Egy aranydiploma margójára – aki kapta: Sulyok Mária

Számtalan szerepe, izgalmas alakítása a színháztörténet részévé lett. De a közönség emlékezetéből szerveződött köztudatban elsősorban Orbán Bélánéként él, Örkény István Macskajátékának felejthetetlen hősnője. Ez a kofaasszony és kariatída ellentétes vonásait ötvöző, Létán született és Pesten gyökeret vert szerelméhez öregen is hűséges polgárasszony. A legméltóbb babérkoszorút a szerző, Örkény István fonta és kézbesítette Sulyok Máriának: „Igaz nekünk sok a jó színészünk. De nem tudom, hogy aki kortársai voltak egy Jászai Mari nevű művésznőnek, tudták-e, hogy ő a Jászai? Én legalább tudom, hogy ő a Sulyok – hiszen két darabomban játszik, akkora skálán, ami ötnek is sok.”

Újságíróként kétszer kerestem fel otthonában Orbán Béláné alakítóját. 1975-ben már a Macskajáték német nyelven eljátszott főszerepe volt a témánk.

Találkozásunk körülményei riasztóan prózaiak. Sulyok Mária testreszabottan szép, elegáns hatodik emeleti lakását beázás ékteleníti. Interjú közben a szerelő jön-megy. A riporter a tegnapi és mai sikerekről, a szerelő a létra helyéről érdeklődik. Szerencsére a két munkafolyamat – az újságíróé és a vízszerelőé – nincs teljesen szinkronban; még a beszélgetés elején tartunk, amikor a mester – szokatlan kérés – a seprűt keresi. A művésznő egy ellenállhatatlan, diadalmas fintorral nyugtázza az igényt: mióta itt vagyok, ez az első, apró „színésznős” gesztusa. Ebbe belefér a megkönnyebbülés, amiért mostantól kezdve nem zuhoghat fejére a víz a fürdőszobában, de belefér az öniróniával elegyített, megjátszott győzelem is. Ez a mozdulat már az újságírónak szól: jelzi, hogy lám, mégiscsak elértem valamit, ha a szerelő nálam összesöpör.

– Jó, hogy ezen is túl vagyok. Este Macskajáték…

– Mióta is játszod Örkény István darabjának főszerepét?

– 1971-ben volt a bemutató.

– Nem fáradt, nem merevedett meg nyolc év óta az előadás?

– Ezt nem én vagyok hivatva eldönteni. De annyit mondhatok, hogy olyan csapat van együtt, amely minden este a premier örömét érzi. De ami a legfurcsább, most – Örkény halála után – valahogy más kicsengése lett a műnek.

– Mennyiben?

– Megfogalmazhatatlan ez a változás. De a legkülönösebb az, hogy én egy ausztriai nyaralásból hazatérve az otthon felgyűlt újságokból tudtam meg a tragédiát, és senkivel sem beszéltem róla a színházban. De az első idei szövegmondó próbán egymásra néztünk a többiekkel: mindenki ugyanezt érezte. Mintha még mélyebb, egyetemesebb lenne most a darab. Örkény emberismerete általános érvényűvé tágult.

– Mostanában kaptad meg a Színiakadémia aranydiplomáját. Hány évet töltöttél ebből az ötvenből a Vígszínházban?

– Évtizedeket. Először 1931-ben kerültem a Jób Dániel vezette társulatba. Azután sokfelé vitt az utam, de visszatértem ide, mint az anyahajóra. Ma már persze nem vagyok a Vígszínház tagja, nyugdíjas lettem, szabadúszó.

– Sulyok Mária nyugdíjban? Hiszen játszol a Pesti Színházon kívül a Madáchban és a Nemzetiben is.

– Számomra ez a legszebb a „nyugdíjas életben”. Hogy én, aki szerepet elvből soha nem adtam vissza, most szabadon válogathatok, és egyszerre több társulatban is otthon érzem magam. A Macskajátékban a régiek, a Nemzetiben a nagyon tehetséges fiatalok. A Régimódi történet is szívügyem. Weöres Sándor darabjában már Kaposvárott szívesen eljátszottam volna a százéves királynőt. Igent is mondtam, amikor meghívtak, de színházi elfoglaltságom akkor mégsem tette lehetővé. A negyedik darab, amiben játszom és ami rövidesen újra műsorra kerül: a Pygmalion.

