül is azzal búcsúzom, hogy jó lenne, ha Makay Margit még sokáig csinálhatná ugyanezt – ugyanígy.

– Én is remélem, mert a Bösendorferben szerintem még száz előadás van! Nem szeretném cserbenhagyni a színházat, ahol úgy érzem, hogy a portástól az igazgatóig mindenki szeret és kényeztet.

Bizonyára, mert rászolgált. És mert a színházban is tudják, hogy Makay Margitot legjobban – a közönség szereti.

(1984)