Három találkozás Mezey Máriával

Mezey Mária személye, szépsége valahogy nagyon távoli volt a mi nemzedékünk számára. Elegánsnak láttuk és démoninak. Értesültünk róla, hogy méltatlan volt a színpadi sorsa, egy időben túlságosan sok értéktelen műben, tartalmatlan szerepben kellett hódítania. Azután a számára mindent jelentő kulisszák közül bárokba száműzték. De ott is megteremtette a maga színpadát.

Volt istenekkel kacérkodó prófétanő és saját képzelt kastélyában várúrnő. De azután játszott Anouilh-t és Bernard Shaw-t. O volt az Édes Anna Kosztolányi álmából a vászonra varázsolt cselédnyúzó tanácsosnéja is. Nem csak női vonzásával, senki által nem vitatott sugárzó tehetségével, összetéveszthetetlen orgánumával, de vibráló idegeivel is játszott. Ennek terhét viselte aztán egész pályáján. Villódzó egyénisége izgalmas kihívást jelentett még a vele interjút készítő újságírónak is.

Fekete mellett

– Az apám azt akarta, hogy orvos legyek… Talán okosabb lett volna, ha hallgatok rá. Hiszen életet mindig, minden körülmények között menthet az ember. A színészi hivatásnak viszont ezer feltétele van. És nekem két éve a legfontosabb hiányzik: a szerep. Imádom a színpadot, a drámát, a játékot. Huszonegy évesen játszottam már anyaszerepet, azután évtizedeken át egyik kokott szerepet a másik után… harminchárom éves színészi pályámon egymást érték a sikerek, de olyan, amire máig szívesen gondolok vissza, úgy tűnik, elég kevés volt. Talán Csehov Három nővére, O'Neill Anna Chriestie-je, Illés Endre Mostohája. Azután a legutolsó, kedves nagymamaszerep: A fák állva halnak meg… De azóta: semmi. Két év alatt tíz perc művészet a képernyő előtt, a Szerencse című monológ…

Mezey Máriától hallottam ezeket a keserű szavakat, néhány héttel ezelőtt. Most is szép arcát beárnyékolta egy zaklatottan keserű vonás. Nehéz lett volna megnyugtató, vigasztaló szavakat keresni, hiszen pontosan tudtam: igaza van. Lehet, hogy nem volt elég alkalmazkodó, hogy erős kritikai érzése és robbanó temperamentuma túlságosan sok konfliktusba sodorta, s ezért sokan úgy vélték, hiányzik belőle a művészi alázat, vagy legalábbis az alkalmazkodás készsége. De ha igaz is ez, biztos hogy legfeljebb – féligazság. Mert valóban adott vissza szerepet, s válogatott is, de többnyire nem a hiúság, hanem a művészi igényesség sarkallta. Emellett szól az is, hogy ő, aki a főszerepeket is mérlegre tette, mielőtt igent mondott, boldogan készült, tanult két teljes hétig csak azért, hogy a Sodrásban című filmben „aláénekelje” egy öreg parasztasszony siratóénekét. Hitt a filmben és a feladatban, azért vállalta.

Zavartan búcsúztunk a presszó ajtajában. Magam sem tudtam mit és hogyan írok meg a keserű beszélgetésből.