– Kevés „aktív” színésznő mondhatja el magáról, hogy párhuzamosan ennyi szép és sikeres szerep kísérte át egyik évadból a másikba.

– Hát igen, kicsit szertelen, szétszórt lettem, egyeztetési gondokat okozok.

– Jó érzés lehet, hogy Magyarországon, ahol színháztörténeti tények bizonyítják, hogy a szakma és a közönség sokszor hálátlan a már nem egészen fiatalokkal, érted vetélkednek a színházak. Lehet, hogy ez összefügg azzal, amiről már több interjúban is beszéltél, hogy te csak később értél be a színpadon. Az ifjúság elmúltával lett egyre gazdagabb a pályád.

– Nekem öregen kellett volna a világra jönnöm. Én jobban érzem magam a bőrömben, mióta ráncos… – megint a szeme sarkából felénk villanó önirónia. Komolyan mondom: jobbak a szerepeim, jobban értem a világot. Ezért szeretek öreg lenni. Az évek segítettek abban, hogy behatoljak a szerepek mélyébe, az emberi sors és jellem lényegéhez. Annak idején úgy fogalmaztam, hogy az életkorom és színészi alkatom viszonylag későn került szinkronba.

– Fiatalon, úgy tudom, te voltál az ügyeletes „végzet asszonya”…

– Sajnos. Ha azt olvastam egy kritikában, hogy milyen szép voltam, sőt gyönyörű – már elfutott a méreg. Egy idő után sértésnek éreztem. Egyrészt azért, mert mindig is pontosan tudtam, hogy nem vagyok, nem is voltam szabályos szépség, csak jól mutattam a színpadon. Másrészt, mert annyira szerettem volna valami mást, többet nyújtani, játszani.

– Milyenek voltak ezek a „femme fatale”-szerepek?

– Soha nem szerettem őket. Nem erkölcsi okokból, hanem azért, mert a végzet asszonya soha nem volt főszerep. Az akkori sémák szerint a pikánsabb darabokban is győznie kellett a tisztességes asszonynak, aki feleség volt vagy menyasszony. A hivatásos szépasszonyok figurája mögül többnyire hiányzott a jellem is. De ennél többet nem is igen tudnék ezekről a szerepekről mondani. Amikor a tévében múltkoriban felkértek Margit királynő szerepére, visszagondoltam arra, hogy egyszer régen én már találkoztam ezzel a Shakespeare-hőssel, és nem tudtam kedvem szerint megoldani a szerepet. Ezért sem volt sok kedvem ahhoz, hogy újra megtanuljam. De ahogy belemerültem a szövegbe, máris jöttek vissza a sorok. Még a régi húzások is pontosan beugrottak. Mert a nemes anyag megmarad. A bulvárdarabok sablonos démonszerepeiből viszont egyetlen árva mondatra sem emlékszem. Csak a ruhákra… Az estélyi toalettekre… Meg arra, hogy „martinász koromban” akármit vettem fel, túl elegánsnak tartott a rendező. Végül egy kölcsönkért, óriásira tágult férfitréningruhában pompáztam a színpadon.

– Nem tudom elképzelni, milyen martinász lehetett Sulyok Mária.

– A kritikák szerint is igen gyenge. Ahogy az életben nem váltak be a nők a martinkemence mellett, nekem sem sikerült hitelessé tenni egy nem létező figurát.

– De azért őrzöl mást, értékesebb régi emléket is.

– A legszebbek közül való Gertrúd, Pünkösti Andor Madách Színházában. Akkoriban hajmeresztő újdonság volt, hogy a Hamlettel ilyen kaszszasikert lehet elérni. Szombaton két, vasárnap sokszor három előadást tartottunk: szombat délután az úgynevezett tisztviselő-előadás, vasárnap a diákok és a munkások matinéja, és mindkét este teljes árú előadás. Gondolhatod, mit jelentett számunkra egy ilyen teltházas, hétvégi Hamletszéria.

