Amikor a műfaj és a művész egymásra talál –
Beszélgetés Sennyei Verával

Ki emlékszik még rá? Tartok tőle, hogy nagyon kevesen. Én is a lexikonban néztem utána, hogy mikor lépett le örökre az életét betöltő, az életét jelentő deszkákról. Az évszámok a filmlexikonokban látszólag cáfolhatatlanok, élt 1912-től 1962-ig, tehát ötvenévesen búcsúztattuk. (A Színházi Lexikon a fiatalítás szándékával még három évet elvesz tőle: ezek szerint 1915-ben látta meg a napvilágot.)

Színpadon királynő volt és feszes tartású elegáns úriasszony. Az első műfajteremtő magyar musicalban, az Egy szerelem három éjszakájában, Melitta felejthetetlen búcsúdalában ő siratta el egy nemzedék nevében a pusztuló tegnapot:

„Isten veled, Budapest, te édes

Isten veled, fényes éjszaka!”

A színpadon egy letűnt úri világot búcsúztatott, mi az ő személyében egy nagyrahivatott színésztípus egyik utolsó képviselőjét, a sanzonettnek is ellenállhatatlan tragikát vesztettük el. Talán akkor még nem is tudtuk, hogy Sennyei Vera a musicalban saját ifjúságát, a legendák és az illúziók világát is búcsúztatta. Pedig hogy szeretett élni.

– Igen, a kritika többnyire erről ír mostanában. Azt mondják, hogy én megtaláltam az új műfaj, a modern zenés színpadi játék, a musical játékstílusát. Lehet, hogy furcsán hangzik, talán egyesek szerénytelenségnek, mások szerénységnek veszik, de én erre csak azt mondhatom, magam sem tudom, hogyan történt. Minek köszönhetem? Talán valamiféle velem született stílusérzéknek, majdnem azt mondtam, ösztönnek. De nem, azt hiszem, ezt mégsem lehet leírni, hiszen a dolog lényege talán éppen az ellenkezője: a zenei tudatosság. Az, hogy én nem találomra, hallás után énekelek, hanem muzsikusmódra közelítem meg a musicalszerepet…

Így kezdődik, szinte bevezetés nélkül – in medias res – kettőnk beszélgetése Sennyei Verával. Valahogy úgy érzem, nem is szabad most mást kérdezni tőle. Hiszen gazdag művészi pályáján – Ibsen-, Sartre-, Miller-szerepek csúcsa, francia vígjátékok lapálya és operettek lejtője után – új, meredeken felfelé ívelő szakasz kezdődött. A kritika, a színházi közvélemény és a közönség ítélete az idén teljesen egybehangzó: Sennyei Vera a Petőfi Színház tagjaként nemcsak megtalálta önmagát (hiszen ő a sanzonénekes pódiumán és a könnyed, komédiázó szerepkörben is önmagát adta), hanem a musical műfaja is megtalálta benne a legrátermettebb színészét. Azt a drámai erővel rendelkező jellemszínészt és pódiumbiztos éne-kest, akinek egyénisége elég súlyos ahhoz, hogy még a szerepek rangsorában második figurát is főszereplővé emelje.

Mindezek ismeretében kicsit banális a kérdés, mégis megkockáztatom.

– Mit hozott számára művészileg ez az esztendő?

– Kimondhatatlanul sokat. Férjem, Apáti Imre elvesztése után talán az egymást érő feladatoknak köszönhetem, hogy megmaradtam. A nyár nagy élménye a Körszínház volt. Sok év után végre újra görög dráma: Klütaim-nésztra szerepe. A Petőfi színházról csak annyit: nagyon boldog vagyok ebben a tehetséges, újat akaró, bátor színházban. Itt, ebben a fiatalokból álló kollektívában érzi az ember igazán: „egy kapura rúgunk”. A színház vezetője évad elején azt mondta: „Sok hiba és probléma lehet még a mi színházunkban, de… unatkozni… azt nem lehet!” Hát én ezt élvezem, hogy ebben a szezonban nem lehet unatkozni. Alighogy Klütaimnésztra palástját letettem, jött a Koldusopera. A Kocsma Jenny. Azután a méltóságos asszony az Egy szerelem három éjszakájában. És az az öröm, hogy új magyar darab ilyen modern hangvétellel szólal meg 1961-ben a legfiatalabb pesti színházban… Minden áldott teste színpadon vagyok. Közben rádió, néha televízió…

– Mire készül mostanában?