A Thália színházban

Diderot Apáca című drámájának második felvonásában találkoztunk újra. A Marc Didier és Gaston Rullier dramatizálta Diderot-regény hőse Suzan-ne Simonin. Az előadásé – Mezey Mária. Nem mintha az akarata ellenére apácává lett, szabad életre vágyó fiatal lányt alakító, tehetséges Polonyi Gyöngyi nem állta volna meg a helyét – néha valóban megrázó volt. Hanem azért, mert a Szent Eutrópa zárda házfőnöknőjének szövegét Mezey Mária forrósította drámává. A feszültség higanyszála mérhetően szökött a magasba minden olyan pillanatban, amelyben Mater Katalin főnökaszszony, azaz Mezey a színpadon volt. Különös és kényes szerep ez. Mikor megismerjük kedélyes, derék, istenfélő asszonynak látjuk, aki az égiek szeretetét összeegyezteti a rábízott földi teremtések és földi örömök szeretetével. A rideg és embertelen klarisszakolostor után az ő zárdája az első pillanatban oltalmat és nyugalmat kínál Suzanne-nak. De nagyon hamar megsejtjük, hogy a főnökasszonynak a nővérek iránti szeretetébe disszonáns elemek keverednek, hogy Suzanne iránti túlfűtött jóindulata és érdeklődése nagyonis túllép a kolostori és baráti határokon… A szerep is, a szöveg is borotvaélen táncol. A színésznek félreérthetetlen helyzetet kell teremtenie a színpadon, de úgy, hogy megmaradjon a jóízlés szabta határok között. Ez azonban az alakításnak csak kiindulópontja. A feladat a főnökasszony szenvedélyének fellángolásával, önfegyelmét szétziláló hisztériájával együtt növekszik: a színésznek úgy kell elriasztania a nézőt az általa életrekeltett figurától, hogy közben mindenki érezze, hogy a kolostor főnökasszonya maga is áldozat. Annak a természetellenes életformának áldozata, amelyből a dráma hősnője menekülni akar. Hátborzongató és groteszkségében is félelmetes jelenetek tanúi vagyunk: sokszor egy tekintet, egy sután félbehagyott mozdulat elég Mezeynek ahhoz, hogy érzékeltesse a vágyak és parancsok, az elfojtott és mégis tomboló ösztönök küzdelmét. A kolostori hatalom birtokosának és az érzelmek szégyenkező koldusának lenni egyszerre – színészi bravúr. Mert Mezey egyik pillanatban parancsoláshoz szokott, hatalomra vágyó főnökasszony, aki az apácafátyol alatt is megmaradt grófnőnek. De a másikban már gyengeségében és gyengédségében is porig alázott teremtésnek látjuk, aki Suzanne-nal szemben saját ferde ösztöneinek kiszolgáltatottja. Mindezt Mezey Mária úgy oldja meg, hogy közben a figura nem hasad ketté, megmarad olyan szerves és komplex egésznek, mint Diderot regényében.

Mater Katalin – jó szerep. De nagy szereppé Mezey Mária formálta.

Ezért merem hinni, hogy a második, Thália Színházbeli találkozásunk feledteti a régit. Mert a fekete mellett elhangzott keserű szavak könnyebben elszállnak, mint ennek a szép színházi estének élménye és emléke.

Látogatóban Warrenénél

Gratulálni indultam Mezey Máriához – és beteglátogatóba érkeztem. A Warrenné mestersége premierjén, a második felvonás szűnni nem akaró tapsorkánja után, az öltözőben beszéltük meg a találkozót. Egyszerre volt fáradt és boldog, a szerepszülés kínja oldódott fel a sikerben. A kritikák csak megerősítették a közönség ítéletét: Warenné – Mezey Mária – győzött!

És a második előadás után egy szűkszavú bejelentés a rádióban: Mezey Mária betegsége miatt az előadás elmarad. Harmadnapra a folytatás: Mezey Mária ingadozó egészségi állapota miatt Ladomerszky Margittal felváltva játsszák Warenné szerepét.

A vírusok kegyetlenek. Nincsenek tekintettel az ember vágyaira, örömére. A sikerre sem. De szerencsére ma már legyőzhetőek: Mezey Mária talán egy kicsit rosszkedvűbben, fáradtabban, de újra egészségesen, munkára, színpadra készen fogadott.

– Saját véremmel játszom harminchat éve… Meggyújtom magam minden este, amikor színpadra lépek. Lehet, hogy vannak, akik enélkül is jók, sőt kitűnőek. Csakhogy én nem tudok „játszani”, nem tudok hazudni. Én a színpadon azzá válok, akinek a jelmezét hordom. És az igazság az, hogy ez a gyötrő átlényegülés egy egész életen át – kicsit fárasztó. Fárasztó és csodálatos. Ez a varázs, ami velünk történik, és amit nyújtani akarunk, a legnagyobb dolog az életben! Ezért érdemes dolgozni, érdemes lemondani is. Egésznapi remeteélettel készülni az esti előadásra. Egyszer egy orvosprofesszor mondta nekem, hogy ezért a varázslatért fizetni kell – és a színész az idegeivel is fizet. Érzékenyebbek, sérülékenyebbek vagyunk, mint más, és ez nekünk a legnagyobb baj. De játszottam én már baleset után is, amikor lábamra esett egy ajtó az Irodalmi Színpadon, azután vesekővel, fájdalmakkal küszködve. Előadást lemondani – óriási felelősség. De nem teljes értékűt nyújtani a közönségnek, hasonlóképpen az. Mert a nézőnek – minden este premier. De bevallom, nekem is az. Harminchat éve minden fellépésemre ezzel a hittel készülök.