– Nem is tudom, van-e még egy színészünk, aki annyifelé, annyi társulatban játszott, mint te. Tudtommal vidéken kezdtél, Debrecen és Miskolc után következett a Vígszínház.

– Sorolhatod nyugodtan tovább, mert játszottam a Magyar, a Pesti, a Royal, a Művész, a Belvárosi és a Nemzeti Színházban is. Hogy miért? Mondhatnám azt is, hogy a körülmények… De őszintébb, ha megvallom – kerestem a boldogságot.

– Fél évszázados színészi pályával a hátad mögött, három társulat aktív színészeként talán elmondhatod, mitől függ az, hogy a színész megtalálja-e színházában a boldogságot.

– Az első: a szerep. A szerep – a lehetőség. De ugyanilyen fontos a rendező személye. Hogy meglegyen az a kontaktus, ami ösztönöz, ami képessé tesz a szerep megformálására. Nekem nincs okom panaszra, mert most már régóta sorra kaptam a nagy feladatokat. Játszottam O'Neillt, Cocteau-t, Dürrenmattot...

– Talán az Öreg hölgy látogatása volt a fordulópont ezen a gazdag életpályán.

– Legalábbis fontos állomás. Amikor ez a darab műsorra került, már nagyjából leszámoltunk színházi életünkben a szentimentalizmussal, amire egyébként nekem soha nem volt hajlamom. Én képtelen lettem volna valamiféle perditaromantikával felhígítani Dürrenmatt darabját. Éppen azt élveztem, hogy Claire szerepében végre egy olyan nő bőrébe bújhattam, aki valaha szerette az életet, és kemény ember volt – a maga módján. Gyűlöletes vonásokkal, de mégsem kellett meggyűlöltetnem, hiszen áldozatként került erre az útra. Még jóval a bemutató után is előfordult, hogy eszembe ötlött egy-egy új hang, új gesztus, amit úgy éreztem, hogy érdemes az előadáson kipróbálni. Emlékszem, abban az időben Ruttkai Évával együtt öltöztem. Tőle kérdeztem meg, vajon elviseli-e a közönség, a darab, ha egy-egy ponton valami merőben új, keményebb hangvétellel próbálkozom. O volt az első értő közönségem.

– A publikum! Sokat beszélnek nálunk mostanában a színházi közönségről. Szidják és védik is.

– Én most olyan szerencsés színházi konstellációba kerültem, hogy csak jó tapasztalataim vannak. Olyan darabokban játszom, amelyeket a néző megért, amelyekkel meg van elégedve. Csak az elégedett néző képes arra, hogy együtt játsszon a színésszel, hogy kövesse fordulatról fordulatra. A nézőtér csendje, nevetése is része az előadásnak.

– Függ-e a színész művészi teljesítménye az adott előadásban a közreműködő nézőtéri partnerek teljesítményétől?

– Valószínűleg igen. De ez rejtélyesebb annál, mint hogy pontosan kianalizáljuk. Előfordulhat, hogy a legjobb formában, várakozással tele megyek be a színházba, és az előadás mégsem olyan, mint amilyennek én szeretem. Máskor előre rettegek: fáradtnak, kiürültnek érzem magam – mi lesz Orbánnéval, Rickl Máriával és mi lesz az előadással? És amikor lesminkelek, azt érzem, hogy szinte kár, hogy vége, olyan gyönyörű este volt. De hiába akarom másnap megismételni azt, ami egy előadásban megismételhetetlen. Soha nem az emlékek, mindig az érzések kormányozzák a játékot.

– Hogyan játszik a közönség?