– A Tűzijátékban egy házsártos svájci nagynénit, Jókai Gazdag szegényekében (a musical, amit játszunk, Illés Endre feldolgozása) egy hatvanéves mosónőt alakítok. Választhattam volna a darabban egy fiatalabb, a lánya udvarlóját elcsábító grófnő szerepét is, de megvallom, a sok-sok grófnő-szerep után ez már kevésbé vonzott. Imádom a sokrétű, a szélsőséges szerepkört. Talán ezért sem tudok megválni a sanzontól, ahol néhány perc alatt a legkülönbözőbb sorsok és érzelmek megelevenítésére van mód. Nekem még a szinkron is művészi próbatétel. Izgat, hogyan tudom levetni saját bőröm, hogyan tudok hangban azonosulni nemcsak a szereppel, de a látható művésszel is.

– A musicalban is a játék sokfélesége vonz. Azelőtt prózai szerepben, versnél a szöveg zenéjét kerestem, most a zenés momentumokban, a songokban is a drámát, a költészetet akarom érzékeltetni. Azt hiszem, az új műfaj követelte színészi játéknak ez a lényege. Csak nagyon mély átéléssel lehet a színpadi hős kettős (énekes és prózai) megnyilatkozásait hihetővé tenni. A hitelesség egy kicsit szuggesztió dolga is: saját hitünket kell átsugározni a nézőtérre, hogy a közönség ne ütközzön meg a drámában néha dalra fakadó színészen.

Elnézem az arcát, ahogy beszél. Markáns, mégis vibráló egyéniség. Öltözködése – mint a civil életben mindig – szinte feltűnően egyszerű: magas-nyakú vasszürke kötött ruhát visel.

A szárnyas ablakokon át a Vörösmarty teret látom, felülnézetben. A hatodik emeleten lakik. És mintha kicsit felülről látná önmagát és a világot is. Sennyei az okos színészek kategóriájába tartozik. Emlékszem, egy alkalommal együtt tartottunk előadást, afféle nyilvános beszélgetést az V. kerületi nőtanácsban arról, hogy ki a művelt nő, hogy mit jelent a színész számára a műveltség. Ahogy akkor otthonáról beszélt – ilyennek képzeltem a szobáját. Ebben a lakásban szinte tapintható a kultúra közelsége: egész falat betöltő könyvespolc, gazdag lemezgyűjtemény, régi porcelánok. Az egyik sarokban egy régi hobby dokumentumai: férjével együtt kis csengettyűket gyűjtöttek. Ahány csengő, annyi élmény: az első egy régi ajándékharangocska, a második Firenzéből való. Azt a szélsőt Indiából hozták. Szerelmi légyottra hívott valaha ez az ötvös kalapálta harang… muránói üveg és herendi porcelán… Utak és utazások, régi közös ismerősök emléke… Arra gondolok, milyen különös muzsika lenne, ha minden harangocska egyszerre, együtt szólalna meg. De aztán elhessegetem a gondolatot. Sennyei Vera zenész lánya (édesapja zeneakadémiai tanár és operaházi nagybőgős volt), gyermekkorának felejthetetlen ünnepei az Othello-előadások, mert abban volt egyedül nagybőgőszóló, s a maga művészetében is egy egész zenekar színeit éli. Nem csengettyű, hanem hegedű, cselló vagy orgona… Vagy talán mindegyik együtt.

Színésznő. Tragikus hősnő, és markáns komika, sanzonénekes és operettgrófnő.

Az életről azt mondja, olyan, mint a mesebeli király, akinek egyik szeme sír, a másik nevet. A színészéletben azt élvezi, hogy a nevető szemmel megnevettet, a síróval megríkat. És a nevetés, amelyet egy fintora csihol, vagy a könnypatak, amit hangjának varázslata fakaszt, minden tapsnál nagyobb öröm. Ez az élete. (1961)