Thália papnőjének hite sugárzik belőle, amikor beszél. Ha színpadon kívüli téma kerül szóba, amikor otthonosan szép budakeszi házát dicsérem – aranyos, közvetlen háziasszony. Amikor az áramtalanított hálószobai csilláron fészkelő fecskecsaládról mesél, a fiókákról, akik Az ifjúság édes madara főpróbájának napján költöztek be a házbeliek legnagyobb meglepetésére a szobába – szinte anyai gondoskodás sugárzik belőle. Írói terveiről vall – pályája tapasztalatait készül egyszer könyvbe, életrajzi keretbe ágyazott esszébe sűríteni – és az önmagát kereső művész bizonytalansága vibrál a hangjában. Azután újra visszakanyarodunk a színházhoz s én azon veszem észre magam, hogy újra közönséggé leszek, aki megbűvölten hallgatom „a színészt”, aki ezúttal – Mezey Máriát alakítja.

– Apám puritán ember volt, ügyvéd. Hallani sem akart arról, hogy a lányából színésznő legyen. Pedig én már hároméves koromban döntöttem. De a családom egyelőre erősebb volt. Érettségi után beiratkoztam a bölcsészkarra, és három féléven keresztül azt csináltam, amit vártak tőlem. Azután fellázadtam, és legelső lépésnek: megszereztem a nagykorúságot. Másként nem lehetett – férjhez mentem. Nem sokáig éltem a szegedi diákszobában, feljöttem Pestre, és beiratkoztam Rózsahegyi Kálmán színésziskolájába. Három hónapi tanulás után már vizsgára jelentkeztem. Sebestyén Mihály valahonnan a terem végéből hallott szavalni. Odajött hozzám, tetőtől-talpig végignézett és azt mondta: „Maga lejön hozzám Miskolcra, és nagy színésznő lesz”. Máig is hálás vagyok neki, mert az ő színházában tanultam meg játszani, nála tanultam fegyelmet, nála tanultam meg gyötrődni a szereppel. Miskolcon mindent el kellett játszanom, hétfőn drámát, kedden operettet. Mikor huszonegy évesen rám osztották egy Zilahy darab anyaszerepét – színpadi lányom „csak” tizenöt évvel volt nálam idősebb – megijedtem. De Sebestyénék – az igazgatóm meg a felesége – hittek bennem. És megcsináltam.

Az első anyaszerep után démonszerepek következtek. Egy démon, egy vamp, egy kokott – fővárosi színházak sikerdarabjaiban. Életének erről a diadalokban gazdag, „királynői korszakáról” nem szívesen beszél:

– Keménykötésű, majdnem dundi, fekete kislány voltam, és arról álmodtam, hogy egyszer elegáns, karcsú, szőke hölgy lesz belőlem. Amikor sikerült, először nagyon élveztem, de azután hamar meguntam… Filmszerepeim közül tulajdonképpen egy sincs, amire elégedetten gondolnék vissza. Felszabadulás előtt az üreslelkű vonagló démonok, utána a negatív skatulyába sorolt undok úriasszonyok. Talán csak az Édes Anna tanácsosnéja volt kivétel.

Mezey Mária megíratlan életrajza alighanem azért is hálás regénytéma, mert alig van konfliktus nélküli korszaka. Esztendőkön át, sikerek fényében, a művészi önkifejező igény és a lehetőségek között növekedett a feszültség. A fasizmus előretörésekor ő volt az, aki – Horváth Árpáddal együtt – felbontotta a szerződését: fasiszta, háborús országvesztők korlátlan hatalma idején nem kívánt sztár lenni. A Tátrában, szanatóriumban töltötte a legnehezebb időket, azután hazajött. Honfoglalásra készült, és várúrnő lett belőle. Sokszor elmondta már, hogyan álmodozott a sárospataki Rákóczi-várban arról, hogy megteremti a magyar Salzburgot, a legelső várszínházat. Az utóbbi években Budakeszin ábrándozik hasonlókról: valamiféle soha nem volt színházi paradicsomról.

Negyedik éve tagja a Nemzeti Színháznak. Szerepei sikerszériákat hoztak. Az ifjúság édes madarában és a Colombe-ban éppen úgy újra „felfedezték” jellemábrázoló erejét, mint amikor az apáca-főnökasszonyt játszotta a Tháliában.

Warennéja mégis meglepetést hozott.