– Hadd hivatkozzam a Régimódi történetre. Először még a regény megjelenése előtt, a Nyitott könyv című tévéműsor forgatásakor találkoztam Rickl Máriával. Attól féltem, túlságosan ellenszenves, erőszakos ahhoz, hogy egy darab körének közepén állhasson. A közönség az előadások kezdetén ugyanezt érzi: idegenkedik, fél Rickl Máriától. Azután menet közben megértik, hogy ha ez az asszony nem tartaná ilyen szorosan a gyeplőt, árokba rohanna a családi szekér, összeomlana a ház. És ahogy megértik, megérzik az igazságát is: az utolsó jelenetekben, a nézőtéri csendben is szinte a bőrömön érzem, hogy az emberek velem vannak. Anélkül, hogy az író külön elmagyarázta volna nekik, ráébredtek jellemének igaz voltára, és arra, hogy senki sem szereti nála jobban az unokát.

Meggyőződésem, hogy ha a közönség rosszul játszik, ha izeg-mozog, nyugtalankodik, annak oka van. Vagy a darabban van a hiba, vagy nem sikerült egy hullámhosszra kerülni az íróval, vagy valamelyik színész nem színpadi nyelven, hanem a szavakat elnyelve, érthetetlenül beszél. Az a néző, aki nem érti pontosan a színpadon elhangzó szöveget, kiesik a darab áramköréből, sértve érzi magát, és teljes joggal. Ha ezek után feszengeni, köhögni kezd, nyugtalansága felcsap a színpadra, megzavar, és akkor azután vitatkozhatunk, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Pedig csak arról van szó, hogy a közönségért minden este külön meg kell harcolni. Mert a közönség – válogat.

Az első produkciók után például alig vett tudomást a Játékszínről. Mióta az Emigránsokat játssza ott a Nemzeti, mindenki tudja, hogy hol van. Valójában ez az előadás avatta fel, a közönség döntésével, érdeklődésével a színházat.

– Hosszú ideig szenvedéllyel és jó eredménnyel tanítottál a Színművészeti Főiskolán. Mi az oka, hogy megváltál a tanítványaidtól?

– Semmit nem tudok félszívvel csinálni. Amikor tanítottam – különösen a vizsgák előtt – több beszédórát adtam tanrenden kívül, mint ahányra szerződtem. Választanom kellett, és én úgy éreztem, hogy a színpad a fontosabb. De dagadt bokákkal a színpadra lépni minden életkorban tilos. A hozzám fordulóknak viszont most is boldogan adok tanácsot.

– Milyennek látod az utánpótlást, és általában a fiatalságot?

– Oszintén és elfogultan szeretem őket. Az a véleményem, hogy meg lehet bennük bízni. Amiért féltem őket, az a csodavárás. Mert van ugyan minden szakmában egy nagyszerű, törekvő mag, de a többségükből hiányzik a szorgalom és az energia, amire a mi nemzedékünket rákényszerítette az élet, a verseny. Aki már a pálya kezdetén ölbe tett kézzel várja a szerencsét, annak nemigen lesz ereje ahhoz, hogy ötven év múlva minden kényszer nélkül a maga kedvére, kizárólag memóriája karbantartására új verseket tanuljon.

– Csak nem?

– De igen. Biztos vagyok benne, hogy én már nem lépek versmondóként, új versekkel a pódiumra. De ha van időm, leveszek egy-egy kötetet a polcról, és tanulok. Mindig olyan verset, ami különösen közel áll hozzám. Az aranydiploma sem adhat felmentést a tréning, az állandó készenlét alól.

– Mit tennél, hogyan élnél akkor, ha újra kezdhetnéd az utat?

– Abban biztos vagyok, hogy megint csak színész lennék. És újra igyekeznék a magam, s pályám javára fordítani az élet kínálta véletleneket. Valószínűleg ugyanolyan elégedetlen is lennék, mint az elmúlt fél évszázadban.

– Sulyok Mária elégedetlen?

– Nem a sorsommal, önmagammal voltam mindig elégedetlen. Ez volt a szerencsém, az erőm. Hogy képes voltam előrenézni és akarni. Talán az mutatja, hogy mégis megöregedtem, hogy most már elégedett vagyok. Élvezem a szerepeimet, és azt, hogy dolgozhatok.

(1979)