– Az elmúlt években többször is szóba került a Warrenné. Szerettem is a darabot, láttam is valaha a Vígszínházban, Ladomerszkyval. De soha nem kívántam ezt a szerepet. Amikor Lili Palmer Warrennéját szinkronizáltam, meglepett, hogyan lehet Shaw kerítőnője ilyen karcsú, ilyen finom, ennyire szexis, ennyire nem Warrennés. Akkor kaptam kedvet a figurához. De bevallom, előbb mondtam igent a szerepre, minthogy újraolvastam volna a darabot. Amikor elolvastam, először megijedtem. Hirtelen porosnak, passzénak, idejétmúltnak éreztem. Bennem rendszerint már a darabok olvasásakor megszületik a szerep művészi látomása. Megjelenik előttem a figura, hallom a hangját, látom a mozdulatait. Később, miközben leutánozom – természetesen ellenőrzöm is; pontról pontra, precízen, megfigyelésekre támaszkodva, tudatosan építve a szerepet. De az alap mégis az először megsejtett ember, az, aki most, a Warrenné olvasásakor egyszerűen elfelejtett megszületni. Az első jelmezes próbáig kínlódva, töprengve, kívülről közeledtem a figurához, képtelen voltam belebújni. Kollégákat láttam magam előtt, és nem magát Warrennét. Azután felvettem a jelmezt és egyszercsak ráéreztem a sorsára, fájdalmára, arra, hogy bár a világ kényszerítette őt erre az útra, valójában szereti is csinálni. Hogy a lányával szemben milyen tragikusan egyedül maradt… Akkor, az első jelmezes próbán éreztem magam először Warrennénak. A premieren ez az egészen friss művészi felismerés sodort magával, ez a megkésett varázslat – az újszülött szerep mámora.

És ez az a pont, ahol a színésznő elhallgat. A többit már a színpadon mondja el.

Mezey Mária Warrenné alakjában azt mondta el, ami Shaw megfáradt, aktualitását vesztett darabjában friss maradt: az anya drámáját. Azét az asszonyét, aki egyedül, saját hite szerint „becsületesen”, de mindenképpen keményen megdolgozott azért, hogy lányának jobb, kellemesebb (és tisztább) élete legyen, mint neki, és hirtelen rádöbbent, hogy lánya megveti, áldozata tévedés volt, és öregségére, a házaival, alkalmazottaival és vagyonával együtt is egyedül marad. A negyedik felvonás nagyjelenetében, amikor Warrenné békét kínál lázadó lányának, valójában ugyanúgy érvel, mint minden tisztes kispolgári mama: miért nem hiszel anyádnak, aki csak a legjobbat akarja neked? Vivie makacsságával szemben a maga felhalmozott élettapasztalatára hivatkozik, és csak mellékmondatokban nyílik rész az érvek hátterére, Warrenné dús tapasztalatainak sajátos természetére. Ebben a Mezey-játszotta tragédiában szükségszerű a két nemzedék erkölcsi szembenállása; és esetleges az, hogy a hazugságok milyen szövétnekében vesztette el az anya a maga becsületét. Mezey Mária Warrennéja megátalkodott cinizmusával, pénzimádó ostobaságával együtt is – áldozat. A viktoriánus Anglia cinizmusának, képmutatásának áldozata. Látszólag kétféle racionalizmus csap össze a színpadon, érzelemmentes és céltudatos emberek vitáznak a pénzkereset legcélszerűbb és legelfogadhatóbb formájáról. Ami Vivie számára az erkölcs, az Kitty számára az anyai szeretet – lelkének szebbik fele.

Az izgalmas, korunkhoz közelítő szerepfelfogás önmagában nem elég a sikerhez. Mezey Mária az előadás minden pillanatában meg is győz bennünket a maga, hagyományoktól nagyon is eltérő felfogásának jogosultságáról.

Alkotásának csúcsa a második felvonás vallomása, amikor lánya elé önti életének minden titkát, szennyét és büszkeségét is. Szétvetett lábbal, nehézkesen kezdi a vallomást – a halaskofa lánya még nem ura saját testének sem. Azután a robotoló prolilány fáradtsága fátyolozza be hangját, de már a pincérnő emlékeit mesélve felvillanyozódik. Karrierjéről úgy beszél, hogy valósággal visszafiatalodik, amikor megidézi szépségét áruló, egykori önmagát. És mire az elbeszélés a jelenhez ér, a maga mesterségét már az üzletasszony tárgyilagos büszkeségével dicséri. S közben hirtelen elkapja a szenvedély, egy pillanatra elfelejti, hogy nem pályatársa, hanem tiszta erkölcsben nevelt leánya ül vele szemben. A monológ hálás szövegét Mezey szinte fejezetekre és figurákra bontja: minden mondatsorban más alakot idéz. És amellett szerves egységben is tartja: egyéniségének sugárzása egy sajátos, a megszokottnál talán kisstílűbb és szánalmasabb, de elpusztíthatatlan energiájú asszonyt formál, akit sem vagyona, sem mestersége nem kárpótol az elveszett anyai boldogságért.

Beteglátogatóba mentem Mezey Máriához, de kritikusként kell búcsúznom. És a kritikus feladata ilyen alakítás után nem lehet más, mint a vendégé – gratulálni.

(1964, 1967)